Olyan pszichológiára van szükségünk, amely képes a rászoruló embereknek is segítséget nyújtani. Ezért a szakmánknak együttes erővel követelnie kell, hogy a pszichológia mindenki számára elérhető legyen szolgáltatásként és szakértelemként is. Ennek az is része, hogy ne csak jómódú családok gyerekei lehessenek pszichológusok.

Gergely Sára

Ebből következik, hogy olyan pszichológiára van szükség, amely képes a társadalmi önismeretre (amikor a szakemberek, hallgatók ismerik a saját családjuk társadalmi pozícióit), reflektál a saját történetére és jelenlegi helyzetére, pozícióira – legyenek azok szakmai vagy informális pozíciók.

Az erre való törekvés manapság inkább kivétel a szabály alól, aminek okai a szakma múltjában és a jelenlegi oktatáspolitikában találhatók meg. A pszichológusok, dolgozzanak bármilyen területen, kritikai eszközökkel fedezhetik fel magukban újra a társadalmi folyamatokra érzékeny és kíváncsi szakértőt. Ehhez azonban minden szakembernek fel kell tennie ezeket a kérdéseket:

kié ma Magyarországon a pszichológia? Ki birtokolhatja ezt a tudást és ki kaphat támogatást általa?

Arról, hogy miért fontos a kritikai pszichológia, a vita főszereplői már elméleti szinten elmondták a legfontosabbakat, Máriási Dóra és Vida Katalin pszichológusok vitaindítóját lásd rövidebben itt,  hosszabban pedig itt, a reakciókat (itt, itt, itt és itt), a többfordulós viszontválaszokat pedig itt és itt.

Én pszichológusként és szociológus hallgatóként elsősorban a saját szakmai tapasztalataimról és a szakdolgozati kutatásomról írok ebben a cikkben, mindezt a kritikai pszichológia kontextusában, azaz együtt vizsgáltam a társadalmi és pszichés vonatkozásait egy témának.

A pszichológusok (ha gyakorlati pályán akarnak továbbhaladni) általában végeznek valamilyen típusú, úgynevezett módszerspecifikus képzést. Így tettem én is, mostanában végzem az egyik képzésem elméleti szakaszát, ahol az egyik kezdő kolléga arról beszélt, hogy egy hajléktalan nő jár hozzá pszichológiai tanácsadásra. A kolléga megosztotta velünk a segítő folyamat nehézségeit, beszélt a szorongásairól, bizonytalanságairól.

Majd a hajléktalanság témájára terelődött a szó. Ekkor a vezető terapeutánk arról kezdett beszélni, hogy a nő nyilvánvalóan tehetne a hajléktalansága ellen, menjen el dolgozni. Majd amikor a kolléga elmondta, hogy a kliense már dolgozik, de még mindig súlyos lakhatási gondokkal küzd, a terapeutánk kissé megdöbbent. Ezt követően azt ajánlotta, hogy a kliense menjen vidékre, ott kap egy kis házat, állatokkal együtt, így nem lesz többé hajléktalan. Feszült vita kerekedett, volt, aki a rendszerváltást emlegette, én pedig a vidéki munkanélküliség problémáját hoztam fel, míg a terapeutánk arról beszélt, hogy a nőnek milyen belső konfliktusai magyarázzák a helyzetét és bizonyára pszichés gátak akadályozzák abban, hogy megoldja a lakhatási ügyeit.

Az igazán fontos kérdés a vita kapcsán az, hogy miért ütközik gyakran a pszichológus szakemberek részéről ellenállásba a társadalmi valóság elismerése? Miért csinál úgy a pszichológia évtizedek óta, mintha nem lenne körülötte politika, gazdaság és egy felzárkózni kívánó, félperiférián élő magyar társadalom?

Ennek két fő oka van: az egyik a pszichológia történetében keresendő, a másik okot a jelenlegi oktatáspolitikába találjuk meg, ahol mindenki egyénileg felelős a saját képzettségei megszerzéseiért.

A szakma története és öröksége

Először is tekintsük át röviden a szakma kollektív örökségét! (Erről ennél sokkal részletesen Kovai Melinda szociológus írt a Lélektan és politika című könyvében, ahol bemutatja, hogy a társadalmi valóság mellőzésének okai a pszichológia történetében és a szakma által máig bejárt útban keresendők.)

