Most, hogy nyolc év megszorítási hullámai után a görög gazdaság továbbra is süllyedőben van, sokan felteszik a kérdést: lehetne-e, lehetett volna-e olyan gazdasági programot megvalósítani, amely Görögországot gazdasági értelemben rendbe teszi, és nem a további zuhanás irányába hajtja. A válasz egyértelműen igen: ilyen volt a 2015 elején megválasztott mérsékelt balos Sziriza párt programja, amelyet azonban az Európai Unió nem engedett megvalósítani.

Éppen két éve, 2015 januárjában választották meg Görögországban Alexisz Ciprász baloldali Sziriza pártját, óriási nemzetközi érdeklődést keltve. Ugyanazon év nyarán tartották az elhíresült OXI (ejtsd: „okhi”, görögül NEM) népszavazást, amelyen a görög választók 61 százaléka elutasította az EU immáron sokadik megszorítási diktátumát. Mint ismeretes, ezek után mégis újabb közkiadásvágásokra és adóemelésekre kényszerült a baloldali görög kormány. Ennek eredményeképpen a görög gazdaság továbbra is zuhanórepülésben van. Sokak szerint ez bizonyíték arra, hogy a baloldalnak nem érdemes megszorításellenes platformra helyezkednie. Ez a megközelítés azonban teljességgel értelmetlen. A görög dráma politikai kifejletétől függetlenül gazdaságilag továbbra is világos, hogy a megszorítások tönkreteszik a gazdaságot. Ezt ma már számtalan tudományos könyv és tanulmány mellett az IMF közgazdászai is belátták. Ha a baloldal nem ajánl a választóknak megszorításellenes alternatívát, akkor ki fog? Minden valószínűség szerint a radikális jobboldal.

oxi1
Népszavazási nagygyűlés Görögországban. Nemet mondtak a megszorításra: OXI
Forrás: Ggia CC

Nézzük végig a görög történéseket abból szemszögből, hogy mit lehet belőlük megérteni!

Athénban 2015 elején olyan – nagyrészt egyetemi oktatókból, civil aktivistákból álló – kormány került hatalomra, amelyiknél tisztábbat az EU soha nem fog látni Görögországban. A Szirizának egy korrupció- és megszorításellenes programmal sikerült kimozdítania a hatalomból a több évtizede uralkodó bal- és jobboldali korrupt politikai elitet. Választási programja szerint az új kormány kész volt az oligarchák által foglyul ejtett demokrácia megtisztítására, annak a nagykorrupciónak a megszüntetésére, amely a 2009 előtti adóssághegyet okozta. Keynesiánus, szociáldemokrata gazdaságpolitikát kívánt folytatni ahelyett a megszorítás helyett, amely számos elemzés, így például az IMF közgazdászai szerint is gazdasági és társadalmi katasztrófába sodorta Görögországot 2009 és 2014 között. Folyamatos vágások helyett befektetni szeretett volna a gazdaság értékteremtő képességébe, az északi modell logikájának megfelelően. Bár a Szirizát radikális baloldalnak nevezte a főáramú nemzetközi sajtó, ám az programja szerint valójában még a hatvanas évek középbal nyugat-európai szociáldemokráciájához képest is mérsékeltnek volt mondható. Egy valódi radikális baloldali párt államosított volna, tervutasítást vezetett volna be, és nem csak az eurózónából, de az Európai Unióból is kilépett volna. Ezeket képviseli egyébként a Görög Kommunista Párt, amelyik szintén folyamatosan bent van a parlamentben. Ehhez képest a Sziriza ezek közül egyiket sem akarta. Míg ellenfelei azzal vádolták, hogy titkos terve van Görögország kivezetésére az euróövezetből, a későbbiekben kiderült, hogy olyannyira a bennmaradásban gondolkodott, hogy nem is volt „B terve” arra az esetre, ha a másik fél kísérelné meg kiszorítani onnan az országot. Egy ilyen pártot 2015-ben „radikálisnak” nevezni az ismeretek hiányára, 2016 után pedig már kimondottan a tények meghamisítására utalt.

