Naomi Klein: NO is not enough – Defeating the new shock politics, 2017

Júniusban jelent meg a könyv, de annyira forró, annyira mikro-aktuálpolitikai jellege volt, hogy szinte mintha könyv formátumú újságot olvasott volna az ember. Ami nem annyira meglepő, ha Naomi Kleinről van szó. És nem is olyan nagy baj, mert az újságírás legjavát adja, ahogy azt már tőle megszokhattuk. Csak hát, rövid a szavatossági ideje.

Én késve írom ezt, te pedig késve olvasod. Máris mindegy.

De sebaj, hiszen annyi mindent remény nélkül tesz meg az ember manapság.

Akár meg is írhatom ezt a recenziót, te meg akár el is olvashatod.

Elkéstünk

Aki viszonylag lelkiismeretesen követi a világ eseményeit, annak a könyv legtöbb tényadata nem fog újdonságot jelenteni. Klein sokkhatásról beszél. Brexit, Trump, extrém neoliberalizmus, a nagyvállalatok hatalomátvétele az állam felett, a társadalmi olló tátongó nyílása, az 1 százalék agresszív adóelkerülő magatartása, a márkák életszervező és lélekölő ereje, az ész nélküli fogyasztás, a fenntarthatatlan növekedés, a földrablás, a klímaváltozás, a környezeti katasztrófák, valamint a belőlük adódó határhelyzetekkel való visszaélés, a jogállamiság, a társadalmi szerződés és szolidaritás szándékos leépítése, depriváció, deprimáció és általános pocsékság. Ugye hogy ismerős?

Hogy kerültünk ebbe a pácba?

A könyv első és egyben hosszabbik fele ezt fejti ki, szép tételesen, emészthető terjedelemben. Előny ez egy olyan olvasó számára, aki most találkozik ezekkel a témákkal először, de persze belefér a tehozzád meg énhozzám hasonló régi motorosoknak is, frissítésképpen.

Mire az ember eljut az első rész végéig, simán elmegy a kedve az élettől is. Hatékony, de nem kellemes olvasmány.

Klein azért tudja sok mindenkinél hitelesebben és főleg gyorsabban leírni a helyzetről alkotott, meglehetősen elkeserítő diagnózisát, mert a jelenlegi globális gazdasági-politikai trutymó magyarázatához szükséges elméleti szintézist már több könyvvel ezelőtt megalkotta. A No Logo, a Shock Doctrine, valamint a This Changes Everything című, oknyomozó munkáiban minden idevágó koncepció fellelhető. Ezek kapcsán vázolom most e könyv néhány fő irányvonalát (de ha esetleg jobban kedveled az audiovizuális formátumot, akkor Klein több kiváló előadását megtekintheted a közismert videómegosztó oldalakon is).

Katasztrófa-kapitalizmus

Klein az 1990-es évek vége óta tanulmányozza a társadalmi sokkhatásokat, illetve ezek következményeit. Az egyes sokkhatások természetétől függetlenül azt találta, hogy a politikusok és nagyvállalatok visszaélnek a társadalmat ért kellemetlen meglepetésekkel, sőt, gyakran még igyekeznek is elmélyíteni egy-egy válságot. Trump hatalomra jutása sokkolta Amerikát (és a világot), de ezt a válságot Klein pusztán korábbi krízisek és trendek logikus konklúziójaként könyveli el, Trumpot magát pedig a neoliberalizmusból, a klímatagadásból, a világmárkákból, a szabadkereskedelemből, és még egy sor más veszélyes jelenségből összefércelt Frankenstein-szörnynek tekinti.

Trump, ahogyan a korábbi sokk-kapitalisták is, a közvélemény diszorientációjára és megosztottságára támaszkodik, hogy a háborús fenyegetés, a terrorizmus, a bevándorlás, vagy a természeti katasztrófák ürügye alatt korporatista beavatkozásokat nyomjon le az állampolgárok torkán, ’sokkterápia’ címszó alatt. Államfői tevékenységének kezdetén megfigyelhettük követhetetlen tempóban közzétett elnöki utasításait. Az emberek, ide értve az ellenzéket és a sajtót (sőt, legújabban a republikánusokat) is, csak kapkodják a fejüket: nem tudják, mire és milyen vehemenciával reagáljanak, és mire a gondolataikat összerendeznék, máris felüti a fejét az újabb mondvacsinált válság.

Idővel szaturálódunk, és megemelkedik az ingerküszöbünk. Hja, már megint kezdi, sóhajtjuk, és simán átlépünk egy-egy olyan húzáson, amit önmagában véve korábban elfogadhatatlannak tartottunk volna. Elvégre nem lehet állandóan az utcára menni.