Kovai Melinda könyvéből megtudhatjuk, hogy Magyarországon a 20. század első harmadában születik meg a pszichológia és általa az az állampolgár, akit a modern állam felügyel, igazgat. Majd a két világháború között elindult a pszichológia az intézményesülés felé, amely ekkor még egyszerre kínálta fel a közügyek és a magánélet vonatkozásaiban a tudását, olyan egyszemélyes intézményként tevékenykedő szakemberekkel az élén, mint Mérei Ferenc. Majd megtorpant, mert a sztálinizmus diszkreditálta a pszichológiai tudásokat. Ezért a pszichológia igyekezett másnak mutatni magát, elrejtőzni más tudományágak, mint például a pedagógia mögé. Később rejtetten írt olyan, aktuálisan ideológiailag terhelt témákról, mint a gyerekek közti pszichés egyenlőtlenségek, vagy a hatalom kérdései.

Ilyen volt Mérei Együttes élmény (1947) című nagyhatású könyve, amely arra kereste a választ, hogy egy csoport lehet-e erősebb a vezetőjénél, és ha igen, mennyire és pontosan milyen feltételek mellett. Mindezekből tehát világos, hogy a pszichológia nem volt mindig érzéketlen a társadalmi témákra, sőt. Végül a pszichológiát rehabilitálták, és a 60-as évektől már nem valamiféle gyanús, burzsoá áltudományként kezelték. Ez a változás a Kádár-korszakra tehető, ekkor alakult ki valamiféle kiegyezés a szakma és az állam között: a pszichológusok nem politizálnak nyíltan, de a négy fal között, elveikben ellenzékiek maradtak; mindezt azért cserébe, hogy az állam is így áll a pszichológiához, nem politizálja át azt. A nehezen megszerzett tudományosság státuszát (azt, hogy pszichológia mindig, minden korban független, objektív és minden emberre vonatkoztatható) óvni kellett, ezért a pszichológia nem politizált többé. Fénykorában, a 70-es években, a felzárkózás narratíváját öltötte magára, aminek keretében a pszichológiai tudásnak is nyugati színvonalúnak kellett lennie, ezért megkezdődött és máig is tart a nyugatról importált pszichológiai technikák használata.

Így legalább két pszichológus generáció élménye lett az, hogy csak az az igazán lényeges, ami a terápiás térben történik, minden, ami társadalmi, az kívül marad az ajtóikon.

A modern állam felügyelete a mai napig tart, részben a pszichológia eszközeivel: a pszichológus manapság már nem szigorúan tudományos nyelven, szűk szakmai keretek között nyilatkozik, hanem a tévében, újságokban közérthetően elmondja, hogyan neveljük a gyerekeinket, mikor érdemes családot alapítani, mit kezdjünk a rossz szokásainkkal, hogyan étkezzünk. Elmondja nekünk, hogyan éljük az életünk, mi a jó és a rossz. Ugyanakkor ezek az intelmek jellemzően a középosztálybeli embernek szólnak, az ő életére, pontosabban belső világára, pszichológiai életstílusára tesznek javaslatokat, ahogyan a népszerű frázis mondja: a siker az ő fejében dől el, sikeréért, vagy kudarcáért elsősorban ő a felelős.

A pszichológussá válás költségei

Most jöjjenek az oktatáspolitikai okai a helyzetnek. A pszichológussá válás rendkívül költséges és hosszú folyamat. Az alap és mesterképzés összesen 5 év, erre rakódnak rá az egyéb, szakmailag nagyon is szükséges képzések, amelyek 2-4 évig tartanak. Ennek a kérdéskörnek a mentén, vitaindítóként júniusban rendeztünk egy informális fórumot (a teljes hanganyagot itt lehet meghallgatni).

A szakmai beszélgetésünk középpontjába az állt, hogy pontosan milyen anyagi erőforrások szükségesek ahhoz, hogy valaki ma Magyarországon pszichológussá, szakpszichológussá, pszichoterapeutává stb. váljon.

Máriási Dórával, Kovai Melindával, Gyarmati Zsuzsa iskolapszichológussal és Katanics Milán pszichológussal bemutattuk, hogy egymillió forint fölötti összegek szükségesek ahhoz, hogy valaki pszichológiai szakképzést végezhessen (erre azért van szükség, mert mind a piaci, mind a közalkalmazotti helyeken ezt preferálják). Ráadásul a fővárosban nagyon kevés a közalkalmazotti pszichológus állás, ezért arra a kevésre a nagyon jól képzett, tapasztalt, kapcsolatokkal rendelkező szakembereket veszik fel. A szakképzésben résztvevő diáknak jó esetben közalkalmazotti fizetés áll rendelkezésére, hogy finanszírozza egyéb, szakképzési díján kívüli kiadásait.

