A 21. századi technikai fejlődés és a társadalmi változások hatására a pszichológia egyre inkább elköteleződni látszik a természettudományos felfogásmód mellett. Ez határozza meg a kutatást, a képzéseket, az ellátórendszereket, sőt a „mindennapi pszichológiában” is egyre meghatározóbbá válik. Vajon tényleges tapasztalatainkat tükrözi ez a sokszor személytelen és mechanikus megközelítés?

„XIX. századunkat nem a tudomány gőzelme jellemzi,
hanem a tudományos módszer győzelme a tudományon.”
Friedrich Nietzsche
Kőváry Zoltán

Máriási Dóra és Vida Katalin Kritikai pszichológiát! Vitaindító a pszichológusok és a pszichológia társadalmi felelősségéről című írásukban három csomópont mentén (individualitás, a neutralitás, és a pszichológia mint természettudomány kérdései) fejtik ki a mainstream pszichológiára vonatkozó kritikájukat. Az alábbi reflexióban a harmadik ponthoz, a pszichológia mint természettudomány problematikájához szeretnék hozzászólni, mivel munkám és kutatásaim során elsősorban ennek a hatásaival szembesülök.

A modern tudományos pszichológia történetének kezdetei, tehát kb. a 19. század utolsó harmada óta küzd a tudományos legitimitás kérdésével, hiszen korábban a „lelki jelenségek” a vallás, a filozófia, a művészet, illetve a különféle ezoterikus-spirituális elgondolások „felségterületének” számítottak. A természettudomány és a pozitivizmus 19. századi térnyerése nyomán azonban felmerült az igény, hogy olyan koncepciók szülessenek az emberi pszichikummal kapcsolatban is, amelyek kiállják a „kemény” tudományosság próbáját.

Ennek következtében az a furcsa helyzet alakult ki, hogy innentől kezdve egy alapjában véve „külsődleges” tudományeszmény diktált a pszichológiának, vagyis a (természet)tudományosan elfogadottnak számító módszerek és szemléletmódok által behatárolt perspektíva határozta meg a hivatalos (akadémiai) pszichológiai kutatások tárgyának mibenlétéről vallott felfogást.

Így korlátozta a tudományosan vizsgálható pszichológiai jelenségek körét a kor egyik vezető irányzata, a behaviorizmus az objektíven megfigyelhető viselkedésre, de ugyanez mondható el a pszichofizika és a kísérleti lélektan korabeli törekvéseiről is. Hasonlóképpen vált a sok tekintetben persze kivételnek tekinthető Freud számára a fajfenntartás ösztöne azzá az elégséges tudományos (biológiai) alappá, amely szerinte megvédte a pszichoanalízist „az okkultizmus fekete szennyáradatától” (ahogy ezt egy Junggal folytatott beszélgetés során ecsetelte). Ebből kifolyólag korántsem tűnik meglepőnek, ha azt állítjuk, hogy a tudományos pszichológiát kezdetektől fogva az erős redukcionizmus jellemezte.

Ezt a hatást tetézte az is, hogy a pszichológia gyakorlati („klinikai”) alkalmazása elképzelhetetlen volt az orvostudományi, pszichiátriai kontextustól függetlenül, így a Michel Foucault által sokrétűen elemzett „medikális diskurzus” a maga összes hatalmi és ideológiai vonatkozásával messzemenőkig befolyásolta az ember pszichológiájáról vallott felfogást a kutatás, az elméletképzés és a praxist területén is. Az akadémiai pszichológia merev pozitivizmusa és redukcionizmusa, valamint a gyakorlati alkalmazást meghatározó medikalizációs tendenciák (vagyis a lelki zavarok orvosi jelenségként kezelése) a 20. századra létrehozták a pszichológia uralkodó, kezdettől fogva hegemóniatörekvésekkel jellemezhető paradigmáját, amit Richard Walsh, Thomas Teo és Angelina Baydala 2014-es enciklopédikus munkája (A Critical History and Philosophy of Psychology) nyomán „természettudományos pszichológiának” kell neveznünk. Ide tartozik a kísérleti pszichológia, a behaviorizmus, az 50-es években felbukkanó, majd uralkodóvá váló, később az idegtudományokkal vegyülő kognitív pszichológia, a vonáselméleti és a pszichometriai hagyományok, valamint az evolúciós pszichológia. (Ide sorolhatók azok a törekvések is, amelyek minden áron természettudományt akarnak csinálni a pszichoanalízisből, pl. az ún. „neuropszichoanalízis”.)

