Magyarországon lakhatási válság van. Mintegy 400 ezer ember – köztük több mint 100 ezer gyerek – otthonában nincs WC. Két és fél millió azok száma – köztük fél millió a gyerekeké –, akik beázó, nedves falú vagy korhadt ablakkeretes lakásban élnek. Közel egymilliónyian pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy megfelelően fűtsék az otthonukat.

misetics-balint
Misetics Bálint

Számukra a korábban működő országos lakásfenntartási támogatás sem jelentett érdemi segítséget: a támogatás összege indokolatlanul alacsony volt, átlagosan néhány ezer forint havonta. Két évvel ezelőtt a kormányzat azonban még ez a támogatást is megszüntette. Azóta az önkormányzatok nyújthatnak a lakhatáshoz kapcsolódó „települési támogatást” – ezek az önkormányzati ellátások azonban kevésbé kiszámíthatóak, gyakran szigorúbbak a jogosultsági feltételeik, és még alacsonyabb az összegük.

A szegénységben élőknek a rezsicsökkentés sem sokat segített (annál többet a legtöbbet fogyasztó, legmagasabb jövedelmű rétegeknek). A központilag támogatott szociális tűzifa-program is csak a rászorulók egy részét éri el, és nekik sem segít eleget. Így sokaknak kellett attól tartaniuk, hogy miként tudják átvészelni a hideg időt. Például úgy, hogy minden meleg ruhát felvettek, amit csak tudtak; az egyetlen fűtött helységben zsúfolódott össze a család, vagy ha már nem volt pénzük fára, azzal fűtöttek, amivel tudtak. A legszegényebbek ilyenkor életveszélyben vannak: az elmúlt hat télen mintegy 160 fedél nélkül élő ember vesztette életét kihűlés miatt. Azonban még a hajléktalan embereknél is gyakrabban esnek a fagyhalál áldozatául az egyedül és mély szegénységben élő idősebb emberek, a saját fűtetlen lakásukban.

Több mint kétmillió ember él olyan háztartásban, amelyben előfordul, hogy pénzhiány miatt elmaradnak a lakbérrel, rezsivel vagy a lakáshitel törlesztőrészleteivel. Noha a magyar állam arra sem veszi a fáradtságot, hogy megbízható adatokat gyűjtsön a közműszolgáltatók felé fennálló háztartási adósságról, az biztos, hogy a probléma családok százezreit érinti, és tízezreknél kapcsolhatták ki a hátralékuk miatt az áramot vagy a gázt. Az adósságkezeléshez való hozzáférés lehetőségét a kormány már korábban jelentősen szűkítette, majd két évvel ezelőtt azt az adósságcsökkentési támogatást is megszüntette, amelyet korábban legalább a nagyobb települési önkormányzatoknak kötelező volt biztosítani az eladósodott lakóik számára.

A lakhatási szegénység legtöbb mutatója Magyarországon jelentősen magasabb, mint a többi – hasonló gazdasági teljesítőképességű – visegrádi országban.

lakhatasi-szegenyseg
Forrás: Eurostat, EU-SILC adatbázis

Ez is arra utal, hogy döntő jelentősége van a magyar állam elhibázott, igazságtalan lakáspolitikájának abban, hogy ilyen sok ember él a megfelelő – biztonságos, egészséges és megfizethető – lakhatás lehetőségétől megfosztva.

Nem csak arról van azonban szó, hogy a magyar állam nem tesz eleget lakásügyben – noha erről is, különösen az önkormányzati lakásgazdálkodás lentebb ismertetett nyomorúságos helyzetével és az elhelyezés nélküli kilakoltatások töretlen gyakorlatával kapcsolatban. Ahogy azonban később látni fogjuk, a rendszerváltás utáni kormányok időről-időre jelentős forrásokat szántak lakástámogatásokra, legutóbb a Családok Otthonteremtési Kedvezményére (a CSOK-ra). Ha viszont sokat költ az állam lakásügyre, azt szinte mindig úgy teszi, hogy a forrásokból indokolatlanul nagy mértékben részesedjenek a társadalom legmagasabb jövedelmű rétegei. Azok pedig, akiknek a legnagyobb szükségük volna az állami támogatásra az elfogadható lakhatás legalapvetőbb minimumainak a biztosítására, szinte mindig teljesen kimaradnak a támogatásokból. A rendszerváltás utáni időszak lakáspolitikája jelentős szerepet játszott és játszik ma is a társadalmi egyenlőtlenségek bővített újratermelésében.

