Bíró-Nagy András: Integráció Európába: Közép-európai képviselők az Európai Parlamentben. Budapest: Gondolat Kiadó, 2018.

Az EU-ról szóló politikai vitákban többnyire a kormány céljainak megfelelően változik a politikai célok diabolizáló megszemélyesítése és az uniós intézmények személytelen, a polgároktól elidegenedett rendszerként való bemutatása. Bíró-Nagy András új könyve az Európai Parlament képviselőinek szociológiai hátterét, politikai motivációit mutatja be, több közkeletű mítoszt cáfol és az EP szerepének újragondolására késztet.

Mikecz Dániel

A 2000-es években az Európai Unió demokratikus deficitjéről szóló vitákban rendre előkerült az a vélemény, hogy akkor fogják magukénak érezni az európai polgárok a közösség intézményrendszerét, ha végre belpolitikaként érzékelik az uniós ügyeket. Előbb a görög pénzügyi válság, majd annak kezelése, később pedig a menekültválság nyomán érzékelhették egyre inkább belügyként az uniós történéseket az európai választók.

Ezek a konfliktusok vélhetően azonban nem erősítették a bizalmat az unió demokratikus működésében. Belüggyé ugyanis a legtöbb tagállamban úgy vált az Európai Unió, hogy a nemzetállami politikusok rájöttek, milyen hasznos ellenfél az unió és a Bizottság. Könnyen lehet Brüsszelre mutogatni, miközben az ilyen vitákban nem jelenhet meg egyenlő ellenfélként. Bűnbaknak ugyanis éppen depolitizáltsága, technokrata jellege miatt alkalmas a differenciátlanul emlegetett unió. Akárcsak a fizikában, a politikában is fellép azonban – noha némi késéssel – az erővel szemben egy ellenerő.

Az uniós intézményrendszer stabilitásában és saját tagállami pozíciójuk fenntartásában érdekelt politikai erők a Sargentini jelentés elfogadásával most éppen politikai választ adtak az uniót belpolitikai pozíciószerzésre használó magyar kormánynak.

Ha azonban az unió politikai jelentősége növekszik és egyre kevésbé az előíró, technokrata szerep lesz a jellemző a jövőben, úgy az elsősorban az Európai Parlamentben, mint az egyetlen közvetlen választói legitimációval rendelkező intézményben jelenhet meg. Ebből a szempontból is lényeges az európai képviselők szerepfelfogása, karrierútjaik, magatartásuk. Bíró-Nagy András Integráció Európába: Közép-európai képviselők az Európai Parlamentben c. könyve éppen ezeket az intézményrendszer szempontjából talán szubjektívnak tűnő, de az említett fejlemények miatt lényeges szempontokat tárgyalja. A könyv és az annak alapjául szolgáló kutatás azonban nem csak az unió – Carl Schmitt-i értelemben vett – politikaivá válása teszi aktuálissá, hanem a kelet-európai európai parlamenti képviselők között végzett hasonló kutatások és általában véve az Európai Parlamentet érintő magyar nyelvű eredmények hiánya.

A szerző saját kutatását neoinstitucionalistaként jellemzi, amennyiben az intézményi keretek hatását kiemeli, miközben szerepet tulajdonít a képviselők egyéni döntéseinek, ambícióinak is. Az elméleti háttér azonban nem korlátozódik egy iskolára. Bíró-Nagy hivatkozik a strukturalista-funkcionalista szerepelméletre, az interakcionista szerepelméletre, a motivációs elméletre, a racionális választás szerepelméletére és a kognitív racionalitás elméletére. Az elméleti háttér így hasznos áttekintője az egyéni ambíciók, az intézményi korlátok és lehetőségek, a választói elvárások, a pszichológia tényezők, valamint a képviselői szerepek összefüggéseit vizsgáló teoretikus reflexióknak.

