Mark Fisher személyes hangvételű írása egyszerre áll ki az osztályalapú társadalomelemzés és politizálás mellett, és bírálja az identitáspolitika angolszász egyetemi világban megjelent, torz formáit. Ez utóbbit „vámpírkastélynak” nevezi. Két részben közölt írásában e vámpírkastélyból kereste a kiutat.

Szerkesztői előszó

Mark Fisher (1968–2017) brit blogger, publicista, kultúra-teoretikus. Capitalist realism (Kapitalista realizmus) című kötete – melynek egy fejezet a szem folyóirat jóvoltából magyarul is olvasható Borbély András fordításában – az utóbbi évek kritikai kultúrakutatásának egyik legmeghatározóbb szövege. Az Új Egyenlőségen korábban mind Fishert, mind fő művét bemutattuk: Sidó Zoltán Fisher nézeteit foglalta össze tragikus halálának első évfordulóján, András Csaba pedig ismertetőt közölt Fisher fő művéről.

Most közölt, 2013-as esszéje, az Exiting the Vampire Castle (Kilépés a vámpírkastélyból) – melyet először magyarul szintén a szem közölt András Csaba fordításában –  több szempontból is jelentős. Egyrészt komoly visszhangot kapott a benne megfogalmazott program, mely az osztály fogalmának reneszánszát célozza. Másrészt a szöveg az utóbbi évek „kultúrharcainak” is fontos állomása.

Fisher esszéje az egyik első olyan szöveg, mely a klasszikus baloldali álláspontot látványosan megkülönbözteti egy sajátos, az interneten és egyes nyugati egyetemi campusokon működő, magát „baloldalinak” nevező, liberális szubkultúrától, mely később az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában még nagyobb jelentőségre tett szert, és amely számos bírálója szerint részben az alt-right előretöréséért is felelős. A szöveg eredeti változata nem tartalmaz hivatkozásokat: a linkek és a lábjegyzetek a fordító, András Csaba kiegészítései.

 
Mark Fisher
(1968–2017)

Ezen a nyáron komolyan fontolóra vettem, hogy többé nem foglalkozom politikával. Elfáradva a túl sok munkától, képtelennek érezve magamat a produktív cselekvésre, a közösségi hálók között sodródva azon kaptam magam, hogy levertségem és kimerültségem egyre nő.

A „baloldali” Twitter gyakran szánalmas, csüggesztő terület. Az idei évben volt pár nagy érdeklődésre számot tartó Twitter-vihar, mely során bizonyos, magukat baloldalinak tekintő személyeket „előállítottak” és elítéltek. Néha kifogásolható volt, amit ezek az alakok mondtak, ugyanakkor az a mód, ahogyan megbélyegezték és megkínozták őket, szörnyű nyomot hagyott maga után: a rossz lelkiismeret és a boszorkányüldözés szagát. Szégyellem leírni, de azért nem szólaltam fel egyik ilyen ügyben sem, mert féltem. Az elkövetők [bullies] ott álltak a játszótér másik oldalán. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet.

Az ütésváltások nyílt kegyetlenségét valami még áthatóbb, és ezért talán még megviselőbb kísérte: a kegyetlen harag légköre.

E harag leggyakoribb célpontja Owen Jones.[1] Az a személy, aki az utóbbi pár évben a legtöbbet tette az Egyesült Királyságban az osztálytudatosság felébresztéséért, így az őt ért támadások még inkább lehangoltak.

Ha ez történik egy baloldalival, aki ténylegesen sikerrel jár abban, hogy a küzdelmet a brit élet részévé tegye, miért is akarná bárki követni őt a fősodor felé? Az az egyetlen módja, hogy elkerüljük az erőszaknak ezt a fokozatos adagolását, ha megmaradunk a marginális tehetetlenség pozíciójában?

Az egyik dolog, ami kimozdított ebből a depresszív kábulatból, az volt, hogy elmentem egy népgyűlésre Ipswichben,[2] közel ahhoz a helyhez, ahol élek. A népgyűlést a szokásos gúnyolódással és szarkasztikus megjegyzésekkel fogadták. Azt mondták nekünk, hogy ez az egész egy haszontalan szenzáció, melyben baloldali médiaszemélyiségek – mint amilyen Jones is – saját magukat fényezik a felülről szerveződő celebkultúra árubemutatóján. Az ipswichi gyűlésen történtek valójában nagyon eltérnek ettől a gúnyrajztól. Az este első felét – mely Owen Jones lelkesítő beszédében csúcsosodott ki – valóban a színpadi szónokok vezették.

