A rendszerváltás után többpártrendszer volt Magyarországon. Később két blokk. Jelenleg egy nagy párt dominanciája, felaprózódott ellenzékkel. A tavalyi önkormányzati választások nyomán kialakulhat-e megint a két blokk szisztémája?

Csizmadia Ervin

Vajon milyen pártrendszer van, illetve lesz Magyarországon? Változik-e, ami eddig volt, vagy marad továbbra is a kormánypárt fölénye és az ellenzék széttagoltsága? Az október 13-ai önkormányzati választás látszólag választ ad erre a kérdésre. Hiszen egyértelműnek mondható, hogy míg a Fidesz pozíciókat (városokat, kerületeket) veszített, addig az ellenzék – hosszú idő után – nem kis teret nyert. De mindez – túlmenően a kormány-ellenzék viszonyon – hogyan érinti magát a pártrendszert?

Az alábbi írásban nem szokványos megközelítést alkalmazom, amikor a kormánypártról és az ellenzékről beszélek, hanem szerepüket a pártrendszer felől közelítem meg. Ez ritkán vizsgálat tárgya, mert a pártrendszer sokkal elvontabb fogalom, mint X vagy Y párt. Viszont mégis csak létezik. Amit az is jelez, hogy – ha nehéz is szabatosan elnevezni – az elmúlt harminc év során számos alkalommal változott.

1990-ben sokpártrendszer jött létre, ami előbb kétblokk-rendszerré alakult át, hogy aztán – 2010-et követően – domináns pártrendszerré váljon.

Azaz három jól megkülönböztethető pártrendszer-típus jellemezte az elmúlt 30 évünket. A kérdés csak az, hogy a tavaly október 13-ai önkormányzati választásnak lesz-e olyan hatása, amely újra módosíthat a pártrendszer eddigi szerkezetén, például úgy, hogy ismét egy kétblokk-, netán egy eddig még nem létező kétpártrendszer formálódik ki.

A tanulmány első részében – a pártrendszer-tematika megalapozása szempontjából – szeretném röviden ismertetni az általam ismert legjobb szaktanulmányt, mégpedig Tóth Csaba 2001-ben született írását. Ebben a szerző a pártrendszer első tíz évének dinamikus vizsgálatára tesz kísérletet. Mivel azonban ő nem vizsgálódik tovább, s őt követően ezt mások sem teszik meg, célszerű lesz magát a problematikát exponálnom. A második részben megvizsgálom, milyen hatással volt a pártrendszer további alakulására az első nagy „pártrobbanás”, az a tény, hogy az MSZP 1994-ben 54%-os választási győzelmet ért el. A harmadik részben azt nézem meg, hogy miután nem sikerült egy egyensúlyos kétpártrendszer kiépítése, hogyan bontakozott ki egy domináns pártra vonatkozó igény Orbán Viktor centrális erőteret meghirdető 2009-es kötcsei beszéde után. A negyedik részben felvázolom a domináns pártrendszert érő október 13-ai kihívást, s jelzem, hogy ezzel esély nyílik egy kétpártrendszerű további fejlődésre. Végül az egész rendszerváltás utáni pártrendszer-fejlődést történeti összehasonlításban vizsgálom, és ennek alapján vonok le következtetéseket.

A rendszerváltás utáni magyar pártrendszer dinamikájának egy korai vizsgálata

A magyar pártrendszerről 2000-ben úttörő tanulmányt író Tóth Csaba megjegyzi, hogy noha 1990 és 2000 között sok magyar politológus írt a magyar pártokról és pártrendszerről, „a pártrendszerrel foglalkozó munkák nagy részéből nem olvasható ki a pártrendszer átalakulásának az iránya, nem válik megfoghatóvá e változás folyamatjellege”. Nagyon egyetértek vele, s még azzal a kitételével is, hogy „a pártrendszer tízéves fejlődésének irányára reflektáló munkát tehát nem találunk a szakirodalomban. Ennek oka persze az is lehet, hogy egyáltalán nincs ilyen irány, vagyis, hogy a pártrendszer – akár a politikai aktorok döntései alapján, akár a választási és parlamenti matematika következményeképpen – „eseti jelleggel” változik, és nem követ semmiféle immanens tendenciát”. A szerző jól látta: tíz évvel a rendszerváltás után valóban kellett valamit mondani a fejlődési és változási irányokról, hiszen 2000 körül egyáltalán nem olyan volt a pártrendszer, mint 1990 környékén, az induláskor. Helyénvalónak találom, hogy a szerző a pártrendszer leírására a koncentrálódás kifejezést használta. Ezzel Tóth azt akarta kifejezni, hogy egyrészt a pártok száma csökkent, másrészt előállott valamiféle kétblokk-rendszer. Igaza volt, de sajnos, sem ő nem folytatta a későbbiekben a pártrendszer vizsgálatát, sem más. Pedig nagyon is szükséges lett volna, mert (mint majd látjuk) a koncentrálódás messze nem ért véget a kilencvenes évek végén, sőt további nagy turbulenciájú koncentrálódás következett be később.