Pusztán a gazdasági racionalitás alapján az európai „hitelezőknek” érdemes lett volna megtámogatniuk egy újabb „görög hitelcsomagot”. Azért fontos ezeket a szavakat idézőjelbe tenni, mert – ahogy ezt még mindig túl kevesen tudják – 2009 és 2014 között ténylegesen két olyan IMF-EU hitelről beszélhetünk, amelyeket valójában 95 százalékban a megelőző időszak adósságállományát ostobán megfinanszírozó, és ezért összeomlás által fenyegetett nyugat-európai bankok megsegítésére költöttek, nem pedig reformokra Görögországban. A megszorításellenes Sziriza elleni kemény fellépés egyik oka 2015-ben pontosan ez volt. A német Schäuble és európai pénzügyminiszter-társai nem akarták, hogy a megszorításokon túllépő gazdaságpolitika görög megvalósítása leleplezze a hamis, „korrupt, lusta görögök túlköltekező állama miatt jószívűen megsegítjük Athént” fedősztori mögött rejlő valódi történetet.

rasterapostropheAz első és a második „görög” hitelcsomag – amelyet nem a görög gazdaság rendbetételére költöttek – arra szolgált, hogy Nyugat-Európa időt nyerjen a privát bankoknál levő toxikus adóssághalmaz adófizetőkhöz való átpakolására.

Valójában – az akkor még csak közepesen eladósodott – Görögországot 2009-ben mind az eurózóna, mind pedig az IMF szabályai szerint hagyni kellett volna csődbe menni. Angela Merkel első nyilatkozatai annak idején erről is szóltak. Nagyon rövid időn belül világossá vált azonban, hogy a korábban Athénnak felelőtlenül hitelező európai nagybankok (Deutsche Bank, ING, Paribas stb.) túlságosan kitettek a görög és a többi dél-európai és ír államadósság miatt. A görög államcsőd lavinát indított volna el, amely bedöntötte volna az európai gazdaságot az amerikai pénzügyi válság okozta pánikkal teli időszakban. Az első és a második „görög” hitelcsomag tehát – amelyet, hangsúlyozzuk ismét, nem a görög gazdaság rendbetételére költöttek – arra szolgált, hogy Nyugat-Európa időt nyerjen a privát bankoknál levő toxikus adóssághalmaz adófizetőkhöz való átpakolására (az Európai Központi Bankhoz és a rögtönözve létrehozott különböző uniós válságalapokhoz). Bankmentés zajlott Európában is, mint előtte az Egyesült Államokban. Ez az a bonyolultabb sztori, amely aztán 2015-ben a Sziriza kormány működése nyomán az európaiak nyitottabb része számára világosság vált, szemben a főáramú brüsszeli magyarázatokkal. A Sziriza-kormányzás végkifejlete ellenére már az is óriási eredmény tehát, hogy az uniós polgárok nagy része számára világossá tették az eurozóna valódi, mély szerkezeti problémáit. A felszínesen, nemzeti sztereotípiákban gondolkodó többség számára azonban maradt továbbra is a „felelőtlen ingyenélő” görögök narratívája. Ők remélhetőleg majd egyszer felteszik maguknak a kérdést, hogy miért kerültek bajba szintén az eurozónába belépvén a spanyolok, olaszok, portugálok, ciprusiak, illetve a „mediterrán korrupt lustaság” előítéletes sztereotípiáival aligha vádolható írek, szlovének, észtek, litvánok, lettek és finnek is?

