Kelet vagy Nyugat? – szól a politikai kommunikáció leegyszerűsítő kérdése. Ezen az úton – például az alacsony bérek miatti bűnbakkereséssel manipulált választók zúgolódását kihasználva – akár el is juthatunk eddig a választásig, noha most egyetlen párt sem gondolkodik az EU-ból való kilépésen. Szerkesztőnk gondolatkísérlete a Huxitról.

Időről időre felvetődik az ellenzéki pártok részéről, hogy Orbán Viktor „mestertervének” célja, hogy kiléptesse az országot az Európai Unióból. Erre még apropót is adott az, hogy a brit népszavazás óta sorra jelennek meg a különböző EU-s tagállamokról szóló tudósítások, hogy éppen ki vetette fel a kilépés gondolatát, vagy a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint mennyien lépnének ki, és mennyien maradnánk az Európai Unióban.

Kiss Ambrus

Természetesen óvnám magunkat attól, hogy a Brexit és egy esetleges magyar kilépés (Huxit) között párhuzamokat keressünk. Ennek legfőbb oka, hogy a két ország társadalma között nagyon nagy eltérések vannak. Mások a viták, a vitakultúra, a pártok beágyazottsága, a társadalmi feszültségek okai. Ugyanakkor érdemes megnézni, hogy miként találhatjuk kívül magunkat évek múlva az Európai Unión anélkül, hogy most ezt bárki is akarná. A folyamatok sohasem a népszavazás kiírásakor kezdődnek, hanem jóval korábban.

A brit népszavazás, az osztrák belpolitikai helyzet, a francia elnökválasztási kampány, legfőképpen pedig az amerikai elnökválasztás mind megmutatták, hogy a tények gyakran egyáltalán nem számítanak a politikai versenyben. Már csak azért sem, mivel azt, hogy mi számít ténynek, gyakran azok ítélik meg, akik amúgy is szereplői a vitának. Nincsen univerzális igazságosztó, aki bejön a szobába, és kihirdeti objektív szempontok alapján, hogy aznap ki és mit hazudott a választók szemébe.

A média szereti magára aggatni ezt a szerepet, és azt mondja, hogy az ő feladata ráirányítani a figyelmet a nyilvánvaló hazugságokra, és bemutatni a tényeket. Csakhogy olyan, hogy „a média”, nincsen. Ez is rendkívül sokszereplős, több identitású, világlátása eltérő. Sőt az internet elhozta nekünk a médiánál sokkal több szereplőből álló véleményvezérek korszakát, akik néha nagyobb hatással vannak az őket követőkre, mint egy közepes olvasottságú politikai lap.

Ha végig gondoljuk, hogy mi alapján alkotunk véleményt a világról, akkor nagyon sok eltérő indíttatású hírforrást tudunk felsorolni. Egyrészt van a napi hírfogyasztás, amely valamilyen szűrőn érkezik hozzánk. Vagy a kedvenc hírportálunk/médiumunk szerkesztői által befolyásolva, vagy a Facebook ismerőseink által kontrollálva (a ’ki, mit olvas, és oszt meg’ kérdését és ennek hatását már sok tanulmány kutatta), vagy a barátunk, postás, szomszéd, zöldséges interpretációjában. Az utóbbiak hírforrásait már nem is ismerjük, talán ők maguk sem. Sőt legyünk őszinték, saját hírforrásainkat sem tudjuk mindig beazonosítani, még ha azok elsődlegesnek tűnnek is. Hányan vannak úgy, hogy ha megkérdezik tőlük, hol olvasták ezt vagy azt a hírt, azt felelik, hogy a Facebookon. Miközben az csak egy közvetítőfelület, az írás valójában pl. egy hírportálon jelent meg. De ez már elsikkad, tulajdonképpen érdektelenné is válik. Elindult az a folyamat, hogy ami a neten van, az igaz (mint ahogy régen így élték meg az emberek a TV-t is).

Eltekintenék attól a résztől, ami sok társadalomtudós írásában itt következne, hogy ezért veszélyes az internet, mert ellenőrizetlen információkkal látja el az erre felkészületlen tömegeket. Azért sem akarok ezzel foglalkozni, mert most is pont annyira van lehetőség az információk manipulálására, mint az internet korszaka előtt, és abban sem hiszek, hogy valaki fenntarthatná magának a jogot, hogy ő megmondja, milyen szűrőket kell a hírek és az emberek közé rakni, hogy csak az univerzális igazság szűrődhessen át rajtuk.

