Egy éve ezen a napon halt meg Mark Fisher, az utóbbi két évtized egyik legmeghatározóbb kultúrkritikusa. Életműve elsősorban azért figyelemreméltó, mert írásaiból nemcsak a kétezres évek popkultúrájának átfogó elmélete rajzolódik ki, de napjaink kapitalizmusának megértéséhez is sok fontos adalékkal szolgál.

Sidó Zoltán

Mark Fisher elméletének kiindulópontja röviden annyi, hogy a nyugati popkultúra stagnál, mivel az utóbbi 15-20 évben nem jelent meg olyan zenei vagy filmművészeti irányzat, ami radikálisan újat hozott volna az eddigiekhez képest. „A 21. századi popkultúra nem más, mint 20. századi popkultúra, HD minőségben streamelve” – mondja Fisher. Azaz hiába férünk hozzá több zenéhez és filmhez, mint valaha – és tehetjük meg ezt könnyebben, mint korábban bármikor –, valahogy mégis minden túl ismerősnek tűnik. Mintha a popkultúrából lassan eltűnt volna a radikális innováció, ami a korai hatvanas éveket követő szűk négy évtizedben teljesen természetesnek számított.

Ez a jelenség akár bagatellnek is tűnhet más társadalmi problémákkal, mondjuk a növekvő egyenlőtlenségekkel összehasonlítva, Fisher szerint mégis fontos téttel bír. Elsősorban azért, mert szerinte a popkultúra olyan elemei, mint a zenei szubkultúrák, a Penguin-könyvek, vagy a brit tévékultúra egyes műsorai széles rétegek számára mutattak radikális alternatívát az aktuálisan fennálló társadalmi viszonyokhoz képest. A „népszerű modernitás” e formái rengeteget tettek azért, hogy a társadalom szélesebb rétegei megtanulják élvezni a jövőt, ami nem feltétlenül maszkulin, fehér és heteroszexuális többé.

Ezzel szemben napjaink kultúrája nem mutat semmi újat, mivel nem képes másra, csak a fennálló viszonyok visszatükrözésére.

A jövő lassú elmúlása

A képzelőerő és az innováció kiveszése a kultúrából csupán egy tünete egy tágabb jelenségnek: annak, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult egy hallgatólagos konszenzus arról, hogy tulajdonképpen a történelem végpontján élünk, nincsenek már hátra forradalmak, ezért kár erőlködni.

Legkésőbb a hetvenes évektől kezdődően egyre kevesebben hirdették, hogy létezhet olyan társadalom, amiben mindenkinek helye van, és amiben mindenki jól érezheti magát.

A kétezres években már teljesen híján voltunk az ilyen ambiciózus elképzeléseknek. De mindez természetesen nem csak a kultúrára igaz. Fisher szerint a politikából is kivesztek a nagyszabású, bátran a jövőbe tekintő projektek: ma egyik politikus sem tenne komolyan ígéretet olyasmire, hogy pár éven belül embert küld egy idegen égitestre, hogy tíz éven belül megszünteti a rákot, vagy hogy a cybertechnológia segítségével meghaladja a piacgazdaságot az országában.

De nemcsak a jövőről való gondolkodás képessége tűnt el látványosan, hanem a múlthoz való viszonyunk is megváltozott. „Semmi nem hal meg többé” – mondja Fisher. Az internetnek köszönhetően bármelyik kulturális irányzat hozzáférhető és bármikor fel is támasztható, ahogy az a kétezres évek egymást érő zenei revivaljeiből és filmes újrafeldolgozásaiból jól látszik (ezt a jelenséget taglalta egyébként Simon Reynolds is Retromania című könyvében). Bizonyos szempontból tehát az idő lineáris felfogása az, ami nincs többé – ennek a helyét átvette egy folyamatos jelen, amiből nincs menekvés.