A 2015 elején induló tárgyalásokat az új athéni kormány abban a hitben kezdte meg, hogy ott racionális vitákban képesek lesznek majd bemutatni a másik félnek: Görögországban politikai földcsuszamlás következett be. Joggal gondolhatták, hogy gazdaságpolitikájuk ésszerűségéről meggyőzhetik tárgyalópartnereiket, hiszen a közgazdaság-tudomány globális elitje támogatta az álláspontjukat. Ezért még azt is vállalták februárban, hogy fél éven át nem kormányozhatnak érdemben, minden lépésüket csakis a Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap hármasa) ellenjegyzésével teszik meg. Ezzel kitették magukat annak, hogy az üzleti sajtó rövid idő múltán a nyakukba varrja az évtizedek alatt felhalmozódott adósságállomány miatt bekövetkező államcsődöt, mondván, nem kormányoznak.

ciprasz1
Aléxisz Cíprasz, görög miniszterelnök, a Sziriza vezetője. Gondoktól gyötörten
Forrás: Wikimedia Commons

Teljesen értelmetlen az a gyakran hangoztatott vád, miszerint a görög kormánynak valahogy alkalmazkodóbbnak kellett volna lennie. (Ennek az érvelésnek a minősítetten ostoba változata szerint a „hitelt felvevő legyen szerény”. A korábban hitelt felvevő ország vadonatúj kormányának magabiztosan a megoldást jelentő alternatívát kell képviselnie, vagy semmit.) A Sziriza pontosan azért jött létre, hogy fél évtized megszorító politikájával szemben immáron valóban leszámoljon a korrupcióval, és olyan gazdaságpolitikát valósítson meg, amellyel a gazdaság értékteremtő képességének folyamatos erodálása helyett erősíti, alátámasztja azt – az emberi erőforrásokba és termelékenységbe történő állami beruházásokkal, a belső kereslet igazságosabb újraelosztáson keresztüli növelésén át. Erre volt demokratikus felhatalmazása. A választók akaratának megcsúfolása lett volna, ha a „politikai realitásokra” hivatkozva valamifajta megszorításokra épülő egyéb alkura törekedett volna közvetlenül megválasztása után. Ezt már megtették az előző kormányok. Görögország ekkorra már hosszú évekkel túl volt ezen a ponton, különböző színezetű kormányok sora vezette az országot egyre mélyebbre a választásokon hangoztatott kiállásával szemben a gyakorlatban megvalósított „kompromisszumkészségével”. Aki tehát kompromisszumkészséget kért számon a Szirizán, az nem értette meg eléggé, hogy egy fél évtizeden keresztül ez volt akkor már a görögök hozzáállása, ami látványosan sehova nem vezetett. És nem ismeri fel azt sem, hogy a Sziriza által aztán kényszerűen végrehajtott megszorítások tovább rontották az ország helyzetét. „Enyhe” megszorítás nincs, minden megszorítás káros a gazdaságra, a társadalomra.

rasterapostropheA Sziriza azért jött létre, hogy  valóban leszámoljon a korrupcióval, és olyan gazdaságpolitikát valósítson meg, amellyel a gazdaság értékteremtő képességének folyamatos erodálása helyett erősíti, alátámasztja azt.

Janisz Varufakisz pénzügyminiszter visszaemlékezései szerint azonban egy idő után világossá vált, hogy az európai pénzügyminisztereknek az a politikai céljuk, hogy a Sziriza emberi erőforrásokba befektető, keynesiánus keresletélénkítő gazdaságpolitikája ne teremthessen precedenst, ne hozhassa helyzetbe e politikus pénzügyminiszterek hazai politikai riválisait, a megszorításellenes spanyol Podemost, az ír Sinn Feint, az olasz Cinque Stelle-t, a német Linke-t stb. A nemzetközi üzleti sajtó minden érv nélkül szélsőbalosnak írta le azt a szocdem Szirizát, amelyről később bebizonyosodott: annyira Európa-párti volt, hogy semmiféle B tervet nem készített az eurózóna elhagyására. Sokan kétkedve fogadták Varufakisz erre vonatkozó állásfoglalásait, mígnem világossá vált, hogy ez sokkal inkább a német pénzügyminiszter, Schäuble célja, hiszen nyíltan Athénnak a valutaövezetből történő „ideiglenes kilépésére” szólított fel. A cél mindvégig az volt, hogy a görög kormány vagy fogadja el a megszorításokat, vagy vigye Görögországot csődbe, illetve ki az eurózónából. Ebben az esetben évtizedekig lehet mutogatni majd: így jár, aki megszorításellenes politikusokra szavaz. Az IMF fél éven át asszisztált Schäublénak, és csak a Guardian kiszivárogtatásai után kényszerült arra, hogy nyilvánosságra hozza: végig nem gondolta részleges adósságeltörlés nélkül fenntarthatónak Görögország megsegítését.