A sorozatos sokkok segítségével erodálhatóak az állampolgári jogok, a közintézmények, a demokrácia, valamint kontrollálható és tematizálható a közbeszéd. Klein ugyan Trumpról beszél, de kísérteties a hasonlóság Tudjukkivel.

Trump mint márka

Emlékszel arra a kitételre, hogy a mindenkori amerikai elnöknek kötelező eltávolodni minden olyan magánérdekeltségétől, amely az elnöki pozícióval összeférhetetlen. Így például bármely üzleti kapcsolat, amelyen keresztül külföldi állam nyomást gyakorolhat az elnökre, nem elfogadható. Trump természetesen ezt a szabályt is semmibe vette.

Emberileg talán érthető, hogy egy vállalkozó nem szívesen válik meg egy, a nevével fémjelzett vállalatbirodalomtól. Klein szerint azonban lényegileg másról van szó. Trump nem csak egy család neve, hanem márkanév is egyben. A Trump márka esszenciája pedig a „győzelem”, a szó kevésbé nemes értelmében, vagyis oly módon, hogy a győzés egyet jelent valaki másnak a magunk alá gyűrésével. Trump világában ezt a márkát különválasztani az amerikai elnöki pozíció elnyerésétől, kapitális hiba lenne. Hiszen az elnökválasztás győztese az elérhető legnagyobb győzelmet aratja le, ezzel ismét megerősítve a márka ígéretét, hogy „győzni fogunk”. A cég bekebelezi az elnöki tisztséget, amelyet voltaképpen csak egy újabb, még hatékonyabb marketing eszközként értelmez.

Szegény embert az ár is húzza

Klein ebben az írásában csak kóstolót ad a This Changes Everything-ből, amely könyvet egyébként nem lehet elég nagy szavakkal leírni, és amely kötelező olvasmány minden épelméjű homo sapiens részére. Az idevágó rész lényegében a klímaváltozás összefüggéseit vizsgálja a fenti jelenségekkel, így például a társadalmi egyenlőtlenségekkel, vagy a politikai hatalom nagyvállalatok általi kolonizációjával. Említést nyer például, hogy a klímaváltozás okozói tipikusan a fejlett fogyasztói társadalmak illetve a nagy ökológiai lábnyommal rendelkező, jómódú emberek, míg kárvallottjai rendszerint (noha nem kizárólag) a fejlődő országok lakói, illetve a szocio-ökonómiai skála alsó rétegei. Klein megvizsgálja azt is, hogy a fosszilis energiahordozókkal foglalkozó cégek hogyan vásárolják meg a politikai elitet, a jobboldali sajtót, a közvéleményt, és adott esetben a tudományt.

Egyébként Klein szerint a klímaváltozás nem feltétlen fontosabb más globális problémáknál, hanem inkább sürgősebb, hiszen a demokráciában például négy évente alkalmunk nyílik irányt változtatni, míg környezetünket négy év alatt is tovább lehet rombolni, ha választott vezetőink megfelelően ostobák és/vagy ellenérdekeltek. Minden kibocsátott tonna CO2 visszavonhatatlan. Nincs alkalom kísérletezni, nem lehet „elrontani, és később újra megpróbálni”.

A klímaváltozás szempontjából most utolsó pillanatban vagyunk, és egy ilyen pillanatban Trump elnök, meg az ex-ExxonMobil vezér Tillerson mint belügyminiszter az emberiség halálösztönének különösen iszonyatkeltő példái.

Hogy másszunk ki a pácból?

És akkor kanyarodjunk rá a könyv második, rövidebbik felére, amelyben Klein megoldást kínál a nyájas, ám depresszióba taszajtott olvasónak. Nem elméletit, hanem gyakorlatit. Olyat, amelyben személyesen is részt vehet. Reményt kínál arra, hogy a sötét szárnyak suhogását elháríthatjuk, ha hozzánk hasonló szándékú embertársainkkal együtt mi is csatlakozunk egy világméretű, világmegváltó ambíciókkal fellépő mozgalomhoz.

Lényegében egy metamozgalomról van szó: az összes mozgalmak mozgalmáról, ide értve a faji, nemi és szexuális megkülönböztetés, a társadalmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, valamint az összes többi káros trend ellen küzdő mozgalmakat.

A tézis a könyv címében rejlik: nem elég ugyanis valami ELLEN küzdeni, hanem meg kell közösen állapodnunk egy olyan vonzó és pozitív jövőképben, amely felé mindannyian, egyazon akarattal húzhatjuk-vonhatjuk az emberiséget, amíg még nem késő. NO is not enough, kell egy program, amire IGEN-t mondhatunk. A Klein által felvázolt program alapja pedig egy Martin Luther Kingtől átvett szófordulat: paradigmaváltás a tárgyközpontú társadalomtól az emberközpontú társadalom felé.