Az önkormányzati lakásgazdálkodás nyomora

A rendszerváltás előtti időszak állami lakáspolitikája jelentős állami bérlakás-szektort hagyott maga után. A nyolcvanas évek végén az országban kb. minden ötödik, Budapesten minden második lakás, a főváros több belvárosi kerületében pedig a lakások közel 100 százaléka tanácsi bérlakás volt. Az állami lakáspolitika visszavonulása – ideértve az állami lakások privatizációját is – már a politikai rendszerváltás előtt megkezdődött, az 1990-es évek első felében pedig rohamos gyorsasággal és jóval áron alul került magántulajdonba a tanácsi lakások kétharmada. Az önkormányzati bérlakás-állomány leépülése lassabb ütemben, de azóta is töretlenül folytatódik. A szabályozás ugyan mindvégig előírta, hogy a lakásprivatizációból származó bevételeket lakáscélokra kell költeni, azonban ahogyan azt egy állami számvevőszéki jelentés megállapította, ezt a törvényi kötelezettséget az önkormányzatok jelentős része megszegte (természetesen büntetlenül).

Jelenleg a lakások mintegy 2,5 százaléka önkormányzati bérlakás – ami messze elmarad mind az európai átlagtól, mind pedig a támogatott lakbérű bérlakásokra rászoruló háztartások számától. Ekkora lakásállomány mellett a legtöbb rászorulónak akkor sem jutna megfizethető bérlakás, ha az önkormányzatok legalább a megmaradt lakásokkal felelősen és igazságosan gazdálkodnának.

De nem ezt teszik: a lakások egy részében jómódú kormánypárti politikusok lakhatnak a piaci lakbérek töredékéért (például Jászberényben vagy Budapesten az I. kerületben és Ferencvárosban). Az is előfordul, hogy a legértékesebb lakások tulajdonjogát játszák át kormánypárti oligarchák kezébe, mint az V. kerületben. Az önkormányzatok ingatlangazdálkodása az ilyen kirívó ügyektől függetlenül is a pártok körüli szervezett bűnözés melegágya. Mégsem elsősorban a korrupció miatt teljesít tragikusan az önkormányzati lakás szektor.

A szabályozás is rossz. Egy országos lakbértámogatási rendszer hiánya nem ösztönzi, a lakástörvény pedig nem kötelezi az önkormányzatokat arra, hogy a lakásokat „szociális” szempontok szerint osszák el, és „szociális helyzet alapján” megállapított lakbért kérjenek érte – ne pedig célzottan a magasabb jövedelmű, fizetőképesebb rétegeknek utalják ki őket, „költségelvű” vagy „piaci” lakbérrel. A kiadott lakások lakbére az utóbbi két esetben is jóval alacsonyabb a tényleges piaci áraknál, az ezzel járó több tízezer forintos (rejtett) lakbértámogatás viszont általában a kevésbé vagy egyáltalán nem rászoruló bérlőkhöz jut. Egy önkormányzat ráadásul még a „szociális helyzetet” is úgy érti, ahogy akarja: a tavaly elfogadott új lakásrendelet előtt a zuglói önkormányzat például úgy értette, hogy a szociális lakások elosztásánál elsőbbséget élveztek a diplomások. Az önkormányzatok a lakásállomány fenntartási költségeit a „fizetőképesebb” rétegek lakáshoz juttatásán kívül gyakran a lakások további privatizációjával, illetve a szegényebb lakók kiszorításával igyekeznek csökkenteni – amire kitűnő alkalmat adnak az ún. „város-rehabilitációs projektek”.

Elhelyezés nélküli kilakoltatások

Jól mutatja a magyarországi „szociális bérlakás-szektor” állapotát és „szociális” jellegét, hogy az elmúlt másfél évtizedben a háromszorosára növekedett a hátralék miatti kilakoltatások száma az önkormányzati lakásokból. 2015-ben, a téli kilakoltatási moratórium által nem érintett 9 hónapban egy átlagos napon több mint négy kilakoltatásra került került sor csak az önkormányzati lakásokból.

kilakoltatas
Forrás: KSH önkormányzati adatgyűjtés

Az önkormányzatok ráadásul gyakran indokolatlanul sok lakást tartanak üresen. Így aztán az is előfordul, hogy miután egy gyermekes családot utcára tett az önkormányzat, volt lakásuk utána évekig üresen áll. Ahogy A Város Mindenkié csoport elemzése rámutatott, valójában a nagy csinnadrattával bejelentett szegedi „lakásprogram” is csak annyit jelent, hogy az önkormányzat végre elkezdte hasznosítani az elmúlt évek hanyag, pazarló lakásgazdálkodása miatt felhalmozott üreslakás-állományt.