Végül a rendkívüli külső nyomás hatására Ciprasz miniszterelnök annak ellenére behódolt, hogy pár nappal előtte a világsajtó által közelről követett OXI népszavazáson a görögök 61 százaléka, a fiatal szavazóknak pedig egyenesen 85 százaléka mondott nemet a megszorítások folytatására. Sokan kétségbe vonták a népszavazás értelmét is, mondván, költségvetést érintő kérdésekben nem érdemes megkérdezni a polgárokat, mert mindig a könnyebb terhek és a nagyobb állami támogatások irányába fognak szavazni. Ez egyrészt a tapasztalatok szerint nem igaz, számos példa van rá, hogy értelmes célok érdekében az emberek magas adókat is megszavaznak. Másrészt ez a közvetlen demokráciaellenes nézet sok szempontból inkoherens is. A parlamenti választásokon az emberek ugyanúgy költségvetési szempontok alapján választhatnak pártok között: aki tud felelősen választani, az tud felelősen népszavazni is. A szavazópolgárokat nem lenézni és kizárni kell a demokráciából, hanem olyan oktatási rendszert, közmédiát és szakpolitikai vitákat kell elősegíteni, amelyek tájékozott, felelős választópolgárokat termelnek ki. Ez történik Észak-Európában, ahol ennek következtében a választók kifejezetten a magasabb adókkal működő állam mellett szavaznak immáron nyolc évtizede, rácáfolva a közvetlen demokrácia ellenfeleinek nézeteire. Ciprász egy konkrét uniós ajánlatról szavaztatta meg a görögöket. Egy hét állt rendelkezésére a sajtónak, hogy ízekre szedje annak minden részletét. A görög polgárok, akik akkor már hosszú évek megszorításain, költségvetési vitáin voltak túl, pontosan tudták, miről szavaznak. (Hasonlítsuk ezt össze az idei Brexit-népszavazással: tudta-e hogy mire szavaz az, aki a kilépésre szavazott? Ma már egyértelmű, hogy nem. Az Egyesült Államokban vagy éppen Svájcban egyébként rendszeresen tartanak népszavazásokat gazdasági kérdésekben!)

A népszavazás eredményéhez képest óriási meglepetést okozott, hogy Ciprasz napokon belül elfogadott egy olyan újabb „görög hitelcsomagot”, amely ismét csak megszorításokra épült, és szemben állt a Sziriza programjával. Varufakisz pénzügyminiszter azonban már a népszavazás utáni hajnalon lemondott, és azóta egy, az EU átlátható megreformálására létrejött és megszorításellenes páneurópai mozgalmat vezet, melyben e sorok szerzője is együttműködik vele.