Kilépés a vámpírkastélyból – II. rész

A találkozó második felében ugyanakkor Suffolk megye minden részéről érkező munkásosztálybeli aktivisták beszélgettek egymással, támogatták egymást, megosztva a tapasztalatokat és a stratégiákat. A népgyűlés távolról sem a hierarchikus baloldaliságot példázta, sokkal inkább azt, hogy a vertikális hogyan kombinálható a horizontálissal: a média ereje és a karizma olyan embereket vonzhat be, akik még sosem jártak politikai gyűlésen, ahol aztán ezek az emberek beszélgethetnek és együtt gondolkodhatnak a stratégiákról a tapasztalt aktivistákkal. A légkör antirasszista és antiszexista volt, de üdítően mentes a bűntudat és a gyanakvás bénító érzésétől, ami úgy ül a balos Twitteren, mint valami fanyar, fullasztó köd.

Aztán ott volt Russel Brand.[3] Régóta nagy csodálója vagyok Brandnek, aki a kortárs humorista szcéna azon kevés nagynevű komikusai közé tartozik, akik munkásosztálybeli háttérrel rendelkeznek.

Az utóbbi pár év a televíziós komédia fokozatos, ám könyörtelen polgárosodásával telt, mely során a színpadot a természetellenesen ultraelegáns tökfilkó, Michael McIntyre, és okleveles kalandorok sivár szemerkélése uralta.

Egy nappal azelőtt, hogy a Newsnight a Jeremy Paxman Branddel készült, mára híressé vált interjúját sugározta. Láttam Brand Messiah Complex című stand-up előadását Ipswichben. Az előadás dacosan migránsbarát, kommunizmuspárti és homofóbia-ellenes volt, a munkásosztály intelligenciáját tükrözte (nem félt előadni azt), és queer abban az értelemben, miként egykor a popkultúra is az volt. (Ami semmi esetre sem összekeverendő a savanyúképű identitárius áhítattal, melyet a posztstrukturalista „baloldal” moralistái erőltettek ránk.) Malcolm X, Che, a létező valóság pszichedelikus leépítéseként felfogott politika: ez volt a kommunizmus mint valami vagány, szexi és proli, nem pedig egy rosszallóan fegyelmező mise.

A következő éjszakára nyilvánvaló lett, hogy Brand szereplése megosztó pillanat volt. Néhányunk számára Paxman rétori két vállra fektetése Brand által nagyon megindító és csodálatos volt. Nem is emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor egy munkásosztálybeli környezetből származó személy lehetőséget kapott volna, hogy az intelligenciája és az esze segítségével ilyen teljességgel megsemmisítse a felsőbb osztály egy tagját. Ez nem olyan volt, mint amikor Johnny Rotten káromkodott Bill Grundy műsorában, ami ugyan az antagonizmus egyik felvonása, de ami inkább megerősítette az osztályokkal kapcsolatos sztereotípiákat, mintsem hogy kikezdte volna őket.

Brand túljárt Paxman eszén, emellett pedig a humor használata volt az, ami megkülönböztette a „baloldal” sok szigorú képviselőjétől.

Brand hatására az emberek jól érzik magukat, miközben a moralizáló baloldal arra specializálódik, hogy az emberek rosszul érezzék magukat, és nem elégszik meg addig, míg bűntudattal és önutálattal fejet nem hajtanak.

A moralizáló baloldal gyorsan biztosította, hogy ne a főáramú médiára jellemző „viták” sótlan konvencióinak rendkívüli áttörése legyen a hír, vagy Brand azon állítása, hogy a forradalom be fog következni. (Ez utóbbi állítás csak a betömött fülű, kispolgári, narcisztikus „baloldal” számára hallható úgy, mintha Brand azt mondta volna, hogy vezetni szeretné a forradalmat, amire aztán jellemző bosszankodással válaszoltak: „Nincs szükségem arra, hogy egy felkapaszkodott celeb vezessen engem.”) A moralizálók számára Brand személyes magatartásáról szólt a történet, különösen a szexizmusáról. A moralizáló baloldal által gerjesztett mccarthysta légkörben az akár szexistaként is értelmezhető kijelentések azt jelentik, hogy Brand szexista, ami azt is jelenti, hogy nőgyűlölő. Vita lezárva, bevégeztetett, megszületett az ítélet.

