A szabad akaratról szóló viták szinte egyidősek az emberiséggel. Igazán komoly irodalma az ókori görögök óta van. Meglepő talán, hogy még mindig lehet újat mondani ebben a kérdésben. Felelősek vagyunk-e tetteinkért? – teszi fel munkássága központi kérdését Galen Strawson brit morálfilozófus, és olyan választ ad, amelyet a legtöbb ember megrökönyödéssel fogad.

Strawson a világ legjobb egyetemein (Oxford, Princeton, Sorbonne stb.) tanító tudós ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a

szabad akarat egyáltalán nem létezik.

Hasonlót mondtak már korábban is, Strawson érvelése azonban egészen egyszerű, egyben nagyon nehezen cáfolható. Bár számtalan hosszabb könyvet írt, mondanivalója talán legjobban egy rövidebb tanulmányában van összefoglalva. A következőkben megpróbáljuk röviden bemutatni úgynevezett „alapvető érvelését”.

Az ember bármely szituációban úgy cselekszik, amilyen ő maga. Ahhoz, hogy felelős legyen a tetteiért, felelősnek kell lennie azért, amilyenné ő maga vált. Ám az ember nem lehet felelős azért, amilyenné vált, hiszen azt a múltbéli tapasztalatai határozzák meg. Minden, amit megtanultunk a világról, kívülről jön, szocializáció útján. (Lásd itt és itt és rajzban itt.)

Mivel pedig nem vagyunk felelősek azért, akikké váltunk, nem lehetünk felelősek a tetteinkért sem.

Mindez természetesen élesen ellentmond a hétköznapi erkölcsi felfogásunknak, amely folyamatosan számon kéri felelősségünket tetteinkért, döntéseinkért. Az még talán elfogadható a legtöbbek számára, hogy tapasztalatainkat kívülről, az életből nyerjük. Hiszen honnan máshonnan nyerhetnénk?

Az azonban már nem ennyire világos, hogy a döntéseinkért, hogy nem lehetünk felelősek? Hiszen ha a világ több egymástól eltérő, egymással ütköző értékként megjelenített tapasztalatot közvetít számunkra, akkor ezek között döntenünk kell. És vajon ki más dönthet, mint mi magunk? Ezen a ponton bizonyosan van szabad akarat, hiszen a végső döntést mi magunk hozzuk.

Ám Strawson erre is nemet mond. Szerinte a következőt kell végiggondoljuk: a döntéseinket valamire alapozva hozzuk meg. Ezeket nevezhetjük értékeknek. Mi az értékesebb? Ha egy diáknak holnap vizsgája van, elmenjen-e a barátnőjével moziba, vagy tanuljon? A döntése attól függ, mit értékel többre: a párkapcsolatát vagy a tanulást? A döntéseink szempontjait, a döntésünk módszerét, a döntéseket megalapozó értékeket azonban szintén kívülről kapjuk. Honnan máshonnan kaphatnánk? A külvilágtól függetlenül mi magunk belül egyedük képtelenek vagyunk ezeket kitalálni.

Azaz nem csak a tapasztalatainkat, hanem az azok közötti döntések szempontjait és módszerét is kívülről kapjuk.

Tényleges szabad akarat tehát valójában nincsen, az egy népszerű fikció. Mindez természetesen első hallásra rengeteg megütközést kelt bennünk, hiszen ha nincsen szabad akarat, akkor nincsen egyéni felelősség sem. Minden a társadalomtól jön. Akkor ezek szerint mindenki csinálhat bármit, senki semmiért nem felelős? Nem, ez nem következik Strawson logikájából. Természetesen a társadalom egyes csoportjai igyekeznek megfogalmazni a saját erkölcsi kódjukat, és ezt igyekeznek minél több emberrel elfogadtatni. Azaz a közösség megpróbálja az egyénnél elérni, hogy az ő, és nem pedig egy másik közösség erkölcse szerint döntsön. Ám az egyén a különböző, egymással vetekedő erkölcsi megfontolások között csakis korábbi külső tapasztalatai alapján képes dönteni…

Akiben Strawson filozófiája megütközést kelt, az próbálja magának megválaszolni ezt az egyszerű kérdést: honnan jöhetnek a választásainkat megalapozó szempontok, ha nem kívülről?

Mi mindennek a társadalomelméleti, politikai tanulsága? Egyrészt hamis az a konzervatív világnézet, amely az embereket erkölcsösre és erkölcstelenre, szorgalmasra és lustára (stb.) osztja szét. Ha egy kisdiák az iskolában megbukik, akkor az nem az ő felelőssége. Valószínűleg nem hozott eleget otthonról, illetve az iskola képtelen volt ellensúlyozni ezt a hátrányát. Az ő „hibája” tehát valójában a közösség felelőssége.

És nem utolsó sorban hamis a szabad piacot hirdető tudományos kapitalisták, a libertariánusok világnézete is. Ők ugyanis a világot gondolkodni képes és képtelen egyénekre osztják fel. Ayn Rand, a libertartiánus gondolkodás nagyasszonya például úgy vélte, hogy értékteremtésre csupán azok képesek, akik hajlandók használni az eszüket. A nyers fizikai erő nem értékteremtő, hiszen racionalitás nélkül a csupasz erővel csak ott tartanánk, ahol a középkorban. Ez az első hallásra meggyőző érvelés azonban megbukik azonnal, ha feltesszük a kérdést: mi alapján dönt valaki úgy, hogy inkább az eszét használná? Mert ha ezt racionálisan el tudná dönteni, akkor… akkor máris racionális lenne. Így ez egy körbeforgó logika. Nem marad más hátra, a libertariánus nézetrendszer a gyakorlatban egyfajta rasszizmus: az embereket eleve vagy racionálisnak, vagy ostobának képzeli el. Semmifajta teret nem enged a társadalmi kontextusnak, annak, hogy az egyik ember azért lesz vezető, mert szocializációja ide vezette, a másik pedig azért lesz a nyers munkaerejéből megélni kényszerülő, kihasznált munkás, mert szocializációja, felcseperedésének körülményei csupán ennyit tettek lehetővé.

Ha valaki hajlandó kicsit töprengeni Strawson gondolatain, megpróbálva vele vitatkozni, előbb-utóbb be kell látnia, igaza van. Egyéni szabad akarat nincs, a közösségnek elképesztő felelőssége van az egyén tetteiért, döntéseiért. Éppen ezért elképesztően fontos egy olyan szabad, demokratikus, esélyteremtő társadalom kialakítása, mint az Északi Modell.

Címkép: YouTube – Loyola Productions Munich

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.