A rendszerváltás után a magyarok jobban teljesítettek és sokkal jobban teljesítenek ma is, mint Európa legtöbb népe. Hogyan csinálták? Mi a titkuk? Mi a magyar gazdasági csoda receptje? 

ujc
 Új Egyenlőség

Ahogyan régebben Írországba, Szingapúrba vagy Finnországba, egy ideje Magyarországra is özönlenek azok a nemzetközi szakértők, akik a világraszóló magyar gazdasági csoda okait keresik. Közgazdászok, szociológusok, oktatási és foglalkoztatási szakértők igyekeznek megfejteni annak a csodának a titkát, hogy ez a korábban elmaradott, hányattatott történelmű kelet-európai ország hogyan vált nem csak a kelet-európai térség éllovasává, hanem globális szinten is minta értékű országgá.

A kirívóan gyors gazdasági növekedés, a foglalkoztatás, a társadalmi mobilitás és az életszínvonal magas szintje, az egyenlőtlenségek radikális csökkentése mind-mind vonzóvá teszik a magyar modellt.

Pedig igazából a recept rendkívül egyszerű. Magyarország a szovjet típusú gazdasági és politikai rendszer 1989-es bukása után jól választotta meg azt a kapitalizmus-modellt, amelyet kiépíteni kívánt. Míg más országok generikus, jelző nélküli kapitalizmusban gondolkodtak, vagy éppenséggel az akkoriban divatos amerikai modellt másolták úgy, ahogy ők azt elképzelték, addig a magyar közgazdászok felismerték, hogy a kapitalizmus nyugat-európai alternatívái sokkal relevánsabbak a fejletlen Magyarország számára.

Ennek keretében a rendszerváltás utáni privatizációs bevételeket az ország a saját állampolgárai humán tőkéjének fejlesztésébe fektette. Felismervén az alacsony foglalkoztatás, elöregedés, rossz egészségügyi helyzet, gyenge nyelvtudás, és általában véve a gyenge humán tőke mutatók jelentette kihívást, a magyarok tudatosan és következetesen igyekeztek e problémákat orvosolni. Hittek abban, hogy csak egy magas tudású, egészséges társadalom képes a globális turbó-kapitalizmus korszakában széles foglalkoztatást és magas hozzáadott értékű, jól fizető munkahelyeket biztosítani. Lényegében ennyi a magyar csoda titka, bár persze a valóságban a folyamat sokkalta nagyobb küzdelemmel járt. A magyarok nem bízták el magukat azon mutatóik alapján, amely szerint egy főre jutóan a világ legtöbb Nobel-díjasát vagy olimpiai bajnokát adták a világnak. Okosan felismerték, hogy a globális gazdaságban már nem az élsport vagy a kiugró egyszemélyes teljesítmények adják egy ország erejét, hanem a minél szélesebb és erősebb társadalmi tőke. Hiába fontos például a Rubik kocka, amely alapján a magyarokat megismerték, mert a világ szemében Magyarország ennek ellenére elmaradott országnak minősült volna, ha fennmarad a nyomorúságosan alacsony életszínvonal, ha a magyarok milliói képzetlenek és rossz egészségi állapotúak, s az ország régiói az Európai Unió legfejletlenebb térségei közé tartoznak. A globális média és turizmus korszakában ezeket az átfogó társadalmi gyengeségeket nem fedte volna el egy-egy kiemelkedő nemzetközi siker. Sportpéldával élve: az Aranycsapattal egykor jelentős sikereket elérő magyarok józanul látták, hogy egy-egy – Elefántcsontparthoz, Ghánához, Romániához hasonló – futballválogatott sikerei senkivel nem feledtethetik ezeknek az országoknak a nyomorúságos szegénységét.

A tömegsport, a társadalom széles rétegeinek egészsége hosszabb távon sokkal jobban meghatározza egy gazdaság sikerét. Ezért választotta Magyarország a fejlődő országokra emlékeztető kelet-európai modell helyett inkább a nyugat- és észak-európai országok széles társadalmi esélyeket biztosító jóléti állami berendezkedését mintának.