Tóth Csaba dolgozatának nagy érdeme, hogy a pártrendszert önálló létezőnek tekinti, és felhívja a figyelmet arra, hogy az sosem statikus, annak dinamikusan változik. Az ilyen jellegű dinamika és változás több mint a pártrendszert alkotó egyes pártok változása, a pártrendszer egésze nem azonos az egyes pártok mozgásainak összességével, hanem az egy mintázat. Az igazán érdekes kérdés (mert hiszen ez nem csupán a pártokkal, hanem egyéb tényezőkkel is összefügg), hogy miért és hogyan változik ez a mintázat.

Ha a mintázat változását vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy az indulás pártrendszere a későbbiekben számos változáson ment keresztül. Tóth Csaba az első nagy változást regisztrálhatta, de a továbbiakat már nem. Éppen ezért tanulmányom végig követi a további mozgásokat is, illetve a korai mozgásokat illetően más körülményekre is felhívja a figyelmet, mint Tóth.

Első átrendeződés: sokpártrendszerből a koncentrálódás és a blokkosodás felé

Az 1990-94 közötti időszak az átmenet instabilitását viselte magán s nem teremtett hosszú távra mintát jelentő pártrendszert. Talán váratlanul, de a magyar pártrendszer hosszabb távra mintát jelentő módon 1994-ben formálódott ki, akkor, amikor az MSZP nagy parlamenti többséget szerezve visszatért a kormányzati hatalomba. Ráadásul az SZDSZ-szel kiegészülve jóval nagyobb többséget ért el a kétharmadnál. Ezzel a 72%-os kormánykoalícióval szemben mindössze egy 28-%-os ellenzék állt.

Egy ilyen változás nyilvánvalóan meglepetésszerűen hatott, noha 1993-tól tudni lehetett, hogy az MSZP népszerűsége rohamosan növekszik. Érdemes azonban megnéznünk, hogy ez a fajta „erőeltolódás” milyen reflexeket indított be, magyarán. milyen elképzelések fogalmazódtak meg immár egy aszimmetrikus pártrendszer működtetését illetően. Ebben a szituációban voltak politikusok, akik gondolkodóba estek, és a pártrendszer fejlődésén gondolkodva felvetették a kétpártrendszer lehetőségét.

Az egyik politikus, a teoretikusként is jelentős teljesítményt nyújtó Kis János volt. A Beszélő 1994. augusztus 18-i számának adott interjújában két lehetséges pártpolitikai forgatókönyvet vázol fel. Az első továbbra is egy háromosztatú politikai térrel számol, amelyben az SZDSZ középpárti (20 százalék körüli) támogatottságra számíthat. A második: a politikai tér a jövőben kétosztatúvá válik. De ez is kétféleképp történhet. Vagy úgy, hogy az MSZP váltópártjává az MDF és a KDNP válik; vagy úgy, hogy az SZDSZ lesz az MSZP váltópártja. „Ha azt kérdezi – válaszol egy kérdésre Kis -, hogy kétpólusú rendszer esetén mi az előnyösebb, az SZDSZ vagy a keresztény-nemzeti pártok kulcsszerepbe kerülése, akkor azt felelem: ma az SZDSZ az a párt, amely a magyar társadalom polgárosodását a leghatározottabban képviseli, ezért a mai helyzetet egyenesen meghosszabbítva azt tartanám kívánatosnak, hogy – kétpólusú rendszerben – mi legyünk a jobbközép váltópárt”.

