Válasz „A kritikai pszichológia programja – itthon” és „Az egyenlőtlenség pszichológiája – Mi is az a szocializáció?” című írásokra

Az Új Egyenlőség szerzőinek írásaiban az elmúlt évben a pszichológiai gondolkodásmód erősen szűrt bemutatása volt tapasztalható a Kritikai Pszichológiai Műhely vitaindító cikkére hivatkozva. Pszichológusként néhány kérdést másként látok.

Bohák Kata

A kritikai pszichológia tágabb, társtudományokat is mozgató gondolkodási keretén belül a kiáltvány megfogalmazói kiemelik az általuk leginkább vitatandónak tartott kérdéseket – „individualitás, neutralitás és pszichológia mint természettudomány” – a szakma főáramában. Hiányolják az egyén társadalmi beágyazottságára és a döntéseire ható történelmi- és csoportfolyamatokra vonatkozó tudatosságot, valamint az erre alapozott aktív részvételt a pszichológia alkalmazott területein és a kutatásban. A hivatkozott írás célja a műfajnak megfelelően a problémafelvetés, s nem a szakma gondolkodásmódjának reprezentatív bemutatása volt. Időközben kritika, az arra adott válasz és viszontválasz is olvashatóvá vált, s a téma elsüllyedni látszik az érintett ideológiai szálak korbácsolta hullámok között.

Jelen írás célja nem a kritikai pszichológia létjogosultságának, vagy a szerzők céljainak vitatása, hanem a pszichológiai gondolkodásmódról a cikkek alapján kialakult kép árnyalása a szakmában nem érintett olvasók számára. A kiáltvány elsődleges küldetésének a hangsúlyok átgondolása, fontos kérdések felvetése tűnt annak tudatában, hogy a pszichológus szakma heterogén közeg, melynek tagjai saját fogalomrendszerükön belül el tudják helyezni a kritikus pontokat – habár a túlságosan durva ecsetvonásokkal felvázolt helyzetkép ebben az esetben sem feltétlenül szerencsés. Problémásabb, ha egészen más kontextusban egy teljes hivatás gondolkodásmódja jelenik meg nagyon erős és szűk elméleti szűrőn keresztül egy alapvető társadalmi kérdésekkel foglalkozó oldalon. Az Új Egyenlőségen máig megjelent, a témával foglalkozó írások a kritikai vonal bemutatását és a szocializáció jelentőségének hangsúlyozását célozzák, azonban a pszichológiai gondolkodásmódot leíró részek túlzottan leegyszerűsítőnek, életidegennek hatnak.

Ilyen például az alábbi bekezdés: „Aligha birkózhat meg e kihívásokkal egy olyan szakma, amely hajlamos különálló személyiségeket látni e sokféleségben. Egyéniségeket, akiknek jóformán nincsen társas-társadalmi helyzetük, vagy akik megértéséhez nincs szükség szociális beágyazottságuk őket formáló hatásainak megértéséhez. És pláne nehezen birkózhatna meg e kihívásokkal egy olyan szakma, amely kimondva- kimondatlanul egy történetietlen, kultúráktól és társadalmi helyzetektől független, téren és időn kívül álló lélek-esszenciát képzel el épként vagy éppen sérültként.”

A szerző érvként hajlítja gondolatmenete alá a szakmai gondolkodásról leírt véleményt, hasonlóan a szabad akarat kérdéskörét érintő Új Egyenlőség cikkhez (Létezhet-e szabad akarat?), mely egy kortárs gondolkodó munkásságának apropóján a téma filozófiatörténeti formálódásának „for dummies” pontjait is kihagyva tigrisugrással jut a kinyilatkoztató konklúzióra. A szocializáció viselkedésformáló hatásának fontosságát nehéz túlbecsülni. A döntési szabadság és felelősség ilyen mértékű elvetése, a körülmények meghatározó erejének egyoldalú kiemelése azonban éppoly veszélyes lehet, mint az egyéni felelősség túlhangsúlyozása – akár sugallhatja a változás, változtatás kudarcra ítéltségét.

Mindhárom cikk esetében zavaró, ahogy egy teljes tudományág, illetve – a pszichológia esetében – annak hiányos működése szolgál egy gondolatmeneten féloldalasan lengedező érvként úgy, hogy Prokrusztész ágyára rántva szenved méltatlan véget. (A mai lélektani tudásunk kínálhatna használható érveket a vázolt társadalmi program egyes pontjaihoz, ezekről azonban nem esik szó.)