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar adatszolgáltatása szerint a kilakoltatások a lakás-szektor egészében is egyre gyakoribbak, és már a kifejezetten a súlyosan eladósodott rászoruló családok számára létrehozott Nemzeti Eszközkezelő lakásaiból is mindennapossá váltak. A magántulajdonú bérlakásokból történő kilakoltatásokról a magánbérleti szektor alulszabályozottsága miatt megbízható adat sincsen. Az viszont biztos, hogy ezekben – szintén a szabályozás hiányosságai és az ebből következő széleskörű informalitás miatt – sokkal kisebb szerep jut a jogszabályokba foglalt eljárásoknak (a felmondási időnek, a bérlőt megillető jogoknak, a bírósági végrehajtásnak vagy például a téli kilakoltatási moratóriumnak), amit gyakran az önbíráskodás és a bérlők vegzálása helyettesít.

Az önkormányzatoknak semmilyen betartható törvényi kötelezettsége nincs, hogy a kilakoltatottaknak valamiféle minimálisan elfogadható alternatív lakhatást biztosítsanak. Akkor sincs, ha gyermekes családok, várandós nők, idősek vagy a tartós betegek kerülnek az utcára. A tartós elhelyezést biztosító intézményekben és a családok átmeneti otthonaiban lévő férőhelyek száma messze elmarad a szükségtől. Egyébként sem volna azonban emberséges vagy célszerű intézményi elhelyezésbe kényszeríteni olyan embereket, akik egy tisztességes adósságkezelési programmal és egy megfelelő mértékű lakbér- vagy lakásfenntartási támogatással önállóan tudnának lakni.

Ezek hiányában a kilakoltatás gyakran a családok szétszakadásával jár. Ez még abban a szerencsés esetben is előfordulhat, ha a család egy része talál magának időben férőhelyet egy családok átmeneti otthonában. Ezek az intézmények ugyanis kizárólag a szülőket és (egy adott korhatár alatti) gyermekeiket fogadják, noha a kilakoltatások által érintett családokban gyakori, hogy több generáció él együtt. Például, ha egy kilakoltatott családban egy középkorú nagyszülő, a fiatal felnőtt gyermeke és az ő kiskorú gyermekei élnek együtt, akkor erre a helyzetre a magyarországi „szociális ellátórendszernek” jelenleg nincs más válasza, mint hogy a szülő a gyermekeivel esetleg és átmenetileg elhelyezést kaphat egy családok átmeneti otthonában, a nagyszülő pedig egy női éjjeli menedékhelyen vagy átmeneti szálláson. És ez még a szerencsésebb eset. Noha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani”, ez mégis rutinszerűen és vélhetően egyre gyakrabban fordul elő, súlyos traumát okozva ezzel az érintett gyerekeknek.

Perverz újraelosztás a lakáspolitikában

A megfelelő lakhatáshoz való hozzáférésért viselt állami felelősség ellátásának csak az egyik lehetséges módja a „szociális bérlakások” biztosítása. A lakáspolitika másik nagy területe azoké a lakástámogatásoké, amelyek a lakhatás fenntartását és a lakáshoz jutást hivatottak segíteni.

Ez utóbbira, ha nem is több gondot, de legalábbis rendre több forrást biztosítottak a rendszerváltás utáni kormányzatok. A lakásszegénység enyhítése, a hajléktalanná válás megelőzése azonban soha nem volt prioritása a lakáspolitikának. A fontosabb programokat alapvetően gazdaság- és népesedéspolitikai céloknak rendelték alá. A legjelentősebb, legtöbb közpénzt felemésztő lakáspolitikai programok szinte kivétel nélkül a lakástulajdon-szerzést (és ezen belül is elsősorban a lakásépítést vagy az újonnan épített lakások megvásárlását) támogatták, és támogatják.