Ugyancsak felveti a kétpárt- vagy kétblokk-rendszer gondolatát Orbán Viktor is egy magyarul – ismereteim szerint – meg nem jelenő interjújában, 1995-ben. Ebben az interjúban a Fidesz elnökeként a magyar politika átrendeződéséről beszél 1994 után, s arra jut, hogy két erős pólusnak kellene létrejönnie, amelynek egyik meghatározó oldalát az MSZP, a másikat a Fidesz alkotja. Ami a két elképzelésben közös, hogy mindketten egy nagypárti kihívásra reagálnak, de egyikük sem számol azzal, hogy a nagy párt tartós marad, és egy domináns pártrendszer váltja fel a többpártrendszert. Mindkettőjük mondanivalójára visszatérek még dolgozatom végén.

Az nyilvánvaló, hogy 1998-ban messze nem olyan koncentráció történik, mint 2010 után (ha erre az újabb helyzetre egyáltalán alkalmazható ez a fogalom), de az már az 1998-as választási eredményből, illetve a pártok számának csökkenéséből is kiolvasható, hogy az átmenet idején létrejövő sokpártrendszer változás előtt áll.

Második átrendeződés: a blokkosodástól egy újfajta koncentrálódás (a domináns pártrendszer) felé

A magyar pártrendszer tehát a 90-es évek közepétől dinamikus változásban volt, s így is maradt Tóth Csaba tanulmányának megjelenését követően is.

A 2000-es években azonban a koncentrációnak egy új típusa is megjelenik, amit Tóth Csabának még nem volt módja értelmezni. Ő – mint láttuk – a pártrendszer koncentrációját a releváns pártok számának csökkenésében, illetve a sokpártrendszer helyett a kétblokkrendszer kialakulásában látta. Ebben az értelemben – a pártok számának csökkenésében – azonban a koncentráció nem folytatódott a 2000-es évtizedben. Ellenben az évtized végére a kétblokk-rendszerű koncentrációt felváltja a dominánspárti koncentráció. Vajon mi vezet el idáig? Miért következik be egy olyan koncentráció, amely immár egy pártot tartósan kiemel, míg a többit „lesüllyeszti”?

A válaszhoz szükségünk van a kormányzati ciklusok tanulmányozására. 2006-ban ugyanis egy olyan hatalmi koncentrálódás történik, amely a kormányzati ciklus „egy kézben történő” növekedésével jellemezhető. Merthogy az MSZP-SZDSZ páros – 2002 után – megnyeri a 2006-os választást is. Ez bejáratott demokráciában nem lenne probléma, hiszen a fejlett nyugat-európai országok sok esetben produkálnak több ciklusú kormányzatokat. Magyarországon azonban ez egy addig ismeretlen opció volt. 1990 után ugyanis a magyar választók – egészen 2002-ig – csak egyciklusú kormányokkal találkoztak. 2006-ban az MSZP az első párt, amely képes ezt a trendet megtörni, s ezzel egy olyan koncentrációt megvalósítani, amelyben a kormányon lévők tartósan (akár beláthatatlan időre is) kisajátíthatják maguknak a kormányzati hatalmat. Fennállt tehát a lehetőség, hogy a pártrendszer újabb variánsa immár nem rövid, hanem hosszú kormányzati ciklusokat intézményesít, s az addig érvényesülő kiegyensúlyozott MSZP-Fidesz viszony az előbbi javára eltolódik, míg az utóbbi alárendelt helyzetbe kerül.

A folyamatnak a cikluslogika felőli elemzése azt mutatja tehát, hogy Magyarországon először nem (mint esetleg azt felszínesen gondolnánk) a Fidesz, hanem az MSZP hajtott végre egy újabb koncentrációt, mégpedig a kormányzati ciklus hosszának megnövelésével. Ha mindezt nem látjuk, sőt: nem tartjuk az újabb magyar párttörténelem legmeghatározóbb fejleményének, nem fogjuk érteni a 2000-es évek második felének jobboldali reakcióját, beleértve mindazt, ami 2010 után történik majd. Miután ugyanis 2006-ban az MSZP megváltoztatta az addig érvényben lévő kétblokk-rendszert, kihívást intézett a jobboldal felé. Ettől kezdődően a pártrendszer dinamikáját az adja, hogy a jobboldal válaszolni tud-e, és ha igen, hogyan erre a kihívásra.