Ösztöndíjas helyek csak az egészségügyi szakképzésben vannak, országosan mindössze 14 db, amelyek a tehetséges, de kevésbé jómódú hallgatókat kívánják államilag támogatni, ugyanakkor semmilyen típusú szociális szempontot nem vesznek figyelembe odaítélésekor (pl. árvaság, fogyatékosság), kizárólag az eredmények számítanak. (Doktori fokozat, tudományos konferencián való részvétel, publikációk stb. alapján ítélik oda valakinek az ösztöndíjas helyet.) Nyugaton, a jómódú országokban is eltérő a gyakorlat (van ahol hasonlóan megterhelő anyagilag a pszichológus pálya), de Németországban a diák családjának anyagi helyzetét mérlegelve ítélnek oda ösztöndíjakat a kevésbé tehetős diákoknak. Ide tartozik a tény, hogy az orvosok rezidensi képzését támogatja a magyar állam, ugyanakkor a pszichológusok szakképzését nem, aminek az az oka, hogy a jelenlegi szabályozás szerint pszichológusként is lehet segítő folyamatot vezetni, ehhez nem elengedhetetlen a szakképzés. Ugyanakkor a piaci és a közszolgáltatási igények ezt megkövetelik.

A módszerspecifikus képzések szintén nagyon költségesek.

„Egyáltalán nem beszélünk arról, hogy a szüleink fizetik a képzéseinket” 

– mondta a fórumon Máriási Dóra. A piszkosnak vélt anyagiak kívül lebegnek a szakmánk tudatán, ami meghatározza azt is, hogy milyen oktulajdonításokat vonhatunk le belőle, vagyis mit gondolunk a képzéseket félbehagyó, azt el sem kezdő diákokról motivációiról, jelleméről.

Például szakmai körökben közkeletű vélekedés, hogy az, aki anyagi okok miatt hagyja ott az önismeretet, hárít, ellenáll a folyamatnak. Az önismeret és egyéb képzések így morális spektrumba kerülnek át abból az egyszerű társadalmi tényből, hogy valakinek nincs pénze rá. A sok anyagi és más jellegű erőfeszítés pedig önigazolásra, az igazságos világba vetett hitre készteti a szakmát: „Én is kifizettem, megküzdöttem érte, és ez így volt helyes. Fizessenek most a diákok!”

Nem utolsó sorban a magukat képző hallgatókból élnek meg a képzőhelyek, azaz egy olyan rendszer áll fenn, amelyben

senkinek sem érdeke kevesebbért adni azt, amit maguk is jelentős anyagi befektetéssel értek el.

Erre jó példa egy, a fórumon elhangzott anekdota: egy idős terapeuta elmesélte, hogy a nagyapja hagyatékából fizette a képzéseit, de véleménye szerint ez abszolút megérte.

Ez a helyzet ebben a szakmai univerzumban gyakran úgy fordítódik le, hogy akinek van pénze, az egyben szorgalmas, elkötelezett, érett pszichológusjelölt, akinek meg nincs, az minimum szétszórt, de legalábbis hárító, nem elég érett önmaga mélységeinek megismerésére, vagyis egy önmagát monitorozó, önmagára reflektáló és egyúttal önmagát menedzselő liberális pszichológus habitus kialakítására.

Látnunk kell azonban, hogy ez a szakma történetéből és jelenlegi helyzetéből örökölt kényszerű morális álláspont, amely valójában nem képes előre jelezni, hogy kiből lesz jó pszichológus és kiből kevésbé.

Ami fontos és ami kevésbé – a témaválasztások szelekciója

Az, hogy a pszichológusoknak a társadalomról való tudása és a saját társadalmi privilegizált pozíciójukra való reflexiója elhallgatott terület, nemcsak azt határozza meg, hogy kiből lehet és lesz pszichológus, hanem azt is, milyen témák felé fordítja az érdeklődését. Ez azt eredményezi, hogy

a hallgatók kevéssé vizsgálnak társadalmi témákat pszichológiai szemszögből és még szegényesebb tudásuk lesz a pszichológiai egyenlőtlenségekről.

Az én pszichológiai szakdolgozati kutatásom célzottan és vállaltan társadalmi témára fókuszált a kritikai pszichológiai keretei között. Értelmi fogyatékossággal élő személyek nemi szerepekkel kapcsolatos megélését vizsgáltam. Arra voltam kíváncsi, hogy egy minden szempontból hátrányos helyzetű csoport hogyan éli meg nagy létszámú tömegintézményen belül a nemiséget érintő témákat. Kutatásommal arra vállalkoztam, hogy olyan emberek mondhassák el a tapasztalataikat, érzéseiket, akiket nem gyakran tesznek meg kutatások passzív alanyává sem, hiszen tévesen úgy vélik, fogyatékosságuk miatt élettapasztalataik hozzáférhetetlenek, mert nem tudják elbeszélni azokat, nem képesek szociológiai, vagy pszichológiai kérdőívek kitöltésére.