Ez jól rímel a „történelem vége” koncepciójára, ami természetesen nem újkeletű elgondolás. Leghíresebb képviselője természetesen Francis Fukuyama volt, aki a szovjet blokk összeomlása utána írta meg híres könyvét a kérdésről és emiatt a liberális kapitalizmus apologétájaként van elkönyvelve. Pedig ha jobban megnézzük Fukuyama konklúzióját, ő sem fest kifejezetten vidám képet a „történelem utáni” korról:

„A történelem vége után nagyon szomorú korszak következik. Nem lesz többé az egész világra kiterjedő ideológiai harc, ami merészséget, bátorságot, képzelőerőt és idealizmust váltott ki sokakból, nem lesz többé hajlandóság arra, hogy valaki egy elvont célért áldozza fel az életét – mindennek helyét átveszi a közgazdasági kalkuláció, a legkülönfélébb technikai és környezeti problémák megoldása, valamint a legkifinomultabb vásárlói igények kielégítése. A történelem utáni korszakban nem lesz sem művészet, sem filozófia, csak az emberi történelem múzeumának örökös karbantartása marad ránk feladatul.”

Hogy jutottunk idáig? Fisher elmélete szerint e kérdésre csak akkor kaphatunk választ, ha a kultúrát övező tágabb társadalmi szférát is megvizsgáljuk és megértjük, hogy

a kapitalizmus napjainkra miként kebelezte be az emberi tudatot.1

Az unalomtól a szorongásig

Fisher szerint nem véletlen, hogy a popkultúra aranykora – azaz a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek legelejéig tartó négy évtized – többé-kevésbé egybeesik a szociáldemokrácia nagy időszakával. A munkavállalók jogait védő erős szakszervezetek, a folyamatos gazdasági növekedés és az ezzel párhuzamosan emelkedő bérek, valamint az állam által finanszírozott szociális intézményrendszer képes volt arra, hogy a társadalom jelentős részét megóvja a piaci erőknek való kiszolgáltatottságtól. Ez azért fontos tényező Fisher szerint, mert a kreativitás csak relatíve autonóm közegben tud igazán kiteljesedni: a kreativitás ugyanis roppant esetleges dolog – része az állandó útkeresés és kísérletezés, ami során az ember zsákutcákba fut bele, elbukik, vagy néha egyszerűen csak feladja egy időre. Egyszóval ahhoz, hogy művészileg innovatív dolgok szülessenek, időre és térre, tehát egyfajta biztonságra van szükség, ami lehetőséget biztosít a kísérletezésre. A szociáldemokrácia által biztosított társadalmi rendben, amikor ráadásul műalkotások eladásából még akár jelentősebb bevételt is remélhetett az ember, ez a lehetőség széles társadalmi rétegek számára többé-kevésbé adott volt. Akkor sem volt ideális, de mindenképpen jobb volt a helyzet, mint most, a neoliberalizmus korában, amikor a műalkotásokból származó bevételek a töredékükre estek vissza, a mindennapi élethez szükséges alapfeltételek (ezen belül is elsősorban a lakhatás) ára viszont megsokszorozódott,

az állam pedig – a neoliberális ideológiának megfelelően – radikálisan leépítette korábbi gondoskodó funkcióit az „egyéni felelősségvállalásra” hivatkozva.

Mindezzel Fisher arra mutat rá, hogy az 50-es 60-as évek utáni néhány évtizedben a brit állam indirekt módon pénzelte a kultúrát: ingyenes oktatással (sőt adott esetben ösztöndíjakkal), többé-kevésbé feltételek nélküli munkanélküli segéllyel, szociális lakhatással stb. Jól illusztrálja ezt például a művészeti iskolák esete, amikből számtalan meghatározó brit zenekar nőtt ki, ezeket az iskolákat ugyanis rendkívül színes és pezsgő kulturális közeg jellemezte. Néhány évtizeddel ezelőtt még reális esély volt bekerülni ezekbe az intézményekbe a munkásosztály tagjaként is, így gyakran keveredett a munkásosztályi kultúra és attitűdök a társadalom tehetős rétegeiből érkező fiatalok világával. A neoliberális politika ezen iskolák piacosításával, valamint az egyéb szociális intézmények lerombolásával sokkal magasabbra húzta a belépési küszöböt, így a brit művészeti iskolák fokozatosan elvesztették korábbi inspiráló energiájuk nagyrészét. De a neoliberalizmus kultúraromboló hatásaként említhetjük például azt is, hogy a nagyvárosi terek szinte teljes privatizációjával a kulturális autonómia olyan terei is megszűntek létezni, mint például a foglalt házak. Az obszcén bérleti díjak miatt látványosan csökken az olcsó szubkulturális terek és klubok száma is.