Az izolált emberképről

A szerzők írásai alapján az a benyomás alakulhat ki az olvasóban, hogy mind a pszichológus munka közben alkalmazott gondolkodási sémái, mind gyakorlati eszközei az izolált emberképnek megfelelően működnek.

Szinte elképzelhetetlennek tűnik azonban, hogy bármely gyakorló szakember ilyen mértékben figyelmen kívül hagyja azt a családi és társadalmi kontextust és történetet, amelyből a kliens érkezik.

Művinek érzem a „főáramú” és „kritikai” irányzat mesterséges, éles szembeállítását ebben a kérdésben, hiszen a hétköznapi gyakorlat és a józan gondolkodás szükségszerűvé teszi a kontextus beemelését az ellátás folyamatába, még ha változó mértékben is, s nincs olyan esetmegbeszélés, ahol ezekről valamilyen formában ne esne szó. Példaként, már az oktatási intézmény, munkahely – vagy annak hiánya –, melyek meghatározzák a mindennapi élmények jelentős részét, óhatatlanul felvetnek meghatározó közösségi témákat. Az, hogy a kliens társas és fizikai környezetét érintő változásokban, az azzal kapcsolatos döntésekben mennyire direktív módon jár el a segítő szakember, valóban érzékeny és megvitatásra érdemes kérdés.

A gyakorlatban a társadalmi környezetnek, annak a döntések szabadságfokára gyakorolt hatásának és a több generációs történelmi tapasztalatoknak a cikkekben leírt mértékű figyelmen kívül hagyása (az adott kliens, család vagy közösség megismerésekor) praktikus szakmai hiba, fontos információk mellőzése lenne, nem elsősorban irányzat, beállítódás kérdése, hiszen ezek a hatások alapvető jelentőségűek a hosszmetszeti és aktuális működés megismerésében és az intervenció tervezése szempontjából. Mellőzésük mainstreamnek tehát semmiképp nem tekinthető, inkább feladattól, szakembertől és módszertől függően eltérő mélységű és mértékű lehet figyelembe vételük és hangsúlyozásuk. Bár a szerzők nem elsősorban a gyakorlatról, hanem általában a szakmai gondolkodásmód társadalmi megjelenési formáiról írtak, ezek nem kezelhetők sterilen, s az olvasók számára sem válnak elkülöníthetővé.

A pszichológia mint tudományág társadalomformáló hatása részben a kutatás és szakpolitikai döntésekben való részvétel felől, részben alulról építkezve az adott egyént, közösséget segítve valósulhat meg. A konzultációs és terápiás gyakorlatban a meglévő erőforrások aktivizálása, erősítése, új készségek megszerzése a legfontosabb cél. Következményként a közös munka hatékonysága esetén a kliens képessé válik a könnyebb tájékozódásra és tudatosabb döntések meghozatalára saját életében. A változás az élmények, tapasztalatok észlelésében szükségszerűen módosítja a kapcsolatok, csoportok megélését is, beleértve a változtatás képességének növekedését, az ártalmas, módosítható külső hatások jobb felismerését.

Hangsúlyozandó, hogy abból, hogy az egyén szintjén történik beavatkozás, nem következik, hogy a szakember gondolkodásmódja fedi a leírt „neoliberális narratívát”. Nem szakítja el gondolatban a személyt környezetétől, nem okolja azt teljesen figyelmen kívül hagyva vagy hamisan moralizálva saját tüneteiért.

(Amennyiben ez utóbbi történik, a protokoll szerint a segítő szakember szupervízió keretében kell, hogy dolgozzon saját indulataival az adott eset kapcsán, mely egyben önismereti munka is.) A napi gyakorlatban sokszor épp az élettörténet, a környezeti hatások túlzottnak vélt hangsúlyozása miatt érkeznek kritikák. A dominánsnak leírt neoliberális narratívával szemben ilyenkor a segítő szakember az, aki új szempontok felvetésére törekszik esettől függően a családi rendszer jellegzetességeinek, egy iskolai osztály dinamikájának, a munkahelyi szervezeti sajátosságoknak, a lakókörnyezet hatásának, vagy egyéb, közösséget is érintő szempontoknak tudatosításával a kialakult probléma elemzésekor. Természetesen mindez a kliens, tehát az egyén, pár, család vagy szervezet mozgásterén belül történik, s az életminőségre ható tágabb rendszerszintű problémák megoldását nem válthatja ki, ám ez nem is lehet célja. A kiáltványban és az oldalon megjelent cikkekben leírtaknak megfelelően vannak olyan jelentős és tartós pszichés terhelést okozó társadalmi problémák, melyek csökkentése nem elképzelhető központi, átfogó változások nélkül, s bizonyos esetekben a szakma ezeket a meglévő pszichológiai tudás köztudatba emelésével, állásfoglalásokkal, illetve a kutatás irányainak kijelölésével támogatni tudja.

