A már évek óta tartó lakásár-emelkedés okairól kérdeztük a Periféria Központ alapító tagjait, Szabó Lindát, Jelinek Csabát, Pósfai Zsuzsannát és Czirfusz Mártont. A Periféria Központ egy régóta működő, de hivatalosan nemrég intézményesült műhely, ami az akadémiai tudást, a közpolitikai döntéshozást, a terepen mozgó aktivista közeget, valamint a releváns piaci szereplőket igyekszik összekötni. E különböző mezők között elsősorban a következő témák mentén segíti a tudásátadást: financializáció, térbeli kiszorítás, alternatív lakhatási modellek, állam és ingatlanpiac kapcsolata.

A jelenlegi beszélgetés alapvetően a lakás áruvá válásának következményeit mutatja be: ennek különböző társadalmi csoportokra gyakorolt hatását, az állami szerepvállalás hiányosságait, valamint a szakpolitikai intézkedések szegregáló jellemzőit.

Milyen jelenségek állnak az elmúlt 10 év nagymértékű lakásdrágulása mögött?

  • Annak ellenére, hogy a lakásár-emelkedés gyakran pozitív színben van feltüntetve, ez csak a befektetők számára kedvez. Akiknek nincs saját ingatlanjuk, de szeretnének, azok számára ez kifejezetten kedvezőtlen.
  • A lakásár-emelkedés önmagában még nem jelenti azt, hogy a gazdaság jól teljesít, a jelen folyamatok hátterében a rengeteg kihelyezett hitel is jelentős szerepet játszik. Ez pedig éppen azt mutatja, hogy a társadalom jelentős részének nincsen elegendő pénze, akik pedig nem jutnak hitelhez, még inkább kiszorulnak a saját ingatlanhoz való hozzáférés lehetőségéből. A lakáshitelezés a pénzintézetek számára is igen jövedelmező tevékenység.
  • A Családi Otthonteremtési Kedvezmény (CSOK) szintén tekinthető hitelfelvételt ösztönző programnak is, az ugyanis csak ritkán elegendő egy teljes ingatlan megvásárlásához. A CSOK-ok 70%-ánál hitelfelvétel is történik. Ez pedig még jobban felnyomja az árakat, amivel az alsóbb rétegeket még inkább kiszorítja az ingatlanvásárlásból.
  • Vannak azonban olyan régiók is az országban, ahol nincs számottevő lakásár-emelkedés, illetve nincs jelentős lakáspiac (eladás és vétel). Tipikusan ilyen például az északkelet-magyarországi térség, amelynek rurális térségeiben nem nő az ingatlanok értéke. Ez a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet, hiszen az ott élő emberek így beszorulnak a környezetükbe: vagy nem tudják eladni ingatlanjukat, vagy annak ellenértékéből lehetetlenség másikat venni másik településen.
  • A lakáspiacon a rendszerváltáskor döntő fordulat állt be: a lakásprivatizáció eredményeképpen a lakások kb. 90%-át ma a tulajdonos, vagy annak hozzátartozója lakja. Ezt követően a 2008-as válság hozott nagyobb változásokat, majd pedig a 2010-es kormányváltást követő átalakulások számottevők.
  • Az alacsonyabb státuszú településrészek lakosságának kicserélődése a lakáspiac átalakulásának része. A magasabb státuszúak beáramlása, egyúttal az alacsonyabb státuszúak kiszorítása, vagyis a dzsentrifikáció a gyakori felfogással ellentétben nem egy „természetes folyamat”, hanem a legtöbb esetben célzott, sokszor állami-önkormányzati szerepvállalással összekapcsolódó folyamat. Ez jól érzékelhető azokon a területeken, ahol korábban sok állami vagy önkormányzati lakás volt, hiszen a leggyorsabban éppen e területeken ment végbe a dzsentrifikáció folyamata. Az állam sokszor ahelyett, hogy forrást biztosítana a lelakott épületek karbantartására, piaci szereplők, vállalkozók és befektetők bevonásával újakat húzat fel a korábban ott élők kárára. A probléma ezzel nem szűnik meg, csak térben áthelyeződik.
  • A lakáspolitikát gyakorlatilag a bankok kezébe helyezték át. Egyrészről az államnak nincs egységes átfogó lakáspolitikai koncepciója, másrészről, ha valaki akárcsak CSOK-hoz szeretne hozzájutni, azt is a bankok bírálják el – az állam átadta ezt a szerepet a pénzintézeteknek. Többek között ennek az eredménye a növekvő eladósodottság és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése. Pedig az egyik megoldás ennek az ellenkezője lenne: növelni a megfizethető bérlakásállományt.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.