A szabadon használható terek és idő beszűkülése, valamint a folyamatos gazdasági talajvesztés eredménye a korszakot meghatározó alapélmény, a szorongás. A szorongás az unalmat váltotta ebben a kategóriában valamikor a nyolcvanas-kilencvenes években: a szituacionizmus és a punk, 1968 lázongásai és az azt követő számos mozgalom és szubkultúra a nyugdíjig tartó biztos munkahelyek és külvárosi kertesházak világára jellemző végtelen unalmat támadta teljes erőből. Ezt az igényt azonban végső soron képes volt kielégíteni a gyakran váltogatott, részmunkaidős állásokra, az egyéni rugalmasságra és folyamatos élményfogyasztásra épülő neoliberális társadalom, ennek azonban ára volt. Az izgalmak nélküli, fojtogató, ám biztonságos mindennapokat a biztonság nélküli szabadság világa váltotta fel. Az unalom felszámolásáért tehát azt az árat fizettük, hogy napjainkra a szorongás vált alapélménnyé. Szorongás fiatalként afelett, hogy találsz-e épkézláb munkát és találsz-e erre felkészítő iskolát, illetve ha találtál, ott elég jól teljesítesz-e? Sikerül-e megcsípni legalább egy – természetesen fizetetlen – gyakornokságot? Az ingyen végzett munka, a magas tandíjak miatt felvett diákhitel és egyáltalán nem mellesleg a legalapvetőbb emberi igények – elsősorban a lakhatás – finanszírozása megoldódik-e egy – de mivel természetesen alulfizetett, ezért leginkább több – részmunkaidős meló vállalásával? Sikerül-e valaha kivergődni a részmunka-idős állások világából, ha egy idő után ezek annyi időt és energiát vesznek el az életedből, hogy nincs időd hosszabb távú célokra fókuszálni? Bele lehet-e nyugodni, hogy szinte biztosan soha nem lesz saját lakásod vagy házad? Van-e legalább egy biztos fogódzó az életedben, ahova vissza tudsz vonulni az ilyen és ehhez hasonló, végtelenül nyomasztó kérdések elől?

A neoliberális kapitalizmusban tehát a mindennapok felgyorsultak, a kultúra viszont lelassult.

Mivel a rugalmasság és az egyéni felelősségvállalás kényszere miatt a legtöbb ember magánélete bizonytalanná és borzasztóan stresszessé vált, ezért a kultúrában egyre többen már csak ismerős formákra és gyors kielégülésre vágynak. Emellett pedig a fokozódó individualizáció a mindennapi kultúra olyan formáinak felemelkedését hozza magával, mint például a napjainkban hódító „egészségizmus”: ha csak magamra számíthatok, akkor sokat kell dolgoznom magamon – nagyjából ez a logika áll a testedzés és az egészséges táplálkozás modernkori kultusza mögött.

Kapitalista realizmus

A jórészt a gazdasági kiszolgáltatottságból adódó szorongás azonban önmagában nem magyarázza a kultúra válságát. Ugyanúgy megjelenhetnének a szorongásra reflektáló, a helyzet ellen lázadó és ahhoz képest ilyen-olyan alternatívát mutató kulturális mozgalmak, ahogy az annak idején az unalom korában is történt.