Ma már tudjuk, hogy a válasz 2009-ben, Kötcsén született meg. Orbán Viktor ott beszélt először a centrális erőtérről, mint a baloldali kormányzás adekvát ellenszeréről. Közismert, hogy ebben az évben már elég nyilvánvaló volt, hogy (sok okból) a Fidesz nyeri a 2010-es választásokat, ezért ez a beszéd egyértelmű előre vetítése annak, hogyan fog kormányozni a Fidesz, milyen ideológiai premisszákon nyugszik majd a kormányzás. Csak egyetlen (témánkhoz szorosabban kapcsolódó) elemét emelném ki a beszédnek, s ez az, hogy a Fidesznek kormányra kerülve nem ellenkormányzást kell folytatnia. Az ellenkormányzás ugyanis tartósítaná (csak fordított szereposztásban) a duális erőteret, azaz a 2009-ig működő kétosztatúságot, amiről Orbánnak nagyon rossz a véleménye. Azért rossz, mert a duális szerkezet „terméketlen” értékvitákat eredményez.

Ezzel szemben a centrális erőtérben (véli a pártelnök) lehetőség nyílik az értékviták meghaladására, illetve „a nemzeti ügyek kormányzására”. A centrális erőtér tehát az állandó (és szerinte terméketlen) pártpolitikai küzdelem megszüntetését jelenti: az „állandó harc” helyett „állandó kormányzás” jön. Amikor „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg….ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”.

S így is lett. 2010-ben a Fidesz kétharmaddal megnyerte a választást. Ezzel eldőlt, hogy az MSZP domináns párttá válási esélyei véglegesen megszűnnek, s egyben eldőlt az is, hogy az 1990-től a 2000-es évek közepéig működő egyensúlyelvű pártrendszer elbillen a Fidesz javára. 2010-et aztán követte 2014 és 2018 – mindkét esetben megismételt kétharmaddal. 2018-ban egyértelműnek tűnt, hogy a Fidesz megdönthetetlen kormánypártja a magyar politikának. Ám a 2019. október 13-ai önkormányzati választás megint új dinamikát adott a pártversenynek.

Harmadik átrendeződés: a domináns pártrendszer „váratlan” elbizonytalanodásától a kétblokk-rendszer visszatérése felé?

A 2010-2019-es korszak meglehetősen statikusnak mondható abban az értelemben, hogy a pártrendszer jellegében nem következtek be látványos átalakulások.

Először is nem következett be a pártok számának növekedése vagy csökkenése. Másodszor nem állott be változás a tekintetben, hogy az erős kormánypárt mellett egy sok elemből álló, széttagolt és kormányképtelen ellenzék létezik.

A mögöttünk hagyott évtizedben megvalósulni látszott a miniszterelnök 2009-ben kifejtett elképzelése, miszerint értékviták nélkül, centrális erőtérben zajlik a magyar pártpolitika.

Ebben az évtizedben az ellenzékben lévő pártok folyamatosan kudarcokat könyvelhettek el. Egyrészt nem sikerült egymással rendezett viszonyt kialakítaniuk, nem tisztázódtak a belső hierarchiaviszonyok, s ebből fakadóan nem sikerült hatékonnyá tenni az ellenzéket. Másrészt az ellenzék en bloc nem tudott hatékonnyá válni a kormánykoalícióval szemben. A 2010-es elvesztett választás még levezethető volt a Gyurcsány- és a Bajnai kormány működéséből, illetve annak népszerűtlenségéből. 2014-ben és 2018-ban azonban az ellenzéknek már lett volna esélye javítani a helyzetén és akár átvenni a kormányzás. Mivel azonban az említett belső viszálykodások megakadályozták az egységes fellépést, e miatt az ellenzék voltaképp esélytelenné vált a Fidesszel szemben.