Ez egyrészt – a szélsőséges mértékű lakás-privatizációhoz hasonlóan – a tulajdonos által lakott lakások nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően magas arányához vezetett, ami a lakásmobilitás akadályozásával a foglalkoztatás bővítését is hátráltatja. Másrészt, az ilyen típusú programokból gyakran éppen a lakástámogatásra leginkább rászorulók maradnak ki. Nekik a támogatással együtt sincs annyi megtakarításuk, hogy lakást építsenek, illetve – még az államilag támogatott – lakáshitelek törlesztő részleteit sem tudják kigazdálkodni a jövedelmükből.

Két, kormányzati ciklusokon átívelő, rejtett alapelve volt tehát a rendszerváltás utáni időszak lakástámogatási programjainak. Az egyik a lakástulajdon-szerzés aránytalan mértékű támogatása a lakásfenntartás és a bérleti szektor támogatásával szemben. A másik pedig – ezzel összefüggésben – az állam lakáscélú kiadásainak egyenlőtlen és a társadalmi egyenlőtlenségeket növelő elosztása, tehát a lakáspolitika igazságtalansága.

Fontos példái ennek a kétezres évek elején bevezetett lakáshitel-támogatások, amelyek a háromszorosára növelték az állam lakáscélú kiadásait a GDP arányában, és amelyekre 2002 és 2010 között több mint ezer milliárd forintot költött a költségvetés. Ennek akár a kétharmada is a társadalom leggazdagabb 20 százalékához juthatott. Összehasonlításként: ennek az összegnek mintegy tizedét költötte csak az állam ugyanebben az időszakban arra a lakásfenntartási támogatásra, amely azoknak a háztartásoknak a támogatását szolgálta, amelyek alacsony jövedelmük és lakásfenntartási kiadásaik jövedelemhez viszonyított magas aránya miatt arra rászorultnak voltak tekinthetők.

Amikor ezek a lakáshitel-támogatások pénzügyileg fenntarthatatlanokká váltak, az államilag támogatott forint-hitelek helyét a deviza-alapú lakáshitelek váltották fel. A privatizált keynesianizmus ezen újabb változatán keresztül a lakáshitel-támogatások költségvetési terheit az eladósodott háztartások fizetőképességét és lakhatását veszélyeztető árfolyam-kockázat váltotta fel. Miután a gazdasági válság, a forint gyengülése és súlyos jogalkotói és fogyasztóvédelmi mulasztások együttes következményeként kialakult a deviza-hitel-válság, az ennek kezelésére hozott intézkedések is az „akinek van, annak adatik” logikáját követték. Az intézkedések összességében a hitelesek minden alcsoportjára kiterjedtek, ugyanakkor igen eltérő feltételekkel. Hegedüs József értékelésének szavaival: „a leggazdagabb családok részesültek a legmagasabb támogatásban, mivel elengedték az adósságuk 25%-át, mintegy 450-500 milliárd Ft értékben, amit egyharmad-kétharmad arányban fizetett a kormányzat [a bankoknak nyújtott adókedvezményen keresztül] és a bank szektor”.

Hasonló a helyzet a Családok Otthonteremtési Kedvezményével (a CSOK-kal), amit két éve fogadott el a parlament kormánypárti többsége. A programban a gyermekek számától függően egy gyermek esetén 600 ezer, két gyermek esetén 2,6 millió, három és annál több gyermek esetén 10 millió forint támogatást kaphatnak az új lakást építő vagy vásárló háztartások. Három és több gyermekesek esetében ehhez 10 millió forintnyi államilag támogatott hitel is jár. A CSOK-ot az új lakások forgalmi adójának 5 százalékra csökkentése, valamint az építési telkek beszerzésére, az építéshez beszerzett anyagokra, illetve igénybe vett szolgáltatásokra vonatkozó áfa-visszatérítési támogatás egészíti ki (maximum 5 millió forint értékben).

A támogatás konstrukciója egyrészt számos (többnyire rászoruló) csoportot eleve kizár a jogosultak köréből.

Kizárja

  • azokat, akik nem tudnak hat hónapos (vagy a legmagasabb támogatáshoz szükséges kétéves) társadalombiztosítási jogviszonyt igazolni,
  • a gyesen vagy gyeden lévő egyedülálló szülőket,
  • a közfoglalkoztatottakat,
  • azokat a háztartásokat, amelyeknek hátralékuk van egy már meglévő lakáshitelükre, valamint
  • a büntetett előéletűeket.