Dolgozatom keretei mégis módot adtak ezeknek az embereknek, hogy beszélhessenek és ezzel aktív alakítójává váljanak a róluk való tudományos beszédnek.

Lecsúszó középosztály és a magánpraxis árai

Felmerülhet a kérdés, hogy egy országban, ahol ilyen bizonytalan a középosztály helyzete (ha van egyáltalán ilyen csoport), érdemes-e egy felső középosztályban tevékenykedő, magas státuszú szakembernek tudnia az alsóbb rétegek pszichológiai helyzetéről, ha magánrendelésben egyáltalán nem, de közalkalmazottként is csak alig érintkezik velük.

Ez a hatalmas szakadék, amely az évekig képzett, magas anyagi, társadalmi és kulturális tőkével rendelkező pszichológusok és a segítségre szoruló, de kevésbé jómódú kliensek között húzódik, egészségpolitikai okokra vezethető vissza. Egyfelől abból adódik, hogy radikálisan lecsökkentették a támogatott pszichoterápiás lehetőségeket (amelyek ugyan léteznek, de az is tovább súlyosbítja a problémát, hogy nem hozzáférhető, hogy erre pontosan hol is van lehetősége annak, aki nem tudja a magas piaci árakat kifizetni). Másfelől pedig abból, hogy a magánpraxis árai viszont a legtöbb magyar embernek megfizethetetlenek, így csak a felsőbb rétegek jutnak el szakemberhez, kapnak pszichológiai támogatást.

Mindezt azért, mert a hazai egészségügyi intézményeknek a jelenlegi közfinanszírozási feltételek mellett nem prioritás pszichoterápiás kezelést kínálni, mert ez az intézmény számára egyszerűen veszteséges vállalkozás.

A szakma évek óta nem követeli nyíltan és egységes módon, hogy emeljék meg a támogatást a köz számára elérhető terápiás óradíjakon, hogy a pszichológusoknak megérje nem a piacról eltartani magukat.

A közfinanszírozott terápiáért ugyanis kb. 1400 forintot kérhet egy szakember, míg a piaci árak kb. 7 ezer forinttól 25 ezer forintig mozognak.

Ezt megerősíti Kovai Melinda is, és hozzáteszi, hogy a 70–80-as években (a már említett privatizációs hullám során) nagynevű pszichoterápiás osztályokat számoltak fel. Ekkor még nem mutatkozott tömeges igény pszichológiai tudásra; ő úgy fogalmaz: ekkoriban még nem mindenre a pszichológus válaszolt. Ebben az időben a diákok itt ingyen tanultak pszichológiát, de nem ingyen dolgoztak ezeken az osztályokon. Nagyon sokan azt gondolták a rendszerváltáskor, hogy ha megszabadulnak az állami keretektől és piaci viszonyok között lehet dolgozni, az előnyös lesz a szakma számára.

Ennek a következménye nemcsak a szakemberek és az állam kiegyezéséből következő apolitikusságában öltött testet, hanem abban is, hogy

lassanként, a gazdasági körülmények miatt elsorvadt a támogatott pszichoterápiás ellátás.

Kiből lehet Magyarországon pszichológus, és ki járhat hozzá?

Tehát arra kérdésre, hogy kié a pszichológia, egyértelmű választ adhatunk. Ha egy szakma elsajátítása ilyen nagyságú anyagi tőkét és időbeli ráfordítást igényel, akkor világos, hogy

kizárólag a felső középosztálybeli családok gyerekei tudják ezt a pályát választani és ugyanilyen státuszú klienseknek tudják később a segítségüket felajánlani.

A magánpraxis óradíjai nem megengedhetők átlagkeresettel, hiszen egy hónapban kb. 30 ezer forintot jelent terápiába járni.

Ez azt is jelenti, hogy a kevésbé szerencsés fiatalok előtt a pszichológia bezárkózik. Sem segítséget nem nyújt számukra, sem pedig oktatásukat nem vállalja. Ez pedig veszteség, hiszen kontraszelekció lép fel, ráadásul a pszichológia nem fog tudni semmit mondani arról, hogyan győzhetők le a pszichés egyenlőtlenségek, vagyis azok a pszichológiai erőforrások, amelyekkel a jómódú emberek nagyobb eséllyel rendelkeznek, pl. az impulzuskontroll képessége. Vagy hogyan küzdjünk meg egy hátrányos helyzettel, vagy arról, hogyan alakítsuk a terápiás eszköztárunkat annak érdekében, hogy alacsonyabb státuszú egyének számára is optimális legyen.

