A nők nagy többségének tapasztalata a kiszámíthatatlan kórházi ellátás. Hogyan jöhet létre a egyedi bánásmód, személyes jelenlét és együttérző segítő kapcsolat az egészségügyben? Szükséges-e egyáltalán ez a minőségi jelenlét? Hogy is van, hogy akit senki sem kísér el a kórházba, az egyedül szül, pedig van szülésznő és orvos körülötte?

„Ami személyes, az politikai.”

Székely Zsófia

Sem szakmai, sem ismeretterjesztő fórumokon nem tanultam vagy olvastam sehol, hogy a szülést, és a szülés kutatását kritikai pszichológiai szemlélettel is lehet, sőt érdemes vizsgálni. Hosszas és sokszor zátonyra futó, majd újra feltámadó kutatómunka, intenzív szakmai beszélgetések, illetve a személyes tapasztalatok tették kritikaivá a tudományos gondolkodásomat. Mindaddig személyes véleménynek, és szélsőséges (bár nem egyedi), a szakmaiság határán billegő álláspontnak véltem kritikus hozzáállásomat, amíg Máriási Dóra és Vida Katalin Kritikai pszichológiát! című írása nem szembesített azzal, hogy véleményemet és tapasztalataimat nemzetközi szakirodalmi hivatkozásokkal is alátámaszthatom. Személyes dilemmám – miszerint szakmaiatlan-e a kritikus hozzáállás – pontosan tükrözi a tanulmányban bemutatott, pszichológus szakmát egészében érintő problémát is.

A várandósságról, vajúdásról és szülésről mindenekelőtt orvosi szemlélet mentén, az orvos és a beteg (vagy szülésznő és kismama) fogalmi rendszerében és viszonyaiban gondolkodunk, miközben tudományos és köznapi értelemben sem tartjuk betegségnek az egyszerű, szövődménymentes vajúdást és szülést; és ugyanígy nem tartjuk betegnek vagy páciensnek a várandós – vajúdó – szülő nőt.

Az orvosi technológia fejlődése, minden eredménye mellett, a kórházi szülés elgépiesedését, elszemélytelenedését hozta magával; ugyanakkor általános jellemzője, hogy kiszámíthatatlan, milyen ellátásban részesül a vajúdó-szülő nő.

Régóta éles viták kiindulópontját jelenti az ellátás személyességének kérdése: hogyan tud létrejönni az egészségügy intézményes rendszerében az egyedi bánásmód, személyes jelenlét és együttérző segítő kapcsolat? Szükség van-e egyáltalán erre a minőségi jelenlétre? Hogy is van az, hogy akit senki nem kísér el a kórházba, az egyedül szül, pedig van szülésznő és orvos is körülötte?

Szülésélmény, szüléstörténetek

A szülés élményének elbeszélései nehezen megközelíthetők. Ez elsősorban az élmény természetes jellemzőinek következménye, hiszen a vajúdás-szülés mélyen a természetbe ágyazott folyamat, ebből adódóan alapvetően nyelvelőtti, ösztönös esemény, így a belső történések sokszor nehezen alakíthatók szavakká. A vajúdás folyamata egyre fokozódó módosult tudatállapottal jár együtt, mely a kitolásban, a „testi-lelki megnyílás maximumában” csúcsosodik ki. Ennek során a viselkedés automatizálódik, az önkontroll, a gondolkodási funkciók – különösen a kritikai gondolkodás, tér- és időérzékelés – háttérbe szorul, a figyelem beszűkül. A testérzékelés és az érzelmek felerősödnek, nagy jelentőséget kapnak, ahogyan a jelenlevőkkel megélt együttes élmény is. Ez a jelenség komoly hatással van a segítő és a vajúdó közötti kommunikációra is: a vajúdó egyrészt befolyásolhatóbbá válik, másrészt kiszolgáltatottabbá is: a máskor jól működő énvédelem vajúdás közben gyakorlatilag megszűnik. Az orvosi környezet, a hierarchikus kórházi protokoll szigorú szabályai többnyire nem teszik lehetővé, vagy nagyon megnehezítik az intimitás megteremtését a vajúdás helyszínén.

Az érzelmi-fizikai támasznyújtás az élettani vajúdás és szülés szakszerű kísérésének alapvető összetevője (kellene, hogy legyen).