Bár jelen írás az oldalon megjelent cikkekre, s nem a kritikai pszichológiának a kiáltványban megfogalmazott programjára adott reakció, megemlítendő, hogy a tágabban értelmezett rendszerszemlélet alkalmazása a mindennapi gyakorlatban a leghétköznapibb alapvetés terepen dolgozó pszichológusok egy része, így számtalan iskolapszichológus, szervezeti pszichológiával foglalkozó kolléga,vagy a hazánkban is jelen lévő, bár a jelenleginél jóval nagyobb elterjedtséget és támogatottságot érdemlő resztoratív konfliktusrendező módszerekkel dolgozók esetében is. A közösségi intervenciók ezeken a területeken megszokott eszközök.

Fejlődési lehetőségek természetesen várnak a szakmára, ám a megfogalmazott három elv: „individualitás, neutralitás és pszichológia mint természettudomány”, amelyek a kiáltvány alapján „jelenleg áthatják a mainstream pszichológiát”, az egyes szakterületekre lebontva már kevésbé tűnnek általánosíthatónak. Az alábbi, kiáltványból átemelt gondolat ezért alaposabb elemzés során megkérdőjelezhetővé válik: „Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (…).”

Mind a kiáltvány megfogalmazói, mind az Új Egyenlőség szerzői esetében kérdéses, mit is tekintenek valójában főáramnak.

(A pszichológiai terápiás és konzultációs gyakorlat és az önsegítő könyvek összemosása például nem szerencsés, utóbbiak ugyanis céljukban és a szerzők képzettségében is nagyon szórt képet mutatnak.)

Pszichológiai gondolkodás a gyakorlatban

Bár a „pszichológiai gondolkodás” a szakma területeinek és történeti előzményeinek sokszínűsége okán önmagában is mesterséges, nehezen megfogható elméleti fogalom, elmondható, hogy a pszichológia mint tudomány a természettudományos, társadalomtudományi és bölcsészeti ismeretekből egyaránt építkezik, s ennek megfelelő az egyetemi alap- és mesterképzések felépítése is. Az emberi működés átfogó megértése teljesíthetetlen cél lenne, az erre irányuló kritikus gondolkodás és kutatási, értelmezési sémák kialakítása az alapképzés fő feladata. Ezt követően a választott szakterületen belüli képződés jelentős mértékben szűri a későbbiekben kötelezően megszerzett ismereteket, az óvodapszichológiai munkától a szervezetfejlesztésen át a politikai vagy marketing pszichológiáig (néhány jelentősen eltérő terület önkényes kiemelésével). Közös pontja ezeknek az alapképzésen túl a rendszerben, kontextusban való gondolkodás, mely mindig fontos fogódzót jelent. A fő terápiás iskolák alapvetései a pszichés problémák kialakulásáról és kezeléséről eltérnek egymástól (összefoglalja pl. Szőnyi, Füredi: A pszichoterápia tankönyve, Medicina, 2008.), ezek karikatúrái gyakran felbukkannak a popkultúrában, jelentősen felülreprezentálva a pszichoanalízist. A tanácsadásban és klinikumban praktizáló szakemberek többsége azonban mind az alapképzés, mind a szakvizsgára felkészítő képzések során több iskola gondolkodásmódját sajátíthatja el változó mélységben, az emellett szükséges módszerspecifikus képzések egy része pedig szemléletében is tudatosan integratív. Bár a korszerű terápiás irányelvek többsége technikai leírást ad (pl. NICE irányelvek), azok nem sterilen kerülnek alkalmazásra.

A praktizáló szakember legfontosabb munkaeszköze a szakismereteken túl saját személyisége és érdeklődése, tágabb tudásbázisa.

A társadalmi folyamatokra való érzékenységben, azok követésében ennek megfelelően jelentős eltérések lehetnek. A szociológiai ismeretek, gondolkodásmód nagyobb mértékű beemelése az alapképzésbe, az ilyen irányú érzékenyítés, szemléletformálás fontos cél lehet, mely a kritikai pszichológia irányvonalainak megfelelően csökkentheti a különbségeket a mozgósítható háttértudásban.

Hogyan merülnek fel a tágabb társadalmi rendszer hatásai, jellegzetességei az ellátás során?

