Milyen különböző kapitalista modellek léteznek? Melyek azok a jellegzetességek, amelyek a posztszocialista tömbben a kapitalista demokráciákat jellemzik? Milyenek a különböző modellek teljesítményei az 1990-es évek elejétől napjainkig? Mivel lehet az eltéréseket és a teljesítménykülönbségeket magyarázni? Minderről Greskovits Bélával, a CEU professzorával, a nívós Stein Rokkan-díjat kapott Capitalist Diversity on Europe’s Periphery (Kapitalista sokszínűség Európa perifériáján) című könyv társszerzőjével beszélgetett Pogátsa Zoltán, az Új Egyenlőség főszerkesztője.

  • Liberális piacgazdaság: a fő politikai és gazdasági tényezők és intézmények a vállalatok. Képviselői például az Amerikai Egyesül Államok, Nagy-Britannia, Írország.
  • Koordinált piacgazdaság: jelen vannak a nem piaci intézményrendszerek is, mint például a szakszervezetek, professzionális csoportosulástok. Ilyen például Németország, Hollandia, Belgium.
  • Azonban ebbe a duális keretrendszerbe nagyon sok állam nem sorolható be, így megkülönböztethetjük még az alábbi kapitalizmus változatokat is: skandináv modell, angolszász neoliberális modell, rajnai/kontinentális modell, távolkeleti fejlesztőállami modell, mediterrán modell, petroállamok stb.
  • Amíg Amerikában, Angliában elvileg az állam visszahúzódik és engedi magától fejlődni a gazdaságot (habár amikor ezek az államok felfejlődtek, akkor ott is jellemző volt az állami beavatkozás), addig a nyugateurópai, skandináv, rajnai és kontinentális modellben az állam aktív, segíti az érdekegyeztetést, a humántőke fejlesztést, így attól válnak versenyképessé, hogy a szereplők érdekegyezetetéssel egy magas fokú hozzáadott értékű, erősen a humántőkére, tudásra építő export orientált gazdaságot hoznak létre.
  • Minden modellről elmondható, hogy valamilyen szinten az állam és a különböző társadalmi csoportok együttműködéséből fejlődtek – teljesen piacialapú fejlődést nem nagyon lehet találni.
  • A kelet európai fejlődési útvonalat azonban nem lehet beilleszteni egyik modellbe sem: egyrészt azért, mert a jól meghatározható vállalati érdekcsoportok, amelyek intézményteremtő erőként szoktak működni, kevésbé voltak jelen a rendszerváltás kezdetén, illetve azért mert a rendszer válságos, súlyos gazdasági körülmények közt keletkezett.
  • A visegrádi országokban az egyik fő jellemzője ennek az átmenetnek az volt, hogy nem alakult ki egy jelentős hazai kapitalista réteg, haza nagyvállalati, export-képes szektor, ami az állammal szorosan együtt tudott volna működni. Helyette transznacionális nagyvállalati tőkeimport volt a jellemző, amely elsősorban az export ágazatokat, feldolgozóipari export ágazatokat célozta. Azaz a visegrádi országokban a multik megtelepedése jelentette az iparszerkezet átalakulását; ez abban különbözik a többi modelltől, hogy itt nincs vagy nagyon gyenge a hazai tulajdonosi réteg és ebből adódóan jelentős állami koordináció nem is tud megvalósulni, nem beszélve arról, hogy a szakszervezetek egyedüliként a posztszocialista országokban gyakorlatilag nem játszanak lényeges szerepet. Ezért is volt viszonylag könnyű már a kilencvenes évek közepére a neoliberális eszmének megfelelően leépíteni az érdekegyeztető, koordináló intézményeket, amelyek a kilencvenes évek elején létrejöttek ugyan, de nem tudtak megszilárdulni.