Csak tényként állapítom meg, hogy a hatalmas információzuhatagban az emberek olyan információkkal találkoznak, amelyek akár tudatosan, akár tudattalanul manipulálnak. Ha az EU-Brexit-lehetséges magyar kilépés háromszögben akarunk eligazodni, rögzíteni kell: „az abszolút tények elegendőek egy szavazás megnyeréséhez” – hamis állítás.

Az emberek nem az alapján ítélnek, hogy pénzügyileg mi a jobb egy országnak, ha tagja egy nagy gazdasági egységnek, vagy ha különutas politikát játszik.

Ha Magyarországon lenne egy népszavazási kampány, biztos vagyok benne, hogy mindegyik oldal sok számot tartalmazó tanulmányokat lobogtatna, amelyekben azt vezetnék le, hogy miért jobb, ha valaki tag, vagy nem tag. Ezt láttuk az Egyesült Királyságban is.

Kilépés – mondjuk – az alacsony bérek miatt?

Hogy mennyire nem lenne egyértelmű vita egy EU-s tagságról szóló népszavazás, abból Lázár János miniszter már adott is egy kis „előleget”. Arról beszélt, hogy a választókerületében élők számára az EU-s csatlakozás nem hozta meg a várt eredményt. Nem történt meg a bérfelzárkózás a nyugathoz, emiatt csalódtak. Ebből a gondolatsorból levezetve jutott el a miniszter ahhoz, hogy nemmel szavazna, ha most lenne népszavazás a belépésről.

Először nézzük meg a számokat. 2004 és 2015 között a nettó átlagkeresetek 36%-kal nőttek az EU 28 tagállamában. Magyarországon 52%-os volt ez a növekedés (euróban számolva). A csatlakozás évében az osztrák átlagkereset és a magyar átlagkereset között majdnem ötszörös volt a különbség (4,97), 2015 végén 4,25 volt ez az érték.

Akkor most nézzük leegyszerűsítve:

– Tényszerűen csökkent a távolság például Ausztria és Magyarország között?
– Igen, csökkent.
– Ez azt jelenti, hogy megindult a bérfelzárkózás?
– Igen, az adatok azt mutatják.
– Élen járunk ebben, és példát mutatunk többieknek?
– Nem, abszolút nem vagyunk éltanulók.

Érdemes megvizsgálni a velünk együtt, vagy három évvel később csatlakozott országokat, hogyan zárták a bérfelzárkózást tekintve az EU-s tagság mérlegét. A vizsgálatba nem vontam bele Ciprust, Máltát, az eltérő földrajzi elhelyezkedésük és történelmi fejlődésük miatt, valamint kihagytam Horvátországot, amely csak 2013 óta az EU tagja.

2004 és 2015 között az EU 28 tagállama és Magyarország közötti „olló” valamelyest zárult. A csatlakozás évében a magyar átlagbér az Európai Uniós átlag 25%-volt, 2015-ben pedig 28%-a. (A módszertan kapcsán fontos megjegyezni, hogy az Eurostat adatait használtam, és az összehasonlíthatóság miatt az euróra átváltott átlagfizetésekkel dolgoztam. Ez tartalmazza természetesen az árfolyamromlás hatásait is.)

A Magyarországon kívül vizsgált országok jobban teljesítettek. Szlovénia 5, Szlovákia 6, Csehország 9 százalékponttal került közelebb az EU-s átlaghoz. A többi „versenytársunk” 10 százalékpontnál nagyobb mértékben.

Ha csak úgy teljesítettünk volna, mint a környező versenytársaink átlaga, akkor ma nálunk a nettó átlagbér 26%-kal kellene, hogy magasabb legyen. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden magyar munkavállalónak 13. havi, 14. havi sőt 15. havi fizetést kellene kapnia a mostani 12 havi fizetése mellett.

Ez az EU hibája lenne? Biztosan nem, hiszen a többiek is ugyanúgy EU-tagok. Tehát a hibát a saját készülékünkben kell keresni. De az olvasó nyugodtan mondhatja, hogy nekünk nem is azt ígérték, hogy az átlaghoz fogunk majd felzárkózni, hanem azt mondták, hogy az elithez. Érdemes ebben az összehasonlításban is megnézni a számokat.