A könyv által alkalmazott elméleteket bemutató fejezetben olvashatjuk továbbá a kutatást hipotéziseit. Némileg leegyszerűsítve ezek a kelet-közép európai képviselők átlagtól való különbözőségeikre és hasonlóságaikra, valamint a nemzeti–európai uniós, szakpolitikai–politikai képviselői szerepdimenziókra vonatkoznak. Hipotézisei teszteléséhez Bíró-Nagy különböző adatokból dolgozott könyve megírása során. A már létező európai parlamenti és közép-európai nemzeti parlamentekről szóló kutatási adatok másodelemzése mellett egy saját adatbázist is létrehozott az európai parlamenti képviselők önéletrajza alapján, valamint a Votewatch nevű, az EP-ben történő szavazások sokoldalú lekérdezését lehetővé tévő online alkalmazást használta a szerző. A legnagyobb hozzáadott értékkel és a könyv szempontjából legizgalmasabb eredményekkel a szerző által két hullámban végzett kérdőíves kutatás szolgált, ami egy korábbi kutatás alapján, azt új kérdésekkel és további elemszámmal kiegészítve készült. Az elméleti háttér bemutatása, a kutatás céljainak és a hipotézisek meghatározása után Bíró-Nagy a közép-európai EP-képviselők bemutatásával folytatja könyvét. A szociológiai háttér vizsgálatából kiderül, hogy az új belépők átlagéletkora alacsonyabb volt, mint a régi tagállamokból érkező képviselőké. Különösen sok fiatal volt a magyar képviselők között, így a 28 éves szocialista Harangozó Gábor, a 29 éves fideszes Járóka Lívia és párttársa, a 33 éves Gál Kinga. Nekik ráadásul korábban nem volt semmilyen nemzeti parlamenti tapasztalatu és az utóbbi kettő végül európai parlamenti képviselői karriert futott be.

A következő, 2009‑2014-es ciklusban Szegedi Csanád 26 évével erősítette a fiatal magyar képviselők sorát. Egészében véve azonban nőtt a kelet-európaiak átlagéletkora, ami Bíró-Nagy értelmezésében konszolidálódást, stabilizálódást jelent. Hozzáteszi továbbá, hogy ezek az adatok azt mutatják, hogy nem a rendszerváltásokhoz hasonló új elit jelent meg, noha sok országból új szereplők kerültek be az elitbe az európai képviselői mandátum megszerzésével. Különösen érdekes az a megállapítás, amit a könyv a képviselők nemével kapcsolatban megjegyez. A női képviselők aránya ugyanis a magyar, a szlovák és a szlovén képviselők esetében (33,3%, 35,7%, 42,9%) az EP-átlagot (31%) is meghaladta.

A magyar nemzeti parlament nemi viszonyaitól feltűnően eltér ez az adat.

A politikai tapasztalat vizsgálata azt mutatja továbbá, hogy az új keleti tagok képviselői gazdagabb parlamenti és kormányzati háttérrel rendelkeztek, mint a régiek. Az iskolai végzettségre vonatkozó elemzés szerint 2004-ben egy, 2009-ben pedig csak két olyan képviselő érkezett az kelet-közép európai tagállamokból, akiknek nem volt felsőfokú végzettségük. A gazdag tapasztalatok és a magas végzettség ellenére azonban a keletiek hátrányba kerültek az EP vezető pozícióinak elosztásánál, kivételnek csupán a méretüknél fogva jelentősebb lengyelek számítottak. A képviselők bemutatását a szerző az attitűdjeik elemzésével zárja. A kérdőíves adatfelvétel eredményei szerint az új képviselők a 2004‑2009-es ciklusban jellemzően integrációpártibbak a régieknél, amely különbség később eltűnt. További érdekes eredmény, hogy a kelet-közép-európai képviselők jobboldalibbnak tartják otthoni pártjukat, mint az európait.

Az elméletek között megemlített strukturalista-funkcionalista elmélet megkülönbözteti a saját meggyőződése szerint cselekvő megbízott (trustee) és a kötött mandátummal bíró, a választók utasításait követő küldött (delegate), valamint az ezeket felváltva alkalmazó politikus (politico) képviselői szereptípusokat. Bíró-Nagy András e tipológia segítségével vizsgálja a továbbiakban a kelet-közép európai EP-képviselők szavazói magatartását, az EP-ben található pártjukhoz való lojalitását. Az EP-képviselőket ugyanis tagállami pártjaik jelölik, tőlük függ újrajelölésük, ugyanakkor – ahogy azt a szerző megállapítja – az EP-pártjuktól függ, hogy milyen pozíciót képesek megszerezni és így milyen eredményességet képesek otthoni választóiknak és pártjuknak felmutatni.

