Mark Fisher személyes hangvételű írása egyszerre áll ki az osztályalapú társadalomelemzés és politizálás mellett, és bírálja az identitáspolitika angolszász egyetemi világban megjelent, torz formáit. Ez utóbbit nevezi „vámpírkastélynak”. Két részben közölt írásában e vámpírkastélyból kereste a kiutat.

Mark Fisher

Az első konfigurációt vámpírkastélynak nevezem. A vámpírkastély a bűntudat terjesztésére szakosodik. Egyszerre hajtja egy pap vágya, hogy kiátkozzon és elítéljen; egy pedáns akadémikus vágya, hogy első legyen a hiba látványos meglobogtatásában; és egy hipszter vágya, hogy egy legyen a kifinomult belső kör tagjai közül. A vámpírkastély megtámadásának fő veszélye az, hogy úgy fog tűnni – és a vámpírkastély mindent meg fog tenni, hogy erősítse ezt a benyomást – mintha a támadó a rasszizmus, a szexizmus és a heteroszexizmus elleni harcot is támadná.

A vámpírkastélyokban

De a vámpírkastélyok távolról sem az egyetlen legitim kifejeződései az ilyen küzdelmeknek, és épp akkor érthetjük meg őket, ha polgári-liberális perverziónak és a fenti mozgalmak energiáinak elnyelésére épülő szerkezeteknek tekintjük őket. A vámpírkastély abban a pillanatban született, amikor a magát nem identitás-kategóriák alapján meghatározni akaró küzdelem átalakult olyan „identitások” keresésévé, melyeket majd elismer a burzsoá nagy Másik.[1]

Mark Fisher (1968–2017) brit blogger, publicista, kultúra-teoretikus. Capitalist realism (Kapitalista realizmus) című kötete az utóbbi évek kritikai kultúrakutatásának egyik legmeghatározóbb szövege.

Az a privilégium, melyet fehér férfiként határozottan élvezek, részben azt is magába foglalja, hogy nem ügyelek az etnicitásomra és a nememre, ezért kijózanító és revelatív tapasztalat, amikor alkalmanként felhívják a figyelmemet az ezzel kapcsolatos vakfoltjaimra. Ugyanakkor ahelyett, hogy olyan világot keresne, amelyben mindenki felszabadulhat az identitás-központú osztályozástól, a vámpírkastély arra törekszik, hogy visszaterelje az embereket identitás-táboraik karámjai közé, ahol örökké a domináns hatalom fogalmai által meghatározottak, megbénítva az öntudatosság és elszigetelve a szolipszizmus logikája szerint, amely ragaszkodik hozzá, hogy nem érthetjük meg egymást, hacsak nem tartozunk ugyanazon identitás-csoportba.

Felismertem egy lenyűgöző mágikus inverz kivetítés-elutasítás mechanizmust, amitől a vámpírkastély tagjai az osztály fogalmának puszta említését mostanra automatikusan úgy kezelik, mintha azt jelentené, hogy valaki csökkenteni akarja a rassz és a nem jelentőségét.

Valójában éppen ellentétes a helyzet, hiszen végeredményben a vámpírkastély a rassz és a nem liberális értelmezését használja arra, hogy elhomályosítsa az osztály fogalmát. Feltűnő, hogy az idei, a privilégiumok kérdéséről szóló összes abszurd és traumatikus Twitter-vihar vitájából kimaradt az osztályprivilégiumok kérdése.

A feladat, akár eddig, továbbra is az osztály, a nem és a rassz artikulációja – ugyanakkor a vámpírkastély alapító mozzanata az osztály leválasztása a többi kategóriáról.