2019. október 13-án azonban váratlan fejlemény történt: az ellenzéki pártok számos nagyvárosban és Budapesten kitűnő eredményt értek el. Aminek oka döntően egyetlen körülményben keresendő: a 2010 és 2019 között folyamatosan emlegetett (és ténylegesen létező) ellenzéki szétaprózottságnak sikerült megtalálni az ellenszerét: a valódi összefogást. Ezt különösen akkor lehet értékelni, ha visszatekintünk a 2010-2015 közötti időszakra, amikor az ellenzéki pártok meglehetősen népszerűtlenekké váltak (furcsa módon) az ellenzéki érzelmű választók szélesebb rétegeiben. Ma már talán kevesen emlékeznek vissza: ez az az időszak, amikor a „civil társadalom” különféle önszervező csoportjai alternatívát állítottak az ellenzéki pártoknak, és ők akarták átvenni a gyengélkedő ellenzéki pártok szerepét. Talán a kockás inges tanárok mozgalma volt ennek az időszaknak a legreprezentatívabb civil kezdeményezése, s ebben az időszakban a civil mozgalmak nem is nagyon tartották kívánatosnak az ellenzéki pártokat rendezvényeiken. Mindezt nem árt tudnunk, ha értelmezni akarjuk a 2019. október 13-ai ellenzéki győzelmet. Ehhez nem csak arra volt szükség, hogy az ellenzéki pártok összefogjanak és elhitessék, hogy méltó ellenfelei a kormánypártnak, hanem arra is, hogy újra elhitessék a civil társadalommal, hogy ők és nem a civil mozgalmak lesznek az Orbán-rendszer kihívói.

De meg kell emlékeznünk még egy, s ezúttal vastagon pártpolitikai tényezőről. Mégpedig arról, hogy a Jobbik 2014 után fokozatosan feladta korábbi nemzeti radikalizmusát, és lényegében átpozícionálta magát. Tekintettel arra, hogy a Jobbik a 2010-es évek közepére a legerősebb ellenzéki párttá vált, nem volt közömbös, hogy ezt a népszerűséget vajon a kormány „külső támogatásában”, vagy egy radikális ellenzéki politika képviseletében kívánja kamatoztatni. Egyértelmű, hogy a párt vezetése az utóbbi mellett döntött, s ezzel teljessé vált a háromosztatú (baloldali, liberális, jobboldali) ellenzéki paletta.

A Fidesz harmadik (2018-as) kétharmadára válaszul ez az „új” (immáron a Jobbikkal kibővült) ellenzék pedig már nem csak egységesen lép fel, de létrehoz egy a korábbiakhoz képest új stratégiát is, amit politikai ellenállásnak nevezhetünk. Ahhoz, hogy ezt létrehozhassa, az egész rendszerről kell kialakítania egy olyan képet, amely szerint a Fidesz által működtetett rendszer már nem demokrácia. Ha pedig nem demokrácia, és különösen nem liberális demokrácia, ott nem lehet gyakorolni a bevált ellenzéki szerepeket, s ott már nem csak a kormányellenzékiségnek, de szinte a rendszerellenzékiségnek sincs helye.

Hogy mennyire tudatos stratégiáról van szó, azt mutatja a teljes magyar ellenzék első szervezett akciója a Magyar Parlamentben 2018. december 12-én, az ún. „rabszolgatörvény” ellen tiltakozva. Akik látták az eseményt, emlékezhetnek: az ellenzék lényegében megbénította a Parlament működését, amikor tagjai körbevették az elnöki emelvényt, s nem engedték szóhoz jutni az elnököt. Az azt követő hetekben jelentős utcai demonstrációk és egyéb akciók zajlottak, s valamennyi azt volt hivatva bizonyítani, hogy az ellenzék már nem a parlamentarizmus intézményén belül kíván alternatívát állítani, hanem politizálása centrumát az utcára, az utcai akciókra és az interneten közvetített politikai performanszokra helyezi át.

Fontos azt is megállapítanunk, hogy ez az új „utcai politika” és a korábbi évek „utcai politikája” nem ugyanaz. Míg korábban az „utcai politika” a rendkívül bizonytalan kontúrú civil társadalom mozgósítását jelentette, s a filozófia az volt mögötte, hogy a civil társadalom nem csak a kormánnyal, de az ellenzékkel is elégedetlen, addig 2018 végétől a kezdeményezés egyértelműen az ellenzéki pártok kezében van, amelyhez a civil társadalom különféle csoportjai legfeljebb csatlakozhatnak. A változás lényege, hogy a pártpolitika visszanyerte identitását, ami egyben az ellenzék új szerepét is jelenti. A magyar ellenzék aktorai a politikai és társadalmi ellenállás irányítójaként egyben az ellenzéki összefogás új modelljének kidolgozását is felvállalták. S ez sikerre vezetett a 2019. októberi önkormányzati választásokon.