A szülés végső soron persze megközelíthetetlen rejtély marad, egy „elbeszélhetetlen történet” – azaz a szülés mint intim testi folyamat bizonyos értelemben tabu, érinthetetlen, megragadhatatlan. Minden egyes vajúdás-szülés egyéni és egyedi történés, hiszen a módosult tudatállapotban megtapasztalt különleges és megismételhetetlen élménymintázat mélyen személyes, mások – és sokszor önmagunk – számára csak közvetve hozzáférhető.

De akkor hogyan beszéljünk róla? Kell-e beszélni róla? Hogyan lesz a sok, össze nem hasonlítható, egyedi és személyes történetből tudományos ismeret? Szükség van-e tudományos ismeretre, vagy „mindössze” a társadalom érzékenyítésére? Esetleg a nők oldják meg a szülésüket, ahogy tudják, ahogyan eddig is tették?

A vajúdás és szülés tudományos és köznapi tapasztalatai és képzetei igen eltérőek, attól függően, hogy mely szereplői, milyen összefüggésben számolnak be róla. Bármilyen meglepő, a szülés nem csak női princípium, hanem a nemek társadalmi megformáltságának dolga is: a szülész-nőgyógyász orvosok elsöprő többsége férfi, a főáramú tudományos közbeszédet az általuk képviselt orvosi szemlélet uralja, sőt a mindennapos tapasztalat is elsősorban mértékegységekről, statisztikákról, orvosi protokollról, egészségről és betegségről, fájdalomcsillapításról, beavatkozásokról, kórház- és orvosválasztásról (stb.) szól. A szülésznő értelemszerűen nő, ha már így is nevezzük: a magyar nyelvben a ‘szülész’ orvost jelent. Tehát férfi és női segítők is rendelkezésre állnak a szülés során, a segítéshez való viszonyuk pedig nem csak szakmai, hanem társadalmi nemi és hatalmi kérdés is. A tudományos diskurzusban, témaválasztásban és kutatói kérdésekben egyre gyakrabban jelenik meg a „női hang”, a feminista kutatásmódszertan, mely rugalmassága és tudatos önreflexiója révén lehetővé teszi, hogy a választott kutatási témakört úgy mutassuk be, ahogyan azt a vizsgálatban résztvevők az élményeik és tapasztalataik alapján értelmezik. Ez a módszer hangsúlyozza, hogy nem egyetlen bizonyítandó valóság létezik, hanem szubjektív valóságok széles skálán mozgó sokasága, a kutató célja pedig a jelenségek, tapasztalatok, szubjektív értelmezések és összefüggések bemutatása. Hát akkor beszéljünk így is a szülésről! Az egyéni szüléstörténetek sokasága immár társadalmi közbeszédként bújik elő az utóbbi években: az uralkodó – orvosi, és egyben férfiközpontú – tapasztalattal szemben a régóta elnémított női hang hallatszik végre.

Feminista szempontokat a szülésbe!

A várandósság-szülés témájában, ahol a női test értelemszerűen előtérbe kerül, könnyen ellentmondásba keveredhetünk az ösztönösség, testiség és az öntudatos, önazonos, joggyakorló felnőtt nő megélésében. A közfelfogás szerint – mely nagyrészt a férfiközpontúságot, a patriarchális nézőpontot képviseli – a szülés és a kisgyermekes időszak elvon, kivon, eltávolít valamitől, és ha már beleestünk, minél hamarabb túl kell lenni rajta – mert lemaradunk valamiről (vö. ‘elment szülni’). Ha nem is lemaradunk, de a munkát majd ott kell folytatnunk, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna bennünk, mert az alapértelmezett társadalmi érték a fokról fokra kibontakozó megszakításmentes szakmai karrier és önmegvalósítás. A nő benső teremtő ereje és ennek értékessége alig jön szóba. A szülés nem dicsőség, nem is kötelesség, de komoly lehetőség a női önazonosság megtalálására, az önmegismerés alapvető forrása. A testiségből fakadó női erőnek, az ösztönösnek való ön-átadással járó kiszolgáltatottság viszont nehezen, vagy egyáltalán nem összeegyeztethető az önuralmat gyakorló, céltudatos, jogait gyakorló tudatos nő képével. A női önazonosság sokszor a férfiassághoz képest – azzal szemben, vagy ahhoz viszonyulva – értelmeződik.

Egy olyan társadalomban, ahol a nőkkel kapcsolatban a legfőbb téma, hogy milyen a teste, hol a helye, hogyan egyezteti össze a családot és a karriert, a vajúdásnak és szülésnek való önátadás igen kockázatosnak tűnhet.