Ebből az is következik, hogy a fenti önismereti pályát elhagyó diák példájához hasonlóan, kizárólag valakinek a személyiségéből fogunk levonni következtetéseket arról, miért képes, vagy nem képes kifizetni a magas terápiás árakat. Ha pszichológusok hallgatnak a társadalmi tényekről, akkor az egyén belső világa lesz az egyetlen magyarázat arra, miért nem olyan ügyes matematikából egy ózdi harmadikos kislány, mint a fővárosi diáktársa.

A pszichológiának része a társadalom és fordítva

Sőt, ha tovább megyünk, azt a következtetést is levonhatjuk, hogy paradox módon a hallgatásával is mond valamit ez a szakma, mégpedig azt, hogy ez „egyéni szociális probléma”, ahogyan gúnyosan mondani szokták.

Vagyis a példában említett ózdi harmadikos tanulási nehézségei a pszichológusok világában kizárólag a kislány belső konfliktusai, indulatkezelési és kontrollmechanizmusai, családi dinamikái, esetleg térlátásának érettsége mentén értelmezhetők.

Ez nem azt jelenti, hogy ezek a pszichológiai mechanizmusok nem léteznének, és kizárólag az számítana, ami társadalmi, amit szociológiai változóként leírhatunk: nem csupán a család lakhelye, bevételei és háztartási gépeinek száma adhat magyarázatot arra, hogy miért bizonytalan az alapműveletekben.

A társadalmi, politikai és gazdasági tények és a pszichológiai jellemzők nem zárják ki egymást, sőt, együtt, egymás mellé helyezve érthetők meg igazán.

Ha azonban pszichológia továbbra sem veszi figyelembe azt, ami társadalmi, akkor továbbra is egy olyan emberképpel fog rendelkezni, amely köszönő viszonyban sincs a magyar emberek mindennapi valóságával, és diagnosztikai, illetve segítő funkcióját is részlegesen képes csak ellátni, nem is beszélve a pszichológusok szakmai etikai kódexében megfogalmazott társadalmi igazságosság elősegítésének elveiről. Kritikai pszichológiára tehát nem csak a középosztálybeli klienseknek, hanem bármilyen hátrányos helyzetű csoportnak szüksége van, ugyanakkor maguknak a segítő szakembereknek is szükségük van rá: foglalkozásuk alapköve, hogy mindenki megérdemli a segítséget.

Hazai törekvések

Már vannak olyan hazai kezdeményezések, amelyek igyekeznek megtörni a hallgatást a társadalmi témákban. Nemrég rendeztek meg egy konferenciát arról, milyen esélyei vannak a rászorulóknak arra, hogy pszichoterápiában vegyenek részt. A hazai Pszichológus Kamarával kapcsolatos törekvések is ebbe az irányba mutatnak: a jelenleg elutasított és szakmailag is megosztó tervezetben helyet kapott a pszichológusok és így az általuk nyújtott szolgáltatások regisztrációja is, amely közvetten hozzásegítené az embereket a kevés támogatott pszichoterápiás hely megtalálásához, ugyanakkor a tervezet nyilvánosan nem foglal állást a közfinanszírozás kérdésében.

A minden évben megrendezett Civil Csoport Hétvége hozzásegíti a résztvevőket, hogy társadalmi folyamatokra érzékeny, csoportos önismereten vehessenek részt a jelentkezők. Ki kell emelnem Bánki György pszichiáter frissen megjelent könyvét, amely a nárcisztikus személyiségzavar témáját a személyiség egységétől a választott politikusainkon át egészen a történelmi tapasztalatainkig vizsgálja.

Azonban, hogy ezek ne maradjanak csak a fővárosi értelmiség számára elérhető és hallható hangok, arra van szükség, hogy a pszichológusok közössége egy emberként követelje, hogy az aktuális hatalom tegyen valamit azért, hogy a pszichológia ne csak egy szűk, kiváltságos réteg számára legyen elérhető tudás és szolgáltatás.

Ehhez az kell, hogy a pszichológusok kilépjenek a rendelőikből és megnézzék, mi van az ajtóik mögött, vitatkozzanak arról, amit látnak. Nem utolsó sorban legyen színvonalas elméleti eszköztáruk annak megértésére. A kritikai pszichológia erre alkalmas igazán.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.