Amiért ez mégsincs így, az egy sajátos ideológiának köszönhető, amit Fisher kapitalista realizmusnak nevez (ezzel a címmel egyébként sokat hivatkozott könyvet is írt 2009-ben). Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy az ember hiába szorong anyagi nehézségek vagy a folyamatos teljesítménykényszer miatt, egyszerűen nem tehet ez ellen semmit, hiszen a világ ilyen, nincs alternatíva (Thatcher szlogenjét idézve), ideje „realistának” lenni és beletörődni a dolgok menetébe. És ha „a világ ilyen”, azaz nem változtatható, akkor nyilvánvalóan a szorongó egyénnel van baj, ő túl lusta, túl gyenge vagy esetleg valami pszichológiai okból kifolyólag alkalmatlan arra, hogy alkalmazkodjon a helyzethez, szóval ideje elkezdeni dolgozni önmagán, hogy ezen változtasson. Leginkább tehát ez a kilátástalanságot sulykoló ideológia az, ami a popkultúra rég nem látott pangását okozza Mark Fisher szerint.

Ez a „kapitalista realizmus” szerinte napjaink popzenéjében rengeteg módon észlelhető. Egyik megnyilvánulási formáját már említettük a cikk elején: az alternatívák, biztató jövőképek és utópiák hiányában kénytelenek vagyunk állandóan a múltban vájkálni.

De a kétezertizes évek két legnépszerűbb zenei műfaja, az elektronikus tánczene és a hiphop is a kapitalista realizmus két megnyilvánulási módja szerinte.

Az elektronikus tánczene elképesztő népszerűsége az angolszász fiatalok között leginkább a kétségbeesett eszképizmusról szól Fisher szerint: már megtippelni sem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, úgyhogy inkább bulizzunk úgy, mintha ez az este lenne az utolsó esténk. Ez a hedonizmus azonban sosem igazán felhőtlen, mert minél inkább menekülnénk még több bulival és droggal, egyre hangosabb zenével, annál tisztábban látszik, hogy nincs menekvés. Fisher mindezt 2014-ben kiadott esszékötetében, a Ghosts of my life-ban írja. Azóta csak annyiban változott a helyzet, hogy még több popszám jelenik, amelyik a kikapcsolódást, a bulizást és a szexet a munkával állítja párhuzamba, illetve hogy azóta a bulis rádióslágereknek már nem csak a szövegeiben, hanem a dallamaiban is megjelenik a melankólia.

A hiphoppal más a helyzet. A rap nem menekülést kínál az agyonhajszolt mindennapokból, hanem annak legtisztább formáját énekli meg: rengeteg rapszám szól arról, hogy nagymenő bűnözőként folyamatosan keményen kell melózni, állandóan ébernek kell lenni, de mindez megéri, mert utána az ember töméntelen fogyasztással – luxusautókkal, gigantikus ékszerekkel, rengeteg kábítószerrel és medencés partykkal – pihenheti ki a fáradalmait. A kétezertizes évek új hiphop- és r’n’b-trendje azonban felszínre hozta ennek az életmódnak a sötét részét is. Rengeteg előadó énekel és rappel arról, hogy mennyire üres és elidegenítő mindez – kiszállni azonban mégsem lehet.

Mindkét példa azt mutatja, hogy mindegy, hogy menekülni próbálsz-e a szorongást keltő, agyondolgozott mindennapokból, vagy felvállalod ezt a kíméletlen munkaetikát és büszkén learatod a gyümölcseit – a végeredmény ugyanaz: elidegenedés és fájó üresség.

Ez ugyan csak néhány kiragadott példa az életműből, de jól szemléltetik a fisheri gondolatok konklúzióját, miszerint a kapitalizmus kihívók híján előbb a világot kebelezte be, majd beette magát az ember tudatába is. Emiatt pedig – Frederic Jameson szavaival élve – „könnyebb ma már elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét.”