Ennek jegyében évente a GDP 6-7%-át költötték az oktatási rendszer finanszírozására, amelynek eredményeképpen folyamatosan előreléptek a nemzetközi PISA felmérésekben. Különös figyelmet fordítottak a világnyelvek, az informatikai és a gazdasági ismeretek oktatására, hogy minél szélesebb rétegek kapcsolódhassanak be a globalizáció nyújtotta előnyökbe, továbbá arra is, hogy az ország egész területén egyenlően magas színvonalú oktatási rendszer működjön.

Ugyanezt az elvet alkalmazták a szintén igen bőkezűen finanszírozott egészségügyi rendszerre. Erőteljes figyelmet fordítottak például az életmódkampányokra. Komoly kihívás volt ez, hiszen előtte a magyarok nemzetközi összehasonlításban köztudottan igen zsírosan és fűszeresen étkeztek, rendkívül sokat dohányoztak, keveset mozogtak, és az alkoholfogyasztás szintje is magas volt. Két évtized odafigyelésével, tudatos iskolai nevelésével, médiakampányaival azonban sikerült ezeken a területeken jelentős javulást elérni. Ezzel komoly mértékben csökkentették a korábban elterjedt szív- és érrendszeri, rákos és egyéb megbetegedések arányát.

Szintén odafigyeltek arra, hogy a nők esélyegyenlősége minél szélesebben érvényesüljön, s ma már számtalan területen érzékelhető az output indikátorokban is a javulás. Ha egyetlen fontos intézkedést kellene példaként kiemelni, az a jó minőségű bölcsődei és óvodai ellátás kiterjesztése lenne. Az egész országban elősegítették, hogy a férjek is otthon maradhassanak az újszülött gyermekkel. Ezek, illetve más intézkedések érezhető mértékben javították a nők munkapiaci esélyeit, s ezen keresztül az államháztartás lehetőségeit. A befektetésnek tekintett szociális gondoskodás bőségesen megtérült.

Általában véve is elmondható, hogy a tudatos beruházás a társadalom humán tőkéjébe idővel meghozta a gyümölcsét. Egyre több egészséges, foglalkoztatható, jól képzett állampolgár jutott munkához, ami jelentősen csökkentette a központi költségvetés alulfinanszírozottságát. A foglalkoztatás gyors javulása lehetővé tette, hogy a pénzügyminiszter egyre több adófizetőtől szedje be az adókat, ezért az egy magyar munkavállalóra vagy vállalkozóra jutó adóterhek csökkenhettek. Természetesen mindez önmagában is növelte az életszínvonalat, a versenyképességet.

Különösen a Magyarországon jelentős roma lakosság körében sikerült komoly előrelépést elérniük. A régió többi országa célzottan „roma programokat” működtetett, amelyek jelentős része azonban nyomtalanul eltűnt. Magyarország azonban felismerte, hogy a roma népesség integrációjának kulcsa ugyanazokban a humántőke képző alrendszerekben van, mint a lakosság többi része esetében. Semmi mást nem tettek, mint jelentősen javították az ország romák lakta, hátrányos helyzetű kistérségeiben az oktatás, a lakhatás, az egészségügy, a szociálpolitika és a közösségi közlekedés minőségét. Ennek köszönhetően az évek során a roma lakosság képzettsége, foglalkoztatási mutatói, életszínvonala érzékelhetően javult. Kialakult egy, az USA afroamerikai középosztályára emlékeztető magyar roma középosztály, amely nem csak a még szegény cigány fiatalok számára ad reményt, hanem semlegesítette az etnikai feszültségeket is. Míg a térség más országaiban a többségi társadalom meglehetős türelmetlenséggel szemléli az underclass eltérő életszínvonalát, gyakran rasszista értelmezést adva annak, addig Magyarországon a többségében korábban a legszegényebbek közé tartozó (ám korántsem a mélyszegények többségét kitevő) romák mobilitásának sikere miatt nem alakulhatott ki jelentős tömegtámogatottsága a romaellenes indulatoknak, a szélsőjobboldali mozgalmaknak, az etnikai feszültségkeltésnek.

Ugyanezek a lépések egyben az elmaradott térségek többségi társadalmának is előnyöket hoztak, azaz a korábban Budapest centrikus fejlesztéspolitika területileg is kiegyensúlyozottabbá vált.

