Válasz Sárosi Péternek

Sárosi Péter alapos, részletes választ adott “NGO-izálódás és életmód-politika: neoliberalizmus a baloldalon” c. cikkemre, amelyben annak a véleményemnek adok hangot, miszerint az “NGO-izálódás és az életmód-politika révén háttérbe szorulnak a gazdasági-elosztási kérdések és a tömeges választói képviselet, ami elmélyíti a baloldal válságát.” Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a reakció megfogalmazója a témában jártas szakember alapos elméleti felkészültséggel és gazdag gyakorlati tapasztalattal. Sárosi jószándékú kritikája így segít tisztázni írásom szóban forgó részeit, amivel reményeim szerint pontosabban megérthető az általam felvetett jelenség.

Mikecz Dániel

Írása elején Sárosi Péter kifejti, hogy egyetért velem abban, hogy sok alulról szerveződő kezdeményezés céljai, eszközrendszere megváltozik a professzionalizálódás, az NGO-izálódás következtében. Szemtanúként beszámol arról, ahogyan a professzionalizálódás továbbá egy kiválasztódási folyamattal jár, amennyiben a szervezetben legtöbbször a képzettebb, nagyobb kulturális tőkével, presztízzsel rendelkezők, többnyire “fehér férfiak” kerülnek előtérbe és válnak egy idő után az intézményesedő mozgalmak főállású alkalmazottjai. Mindeközben a szervezetek és munkatársaik elszakadnak eredeti célcsoportjuktól, és a donorok elvárásainak kívánnak megfelelni. A fentieken túl azonban Sárosi kifejti, hogy miben nem ért egyet írásommal. Véleményem szerint két ponton van szükség mondanivalóm tisztázására, hogy érthető legyen az eredeti cikk mondanivalója. Az egyik ilyen téma az NGO-k és a neoliberalizmus kapcsolata, a másik az életmód-politizálás tartalma.

Először is fontos leszögezni, amit már eredeti cikkemben is kikötöttem, hogy az NGO-izálódás “strukturális kérdés, és nem a benne részt vevő egyének jó- vagy rosszhiszeműségének eredménye.” A folyamatra tehát nem érdemes úgy tekinteni, mintha az tudatos cselekvés eredménye lenne.

Legfontosabb oka, hogy a baloldal 2006 óta tartó hitelvesztése nyomán a hazai közbeszédben együttesen – és némileg következetlenül – “civileknek” nevezett mozgalmak és a velük gyakori kapcsolatban álló NGO-kra a baloldali közvélemény egyre inkább úgy tekintett, mint a hiteles politikai cselekvés forrásaira.

Emlékezzünk csak a Tarka Magyar! tüntetésre 2008-ból, amikor a kirekesztés ellen kiálló szervezők magánemberként látták csak szívesen a szocialista és liberális politikusokat. Ez a tendencia különösen a 2014-es “norvég” civilek elleni támadások és a netadós tüntetések során gyorsult fel. Egy olyan folyamatról van szó, ami tehát hangsúlyozottan nem tudatos, tehát nem állítom, hogy az NGO-k  – Sárosi Péter megfogalmazásában – “ügynökök”, vagy – ahogyan Békés Márton írta – “hasznos idióták” lennének.

Egyetértek abban Sárosival, hogy az NGO világ “nem fekete-fehér.” A “Beyond NGO-ization: The Development of Social Movements in Central and Eastern Europe” c. tanulmánykötet szerkesztői bevezető tanulmányukban az általam korábban idézett ázsiai szerzők NGO-izálódással kapcsolatos állításait árnyalják a közép-európai kontextusban. A neoliberalizmus megjelenése azonban nem az egyes civil törekvések professzionalizálódásában, intézményesedésében, vagy a szervezetek ügyképviseleti tevékenységében jelenik meg. Ahogyan azt Sárosi Péter írja, sok NGO valóban olyan társadalmi csoportok mellett állt ki, illetve biztosított számukra szolgáltatást, “akik éppen a megszorító politikák áldozatai közé tartoznak.” A neoliberalizmus megjelenése itt azonban nem abban érhető tetten, hogy ahhoz kapcsolódó agendát képviselne minden nem kormányzati szervezet. Aminek szerepe van, azok a választói makrocsoportokat érintő elosztási kérdések háttérbe szorulása az NGO-izálódás révén. A helyzet ellentmondása ugyanis éppen az, hogy miközben sok szervezet valódi segítséget nyújt a gazdaságilag legkiszolgáltatottabb rétegeknek, a velük való azonosulás a szolidaritás és nem a közvetlen érdekazonosság felismerésén nyugszik. Egy szemléletes példával élve: miközben sok súlyos lakásszegénységgel küzdő ember számára egy szociális bérlakás-hálózat segítség lenne a kitörésre, a középosztály alsó részében az deklasszálódást jelentene. Végleg elválasztaná őket a lakástulajdonosok rétegétől, ami a középosztályhoz való tartozás kulcsa Magyarországon. Kérdés, hogy egy ilyen helyzetben lehetne-e számítani az egyre égetőbb lakhatási problémákkal küzdő középosztály szolidaritására.

A második pont az életmód-politika tartalma. Sárosi azt írja, hogy a “problémás drogfogyasztás mint jelenség nagyban összefügg a nyomorral, a társadalmi kirekesztéssel, a gettósodással és a rasszizmussal. Nem véletlen, hogy az olyan jelenségek, mint amivel például a Hős utcában szembesülünk, nem sok köze van a gyönyörszerzéshez vagy életmódválasztáshoz – az bizony nyomor alapú drogfogyasztás, ha úgy tetszik, a nyomorultak pót- és kényszercselekvése.” Eredeti cikkemben azonban az életmód-politikát külön kezelem az NGO-izálódástól. Állításom ugyanis az, hogy a politikailag tudatos fogyasztás (pl. méltányos kereskedelemből származó kávé fogyasztása) megoldást jelenthet adott problémákra, azonban hosszabb távon elvezethet új egyenlőtlenségek kialakulásához.

Ennek oka az, hogy a politikailag motivált életmód, a tudatos fogyasztás státuszszimbólum lehet a felső-közép és a feltörekvő osztályok körében.

Tehát hangsúlyozottan nem kriminalizált életmódokról (hajléktalanok, kábítószerfüggők) van szó, és ebben az esetben fel sem merül az NGO-k bármi nemű tevékenysége.

Egyetértek abban is Sárosi Péterrel, hogy nem az NGO-któl várható a baloldal megújítása, vagy legalábbis a hitelességi deficit kezelése. Hasznosnak tartom ugyanakkor, ha felvetődik a baloldali nyilvánosságban, hogy az önkéntelen, külső feltételek által megszabott – Sárosi által is említett – szerepzavarok milyen következményekkel járnak. Nagyon fontos, hogy az NGO-k továbbra is zavartalanul végezhessék értékes munkájukat, hiszen éppen olyanok érdekében járnak el, akik sérelmeire gyakran nem érzékeny a választói tömegek igényeire koncentráló pártpolitika. Másfelől az említett makrotársadalmi csoportoktól sem elvárható, hogy csupán a mások felé mutatott szolidaritás talaján állva hozzanak választói döntést. A normális egyensúly minden bizonnyal akkor áll helyre, ha önmagában képes leküzdeni a hitelességi problémákat a pártpolitikai baloldal.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.