Kilépés a vámpírkastélyból – I. rész

A vámpírkastélyokat az alábbi probléma megoldására hozták létre: hogyan birtokolhatsz hatalmas vagyont és hatalmat úgy, hogy mégis te tűnj az áldozatnak, a marginálisnak és az ellenzékinek? A megoldás már adott volt – a keresztény egyházban. Ezért a vámpírkastély azokhoz az ördögi stratégiákhoz, sötét patológiákhoz és pszichológiai kínzóeszközökhöz folyamodott, melyeket a kereszténység talált fel, és melyeket Nietzsche mutatott be A morál genealógiájában. A rossz lelkiismeretnek ez a papsága, a vallásos bűntudat-kereskedőknek ez a fészke pontosan az, amit Nietzsche megjósolt, mikor azt írta, hogy valami rosszabb van alakulóban, mint a kereszténység. Most itt is van.

A vámpírkastély a fiatal diákok energiájából, szorongásaiból és aggodalmaiból táplálkozik, de mindenekfölött abból él, hogy egyes partikuláris csoportok szenvedését – minél marginálisabb, annál jobb – akadémiai tőkévé alakítja. A vámpírkastély legdicsőségesebb tagjai azok, akik felismerik a szenvedés új piacát – aki talál egy csoportot, amelyik elnyomottabb és alávetettebb a korábban felismert kizsákmányoltaknál, az nagyon gyorsan lépked majd felfelé a ranglétrán.

A vámpírkastély első törvénye: individualizálj és privatizálj mindent!

Miközben elméletben azt állítják magukról, hogy támogatják a strukturális szempontú kritikát, a gyakorlatban sosem foglalkoznak semmi mással, mint az egyéni viselkedéssel. Néhányan a munkásosztálybeliek közül nem valami jól neveltek, időnként nagyon gorombán viselkednek. Emlékezzünk: egyes egyének elítélése mindig fontosabb, mint a személytelen struktúrák figyelembevétele. A tényleges uralkodó osztály az individualizmus ideológiáját propagálja, miközben osztályként működik. (Amit „összeesküvésnek” szoktunk nevezni, az gyakran az uralkodó osztály osztályszolidaritása.)

A vámpírkastélyok mint az uralkodó osztály balek-szolgái ezzel ellentétesen tevékenykednek: szóban a „szolidaritás” és a „közösségiség” oldalán állnak, miközben úgy cselekszenek, mintha a hatalom által kijelölt individualista kategóriák tarthatók volnának. Mivel szemléletük alapjait tekintve kispolgáriak, a vámpírkastélyok tagjaiban nagy a versenyszellem, de ezt a polgárságra jellemző passzív-agresszív stílusban elfojtják.

Nem a szolidaritás tartja össze őket, hanem a kölcsönös félelem: a félelem, hogy bárki lehet az, akit legközelebb kiütnek, kitesznek, elítélnek.

A vámpírkastély második törvénye: dolgozz azon, hogy a gondolkodás és a cselekvés nagyon, nagyon nehéznek tűnjön!

Csak semmi könnyedség, és határozottan semmi humor. A humor definíció szerint komolytalan dolog, nem igaz? A gondolkodás elegáns hangú és gondterhelt tekintetű emberek kemény munkája. Ahol magabiztosságot látsz, terjeszd a szkepszist! Mondd azt: csak ne kapkodjunk, ezt még jóval alaposabban át kell gondolnunk. Ne felejtsük el, hogy meggyőződésekkel rendelkezni elnyomó dolog, ami minden bizonnyal gulágokhoz vezet.

A vámpírkastély harmadik törvénye: terjeszd a bűntudatot, amennyire csak tudod!

Minél több a bűntudat, annál jobb. Az embereknek rosszul kell érezniük magukat: ez annak a jele, hogy felismerik a dolgok súlyát. Osztályprivilégiumokkal rendelkezni teljesen rendben van, ha bűntudatot érzel a privilégiumaid miatt, és ha bűntudatot tudsz ébreszteni más, alárendelt osztályok tagjaiban is. Ezzel jót teszel a szegényekkel is, nem igaz?

A vámpírkastély negyedik törvénye: esszencializálj!