A természettudományos pszichológiák pozitivisták: általános törvényszerűségek után kutatnak az „emberi természettel” kapcsolatban, „kemény” tudományos módszereket (kísérleti, korrelációs-statisztikai, műszeres eljárásokat) alkalmaznak, megközelítésmódjuk legtöbbször dekontextualizált, redukcionista, biologizáló, valamint egy mechanisztikus ember- és világképen alapul.

A természettudományos pszichológia például hajlamos egyenlőségjelet tenni az empátia és a tükörneuronok tüzelési mintázata közé, vagy úgy véli, hogy a sikeres pszichoterápia bizonyítéka az, hogy annak nyomán új neurális kapcsolatok képződnek az agy adott területein.

Egyes gondolkodók, például Edmund Husserl azonban már igen korán (az 1910-es években) hevesen ellenezték ezeket „a tudat naturalizálására” tett erőfeszítéseket. Husserl szerint a természettudományt mintaképnek tekinteni ezen a területen teljesen téves felfogásmód, ami meghamisítja a pszichikai jelenségeket, hiszen a „pszichikai” nem a természettudomány tárgyának számító tárgyi „dolognak” tekinthető, hanem az intencionális élményben adott jelenségnek, „fenoménnek”, ami az átélő első személyű tapasztalatának a figyelembe vétele nélkül érthetetlen marad. Ez a tapasztalat pedig nem az idegsejtek aktivitásának tapasztalata, hanem egy sajátos, a leírás szintjén semmi mással nem helyettesíthető élménymező, amit emberi tudatnak nevezünk. A fenomének megragadására dolgozta ki Husserl a fenomenológia módszerét. (Ennek ismertetése meghaladná a reflexió kereteit, szerencsére az érdeklődő számos kiváló írást talál ezen a téren magyar nyelven is.) Husserl úgy vélte, hogy ha mégis a tudat naturalizálásának az útját követjük, az értelmetlen problémafeltevésekhez és hamis kutatási irányokhoz vezet, ezért a megoldás csakis az lehet, hogy ha módszereink igazodnak a vizsgálandó dolgok természetéhez.

Ha a pszichológiai tapasztalat nem „dolog”, akkor mibenlétét fenomenológiailag kell megragadni, kutatási módszereinket pedig ezt követően, ehhez illesztve kell kialakítani.

Husserl-lel egy időben jutott hasonló következtetésre a modern hermeneutika atyja, Wilhelm Dilthey is, aki azt állította, hogy az emberi jelenségek, megnyilvánulások nem függetleníthetők a maguk történeti kontextusától, ezért vizsgálatukhoz egy, a természettudományoktól eltérő szemléleti alapra van szükség, amit ő „szellemtudományok”-nak („Geisteswissenschaften”) nevezett. A szellemtudomány, mondja Dilthey, mindig az egyes személyt vizsgálja annak totalitásában, és sosem tekinthet el annak élettörténetétől; legfőbb módszere pedig a biográfiába ágyazott „megértő pszichológia”, amit Dilthey megkülönböztetett a „magyarázatra” törekvő, természettudományos kiindulású lélektantól. (Később a megértő lélektan helyett az interpretációt, a hermeneutikai hagyományt helyezte a középpontba.) A szellemtudomány kifejezés angolra lefordíthatatlan, ezért manapság inkább humán tudományokról beszélnek a szerzők.

A husserli fenomenológia és a dilthey-i hermeneutika mint ismeretelméleti (episztemológiai) alap a szintén a század elején induló – azonban önmagát Jürgen Habermas szerint „szcientista” módon félreértő – pszichoanalízissel együtt egy másfajta hagyomány kiindulópontjává vált. Walsh, Teo és Baydala említett könyvükben ezt „humán tudományos pszichológiának” nevezik. (A pszichoanalízis „szcientista önfélreértésén” egyébként azt értette Habermas, hogy bár Freud kutatási módszere egyértelműen fenomenológiai-hermeneutikai jellegű volt, elméletképzésében szigorúan ragaszkodott természettudományos előfeltevéseihez.)