A teljesség igénye nélkül felsorolható a pszichológiai ellátásnak néhány olyan sarokköve, mely a tágabb társadalmi környezet hatásait érinti. Szerepük az egyszeri vizsgálattól a hosszú terápiás ellátásig, a feladatnak és a munkamódnak megfelelően változó mértékű lehet.

Az anamnézis felvétele

Az élettörténet átbeszélése szinte minden konzultációs és terápiás folyamat origója, melynek során felmerülnek olyan alapvető kérdések, melyek az egyén szűkebb és tágabb környezetének működését érintik. Ilyen a család, mint elsődleges szocializációs közeg annak kognitív, érzelmi és kulturális jellegzetességeivel, a közösségek, intézmények, melyek strukturálják a kliens idejét, az életkörülmények. Gyakran merülnek fel olyan traumák, melyek a tágabb társadalmi környezet, történet által meghatározottak – elég arra gondolnunk, milyen hiábavaló lenne olyan családot keresnünk, amelyet nem érintettek súlyosan a huszadik század történelmi viharai.

A társadalmi folyamatok lecsapódása a kliensek mindennapi élményanyagában

Akár gyermek, akár felnőtt tanácsadás, esetvezetés, terápia zajlik,

a személyes élmények rendszeresen érintenek olyan meghatározó társadalmi ügyeket, mint az előítélet, nemi szerepek, társadalmi mobilitás, a vagyoni helyzetből adódó szelektív lehetőségek vagy a bizalom mértéke az állami intézmények hatékony működésében.

A kritikai pszichológia alapvetően nem ezek megjelenését vitatja a folyamatban, hanem a problémás közösségi témákkal kapcsolatos szemléleti keretet kívánja módosítani úgy, hogy nem adottságnak tekinti azokat, hanem megváltoztatható, megváltoztatandó körülménynek, szemben azzal, hogy az egyén alkalmazkodását kellene javítani egy káros egyensúlyi helyzethez. (Történelmi előzményként említendő, ám jelentősen más hangsúlyokkal működött a múlt század második felében felvirágzó, mára többek között eltorzult formában a szcientológiai egyház által vehemensen képviselt antipszichiátriai mozgalom, mely még a nagy pszichiátriai betegségek – pl. skizofrénia, bipoláris zavar – létét is tagadja, és társadalmi konstrukciónak tekinti azokat.) A nukleáris- és tágabb család folyamatai, a kortárs közeg, a munkahelyi szervezeti sajátosságok, a lakóhely területi jellegzetességei, az országos közhangulat és közéleti események, és az olyan globális folyamatok, mint a közösségi média jelenléte és hatásai az életeseményekre, érzelmi, mentális állapotra és életminőségre nem megkerülhetők még az egyéni pszichológiai munka során sem.

Kapcsolódás a munkánk során az állami alrendszerekkel

A legnagyobb valós különbség az állami és magánellátásban dolgozó pszichológusok munkája között a tágabb intézményrendszerrel való munkakapcsolat mértéke. Bár magánellátásban is szükséges lehet ez (akár orvosi kivizsgálás, oktatási-nevelési intézménnyel vagy korábbi ellátóhellyel való kapcsolatfelvétel, vagy szuicid krízis esetén azonnali egészségügyi segítségkérés formájában), a közalkalmazottként foglalkoztatott pszichológusok szerves részét képezik az egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszernek. Ez természetesen nem csak a munkafolyamatok jellegzetességeire bír jelentős hatással. Az alrendszerek állapota a szakember mentális, emocionális és anyagi helyzetére – így képződési lehetőségeire! – nézve is meghatározó.

Az oktatási és egészségügyi intézményekben dolgozó pszichológusok infrastrukturális körülményei (így a megfelelően szeparált, hangszigetelt szoba, munkaeszközök elérhetővé tétele) sok esetben hiányosak, mely etikai dilemma elé állítja a szakembert, aki a Szakmai Etikai Kódex alapján (3.10.) „Igyekszik elérni, hogy munkafeltételei lehetővé tegyék a szakszerű szakmai tevékenység követelményeinek maradéktalan teljesítését. Elégtelen munkafeltételek között nem kockáztatja iatrogén ártalom keletkezését.” A magánellátás szelektív hozzáférhetősége mellett az állami ellátásban finanszírozott ülésszám, a rendelkezésre álló szakemberek mennyisége és az egy kliensre jutó időkeret sok esetben szűkösek.