Noha a vámpírkastélyok tagjai azt állítják magukról, hogy a genderfluiditás, a pluralitás és a sokféleség oldalán állnak – részben azért, hogy elfedjék saját, mindig is gazdag és privilegizált vagy polgári-asszimilációs hátterüket –, az ellenséget mindig esszencializálni kell. Mivel a vámpírkastélyokat mozgató vágyak jórészt egy pap vágyai arra, hogy kiátkozzon és elítéljen, szükség van a Jó és a Rossz közötti különbségtételre, melyek közül az utóbbi az esszenciális jellegű. Ismerd fel a stratégiát! X tett egy megjegyzést / viselkedett valahogy; ezek a megjegyzések / viselkedésmódok transzfóbnak, szexistának stb. tekinthetők. Ez eddig oké. A következő lépés üt igazán. X maga transzfób / szexista stb. A teljes identitásukat az egyetlen helytelen megjegyzés vagy viselkedési botlás határozza meg. Mikor a vámpírkastély összehívja a boszorkányüldözést, az áldozatot – aki jellemzően munkásosztálybeli háttérrel rendelkező személy, aki nem iskolázott a burzsoázia passzív-agresszív etikettjében – megbízhatóan bele tudják hajszolni, hogy elveszítse a türelmét, és ez csak tovább erősíti pária pozícióját a lincselés legújabb áldozataként.

A vámpírkastély ötödik törvénye: gondolkozz úgy, akár egy liberális (hiszen az vagy)!

A vámpírkastély folyamatosan azon dolgozik, hogy felébressze a reaktív természetű felháborodást azzal, hogy újra és újra rámutat az ordítóan nyilvánvalóra: a tőke tőkeként viselkedik (nem valami kedves tőle!), az elnyomó államapparátusok elnyomóak. Tiltakoznunk kell!

Neoanarchia az Egyesült Királyságban

A második libidinális forma a neoanarchizmus. Neoanarchizmus alatt a legkevésbé sem azokra az anarchistákra és szindikalistákra gondolok, akik részt vesznek valódi munkahelyi szerveződésekben, mint amilyen a Solidarity Federation.[2] Sokkal inkább azokra, akik anarchistaként határozzák meg magukat, de a politikai tevékenységük ritkán haladja meg a diáktüntetéseket és teremfoglalásokat, valamint a Twitteren történő kommentelést. Akár a vámpírkastély lakói, a neoanarchisták jellemzően kispolgári háttérrel rendelkeznek vagy még ennél is felsőbb osztályból érkeznek.

Ők is túlnyomórészt fiatalok: a húszas éveikben vagy a harmincas éveik elején járnak. Ami a neoanarchista álláspontot megalapozza, az a szűkös történelmi horizont. A neoanarchisták semmi mást nem tapasztaltak, mint a kapitalista realizmust. Mire a neoanarchisták politikai öntudatra ébredtek – és sokan szemmel láthatóan nem túl rég tették ezt, figyelembe véve magabiztos harsányságukat, mellyel néha megnyilvánulnak –, a Munkáspárt már blairista üres héjjá vált, bevezetve a neoliberalizmust a társadalmi igazságosság apró dózisaival kísérve.

A fő probléma az a neoanarchizmussal, hogy gondolattalanul visszhangozza ezt a történelmi pillanatot, ahelyett, hogy kiutat kínálna belőle. Elfelejti, vagy talán egyáltalán nem ismeri a Munkáspárt szerepét a nagy iparágak és közművek államosításában vagy a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat [National Health Service] megalapításában. A neoanarchisták azt állítják, hogy „a parlamenti politika sosem változtatott semmin”, vagy hogy „a Munkáspárt mindig is haszontalan volt”, miközben tüntetni mennek a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatért, és újra tweetelik a jóléti állam maradékainak lebontásáról szóló panaszokat.

Egy furcsa rejtett szabály húzódik a háttérben: rendben van az ellen tüntetni, amit a parlament tesz, de nincsen rendben bemenni a parlamentbe vagy a tömegmédia területére, hogy az ember onnan próbálja a változásokat előre mozdítani. A főáramú médiát el kell ítélni, de nézni kell a BBC Question Time című műsorát, hogy panaszkodni lehessen róla a Twitteren. A purizmus és a fatalizmus összemosódik; jobb, ha semmilyen módon sem ronthat meg bennünket a főáram romlottsága, jobb akár értelmetlenül „tiltakozni”, mintsem bemocskolni a kezünket.