Az EU15 három csoportot képez. A négy fejlett EU-tagországot, a négy relatíve fejletlen GMU-tagországot és az öt fejlett kis EU-tagországot. Ők voltak a közösség alapjai. A magyar átlagbér 20%-a volt az ő átlagbérüknek. 2015-re az olló itt is csökkent 24%-ra. De megint csak lemaradásban vagyunk a környező országokhoz képest.

És ennek kapcsán számtalan adatot, összefüggést lehetne hozni, hogy valójában mennyire is a rossz szerkezetű gazdaságunk hibája ez. Hogyan tompította a mostani kormány a bérfelzárkózási folyamatot. De nem ebbe az irányba akarom elvinni ezt az írást. Hanem pont arra a fonák helyzetre kell ráirányítani a figyelmet, hogy valójában a fenti számok, következtetések, a felelősök pontos megnevezése mind érdektelenek például a makói választók számára.

A politika segítené érthetővé tenni számukra ezt a helyzetet? Biztosan nem, sőt érzelmi kérdést csinálna annak eldöntéséből, hogy kinek hisznek. A jelenlegi miniszterelnökséget vezető miniszter egyértelművé tette, hogy ez az EU hibája. És azt is egyértelművé tenné egy éles helyzetben (ez nem jóslás vagy prejudikálás a részemről, hanem a folyamatokból következő logikus következtetés), hogy aki általában szereti az ő pártjukat/miniszterelnöküket/politikájukat, az nekik kell higgyen. És innentől kezdve ez nem számokról szóló vita, hanem hitről.

Mi következik ebből?

Ha sokáig sulykolják a választóknak azt a szerintem rendkívül torz képet, hogy az alacsony bérekért nem a magyar kormányok, a hibás gazdaságpolitikai modellválasztás a felelős, hanem az EU, akkor el is fogják hinni.

A tények tehát attól számítanak ténynek, hogy kitől halljuk őket. És valójában itt van a veszélye a Brexitnek, és ez hozhatja el a magyar kilépést.

Hogyan lehet kívül találni magunkat az EU-n?

Az Európai Unió változásban van. Eddig azt gondoltuk róla, hogy egy zártkörű klub, ahol erős kontroll van a befelé igyekvőkkel szemben. Most azt látjuk, hogy az ajtónál még mindig vannak páran (pl. Szerbia, vagy egyre távolabb a kaputól, de ott nézelődik Törökország), míg az egyik legnagyobb „partiarc” távozik Nagy-Britannia személyében. Szóval mostantól tudjuk, hogy vannak, akik szerint kívül tágasabb, és ők saját politikai logikájuk alapján ezt igyekeznek is bebizonyítani.

Ugyan a britek egy kicsit úgy vannak vele, hogy lehet, bent mégis jobb volt a társaság, mint a következő buliban lehet (hiszen valahova szeretnének ők is tartozni), de azt úgy sem engedhetik meg maguknak, hogy ne akarják jól érezni magukat máshol is. Szóval már van arra példa, hogy az EU-n kívül is van élet.

Tudom, valójában a britek nem tapasztalták még meg, hogy milyen az EU-n kívül, hiszen egyelőre a kilépési tárgyalások folynak. De ne legyen kétségünk, sok választó van már itthon és nyilván a szigetországban is, aki arra az egyenes kérdésre, hogy vajon akkor Nagy-Britannia már nem az EU-tagja-e, igennel válaszolna.

Választói szempontból tehát London már nem feltétlenül egy EU- tagország fővárosa, és lám-lám mégis jár ott a metró, emberek fizetést kapnak a munkájukért, az elit meg szokás szerint morog, hogy a tőzsdei részvényeik leestek.

Azaz már tudjuk, hogy van az EU-n kívül is élet, és a klubból még a menő arcok is le tudnak lépni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarok is kifelé igyekeznének a klubból. Abban sem hiszek, hogy a magyar politikai vezetés ki szeretné léptetni az Európai Unió tagországai közül Magyarországot. Ennek ellenére nem látom esélytelennek a dolgot. Ennek legfőbb oka a végtelenül leegyszerűsített politikai vitakultúra A magyar kormány és a magyar ellenzék a másikkal szemben fogalmazza meg saját magát.

Ebből következik, hogy ha egymást belekényszerítik a felek az EU-párti–EU-ellenes bináris logikába, akkor ebből nagyon nehéz lesz kitörni.