Ugyanakkor a természettől eltávolodva, a lehető legkevésbé bevonódva, minél gyorsabban túl lenni rajta, a lehető legkevesebb fájdalommal, vagy legalább gyorsan elfelejteni az egészet: így a szülés felszabadító, beavató, személyiségfejlesztő hatásától is megfoszthatjuk magunkat. Igazi feminista paradoxon. Mindemellett a magát a természetre bízó nő is óriási kockázatot vállal, ha nem veszi figyelembe, hogy az intézményekben zajló szülések a legritkább esetben szólnak a nőiesség kiteljesedéséről, és a női erő megtalálásáról.

Csökkenteni a vajúdó nők kiszolgáltatottságát

A kórházban, ahogyan a vajúdás során egyre fokozódik – vagy fokozódna, ha hagynák – a testi-lelki megnyílás, ahogy a természet ereje egyre nyilvánvalóbbá válik, úgy ‘harcol’ az orvos is egyre erősebben, egyre több eszközt bevetve. Még ha a vajúdás folyamatában nem is szükséges az orvosi beavatkozás, a szülés már semmiképpen sem folyhat le az aktívan beavatkozó orvos vezetése nélkül, és legjobb esetben is legfeljebb jóindulatú szexizmusra számíthatunk. Érdemes átgondolnunk az apás szülést is ebből a szempontból: az apa jelenléte pontosan azért csökkentheti a vajúdó nő kiszolgáltatottságát, mert férfiként ‘szót ért’ és ‘közvetít’, vagy ‘védelmet nyújt’ a rendszerben. Az orvosokkal való kapcsolat tekintélyelvű és erősen hierarchizált, például az első vizsgálat joga mindig az orvosé. Az orvosi hatalom a vajúdás és szülés ellenőrzésében és felügyeletében nyilvánul meg, a beavatkozások az erősen szertartásos folyamat uralását szolgálják elsősorban.

A modern szüléskultúrában a szülés sikerét alapvetően az orvosi intézményrendszernek és irányításnak, az orvos tanult tudásának tulajdonítjuk.

Szülészeti erőszak

A korábban szexuális bántalmazást átélt nők számára a vajúdás-szülés sokszor újra kiváltja és előhívja az eredeti traumát, „triggerként” szolgál. Mind a kapcsolati tényezők (utasítások, a vajúdótól a hagyományos orvosi környezetben elvárt fegyelmezettség), mind a fizikai élmények (hüvelyben érzett fájdalom, érintéssel járó vizsgálatok) a korábban átélt erőszakos helyzetre emlékeztetnek. A vajúdás-szülés folyamata – részlegesen vagy egészében – tulajdonképpen a trauma utáni stressz (PTSD) tünettanához tartozó „flashback”-élménnyé válik. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt sem, hogy az egészségügyi dolgozók (mind az orvosok, mind a szülésznők) gyakran személytelenül, megalázóan, érzéketlenül bánnak a vajúdóval, tehát a trauma és az erőszak létrejötte nem feltétlenül az áldozat élettörténetéből, érzékenyítettségéből, mentális problémájából, vagy az esetleges vészhelyzetek kialakulásából ered. A segítők könnyedén visszaélhetnek hatalmukkal és a vajúdó kiszolgáltatottságával.

Az aktív szülésvezetés, mely a medikalizált szüléskultúra része, a vajúdót passzív szerepbe kényszeríti, így a nők gyakran még felkínált döntési helyzetekben is páciensként viselkednek. A hanyatt fekvő (horizontális) szülés is a férfi-nő, orvos-páciens hierarchiáját fejezi ki. Ez lényegében egy összetett szertartás-sorozat, mely a szülés személytelenítését és deszexualizálását, a vajúdási folyamat erőltetett szabályozását szolgálja.

A személyes (családi) eseményből orvosi eset lesz, a szülésből orvosi beavatkozások sora, a nőből ‘mozgásképtelen’ és méltóságától megfosztott, cselekvésképtelen ‘beteg’.

A hatalmi egyenlőtlenség az önrendelkezés teljes megvonásában, és gyakran szülészeti erőszakban csúcsosodik ki: a vajúdó nő képességeit és önrendelkezési jogait rendszeresen figyelmen kívül hagyják, testéhez engedély nélkül, és sokszor fájdalmat okozva nyúlnak, jelzéseit figyelmen kívül hagyják. A szülészeti erőszak kifejezés megerősíti a ‘szülés közben elszenvedett nemi erőszak’ fogalmának létjogosultságát, egyben lehetőséget ad egy alternatív, formálisabb kifejezés használatára is.