Tipikusan olyan társadalmi csoportokról van szó tehát, akiknek leginkább szüksége volna állami támogatásra a lakhatásuk megoldásához. A jogosultsági feltételek részletszabályai „a legszegényebbeket tudatosan zárják ki a programból”.

Ennél is fontosabb – amennyiben a támogatás elgondolásának alapelvét érinti – az a probléma, hogy az ehhez hasonló tulajdonszerzést támogató programok, noha látszólag mindenki számára hozzáférhetőek (univerzalisztikusak), valójában a több önerővel (tehát több jövedelemmel és megtakarítással) rendelkező háztartásokat részesítik előnyben.

Azokat, akiknek stabil munkaerőpiaci pozíciójuk és aránylag magas jövedelmük van – és így hitelképesek, illetve megtakarításaik is lehetnek. A támogatásra való jogosultság szabályozása nem csupán az igénylő háztartások jövedelmének vagy az épített vagy újonnan vásárolt lakás értékének a felső határát nem határozza meg. A támogatást olyan háztartások is igénybe vehetik, akiknek már van saját tulajdonú házuk vagy lakásuk.

A Költségvetési Felelősségi Intézet becslése szerint a CSOK 2017-ben és 2018-ban évi 101 és 152 milliárd, majd 202 milliárd forintba fog kerülni a költségvetésnek. Erre jön rá egyrészt az áfa-csökkentés következtében előálló évi mintegy 39 milliárdos bevétel-kiesés, másrészt a lakáshitelek kamattámogatásainak a 2016 és 2020 közötti időszakban 2 milliárdról 28 milliárdra növekvő költsége (továbbá az adó-visszatérítés elemzésben nem szereplő költsége) is. A program a lakáspiac- és gazdaságélénkítő hatások miatti adóbevetél-növekedés mellett is mintegy évi 52-113 milliárdos nettó költséggel jár majd. A CSOK így minden bizonnyal a következő évek legdrágább lakáspolitikai intézkedés-csomagjává válik.

Megoldások

Ahogy a fentiek mutatják, a magyar államnak igenis lenne pénze a lakásszegénység hathatós csökkentésére. Már akkor is hatalmas eredményeket lehetne elérni, ha az állam egy forinttal sem költene többet lakásügyre, csak a rosszul – vagyis a társadalom magasabb jövedelmű, vagyonosabb rétegei felé – célzott, pazarló lakástámogatásokra fordított forrásokat csoportosítaná át a lakásfenntartás és a lakásbérlés teherbíróképesség-arányos támogatásra, valamint a szélsőségesen túlzsúfolt, egészségtelen körülmények között élők támogatására.

Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy

  • a kormányzat tavaly fél év alatt másfélszer annyit költött idegengyülölő politikai propagandára, mint amennyit egy egész évben több tízezer hajléktalan ember ellátására;
  • a letelepedési kötvények kezelésével megbízott offshore vállalatok éves haszna (és így az állam vesztesége) legalább másfélszer annyi, mint a két éve megszüntetett lakásfenntartási támogatás összköltsége volt;
  • mi mindent lehetne tenni lakásügyben a 2010 és 2013 között végrehajtott adóreform következtében a társadalom leggazdagabb 10 százalékánál maradó évi mintegy 500 milliárd forinttal,

akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem a pénz, hanem a „politikai akarat” hiányzik. A lakhatási szegénység gyors és radikális enyhítésének egyedüli akadálya a kormányzat osztálypolitikája.

A valódi megoldások alapvető irányairól lényegében szakmai konszenzus van. Az elmúlt években számos szakértői elemzés fejtette ki egy lakáspolitikai reform kívánatos irányát, és a lakáspolitika legsürgetőbb feladatait (részletek alább, a keretes összeállításban).

A legfontosabb intézkedések a következők:

  • a lakástámogatások igazságosabb elosztása,
  • egy országos, normatív és a korábbinál magasabb szintű lakásfenntartási támogatás bevezetése,
  • egy az ország minden településén hozzáférhető adósságkezelési szolgáltatás bevezetése,
  • egy kiterjedt közösségi lakásszektor kialakítása,
    • ideértve az önkormányzati lakásállomány kiterjesztését, megfelelő központi szabályozását és finanszírozását, valamint
    • az üresen álló magántulajdonú lakások egy részének a bevonását a szociális lakásellátásba.