A szomszédos Ausztria mintájára a vidéki regionális központok jelentős középosztályosodás eredményeképpen intellektuális, média, oktatási és gazdasági központokká nőtték ki magukat, a korábban egyközpontú Magyarország számos erős regionális központtal gazdagodott. A vidéki élet a korábbi zsákutcás nincstelenség helyett nyugat-európai mintára a széles középosztály választott életminőségévé vált.

Mindebben jelentős szerepet játszott a tudatosan erős jogosítványokkal felruházott szakszervezeti mozgalom, az érdekegyeztetés, a béralkuk. A korábban három és fél, ma már öt millió munkavállalót képviselő magyar szakszervezetek a vállalkozásokkal együttműködve a minél magasabb hozzáadott értékű munkahelyek meghonosításában működtek közre. Míg a térség egyes országai a minél alacsonyabb bérekkel kívántak versenyezni, sikertelenül, addig Magyarország nyugat-európai mintára a minimálbér minél magasabban tartásával tudatosan igyekezett kiszorítani az olyan tevékenységeket, amelyek nem biztosítottak elégséges életszínvonalat. Az így felszabaduló munkavállalókat igen jól megfinanszírozott és lebonyolított felnőttképzési programokkal képezték át olyan hiányszakmákra, amelyekről a vállalkozói érdekképviseletekkel szorosan együttműködő, hatékony munkaügyi központok helyi szinten tudták, hogy biztos munkához fognak vezetni. Ezen tudatos bér és képzési politikának következtében míg a többi kelet-európai ország mind foglalkoztatásban, mint pedig bérekben folyamatosan távolabb került a nyugati országoktól, addig a magyar foglalkoztatási és bérdinamika jelentős életszínvonal javulást is eredményezett.

A magyarok, szemben a lengyelekkel, románokkal, litvánokkal, nem kényszerültek rá, hogy kivándorlás után megalázóan alacsony hozzáadott értékű munkahelyeket keressenek Nyugat-Európában a tisztes megélhetés reményében. Munkájuk méltó anyagi megbecsülésére otthon is egyre inkább reményük volt. Magyarország jobban teljesített és teljesít ma is.

Felmerülhet a kérdés, hogy miből finanszírozta mindezt ez az alapvetően tőkeszegény ország? Egyrészt már a rendszerváltás időszakában nagyon odafigyelt, hogy a tömegesen érdeklődő multinacionális cégek mellett a hazai kis- és középvállalkozói réteget is megerősítse. Ennek érdekében már a kezdetektől a jegybank által támogatott alacsony kamatozású hitelekkel segítette őket, illetve jól képzett munkaerővel, felnőttképzési programokkal. Szemben a régió sikertelenebb országaival, az állami támogatáspolitika Magyarországon nem tolódott el a nagyobb lobbierővel rendelkező nagyvállalati szektor irányába. Később az uniós beruházásokat is igyekeztek minél inkább a társadalmi infrastruktúra fejlesztésére, termelő beruházásokra, és nem pedig látványos presztízs projektekre, politikai klientúraépítésre költeni. Az uniós támogatásoknál nem csak a felhasználás mértékét, hanem annak szerkezeti és társadalmi hatásait, termelékenységre gyakorolt hatását is folyamatosan monitorozták.

Budapest nagyon hamar felismerte a globálissá váló offshore adóelszivárgás negatív jelentőségét, és korán lépéseket tett annak megakadályozására. Következetesen érvényesítette azt az alapelvet, hogy állami közbeszerzésen nem indulhatott, állami támogatásban, hirdetésben nem részesülhetett olyan vállalkozás, amelynek anyacégei között bármely szinten offshore vállalat volt található. Az offshoreozáson kapott közszereplőket a széles és tudatos középosztály nyomása lemondatta.

Szintén igen racionális költségvetési és adópolitikát folytatott az ország. Míg más térségbeli kormányok drámaian magas költségvetési hiányokat hoztak össze mindenfajta indokoltság nélkül, addig Magyarországon mindvégig fennmaradt a költségvetési fegyelem. Mindez azonban nem a rövidtávú, látszat felelősségteljességet jelentő megszorításokat jelentette, hanem az értékteremtő képességbe való beruházás előtérbe helyezését, az ésszerű gazdálkodást. Magyarországon, eltérően sok más fejlődő országtól, soha nem hittek a megszorítások neoliberális demagógiájában. Ezen politikával sikerült folyamatosan letornászni a kezdetben jelentős magyar adósságállományt. Az éves törlesztő-részletek elolvadása pedig ismét csak újabb, jelentős összegeket szabadított fel az értékteremtő képességbe való befektetésre.