Az igaz, hogy Brandnek, akárcsak bármelyikünknek, felelnie kell a viselkedéséért, és a nyelvezetért, amit használ. De az ilyen felelősségre vonásoknak az elvtársiasság és a szolidaritás légkörében kellene zajlaniuk, az első alkalommal talán még nem is nyilvánosan. Mindennek ellenére, mikor Mehdi Hassan a szexizmusról kérdezte Brandet, ő pont azzal a kedvességgel és jó humorú alázattal válaszolt, ami teljesen hiányzott a mogorva bírálókból, akik elítélték.

„Nem hinném, hogy szexista lennék, viszont emlékszem, hogy a nagymamám – aki a legszeretetreméltóbb ember volt, akivel valaha találkoztam – rasszista volt, de nem hinném, hogy tudott róla. Nem tudom, hogy van-e némi kulturális másnaposságom, azt tudom, hogy nagyon szeretem a proletariátus nyelvét, az olyasmit, mint az »édesem« és a »galambom«. Szóval, ha a nők azt gondolják, hogy szexista vagyok, akkor ők erre jobban rálátnak, mint én, szóval ezen dolgozni fogok.”

Brand a felszólalásával nem tört hatalomra; inspiráció volt, felhívás a harcra. És én bizony inspirálódtam. Pár hónappal korábban csendben végignéztem volna, ahogy a menőbaloldal aláveti Brandet a rögtönítélő hadbíróságaik ítéletének, vagy a karaktergyilkosságnak – melyhez a „bizonyítékokat” a jobboldali sajtóból gyűjtik, ami ilyenkor örömmel nyújt segédkezet –, most készen álltam, hogy szembe szálljak velük. A válasz Brand ügyére hamarosan ugyanolyan fontos lett, mint maga a Brand–Paxman vita. Ahogy Laura Oldfield Ford megállapította, ez tisztázó erejű pillanat volt.

És az egyik dolog, ami számomra világossá vált, az az a mód, mely segítségével az utóbbi években a magukat „baloldalinak” nevezők elfojtották az osztály kérdését.

Az osztálytudat törékeny és átmeneti. Az akadémiát és a kultúripart uraló kispolgárság számos eltérítő és megelőző módszerrel rendelkezik, ami már azt is megakadályozza, hogy a téma felmerüljön, és ha fel is merül, akkor is elhitetik az emberrel, hogy a felhozása valami szörnyű szemtelenség, az etikett megszegése. Mára évek óta tartok beszédeket baloldali, antikapitalista rendezvényeken, de szinte alig beszéltem – és alig kértek, hogy beszéljek – az osztályokról a nyilvánosság előtt.

Ugyanakkor miután a Brand-ügy kapcsán az osztály kérdése ismét felmerült, lehetetlen volt nem észrevenni mindenütt. Brandet rövidesen három olyan baloldali ember ítélte el és/vagy vonta kérdőre, akik mind magániskolába jártak. Mások azt mondták, hogy Brand nem lehet munkásosztálybeli, hiszen milliomos. Rémisztő, hogy mennyi „baloldali” megszólaló esetében tűnt úgy, hogy alapvetően egyetért a Paxman kérdései mögötti hajtóerővel: „Mi ad ennek a munkásosztálybeli személynek felhatalmazást arra, hogy beszéljen?” Szintén rémisztő, sőt lesújtó, hogy sokan szemmel láthatóan úgy vélik, a munkásosztály tagjainak szegénységben, ismeretlenségben és tehetetlenségben kell maradniuk, nehogy elveszítsék „autenticitásukat”.