A forgatókönyv pedig innen kiszámíthatatlanná válik. Hiszen hiába mondja most azt a választók nagy többsége, hogy az EU-hoz akarnak tartozni, valójában erről nincsen éles vita a közbeszédben.

Ha a játék kedvéért belemegyünk a „mi lenne ha…” kérdésbe, akkor érdemes elképzelni, hogy az ellenzék, a média egy része beleszorítja a Fideszt abba a szerepbe, hogy nem EU-párti, és valójában ki akar lépni. A belpolitikai logika alapján ne higgyük, hogy az lenne Orbán Viktor válasza erre, hogy elkezdi magyarázni az EU melletti elkötelezettségét. Valójában átvenné a ráerőltetett szerepet, és azt csinálná, amit most is, csak sokkal harciasabban. Reformokat akarna az EU-ban, követeléseket fogalmazna meg, mondván, ez a mostani képződmény nem szolgálja a magyarság érdekeit. (Persze, ezt most is mondja, de nagyon visszafogottan ahhoz képest, amit egy versenyhelyzetben kénytelen lenne csinálni.)

Az igazi kemény lökést az adná, hogy lenne egy politikai képződmény, amelyik folyamatosan azt ismételné, hogy ki kell lépni, és brit mintára új feltételekkel, szabadon, függetlenül mindenkitől kellene megállapodást kötni az EU-val. Innentől kezdve a centrális erőtér logikáján ott találná magát a Fidesz, hogy kicsit EU-reformernek, kicsit kilépéspártinak kell lennie.

És innen már ismert a történet, a brit analógia egy az egyben átemelhető lenne. A brit népszavazás tanulsága, hogy az események egy idő után kontrolállhatatlanná válnak. Hiába próbált úgy feltűnni a brit miniszterelnök, hogy érdemi reformokat ért el az EU-ban, és ezért már ő is maradáspárti, ez nem volt elég.

Persze sokan reménykednek, és mondják, hogy a racionalitás miatt a választók úgyis az EU mellett szavaznak, és legalább – mondja néhány kormányellenes véleményvezér – ennek farvizén Orbán rendszerének legitimitását is tönkre lehet tenni.

Ezzel az a probléma, hogy van egy másik tanulsága is a brit népszavazásnak: az választók többsége számára túl absztrakt képződmény az EU. Nem tudja, hogy mit ad neki, és miről kell emiatt lemondania. Lásd az EU és a bérfelzárkózás kérdését.

Szerintem rossz politikai érvrendszer, hogy EU = fejlesztési pénzek. Ez ugyanis azt az érzetet kelti, hogy könyöradományként kapnak a hátrányos területek pénzeket a nyugati országoktól, amiért még hálásnak is kell lenni. Ha végig gondoljuk, ezeknek a pénzeknek nagy részét úgy használják fel, hogy a választó nem sikerként éli meg, sőt az orrát is beleverik, hogy ezért legyen hálás.

Fotó: Molnár Ádám – Népszava

A politika pedig képes ezt nagyon otrombán kezelni. Olyan tulajdonságokkal és elképzelt hatáskörökkel ruházzák fel ezt a nemzetállamokból álló közösséget, amelyeket nem állják meg a helyüket. A korábbi példámnál maradva olyan ez, mintha egy zártkörű buliban résztvevőjeként (aki a belépéssel együtt a hely tulajdonjogának egy részét is megkapta) azért elégedetlenkednénk, mert rossz zenét játszanak, és megmondják, hogy milyen italok közül lehet választani. Ezek önmagukban helytálló problémák. Erre lehet az a megoldás, hogy kimegyünk az ajtón, és keresünk egy másik helyet, ahol lehet, hogy szintén rossz a zene, és gyenge az italválaszték, vagy megpróbáljuk meggyőzni a többieket, hogy változtassunk.

Ez utóbbi akár sikeres is lehet, hiszen lássuk be, attól nem kell félni, hogy kiutálnának minket a kritikáink miatt. Főleg a brit kilépés után senkinek sem érdeke egy olyan forgatókönyv, ahol tagállamokat kezdenek kiszórni az ablakon csak azért, mert változtatni akarnak. Ha a változtatási igényünket zsarolva tesszük meg, azaz ’vagy más zenét raktok be, vagy lelépünk’, az inkább azzal járhat, hogy mi érezzük magunkat egyre kellemetlenebbül, és végül önként hagyjuk ott a helyet.