Így nem csoda, hogy olyan sok neoanarchista depresszióssá válik. Ezt a depressziót kétségtelenül erősítik az egyetem utáni élet szorongásai, mivel – akár a vámpírkastély esetében – a neoanarchizmus természetes otthonai az egyetemek, és jellemzően azok terjesztik, akik most végzik, vagy épp most végeztek posztgraduális tanulmányaikkal.

Mi a teendő?

Miért került előtérbe ez a két konfiguráció? Az első indok az, hogy a tőke virágozni engedte őket, mivel ezek a tőke érdekeit szolgálják.

A tőke lebontotta a szervezett munkásosztályt az osztálytudatosság felszámolásával, kegyetlenül leigázta a szakszervezeteket, miközben arra csábította a „keményen dolgozó családokat”, hogy saját szűken meghatározott érdekeik alapján határozzák meg magukat az osztályuk tágabb érdekei helyett.

De miért foglalkozna a tőke egy olyan „baloldallal”, mely az osztályalapú politizálást moralizáló individualizmusra cseréli, és ezáltal a szolidaritás termelése helyett a félelmet és a bizonytalanságot terjeszti?

A második ok az, amit Jodi Dean kommunikációs kapitalizmusnak nevezett. Talán figyelmen kívül lehetne hagyni a vámpírkastély és a neoanarchizmus jelenségét, ha nem a kapitalista kibertérben működnének. A vámpírkastély vallásos moralizálása évek óta jellemez egy bizonyos „baloldalt” – de ha valaki nem volt tagja az egyháznak, úgy elkerülhette a miséket. A közösségi média esetében már nem ez a helyzet, kevés a védelem a diskurzus által terjesztett pszichés patológiáktól.

Mit tehetünk most?

Először is, elengedhetetlen az identitáspolitika visszautasítása, és annak a felismerése, hogy nincsenek identitások, csak vágyak, érdekek és identifikációk.

A brit kritikai kultúrakutatás fontossága jórészt abban állt – miként azt John Akomfrah (jelenleg a Tate Modernben kiállított) The Unfinished Conversation című installációja és a The Stuart Hall Project című filmje erőteljesen és megindítóan felfedte –, hogy ellenállt az identitásközpontú esszencializmusnak.

Ahelyett, hogy az embereket már létező egyenértékűségek láncolatába dermesztette volna, az volt a lényeg, hogy rámutasson ezen artikulációk esetlegességére és plasztikusságára. Új artikulációk mindig létrehozhatók. Senki sem valami a lényegét tekintve. Sajnos a jobboldal hatékonyabban használja ezt a belátást, mint a baloldal. A polgári-identitáspolitikai baloldal tudja, hogy hogyan terjessze a bűntudatot és hogyan tartson boszorkányüldözést, de nem tudja, hogyan lehet téríteni. De végül is nem is ez a célja. Nem az a céljuk, hogy népszerűsítsék a baloldali pozíciót, vagy hogy embereket nyerjenek az ügynek, hanem hogy az elit felsőbbrendű pozíciójában maradhassanak, az osztályhelyzetből adódó felsőbbrendűséget megduplázva a morális felsőbbrendűséggel. „Hogy mersz beszélni? Mi vagyunk azok, akik a szenvedőkért szólnak!”

Ugyanakkor az identitásközpontú szemlélet visszautasítása csak az osztály fogalmának visszavezetésével lehetséges. Az a baloldal, amelynek nem az osztályfogalom a magva, csak liberális nyomásgyakorló csoport.