Kapitalizmus és tudat viszonyának elemzésével Fisher egy nagymúltú baloldali hagyományba illeszkedi, hiszen a tudat központi témája olyan gondolkodók munkásságában mint Lenin, Lukács György, Antonio Gramsci vagy Guy Debord. Sőt a tudat – részben a tömegkultúra általi – gyarmatosítása sem újkeletű elgondolás: Theodor Adorno és Max Horkheimer legendás elemzésükben talán még a fentieknél is pesszimistább megállapításokra jutottak. Mark Fisher szigorúan elméleti szempontból nem tesz hozzá sokat ehhez a hagyományhoz. Jelentősége inkább abban áll, hogy nagyon szellemesen veszi számba a rendszer totalizálódásának kortárs formáit.

Ghosts of my life

Mit lehet csinálni egy ilyen helyzetben, amikor a világ egy felszínes, elidegenítő helynek tűnik, amiből ráadásul kiút sem látszik? Amikor az az érzésünk, hogy a jövő szertefoszlott és semmi igazán új nem történhet már?

Fisher szerint nagy hiba lenne emiatt kritikátlanul magasztalni a múltat. A hatvanas-hetvenes évek szociáldemokráciája is problematikus volt rengeteg szempontból, így az irántuk érzett nosztalgia is alapjaiban hamis. Arról nem is beszélve, hogy a baloldali nosztalgia politikai taktikaként is hibás: a múlt romantizálásából a konzervatív oldal szokott politikai tőkét kovácsolni, a baloldal a legsikeresebb időszakaiban a fényes jövőről beszélt. Fisher szerint csak egy futurista baloldal lehet sikeres napjainkban, ami természetesen küzd a társadalmi egyenlőség és a materiális biztonság olyan intézményeiért, mint az oktatás és az egészségügy,

de ezzel egyidőben reagál az önkifejezés és önkiteljesítés vágyára is, mindezt pedig képes közös nevezőre hozni a napjainkat jellemző technológiai fejlődéssel.

A másik kiemelt problémának azt tartja, hogy az embereket érő folyamatos ingerek, valamint a kortárs popkultúra önismétlő, nosztalgikus langymelege elfedi a mindennapok borzasztóan nyomasztó jellegét, és nem engedi nevén nevezni a sokakban jelen levő folyamatos frusztráció valódi okait. A frusztráció, szorongás és kiábrándultság tömegjelenség a modern társadalmakban, azonban mindezt egyéni problémákként és leggyakrabban biológiai gyökerű jelenségként, vagyis betegségként kezelik. Egyedül akkor van esély érdemi változásra, ha emberek tömegei ismerik majd fel e jelenségek társadalmi okait, hiszen csak ekkora lesznek képesek alapjaiban megragadni a problémát és elkezdeni dolgozni a helyzet érdemi megváltoztatásán.

Mindezek ismeretében Mark Fisher 2017. január 13-án, egy éve ezen a napon elkövetett öngyilkossága megrázó volt ugyan, de sajnos nem túl váratlan. Mintha ez nála perverz módon az életmű szerves része lenne. Nemcsak azért, mert sokat írt saját nehéz mentális állapotáról, hanem azért is, mert a nyugati kultúrát menthetetlenül stagnáló, steril, a saját közelmúltjára csillapíthatatlan vágyakozással tekintő konzumkultúraként látta, amiben ez a mentális állapot nemcsak hogy magától értetődő dolog, de már-már az egyetlen lehetséges állapot. Munkássága ismeretében a halála kis túlzással nem más, mint egy többé-kevésbé rigorózusan végigvitt érvelés utolsó, tragikus nyomatékosítása.

Ez az írás a Recorder magazinban korábban megjelent szöveg szerkesztett újraközlése.

1 Ezen a ponton érdemes egyébként megjegyezni, hogy Fisher az angolszász, és azon belül is a brit helyzetről írt leginkább. Ezért a legtöbb példája elsősorban ebben a kontextusban érthető meg, ám úgy gondolta, hogy a jelenség maga – a kultúra képtelensége arra, hogy a fennálló társadalmi viszonyokra radikális módokon reflektáljon – az egész nyugati világra érvényes.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.