Fel kell továbbá számolni az elhelyezés nélküli kilakoltatások gyakorlatát, és azonnal érvényt kell szerezni a gyermekvédelmi törvény rendelkezésének, amely szerint gyermeket „kizárólag anyagi okból” – így például hajléktalanság vagy lakhatási problémák miatt – fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. Végül, célzott programokra van szükség a szegregált telepeken és komfort nélküli lakásokban élők lakhatási körülményeinek javítására.

Lakáspolitikai reformjavaslatok az elmúlt tíz évből
Győri Péter – Maróthy Márta: Merre tovább? Egy nemzeti hajléktalanügyi stratégia lehetséges keretei. Szakértői javaslat a Magyar Köztársaság Kormánya részére. Pro Domo Füzetek, 1, 2008.
Hegedüs József – Somogyi Eszter – Teller Nóra: Reformjavaslatok egy korszerű szociális lakáspolitika kialakítására. Városkutatás Kft. 2008.
Győri Péter: A lakhatás biztonságát megerősítő, szükséges válságkezelő lépések. Háló, 2009/6.
Bényei Zoltán: Javaslat a lakásfenntartást segítő támogatások átalakítására. I rész: Kapocs, 2011/2; II. rész: Kapocs, 2011/4.
Fehér Boróka – Somogyi Eszter – Teller Nóra: Támogatott lakhatási programok kiterjesztésének és más lakástámogatásokkal való összehangolásának lehetőségei. Budapest: Összefogás Közalapítvány – FOGLAK projektiroda, 2011.
Hegedüs József – Horváth Vera – Somogyi Eszter: A szociális lakásügynökségek – egy innovatív lakáspolitikai megoldás. Habitat for Humanity Magyarország – Városkutatás Kft. 2013.
Misetics Bálint: Javaslatok egy egalitariánus lakáspolitikai reform fő irányaira: politikai és szakpolitikai vázlat. Esély, 2013/1.
Győri Péter és munkatársai: A szociálpolitika egyes területeire vonatkozó szakpolitikai javaslatok. Esély, 2013/6.
Győri Péter és munkatársai: Utcától lakásig. Javaslatok a hajléktalan emberek ellátásának átalakítására. Munkaváltozat, 2015.
A Város Mindenkié csoport és a Habitat for Humanity Magyarország elemzése a 2017-es központi költségvetés lakhatási típusú kiadásairól. 2016.
Misetics Bálint: Lakhatáshoz való jogot! A szociális lakáspolitika legsürgetőbb feladatairól. Megújuló Magyarországért Alapítvány – Átalakulás Intézet, 2017.

 

Ezeknek a reformoknak a jelenlegi politikai viszonyok között szinte semmi esélye nincsen. Mégsem igaz azonban, hogy ne lenne mit tenni.

A lakhatás fenntartásához és az adósságkezeléshez kapcsolódó központi állami programok felszámolásával jelentősen növekedett a települési és kerületi önkormányzatok szerepe. Az önkormányzati lakásgazdálkodás felett pedig eddig is lényegében szabadon rendelkezhettek. Nem sok jele van azonban annak, hogy az ezzel járó jelentős mozgásteret legalább a névleg baloldali pártok által vezetett önkormányzatok kihasználták volna, vagy hogy jelentős társadalmi nyomás nélkül kihasználnák a jövőben. (A zuglói szociálpolitikai és lakásügyi reform-kísérlet tökéletlen, de fontos kivételével.).

A szegénység, és ezen belül a lakhatás politizálására van szükség. A jóléti állam újjáépítésének az Orbán-rezsimmel szembeni ellenállás magától értetődő célkitűzésévé – és mozgósító eszméjévé – kell válnia. Ezen belül pedig vissza kell fordítani azt a folyamatot, amelynek során a rendszerváltással a lakhatás ügye „közügyből magánüggyé vedlett”. Ezen is múlik, hogy ha a politikai helyzet megváltozik, akkor a lakásügyben se a 2010 előtti időszak elhibázott, semmittevő – vagy éppen a gazdagabbakat támogató – társadalompolitikája térjen vissza.

Címfotó: Népszava, Vajda József

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.