Az osztálytudat mindig kettős: magában foglalja az egyidejű tudást arról, hogy az osztályhelyzet miként keretezi és formálja a tapasztalatokat, és a tudást arról a sajátos pozícióról, melyet az osztálystruktúrában elfoglalunk.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a célunk nem a burzsoázia elismerésének megszerzése, és még csak nem is magának a burzsoáziának a megsemmisítése. Magát az osztálystruktúrát – egy struktúrát, amely mindenkinek árt, még annak is, aki materiális értelemben profitál belőle – kell megsemmisíteni. A munkásosztály érdeke mindenki érdeke; a burzsoázia érdeke a tőke érdeke, vagyis senkinek sem az érdeke.

A küzdelmünknek egy új és bámulatos világ létrehozására kell irányulnia, nem pedig a tőke által létrehozott, torzított identitások tartósítására.

Ha ez ijesztő és félelmetes feladatnak tűnik, hát legyen. De már most belefoghatunk az előkészítő munkába. Valójában az ilyen feladatok túlmutatnak előkészítő jellegükön: egy önserkentő folyamattá, önbeteljesítő jóslattá válhatnak, mely során a szubjektivitás burzsoá módjai felbomlanak, és egy új univerzalitás kezdi felépíteni önmagát.

Meg kell tanulnunk, vagy újra kell tanulnunk, hogy hogyan építsük ki az elvtársiasságot és a szolidaritást ahelyett, hogy a tőke munkáját végeznénk egymás elítélésével és gyalázásával.

Ez természetesen nem jelenti, hogy mindig egyet kellene értenünk; ellenkezőleg, létre kell hoznunk azokat a körülményeket, amelyek között az egyet nem értés félelem, kirekesztés és kiátkozás nélkül kaphat teret. Nagyon stratégikusan kell gondolkoznunk a közösségi média használatát illetően, nem feledve el, hogy

bár a tőke libidinális mérnökei a közösségi média egyenlőségelvűségét hangsúlyozzák, valójában olyan, jelenleg ellenséges területről van szó, mely a tőke újratermelődését szolgálja.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne foglalhatnánk el, és ne használhatnánk az osztálytudat termelésére. Ki kell törnünk a kommunikációs kapitalizmus „vitáiból”, melyekben a tőke hízelgő szavának engedve részt veszünk, és emlékeznünk kell, hogy az osztályharcban veszünk részt. Nem az a cél, hogy „aktivistákká” váljunk, hanem hogy segítsük a munkásosztályt saját maga aktivizálásában és átalakításában. A vámpírkastélyon kívül minden lehetséges.

[1] A Nagy Másik a lacani pszichoanalitikus diskurzusban használatos fogalom, Fisher žižeki értelemben használja. A fogalomhoz lásd: Slavoj Žižek: A nagy Másik nem létezik. Thalassa, 1998. (2–3): 34–50.

[2] A Solidarity Federation brit anarchoszindikalista szervezet. Jelenlegi nevét 1994-ben kapta, korábban Direct Action Movementnek (1979–1994), még korábban Syndicalist Workers’ Federationnek (1950–1979) nevezték.

Kapcsolódó írások

Kilépés a vámpírkastélyból – I. rész Mark Fisher személyes hangvételű írása egyszerre áll ki az osztályalapú társadalomelemzés és politizálás mellett, és bírálja az identitáspolitika ango...
Kísérlet egy nem szabadon lebegő ideológia feltárá... Antal Attila (szerk.): Neoliberális hegemónia Magyarországon: Elemzés és kritika. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2019. A Neoliberális hegemónia Magyaro...
Átpumpált esélyek: érvek az újraelosztás újragondo... A szociális beruházás logikáját érvényre juttató redisztribúció nem csak a javakat, hanem az esélyeket is újrarendezheti, aminek végső soron a társada...
A gazdaság demokratizálása  Marjorie Kelly és Ted Howard The Making of a Democratic Economy (Berrett-Koehler, 2019)  Demokratizálni akarjuk a politikát. Demokratizálni akarjuk ...
Mi maradt Marxból mára? Sok! Földes György – Antal Attila – Kiss Viktor (szerk.): Marx 200 – Interpretációk, irányzatok, iskolák. (Budapest: Napvilág, 2018.) A kapitalizmus legkö...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.