De a kérdés nem pusztán az ellenzék sikere. Hanem az, hogy október 13.-a hogyan hat a pártrendszerre, képes lesz-e annak újabb átformálására. Mint bemutattam: 2010 óta dominánspárti rendszer van Magyarországon, ami – s ez fontos – nem pusztán a Fidesz hatalmi törekvéséből, hanem a 2006-ban előálló hatalmi konstrukcióra (az MSZP-SZDSZ kormány megnövelt kormányzati ciklusa) adott válaszból eredeztethető. A Fidesz politikai teljesítménye, hogy a kihívásra adott válasza egyúttal egy új pártrendszer létrehozatala is. Vajon lesz-e új pártrendszer 2019 októbere után? S milyen érvek szólnak a széttöredezett ellenzékiség ellen és a kétpártrendszer mellett?

Létrejöhet-e tartós kétpártrendszer: a magyar pártrendszer történeti összefüggésben

Mint a fentiekből látható: a magyar pártrendszer nagy utat járt be az elmúlt harminc évben. Volt benne sokpártrendszer, kétblokkrendszer, domináns pártrendszer, és most éledezni látszik újra a kétblokkrendszer.

De mindebből hogyan lehet tartósan kétpártrendszer? S egyáltalán: jót tenne-e a magyar politikának, ha kétpártrendszer lenne?

Egy jelenkori és egy történeti olvasatban válaszolhatunk ezekre a kérdésekre.

A jelenkori válaszhoz érdemes röviden visszatérni a kétpártrendszerrel kapcsolatos korábbi gondolatkísérletekre. Lássuk még egyszer, mit mondott a témáról Kis János és Orbán Viktor. Kis János, az SZDSZ fő ideológusa a 90-es évek közepén úgy érvelt, hogy – persze az akkori viszonyoknak megfelelően – az MSZP jövőbeli váltópártja az SZDSZ lehetne. Ez az opció akkor nem valósult meg, ma pedig felújíthatatlan. Kis gondolati logikája az volt, hogy ha a pártrendszer egyensúlytalanná válik, s megjelenik benne egy nagy párt, annak hatalmát, befolyását csak egy hozzá hasonlóan nagy párt tudná ellensúlyozni. Ez lehetett volna Kis szerint az SZDSZ, aminek azonban elvágta az útját, hogy az SZDSZ – kisebbik koalíciós pártként – bement az MSZP mellé.

S most nézzük kicsit bővebben, hogyan vélekedett erről a kérdésről ugyancsak az 1990-es évek közepén Orbán Viktor. Ő is a kétpártrendszer üdvös hatása mellett érvelt egy Magyarországon meg nem jelent interjújában, amit 1995-96-ban adott akkori pártcsaládja, a Liberális Internacionálé elnökének, a holland Frits Bolkensteinnek. Az interjú Bolkenstein kötetében jelent meg, 1998-ban. Az interjú egy részében szóba kerül a magyar pártrendszer, amelyről ezt mondja Orbán: „Instabil a parlamentünk. A bal- és a jobboldal között állandó ingaszerű mozgás figyelhető meg. Ha ennek véget kívánunk vetni, egy kétpártrendszert kell kifejlesztenünk egy balközép és egy jobbközép párttal. A Fidesz feladata nemcsak az, hogy több helyet szerezzen a parlamentben, hanem hogy hozzájáruljon egy stabilabb pártrendszerhez. Szeretnénk egy amolyan jobbközép, liberális-konzervatív blokkot létrehozni…Mi hosszútávú együttműködésre törekszünk a politikai erőkkel. a politikai paletta baloldali spektrumán egy ugyanilyen folyamatnak kellene beindulnia. A szabaddemokratáknak és a szocialista pártnak szövetséget kellene kötnie, és egy stabil balközép pártot létrehoznia. Egy balközép pártra van szükség a kommunisták túlzott megerősödésének megelőzésére. A jobbközép feladata pedig a szélsőjobb visszaszorítása”.