Az EP-n belüli pártkohézió, tehát az európai párthoz való lojalitást Bíró-Nagy az ún. „Agreement Index” segítségével elemzi. Az index 0 értéke a pártcsoport teljesen eltérő szavazását, az 1-es értéke a teljes egységet mutatja. Az euroszkeptikus pártokat leszámítva 2004 és 2009 között 0,85 fölötti értéket mutatott a pártkohézió, amely a következő ciklusban tovább erősödött. A kelet-közép-európai képviselők átlagosan az esetek 93%-ában szavaztak együtt az európai pártjukkal 2004 és 2009 között, ami 2009 és 2014 között 1%-kal csökkent.

Vizsgálata során Bíró-Nagy arra a megállapításra jut, hogy az új keleti tagállamok képviselői egyenesen erősítik az európai pártkohéziót.

A könyv talán legérdekesebb része az kelet-közép-európai képviselők szerepeiről szóló megállapításai. A szerző az említett szakpolitika–politika és az uniós–nemzeti elköteleződés mentén különböztet meg négy képviselői szerepet. Az uniós szakpolitikusok európai szintű szakpolitikai ügyekkel foglalkoznak, ugyanakkor tevékenységük során nem a nemzeti érdekérvényesítés az elsődleges szempont. A nemzeti szakpolitikusok ez utóbbi tekintetében különböznek, hiszen ők a küldő ország számára kívánnak szakpolitikai előnyöket kialkudni. Az uniós politikusok az EU egészét érintő politikai kihívásokkal, míg a nemzeti politikusok a tagállami stratégiai politikai célokat, érdekeket tartják szem előtt.

A kérdőíves vizsgálat eredményei alapján a kelet-közép-európai képviselők relatív többsége az uniós szakpolitikusi szerepbe sorolható, amit a nemzeti szakpolitikusi, az uniós politikusi, végül alacsony esetszámmal a nemzeti politikusi követ. Bíró-Nagy a választási rendszer zártságát–nyitottságát és a képviselői karrierutakat vizsgálja, mint a szerepre ható tényezőket. A kutatás azt mutatja, hogy a választási rendszernek nincs érdemi befolyásoló hatása még a nyílt listák esetében sem. A karrierutak tekintetében érdemes kiemelni azt a megállapítást, hogy

nem igaz, hogy az EP „politikai elfekvő” volna, hiszen sok korábbi kelet-közép-európai képviselő világos karriercélként tekint az EP-re. Bíró-Nagy András kiemeli továbbá, hogy Magyarországról ráadásul sok EP-képviselő magasabb nemzeti pozícióba tudott visszatérni, mint Schmitt Pál és Áder János köztársasági elnökök.

Bíró-Nagy András Integráció Európába: Közép-európai képviselők az Európai Parlamentben című könyve betekintést enged az Európai Uniós nehézkesnek tűnő intézményrendszerének emberi dimenziójába. Nem egyszerű elitkutatásról van ugyanakkor szó, hiszen az egyre nagyobb súlyú Európai Parlament döntéshozóit vizsgálja a szerző. Minden hasonló kutatás esetében van egy természetes időbeli korlát, azonban a két ciklus tíz éve lehetőséget ad a trendek bemutatására, ívek meghúzására. A könyv továbbá egy magyar nyelven korábban nem ismert szakirodalommal ismerteti meg az olvasót.

Önálló anyagként is használható az Európai Parlamentet bemutató fejezet az akadémiai szférán túl az ismeretterjesztésben és a felsőoktatásban. A könyv további nagy erénye, hogy lerombolja azt a mítoszt, hogy az európai képviselőség csak a tagállamokban sikertelen politikusok, a helyi radikálisok és a kiöregedett nemzetállami politikusok karrierlehetősége. Az EP politikai súlyának növekedése, a nemzetállami-közösségi konfliktusok erősíthetik a téma súlyát és népszerűségét.

A további kutatások, a képviselői szerepek változásának vizsgálatához elengedhetetlen mű Bíró-Nagy könyve.

A politikai elem erősödése nyomán azonban remélhetőleg nem történik meg az, ami az elitkutatások esetében gyakori, azaz a nem zárkóznak majd el a jövőben sem a kelet-közép-európai képviselők a kutatókkal való együttműködéstől.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.