Az EU-magyar viszonylatban mindez nem jelent mást, minthogy például Németország nem fog kizáratni minket, mert nem fogadunk be kölcsönösségi, vagy ha úgy tetszik, szolidaritási alapon menekülteket. Meghallgatja elképzelésünket, majd az EU jogalkotási mechanizmusában átveri a sajátját. Mi pedig követelőzünk, zsarolunk. De változást nem érünk el, ezért emeljük a tétet, és népszavazást tartunk az EU-s csatlakozásról. A többiek, hogy mentsék a helyzetet, megígérik, ha maradunk, egyetlen menekültet sem kell itt tartanunk. De az események már ellenőrizhetetlenné válnak. És mivel a kormány egyes tagjai már mondták, hogy az EU-val az egyik legnagyobb probléma, hogy alacsonyak a bérek nálunk, ezért hamar eljutathatunk olyan ígéretekhez, hogy ha nincsen tagság, akkor az arra fordított pénzeket a bérek emelésére fordítjuk. (Lásd a brit kampányban az uniós befizetések és a hazai egészségügyre fordított kiadások közé felállított összefüggést.) Jól hangzik, ugye?

Hogy nincsen ok-okozati összefüggés, valójában egy idő után senkit nem érdekel, esetleg a népszavazás másnapján. De akkor már mindegy

Realitás vagy politikai mese?

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy rövid távon reálisan azzal kell számolni, hogy a magyar kormány kilépteti az országot az EU-ból. Sokkal inkább azt akartam megmutatni, hogy a brit forgatókönyv végigjátszható nálunk is. Valójában most senki sem tervez ezzel az eshetőséggel, de lehet, hogy tudat alatt sok szereplő megteszi az ahhoz szükséges lépéseket, hogy a folyamat egy idő után a tehetetlenségi nyomaték elvén megállíthatatlan legyen.

Szerintem felelőtlenség lenne, ha ezért elkezdenénk a politikai elitet hibáztatni, vagy az embereket bűnbakká tenni, hogy értsék meg, az EU-n kívül nincs élet. Egyrészt az elitet a demokrácia szabályai alapján mi választjuk, másrészt az embereket sem lehet meneszteni, csak mert nem úgy gondolkodnak, ahogy az értelmiség egy része elvárja tőlük.

Talán a megoldás kulcsa ott van, hogy aki úgy érzi, Magyarországnak az Európai Unióban van a helye, próbálja meg megjeleníteni ezt a közösséget a mindennapi életünkben. De ne azzal érveljen, hogy „de hát nélkülük itt gazdasági csőd lenne”. Ezzel még inkább el lehet idegeníteni az embereket, és úgy beállítani őket, mint akik kitartottjai lennének más államoknak. Ha végig gondoljuk, egy olyan közösségben, ami csak az alamizsnáról szól, valójában senki nem érzi jól magát. Ne legyünk álszentek, egyikünk sem érzi magát jól egy olyan családi ebéden, ahol a tehetős nagybácsi azt magyarázza, hogy mennyit adott már nekünk, és még mennyit fog, de mi milyen hálátlanok vagyunk vele.

Az EU több mint fejlesztési forrás, és több, mint hogy kimehetünk Ausztriába, meg Németországba dolgozni.  

Ezeket is jelenti, de sokkal inkább egy közösséghez tartozás lehetőségét. Egy olyan esélyt, amely a külső biztonságot, a gazdasági biztonságot hozza el. Amibe beletartozik, hogy külföldön tanulhassunk, de az is, hogy árukhoz könnyen hozzáférhessünk. Ez persze szabályokkal jár, de ahogy egy falusi közösségben is mindenki elfogadja, hogy a valahova tartozás érdekében el kell fogadni a közösség szabályait, ez ugyanúgy belátható mindenki számára az EU-val kapcsolatban is. És ebbe az is beletartozik, hogy ha valami nem tetszik, akkor az ellen szót lehet emelni.

Magyarország tehát kiléphet az EU-ból. Erre meg is van az esély, még akkor is, ha a mostani szereplők ezt nem akarják. Elegendő a brit belpolitikai vitákra gondolni, és a vélt vagy valós társadalmi igények rossz „kiszolgálására”. Ezt mi is elkövethetjük…

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.