Míg a térség egyes országai (Szlovákia, Csehország, stb.) egykulcsos adókkal kísérleteztek, majd azok kudarca után visszatértek a többkulcsos adózásra, addig Magyarország mindvégig kitartott a Nyugat-Európában is mindenhol jellemző, igazságosabb progresszív jövedelemadózás mellett. A szegényebb családba születettek esélyeinek megteremtésében jelentős szerepet játszott az örökösödési adó, az ingatlanadó által lehetővé tett befektetés a humán tőkébe. A környezeti fenntarthatóság érvényesítése érdekében pedig az ország Dánia és Svédország után megvalósította az úgynevezett „zöld költségvetési reformot”, amelynek keretében az uniós szennyező fizet elvének megfelelően beárazta a környezeti terhelést a termékek áraiba, az adórendszerbe. A korábban meghatározó, ám egyoldalú külső függést jelentő gáz és nukleáris energiát kiegyensúlyozva Magyarország tudatosan felzárkózott a nyugat-európai országokhoz (Németország, Dánia, stb.), ahol ma már szintén többségi szerepet kezd játszani a fenntartható, tiszta energia.

A sikeres kapitalizmus modell választást idővel visszaigazolta nem csak az életszínvonal kiugró emelkedése, hanem a demokrácia megerősödése is. A kelet-európai térségben ma már egyértelműen elmondható, hogy a magyar messze a legképzettebb és anyagilag legszilárdabb, legszélesebb középosztály. Ennek érdemi kisugárzása van nem csak a határon túli magyarok irányába, hanem a környező országok más anyanyelvű polgárai felé is. A belpolitikában konfrontatív helyett kooperatív magyar modell ugyanis a térség országai között sajnos még egyáltalán nem mondható általánosan jellemzőnek. A visegrádi országok közül többen a proaktív szakpolitikai viták helyett inkább a politikai erők kölcsönös démonizálása és külső ellenségképek kreálása a jellemző. Ezzel kívánnak demagóg politikusok maguknak politikai tábort kovácsolni. Ezekben az országokban sajnos rendkívül rossz a közhangulat, ezért a kooperatívabb, békésebb magyar modell ezen országok gyengébb középosztályaiban érzékelhető tiszteletet kelt. A korábban riválisként fellépő szomszédos államokban már-már mintaként tekintenek Magyarországra, ahogy Brüsszelben is igen megnőtt a jobban teljesítő ország érdekérvényesítő képessége, súlya.

A magyarok idejekorán felismerték, hogy a stabil politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia: a minél szélesebb, tanultabb, anyagilag független középosztály. Ez tette lehetővé nem csak a politikai demagógia elharapózásának megakadályozását, hanem a korrupció elleni küzdelmet is.

Az anyagilag független magyar középosztály ugyanis az északi országokéhoz hasonló következetességgel utasítja el a politikai pártok körül időről időre kialakuló korrupciót, a foglyul ejtett államot, az olaszok által pártokráciának nevezett jelenséget, az oligarchák térnyerését a közéletben. Mivel Magyarországon területileg mindenhol elérhetők az egyenlően magas minőségű közszolgáltatások (oktatás, egészségügy), ezért a hétköznapi korrupció is radikálisan csökkent. Nincs szükség ugyanis hálapénzre, összeköttetésekre, lefizetésre.

Ahogy az északi országokban, úgy Magyarországon is hetven százalék körüli az igen magas színvonalú közmédia nézettsége. Ez meghatározóan hozzájárul a jól informált, átfogóan tájékozott középosztály megteremtéséhez és fenntartásához, és még a kereskedelmi média is alkalmazkodik hozzá. Jó minőségű, népszerű közmédia nélkül minden valószínűség szerint Magyarországon sem a sajtószabadság, sem pedig szélesebb értelemben a demokrácia nem válhatott volna nemzetközileg példaértékűvé. Márpedig az ország új keletű népszerűségének nem kis részben az az alapja, hogy az autokratikus fejlesztési modellekkel szemben egy rendkívül demokratikus mintát mutatott fel a gyors gazdasági felzárkózásra.

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.