Ezek a mondatok több szempontból rendkívül érdekesek. Először is azért, mert egybecsengenek azzal, amit Kis János mondott: váltópártra, vagy másképpen kétpártrendszerre van szükség. Másodszor azért, mert a kétpártrendszert Kis és Orbán nagyon eltérően látja: Kis el akarja választani az SZDSZ-t az MSZP-től, Orbán pedig össze akarja őket kapcsolni. Harmadszor azért, mert Orbánnál megjelenik egy fontos tartalmi elem: a stabilizálás. Hogy tehát a többpártrendszer instabil helyzeteket teremt, viszont a kétpártrendszer stabilitást. Végül azért is érdekes Orbán Viktor megállapítása, mert a későbbiekből tudjuk, hogy a folyamatok egészen más irányt vettek, és 2009-ben, Kötcsén már egyáltalán nem a kétpártrendszer kiépítése, hanem éppen ennek ellenkezője, a dominánspárti rendszer kiépítése a cél.

A két korabeli liberális párt vezetőjének interjúi tehát egybecsengtek a tekintetben, hogy Kis és Orbán 1995-96-ban egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy az MSZP túlhatalmának ellensúlyozására egy nagy ellenzéki pártot kell alakítani. Ám a politika másfelé fordult, s mivel az SZDSZ az MSZP állandó kiegészítő pártjává vált, az is nyilvánvaló lett, hogy a jövőben csak a Fidesz lesz képes egy ilyen ellenzéki váltópárt létrehozatalára. Viszont a 2010-es választás előtt az is világossá vált, hogy a pártrendszer a továbbiakban még inkább egyensúlytalanná válik, mint korábban. Ennek oka pedig nem csupán az, hogy a Fidesz létrehozta a centrális erőteret, hanem az, hogy a bal-liberális térfél kiürült. Egyrészt megszűnt az SZDSZ, másrészt az MSZP kettévált. A kétpártrendszer lehetősége jó ideig lekerült a napirendről, s – mint azt láttuk – csak 2019 októbere után lehet róla ismét beszélni.

De mint jeleztem: van a kétpártrendszer témájának egy történeti vetülete is. Magyarországot ugyanis egy ilyen konstellációt soha nem sikerült létrehozni. Sok oka lehet ennek, beleértve a nem demokratikus választási rendszereket vagy akár a választási korrupciót is. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a hazai pártrendszer 1867 és 1945 között visszatérően mindig masszív dominánspárti rendszereket produkál. Kis János és Orbán a 90-es évek közepén egyáltalán nem beszél erről a történeti trendről – ők csak ösztönösen ráéreznek arra, hogy ha van egy nagy párt, azt ellensúlyozni kéne. De vajon hogyan lehet ellensúlyozni valamit, ami több mint véletlen kisiklás, s ami – úgy tűnik – a magyar pártpolitika „normális” elrendeződése?

Így hát befejezésül azt mondhatjuk, hogy ha 2020 és 2022 között (vagy 2022 után) létrejön a Fidesz mellett egy nagy ellenzéki párt, azzal nem csupán a mai egyensúlytalan helyzetre születik válasz, hanem egy hosszabb történelmi trendre is. De persze újra felvethetjük a fentebb már említett stabilitás kérdését. A magyar politikatörténetben, évtizedeken keresztül a nagy dominánspártok stabilizáltak, sőt általános közvélekedés volt, hogy ha nem ők kormányoznának, akkor instabilitás lenne. Nincs viszont olyan történelmi tapasztalat, amely megmutatná, hogy mi történik akkor, ha az ellenzék nem széttagolt, hanem egy pártba szerveződik. Ez korábban sosem sikerült, s e miatt nem lehetett kipróbálni, hogy mi történik akkor, ha nem a dominánspárt stabilizál.

Manapság tehát a következő következtetésre juthatunk. A „nagy kormánypárt – széttagolt ellenzék” képlet változóban van. Ez a változás messze van Orbán Viktor 2009-es kötcsei beszédétől, de nincs messze Orbán Viktor 1995-96-os interjújától, és nincs messze Kis János 1994-es véleményétől sem. Ha valami, hát egy ellenzéki koncentráció hozhat tényleges innovációt a rendszerbe. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, az ellenzéken belüli ellenérzések és szervezeti ellenállás felszámolásán keresztül vezet az út.

A kétpártrendszer nem csupán az 1990 utáni egyensúlytalanságok kiküszöbölésének eszköze lehetne, de egy évszázados pártfejlődési trend ellenszere is. Én úgy látom: az ellenzék mindaddig csak az út felét tette meg, amíg szervezetileg nem integrálódik.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.