  • Noha a rendszerváltásra Magyarország nagyvonalúbb volt jó néhány szomszédjánál, a valóságban azonban  – szemben Kornai hírhedt mondásával a „koraszülött jóléti államról – a nyugati átlagokhoz képest sokkal kevesebbet költött jóléti beruházásokra. Lehet ugyan érvelni, hogy szegényebb államként kevesebbet is kell költenie ilyen típusú kiadásokra, azonban ha úgy tekintünk a jóléti kiadásokra, mint humánpolitikai beruházásokra, akkor ennek pont a fordítottja igaz. Keleten, ahol a társadalom idősebb, betegebb, képzetlenebb, ott arányaiban (a GDP-hez képest) többet kell költeni újraelosztásból humán tőke beruházásra.
  • A jóléti állam egyik értelmezése, hogy kompenzálja az egyént az őt ért veszteségekért, de van egy olyan értelmezése is, hogy gazdaságnövelő szerepet is betölthet. Különösen az oktatást, szakképzést, egészségügyet tekintve kell látni azt, hogy a jóléti állam kiadásai beruházások az emberi tőkébe és amennyiben komolyan vesszük azt, hogy a mai igazi fejlődés az emberi tőkén alapuló fejlődés (nem annyira a fizikai tőkén mint korábban), akkor ezt akár még a vállalatok, a tőkések is támogathatják, mert érdekük az, hogy fejlett és jólképzett, egészséges munkaerő álljon rendelkezésükre.
  • Magyarország esetében nagyjából a Bokros csomag körül volt egy törés, amikor szakítottak az Antall kormány által kezdeményezett szociális piacgazdaság német típusú modelljével, hiszen a Bokros csomag óriási forrásokat vont ki az oktatásból. Ez a folyamat napjainkra nagyon felgyorsult — rövid távú gazdasági stabilizáció érdekében kivonják az erőforrásokat a humántőkeképző alrendszerekből, ami viszont csökkenti a versenyképességet.
  • Miközben az itthon tevékenykedő transznacionális cégek relatíve komplex termékeket exportálnak (autókat, elektronikai cikkeket stb.), ezeknek a hazai hozzáadottértéke rendkívül kicsi. Nagyon jól mutat ugyan az export statisztikánkban hogy mit exportálunk, de ha ebből kivonjuk az importot, akkor az jön ki, hogy a visegrádi országokban a munkavállalók alacsony hozzáadott értékű, rutinizálható munkahelyeken dolgoznak, alacsony bérekért.
  • Tartós gazdasági felzárkózáshoz egy globális piacgazdaságban ugyan szükség van arra is, hogy a nemzetközi piacokba bekapcsolódva a rendszer importálni tudja a kapitalizmus dinamizáló elemeit (pl. technológia, innováció, külső kereslet stb.), de arra is, hogy vagy a veszteseket jóléti juttatásokkal kárpótolják, illetve újraelosztással teremtsenek nyerteseket, mert a teljesen szabadpiaci gazdálkodás hihetetlen károkat tud okozni a társadalomban.
  • A 2010 utáni magyar gazdaságpolitika nagyon komplex: vannak gazdasági nacionalista vonatkozásai (a korábban nem nagyon létező hazai nagytőke megteremtését haveri alapon a rendszer bizonyos szektorokban kifejezetten támogatja), de ez egy eléggé szelektív és óvatos gazdasági nacionalizmus. Orbán próbálkozása hogy létrehozzon egy haza tulajdonosi réteget akár egy legitim dolog is lehetne, csak a probléma ez nem exportképes, magas hozzáadott értékű végterméket gyártó ágazatokban történik, hanem a kaszinók, nagykereskedelem, nagy földtulajdonok szektoraiban. Ebből nem lesz globálisan jelenlévő magyar tulajdonú ipar.
  • Közben az egészségügy, az oktatás leépítése, az olcsó munkaerő hirdetése nemzetközileg, a multikkal kötött titkos alkuk gyakorlatilag a szentesítése annak, hogy Magyarország ezeknek a beszerelő iparágaknak nem az első, második, de inkább az ötödik vonalában legyen csak ott.
  • A beszélgetésből, Greskovits professzor árnyalt álláspontjából az is kiderül, hogy tévedés az a gyakran hangoztatott álláspont, miszerint a Közép-Európai Egyetemen (CEU) csupa neoliberális meggyőződésű ember dolgozna.

    (Összefoglaló: Benczi Melinda)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.