Ki ússza meg, és ki megy a lecsóba? – Fotó: James L. Harper Jr., PD

Most pedig vigyázat, magánvélemény-veszély. Jómagam pragmatista-idealista vagyok (vagyis azt gondolom, hogy ’ami használ, és meg lehet csinálni, azt csináljuk meg, de izibe’), és ennek ellenére nekem karcsúnak tűnik a Klein által felvázolt megoldási stratégia.

Miért? Elég ha arra gondolok, hogy milyen szinten képtelenség az ellenzéki erők összefésülése, hogy hiénafalkaként képesek vagyunk még az utolsó mócsingon is összebalhézni, miközben a nagyragadozók a háttérben a bélszínt falatozzák.

Ugyanez a mentalitás érvényesülhet az egyes mozgalmak közötti erőtérben is. Egy klíma-aktivista bátran kimondhatja, hogy az általa képviselt problémánál aligha akad nagyobb, fontosabb, sürgetőbb, tehát ezzel kell elsősorban foglalkozni. Erre a világ sokszázmillió éhezőjét képviselő szervezetek nyugodtan válaszolhatják, hogy álljunk meg, mert legelőször is enni kell. Amíg az egyes mozgalmak nem tudatosítják az őket egyesítő szálat (jelesül azt, hogy az emberiség, csakúgy, mint a Föld mint ökoszisztéma, a szélsőséges kapitalizmus rabjává és áldozatává vált), és nem lépnek föl egységesen, addig esélyük sincs belekötni a status quo-ba.

Már ez is elég nagy kihívás, talán túl nagy. De amennyiben sikerülne is a mozgalmak egyesítése, a globális kapitalizmus védekező erejével még nem számoltunk. Náluk van a pénz, a karhatalom, a nyersanyagok, a foglalkoztatás, zsebükben a politikai elit, a törvények nem, vagy éppen csak mutatóba vonatkoznak rájuk, és nyilvánvaló, hogy mindenre képesek saját pozíciójuk megőrzése végett, akár azon az áron is, hogy záros határidőn belül már csak füstölgő romok felett országolhatnak majd. Klein szerint lesznek majd nagyon magas, nagyon vastag kerítések, belül oázissal, kívül sivataggal. Úszó szigetek létrehozatalára például már történtek (eleddig sikertelen) kisérletek.

Ha ez az apokaliptikus vízió túlzónak tűnik, akkor képzelj magad elé egy olyan pillanatot, ahol mondjuk van három, sorban egymást követő, pusztító erejű hurrikán, amely végigsöpör Amerika déli részén, romba döntve például Texast, Louisianát és Floridát.

A keletkező több százmilliárd dolláros kárt a szövetségi államnak nincs erőforrása felszámolni, mert a neoliberális elit felszámolta a szövetségi államot. Aki tőkeerős, az leszáll a süllyedő hajóról, aki meg nem, az megy a lecsóba.

Véleményem szerint a metamozgalom kevés: forradalom nélkül nem történik érdemi változás. Forradalomra pedig pillanatnyilag nincsen elegendő étvágy. Ennek két okát látom: (1) a fejlett országokban nem elég rossz a helyzet, és a nép reménykedik illetve homokba dugja a fejét, (2) a fejlődő országokban pedig túl rossz a helyzet, és nem adott a kritikus tömeg a forradalom tüzének tartós táplálására.

A forradalom persze előbb-utóbb be fog következni, de nem alulról szervezetten, hanem a körülmények kényszerítő hatása alatt, kaotikusan. És ez, már definíció szerint is, késő lesz. A körülmények kényszerítő hatása ugyanis azt jelenti, hogy egy élhetetlen bolygóval állunk szemben.

Nem a Földet kell megmenteni az embertől, hanem az embert a Földtől.

Magánvélemény vége. Uff.

Visszatérve a könyvre. A könyv jó. A könyv tudatot tágít. A könyv reményt ébreszt.

Ha van a közeledben olyan újonc, akit fogékonynak, és persze kellőképpen idealistának tartasz, akkor bátran a kezébe nyomhatod, mert rettentően fogyasztható.

Olvassa, szoruljon el tőle a szíve, aztán a végére meg izzon fel benne a mozgalmi vér.

Csak egyre kérlek. Ne szólj neki, hogy elkéstünk. Hátha tévedek.

***

Naomi Klein, NO is not enough, Penguin Random House, 2017

Referenciák:
Klein, Naomi. No logo. Flamingo, 500, 2001.
Klein, Naomi. The shock doctrine: The rise of disaster capitalism. Macmillan, 2007.
Klein, Naomi. This changes everything: Capitalism vs. the climate.Simon and Schuster, 2015.

Címfotó: Joe Mabel, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.