Etikai kódex és társadalmi felelősségvállalás

Ahogy a kritikai pszichológia kiáltványa is kiemeli, a pszichológusok Szakmai Etikai Kódexében követelményként fogalmazódik meg, hogy a pszichológus „Felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. (…) A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik.” (Általános alapelvek). Még nehezebben kezelhető az alábbi pont: „2.1. A pszichológus szakmai kompetenciájának keretein belül felelősséget vállal döntéseiért, az alkalmazott eljárásokért, módszerekért, azok várható kimeneteléért, valamint az egyént, csoportot, illetve társadalmat érintő szakmai beavatkozásokért”.

Az elmúlt években fokozódó médiajelenlét volt megfigyelhető olyan kérdésekben, mint az utóbbi hetek zaklatási botrányai, a gender-kutatások, a bűncselekmények áldozatainak pszichés terhei és a szakértői vizsgálat nehézségei (‘Zsanett-ügy’), a radikális társadalmi csoportok megjelenésének feltételei és hatásai vagy a családon belüli erőszak. A pszichológusok ismeretterjesztő tevékenysége a kiadványok száma és eladott példányszámuk alapján, valamint a számtalan szakmai és félszakmai cikk megjelenésével fokozódott ugyan, ám még alapvető fontosságú ismeretek köztudatba emelése is várat magára (ilyen lehet például a gyermekbántalmazásnak, elhanyagolásnak az agy strukturális fejlődésében is megjelenő drámai hatása).

Fontos kérdés a közoktatásban megjelenő pszichológiai ismeretek arányának és jellegének formálódása.

Területi különbségek

Az országon belül feszülő drámai területi különbségek mind az ellátás hozzáférhetőségében és differenciáltságában, mind a kliensek élményeiben, életeseményeiben tükröződnek. Ilyen kérdés a pszichológiai megsegítéshez kapcsolódóan például a sajátos nevelési igényű vagy tanulási nehézséggel küzdő gyermekek fejlesztése, melyet a szakértői bizottságokban dolgozó pszichológusnak és gyógypedagógusnak a helyi lehetőségek figyelembe vételével kell kijelölnie. A finanszírozott pszichológiai, pszichiátriai ellátáshoz való hozzáférés sokszor még Budapesten is problémás. 2017 őszén került megrendezésre két, a téma megvitatását célzó konferencia „A pszichoterápia mint közjószág” címmel a Pszichoterápiás Tanács Szövetség rendezésében, valamint „Eljut-e a pszichoterápia a rászorulókhoz?” címmel az Oriold Books, a Francia Intézet és a Lélekben Otthon Alapítvány szervezésében.

***

Az izolált buborékban elképzelt független klienst maga előtt látó segítő szakember irreális, elméleti képét a leírtak alapján nem látom használható konstrukciónak. A cikkek céljának megfelelően hasznosnak érzem azonban annak részletesebb végiggondolását, melyek azok a meghatározó társadalmi problémák, amelyekhez a mentálhigiénés, pszichiátriai, pszichológiai segítő folyamatokban is nagyobb tudatossággal kell viszonyulnunk. Hasonlóan fontos számba vennünk azokat a gyakorlati lehetőségeket, amelyek elősegíthetik a médiában való megjelenés érzékenyítő hatásának javítását, valamint a gyakorló szakemberek munka közben aktivizálódó háttértudásának növelését. Ilyenek lehetnek az egyetemi oktatásban is megjelenő érzékenyítő tréningek, a szociológiai alapismeretek beemelése az alapképzésbe a hazai sajátosságok hangsúlyozásával, vagy további, pszichológusokat is bevonó civil kezdeményezések.

Az egyénre ható szocializációs és közéleti hatások szélesebb olvasóközönség előtti tudatosításának célját hasznosnak látva, a kiinduló pontként felvázolt pszichológiai gondolkodásmódot tartom tehát problémásnak a realitás szempontjából, amennyiben ezt az olvasók, mint tényszerű és általános működésmódot értelmezik. A Kritikai Pszichológiát! kiáltványban szorgalmazott aktivizmus, nyílt kiállás egyes politikai-társadalmi ügyekért pedig talán reálisabb cél lehet a teljes szakmát – tehát értékrendben (s temperamentumuk forradalmi hevületében) eltérő emberek ezreit – átfogó mozgósítás helyett kisebb, a kérdésben aktuálisan kompetens szakmai csoportok esetében (ahogyan az történt az általuk idézett esetben a családfogalom szűkítése kapcsán).

Hasonlóan a szakértői álláspont megfogalmazásához, hiszen a kompetenciahatárok betartásával, saját részterületein belül végzett ismeretterjesztő, véleményformáló munka a szakma publikus képviseletének legfontosabb eszköze.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.