Valaki küldött nekem egy Brandről írt posztot a Facebookon. Nem tudom, hogy ki írta, de nem is akarnám megnevezni. A legfontosabb az, hogy a poszt szimptomatikus gyűjteménye volt az olyan sznob és leereszkedő attitűdöknek, melyeket mára – úgy tűnik – elfogadható közzé tenni, miközben valaki baloldalinak tekinti magát. A szöveg stílusa szörnyűségesen fölényes, mintha egy iskolai tanár javítaná egy gyerek munkáját, vagy mintha egy pszichiáter mérné fel a beteget. Brand „nyilvánvalóan rendkívül instabil […] egyetlen rossz kapcsolat vagy karrierprobléma, és összeomlik, karnyújtásnyira van a drogfüggőséghez való visszatéréstől vagy valami még rosszabbtól”. Noha a szerző azt állítja, hogy „meglehetősen kedveli” Brandet, az fel sem merül benne, hogy Brand instabilitásának oka talán éppen az ilyen lekezelően oltalmazó, hamisan felsőbbrendű „értékelés” a „baloldali” polgároktól.

Van a szövegben egy másik megdöbbentő, ám tanulságos elszólás is, ahol a szerző Brand „egyenetlen oktatásáról [és] az autodidakták nyelvhasználatának gyakran összerezzenést keltő nyelvi vonásairól” ír, ami kapcsán a poszt szerzője nagyvonalúan megjegyzi, hogy „ezzel semmi problémám sincs” – mennyire kedves tőle! És ez nem valami gyarmati bürokrata 19. századi írása a törekvéseiről, hogy megtanítsa az angol nyelvet az „őslakosoknak”, vagy egy magánintézmény viktoriánus iskolamesterének leírása egy ösztöndíjas tanulóról, hanem egy „baloldali” írás pár héttel ezelőttről.

Merre tovább? Először is azonosítanunk kell azon diskurzusok és vágyak sajátosságait, melyek erre a sötét és reménytelen ösvényre vezettek bennünket, ahol az osztály fogalma eltűnt, de a moralizálás általános, ahol a szolidaritás lehetetlen, de a bűntudat és a félelem mindenütt jelenvaló.

És nem azért, mert a jobboldal rettegésben tart bennünket, hanem mert hagytuk, hogy a szubjektivitás burzsoá formái megfertőzzék a mozgalmunkat. Úgy gondolom, hogy e helyzetet két libidinális-diszkurzív konfiguráció hozta létre. Ezek ugyan baloldalinak nevezik magukat, de – mint ahogy azt a Brand-eset is nyilvánvalóvá tette – ők épp azt illusztrálják, hogy

az osztályharc ágenseként felfogott baloldaliság csaknem teljesen eltűnt.

[1] Owen Jones brit újságíró és politikai aktivista. Korábban a The Independent, ma a The Guardian és a New Statesman hasábjain jelennek meg írásai.

[2] 2013-ban az Egyesült Királyságban People’s Assembly Against Austerity néven indult mozgalom, amely gyűléseivel az akkori brit kormány fő áldozatait képező csoportokat, vagyis a nőket, az alacsony fizetésű munkásokat, a mozgáskorlátozottakat, a munkanélkülieket, a fiatalokat és az etnikai kisebbségeket igyekezett politikai szempontból aktivizálni. A rendezvénysorozatot munkáspárti politikusok szervezték, a felszólalók között a politikusok mellett elsősorban újságírók és komikusok kaptak helyet.

[3] Russel Brand 1975-ös születésű brit komikus, színész, rádiós műsorvezető és aktivista.

Kapcsolódó írások

Kilépés a vámpírkastélyból – II. rész Mark Fisher személyes hangvételű írása egyszerre áll ki az osztályalapú társadalomelemzés és politizálás mellett, és bírálja az identitáspolitika ango...
Kísérlet egy nem szabadon lebegő ideológia feltárá... Antal Attila (szerk.): Neoliberális hegemónia Magyarországon: Elemzés és kritika. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2019. A Neoliberális hegemónia Magyaro...
Átpumpált esélyek: érvek az újraelosztás újragondo... A szociális beruházás logikáját érvényre juttató redisztribúció nem csak a javakat, hanem az esélyeket is újrarendezheti, aminek végső soron a társada...
A gazdaság demokratizálása  Marjorie Kelly és Ted Howard The Making of a Democratic Economy (Berrett-Koehler, 2019)  Demokratizálni akarjuk a politikát. Demokratizálni akarjuk ...
Mi maradt Marxból mára? Sok! Földes György – Antal Attila – Kiss Viktor (szerk.): Marx 200 – Interpretációk, irányzatok, iskolák. (Budapest: Napvilág, 2018.) A kapitalizmus legkö...

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.