Feudális iszony

„…a tiszteletteljes kommunikáció kevésbé a bába személyes érzései miatt fontos, mint inkább a kismama miatt. … A bába képességeinek, vagy transzport/otthonról kórházba szállítás/előtti ellátásának kritikája, az ellenszenv explicit vagy implicit kifejezése, különösen a kismama vagy apa jelenlétében, rendkívül negatív hosszú és rövid távú hatása miatt kerülendő.” (Vincze és Lipienné, 2016)

Hogy is van az, hogy nemzetközi szakirodalomra hivatkozó tudományos cikkben kell érvelni amellett, hogy különböző társszakmákat képviselő felnőtt emberek között, munkahelyi környezetben a tiszteletteljes kommunikáció kívánatos? Hogy is van az, hogy a társszakmák közötti tiszteletteljes kommunikáció csak azért szükséges, hogy együttműködővé tegyük a kiszolgáltatott, segítségre szoruló vajúdót? Hogy is van az, hogy tudományos kutatások eredményeivel kell bizonyítani azt, ami említésre sem méltó minimum kellene, hogy legyen (ti. tiszteletteljes kommunikáció és együttműködés)?

A hatalmi egyenlőtlenség és a helyzetből fakadó konfliktusok a szülésznők mindennapi gyakorlatának is szerves részei. A nemek közötti egyenlőtlenség a szülészeten nem metaforikus szintje a megélésnek, vagy lehetséges narratívája a történéseknek, hanem nyílt és egyértelmű alapértelmezett üzemmód. A férfi előjogok és hatalom fenntartásához és gyakorlásához, a patriarchális értékrend érvényesítéséhez a medikalizáció csak eszköz, mely egyéni és rendszerszinten is ezt a folyamatot támogatja.

A szülés esetében tehát a sok sebből vérző egészségügyi rendszert kizárólagosan okolni egyszerű mellébeszélés, mint ahogy a vajúdó negatív élményét semmisnek nyilvánítani áldozathibáztatás.

A szigorú hierarchia következtében minden szereplő komoly stresszhatásnak van kitéve, mely a kevesebb hatalommal bíró szülésznők esetében gyakran vezet a bántalmazáshoz való kényszerű asszisztáláshoz, és ezáltal a másodlagos traumatizációhoz. A vajúdó tárgyiasítása és elidegenítése egyszerre tünete a személyességet nem tűrő öncélú hatalomgyakorlásnak, és a szakemberek másodlagos traumatizációjának és kiégésének. A vezető vagy tapasztaltabb szülésznők sem egyenrangúak a szülészorvosokkal (pedig 2014 óta önállóan is végezhetnének munkát): az orvos dönt és engedélyez, vagy éppen tilt, meghatározza és szabályozza, hogy milyen mértékben önállósodhat a szülésznő a saját szakterületén. A kétféle szaktudás jelenleg még nem egyenrangú, szinte törhetetlennek látszó üvegplafon feszül a szülésznők–bábák és szülészorvosok között.

Az aktív (irányító, beavatkozó) szülésvezetés általában normaként értelmeződik, ezért is hívjuk összefoglaló néven ‘alternatív szülészetnek’ a humánusabb és háborítatlanságra törekvőbb szemléletmódokat és gyakorlatokat. Az orvosi protokoll jelentősen megnehezíti a ‘normális’ szülés támogatását, azaz a nő benső szülési képességét tiszteletben tartó és elősegítő szüléskísérést. Megfigyelhetjük azt is, hogy a szülés körüli segítők érzelmi munkája – melyet nemi sztereotípiáink alapján „természetes” női készségnek tartunk – a patriarchális értékrenddel átitatott gyógyászati helyzetben láthatatlan és alulértékelt marad. Ez a működésmód éppen az egyenrangú, vajúdót szülőképesnek és aktív szereplőnek tekintő női segítségnyújtás érvényesítését lehetetleníti el.

A modern orvosi szüléskultúra a nő testén keresztül kísérli meg uralni és szabályozni a természetet. A posztmodern holisztikus szüléskultúra ezzel szemben a női test dekolonizációjára törekszik, a vajúdás és szülés kulturális értelmezésektől, és az ebből adódó kényszerektől való megszabadítására.

Az önmagunkról gondoskodás képességét és a tudatos felelősségvállalást hangsúlyozza.

E szemléleti keretben a szülés nem az orvostudomány szolgáltatása, hanem a nő tudatos felkészüléssel megerősített ösztönös tudása, így lényegében egyelőre csak intézményen kívül valósítható meg. Nem csoda, hogy az otthonszülés társadalmi kórjelző tünetként is értelmezhető.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.