Európai polgárok milliói számára Varufakisz formabontó pénzügyminiszterségének köszönhetően vált csak világossá, hogy az eurózóna valódi irányítója nem az Európai Központi Bank, hanem az úgynevezett Eurócsoport. Ez az eurózóna pénzügyminisztereiből álló, zártan, működési szabályzat nélkül ülésező, jegyzőkönyveket nem készítő, és ezért tulajdonképpen átláthatatlan és elszámoltathatatlan ad hoc irányító testület. Ennek a testületnek a működése száz százalékban szembemegy az unió saját elfogadott hivatalos „lisszaboni” versenyképességi stratégiájával. Ez ugyanis a tudás alapú, humán tőkébe befektető gazdaságról szól. Ennek a demokratikusan elfogadott stratégiának a szellemében az Eurócsoportnak és az Európai Bizottságnak a minden más uniós tagállamnál alacsonyabb görög oktatási és kutatás-fejlesztési kiadások emelését kellett volna szorgalmaznia, a befektetést az értékteremtő képességbe. Ehelyett azonban az Eurocsoport a további megszorításokat erőltette. Szintén feltételként kellett volna szabnia az uniós intézményeknek a költségvetést ellehetetlenítő masszív offshore elszivárgások megszüntetését. Ezek helyett melyek voltak az Eurócsoport főbb követelései? A már felére vágott nyugdíjak további csökkentése, a nyomorgó időseket megsegítő transzferek eltörlése, a turizmus brutálisan magas adóztatása, az Észak- és Nyugat-Európában általános iparági bérmegállapodások megtiltása a görögöknek. Ténylegesen komolyan gondolhatták, hogy öt év kudarcos megszorításai után ezek a lépések fogják visszaállítani Görögország fizetőképességét? Lehet azt mondani, hogy a pénzügyminiszterek megszorításpártisága felülírja az unió saját hosszú távú versenyképességi stratégiáját, de akkor ki kell mondani, hogy az halott, hatályon kívül van helyezve: az eurózóna tagállamaiban tilos a keynesiánus anticiklikus keresletélénkítő gazdaságpolitika, az emberi tudásba, egészségbe történő beruházás, a moderált szociáldemokrata kormányzás. Nem valami szélsőséges baloldaliságot tiltott be ugyanis de facto az Unió, hanem a neoliberális megszorítások enyhe balközép alternatíváját!

rasterapostropheLehet azt mondani, hogy a pénzügyminiszterek megszorításpártisága felülírja az unió saját hosszú távú versenyképességi stratégiáját, de akkor ki kell mondani, hogy az halott, hatályon kívül van helyezve.

Miért alkudott meg Ciprasz végül? Nem Schäuble és az Eurócsoport nyomásgyakorlása miatt, hanem mert az Európai Központi Bank (EKB) gyakorlatilag kiszárította a görög bankrendszert. Intellektuálisan nem őszinte, aki a görög helyzet elemzésénél figyelmen kívül hagyja Charles Wyplosz, Paul de Grauwe és Barry Eichengreen állásfoglalásait, akik az eurózóna politikailag elfogulatlan, vezető akadémiai közgazdászai. Sziriza-pártisággal nem vádolhatók, ellenben az ő könyveikből tanulják az európai monetáris politikát világszerte. Írásaikban feketén-fehéren leírták, hogy az EKB a Sziriza kormányra kerülése után tudatosan, politikai okokból ellehetetlenítette azt a görög pénzügyi rendszert, amelyet a megelőző év végének stressztesztjein még rendben lévőnek talált. Sőt ezek a pártatlan monetáris politikai guruk szerint már az is szembement az EKB statútumával, hogy a választások előtt egy héttel kizárta az új görög kormányt az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjából, amellyel Athén olcsó forráshoz jutott volna értékteremtő programja megvalósításához. A görög bankok nem a Sziriza miatt kényszerültek bezárni, hanem az uniós fél politikai nyomásgyakorlása miatt. Ezt világosan látták azok a görögök is, akik nemmel szavaztak a népszavazáson. Az OXI népszavazás után a bankrendszerre nehezedő frankfurti nyomásgyakorlás totálissá vált. Hirtelen világos lett, hogy az a Sziriza, amelyet ellenfelei azzal vádoltak, hogy a drachma visszavezetése a titkos célja, a valóságban olyannyira elkötelezett volt az euró mellett, hogy semmilyen tervet nem készített az övezet elhagyására. Ciprasznak egészen egyszerűen elfogytak a lehetőségei a saját politikája érvényesítésére.

eucb
Az EU központi bankjának épülete Frankfurtban. Magasabb szempontok érvényesülnek
Forrás: DXR – Wikimedia Commons

Összességében tehát az történt, hogy a megszorító politika mellett elkötelezett európai politikai elit az unió technokrata intézményrendszerét politikai zsarolásra használta fel. Akik keményebben fogalmaznak, azok szerint puha politikai puccsot hajtottak végre Athénban. Mindezt pedig nem egy szélsőséges párttal tették, amely államosított volna, tervutasítást vezetett volna be, el akarta volna hagyni az uniót, vagy akár csak az eurózónát. Egy olyan demokratikusan megválasztott és népszavazáson megerősített gazdaságpolitikai alternatívát buktattak meg, amely elkötelezett európai és európárti volt, mérsékelt szocdem és keynesiánus. Világosan látni kell: a ténylegesen létező EU politikai establishmentje még ezeket a mérsékelt politikai alternatívákat sem tűri meg, ha az veszélyeztetné az eurózóna szabályrendszerébe beágyazott neoliberalizmus hegemóniáját.

Papíron egyetlen uniós szerződés sem tiltja a megszorításoktól eltérő gazdaságpolitikát, vagy szolgáltat jogalapot az ország újrafinanszírozásának, kereskedelmi bankrendszerének rosszhiszemű megfullasztására. Az Európai Unió versenyképességi listáját évek óta a keynesiánus, humán tőkébe befektető, egalitáriánus északi modell országai vezetik. A keresletnövelő gazdaságpolitika pedig tetten érhető szinte minden, a válságból sikerrel kilábaló gazdaság esetében az USA-tól Észtországon át Lengyelországig, nem is beszélve magának az EKB-nak a mennyiségi könnyítési programjáról. Görögország esetében azonban az eurózóna intézményrendszerét egy pontosan ehhez hasonló próbálkozás elfojtására használták fel.

A 2015 nyara óta bevezetett további megszorítások eredményeképpen nem meglepő módon a görög gazdaság továbbra is szabadesésben van. A Ciprász-kormány „munkáját” értékelni teljességgel értelmetlen, az ugyanis a gyakorlatban nem folytat autonóm kormányzást. A Trojka által rákényszerített programot hajtja végre, gyakran úgy, hogy a Trojka képviselői ott ülnek a minisztériumokban, a privatizációs ügynökség pedig gyakorlatilag a Trojka irányítása alatt van. Az előírt adóemelések, megszorítások, megszorítások miatt a gazdaság továbbra sem állt növekedési pályára, miközben az adósságállomány a csúcson van. A vállalkozások kereslet hiányában zárnak be. Amikor időnként eltérne Ciprász az előírt recepttől – mint például a nyugdíjrendszer hatalmas tüntetéseket kiváltó immáron sokadik megszorítása esetén –, a Trojka azonnal a hitelrészletek befagyasztásával téríti vissza az „ortodox” útra. Görögországban gyakorlatilag megszűnt az autonóm kormányzás.

Természetesen megtehette volna Alexisz Ciprász, hogy az Európai Központi Bank szabályellenes beavatkozása után lemond. E sorok szerzője szerint ezt kellett volna tennie, hogy továbbra is megszorításellenes politikai alternatívát tarthasson fenn. Meg kell azonban hagyni, hogy ez abszurd helyzetet teremtett volna. Azonnal új választásokat kellett volna kiírni, amelyeket könnyen lehet, hogy Ciprász 61 százalékos többséggel megnyert volna, ami a görög választási rendszer szerint még ennél is nagyobb fölényt jelentett volna a parlamentben. Kormányozni azonban továbbra sem lett volna képes. Az Európai Unió gyakorlatilag ellehetetlenítette a görög demokráciát.

rasterapostropheA legtöbb görög számára az elmúlt évek a Kelet-Európában is ismert tanulságot hozták: „a politikusokat lecserélheted, de a politikát nem”. Óriási az apátia és a kiábrándultság a demokráciából.

Egy másik érv a baloldali kormány hatalmon maradása mellett, hogy a jobboldali ellenzék még drámaibb megszorításokat hajtott volna végre. Jó példa erre az egészségügy helyzete. A válság kezdete óta a megszorító kormányok megfelezték (!) az egészségügyre fordított GDP-arányos költést. Ezzel a görög ellátórendszer a Kelet-Európában jól ismert drámai szinte süllyedt le. Ciprász jobboldali ellenzéke azonban még ennél is radikálisabb megszorításokat szeretne a szférában… A Sziriza népszerűségét egy ideig még az tartotta fenn, hogy ha már ők is kénytelenek megszorítani, akkor legalább kevésbé korruptak, mint a már levitézlett jobboldali ellenzék. Jelentős korrupciós botrányuk máig nem volt Ciprászéknak, ám a párt támogatottságát a kormányzás így is lemorzsolta. Pontosan nem tudjuk, milyen szintre, mert Görögországban a közvélemény-kutatások annyira eltérnek egymástól, hogy mindenki a számára kedvező adatokban hisz, ám az nagyjából látszik, hogy ma már fej-fej mellett van a Sziriza és a jobboldali Új Demokrácia pártja. A legtöbb görög számára azonban az elmúlt évek a Kelet-Európában is ismert tanulságot hozták: „a politikusokat lecserélheted, de a politikát nem”. Óriási az apátia és a kiábrándultság a demokráciából. A többség nem támogatja már sem az uniós tagságot, sem pedig az eurót. Erős a meggyőződés, hogy az eurózóna okozta ingatlanbuborék, a megszorítási kényszerek nélkül jobb lett volna. Ha maradt volna a drachma, az athéni jegybank kamatemeléssel elejét vette volna a buborék kialakulásának, megszorítások helyett pedig leértékeléssel és a pénzmennyiség növelésével kezelhette volna a sokkal kisebb válság enyhébb tüneteit.

A Sziriza esete tehát világosan bemutatja, hogy a demokratikusnak mondott Európai Unióban kifejezetten antidemokratikus eszközökkel is képesek fellépni az antiszociális erők a proszociális kormányzás ellen. Erre azonban nem az a logikus válasz, hogy a baloldalon a „realista”, a megszorításokat eleve elfogadó harmadik utas Paszoknak, a Schäublétől megkülönböztethetetlen német SPD-nek, Hollande-nak, Renzinek vagy több évtizede kormányzó európai főáramú párttársaiknak lett volna igazuk. E pártok évtizedek óta szorulnak vissza, és engedték át még a válság jelentette óriási lehetőséget is a radikális jobboldalnak. A folyamat végén a szinte teljes megsemmisülés áll, ahogy azt a görög főáramú baloldali párt, a Paszok esetében láttuk is. (Paszokifikációnak is hívja ezt azóta a nemzetközi irodalom.) A valódi megoldás összeurópai szinten van, ahogy arra Janisz Varufakisz buzdít. A baloldalnak be kell látnia, hogy az Európai Unió jelen formájában egy átláthatatlan, ellenőrizhetetlen intézményrendszer, amely nem képes képviselni a fenntartható, proszociális érdekeket. Nem elutasítani kell, mint ahogy azt a radikális jobboldal teszi, de nem is kérdés nélkül elfogadni, ahogy a főáramú jobb és az attól megkülönböztethetetlen főáramú európai szociáldemokrácia teszi. Valójában radikális reformra szorul, ha meg akarjuk tartani az európai integráció értékeit.

Szintén a görög válság fontos hozadéka, hogy a technokrata, politikai eunuchként megjelenített Európai Unió fél évszázados projekciójának vége. A görög válság összeurópai vitáiban megszületett a régóta várt európai démosz. Zajosabb és kellemetlenebb, mint amilyennek a brüsszeli elit akarta, ám végre a tényleges politikai gazdaságtani kérdések kerültek terítékre. Soha többé nem áll majd az uborka görbületének szabályozása az európai integráció fókuszpontjában. Az európai egyesülést foglyul ejtő neoliberalizmus azonban olyan mértékben megerősítette az etnikai sztereotipizálásra alapozó, nemzetek közötti ellentéteket, hogy nagyon nehéz lesz innen megmenteni a békés, harmonikus Európa álmát.

Címfotónk egy athéni megszorításellenes moutza tüntetésen készült (Forrás: Ggia Creative Commons)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.