A humán tudományos pszichológiák kontextualisták; képviselői leginkább az adott időben és kulturális térben létező konkrét egyén vagy közösség komplex vizsgálatát célozzák, kvalitatív történeti-interpretatív módszereket alkalmaznak, amelynek a tudományelméleti hátterét nem a pozitivizmus, hanem a módszertani hermeneutika jelenti.

Nem a bizonyítás, hanem a felfedezés stratégiáját követik, és a narratív gondolkodáson alapulnak, mivel számos emberi jelenség (gyász, szerelem, élettörténet, személyiségfejlődés) történeti jellegű, a logikai-tudományos gondolkodás számára csak korlátozottan hozzáférhető. A humán tudományos pszichológia paradigmájához tartoznak a különféle mélylélektani iskolák, a klasszikus humanisztikus pszichológia, az amerikai „idiografikus” személyiségpszichológia hagyomány (H. A. Murray, Erik Erikson), valamint az egzisztencialista és fenomenológiai irányzatok. A humán tudományos pszichológia például az empátiát olyan jelenségnek látja, ahol a felek egymásra hangolódása nyomán létre jön egy „interszubjektív” (alanyközi) rendszer, ahol lehetővé válik a kölcsönös értelem- és jelentéskeresés, ami sosem független a közös kulturális tapasztalattól. (Azért fontos itt a „rendszer” hangsúlyozása, mert az mindig több mint részeinek összessége, és nem vezethető vissza maradéktalanul egyik vagy másik részösszetevőre.)

A természettudományos és humán tudományos pszichológia szándékosan kisarkított szembeállítása korántsem azt hivatott közvetíteni, hogy az egyik paradigma „jó”, a másik pedig „rossz” volna. A pszichológiának megvannak azok a kutatási területei (pl. a kognitív folyamatok vizsgálata), ahol a természettudományos megközelítésmód a releváns. Gond akkor van, amikor ezt a perspektívát minden pszichológiai jelenségre kiterjesztik, és az egyetlen létező, valóban tudományos megközelítésként állítják be azt.

E hosszú tudománytörténeti és tudományelméleti bevezetésre azért volt szükség, hogy megértsük a pszichológia tudományát alapvetően meghatározó paradoxont. A tudományos kutatást és a szakemberek képzését döntően a természettudományos pszichológia dominálja; ennek kritériumrendszerére épül a kutatás és publikálás, ez határozza meg döntő módon a majdani szakemberek egyetemi képzésének tematikáját. Emellett egyre inkább befolyásolja a terápiás tevékenységet is azáltal, hogy a meghatározó fórumokon lépten-nyomon a „bizonyítékon alapuló” (evidence based) újabb és újabb technikák hatékonyságát és jelentőségét hangsúlyozzák az olyan módszerekkel szemben, amelyek ezeknek a jórészt külsődleges eredetű kritériumoknak kevésbé tudnak megfelelni. Ilyen pl. a kognitív viselkedésterápia bizonyított hatékonysága a dinamikus-feltáró terápiákkal szemben. (A kritériumrendszereknek jobban megfelelő kognitív terápiák rövid távon valóban hatékonyabbak, ám a dinamikus-feltáró terápiák hosszú távon sokkal eredményesebbek, és jóval kevesebb visszaesés következik be.) Ebben szerepet játszik az a torz felfogásmód, miszerint a legújabb mindig a legjobb is egyben, és ami régi, az elavult, elvetendő. Ez egyrészt megint a természettudományos kutatás logikáját követi, ahol az adott területen folyó kutatások mindig felülírják, érvénytelenítik a korábbi eredményeket, másrészt a fogyasztói szemlélet is tükröződik benne. (Az egyetemi oktatásban ez például úgy érhető tetten, hogy ismert olyan eset, amikor egy alapozó tárgy oktatója axiómaként azt verte a hallgatók fejébe, hogy 2000 előtt született szakirodalom hasznavehetetlen.) A jövő (klinikai) szakemberei tehát javarészt ebben a közegben szocializálódnak, ez képezi ismereteik bázisát, amit tovább erősít, hogy szakmai gyakorlatukat és kezdeti éveiket az orvostudomány presztízsére alapozó pszichiátria által dominált közegben töltik.

Itt azt tapasztalják, hogy az önmagát a 21. században biológiaiként definiáló, a természettudományos paradigma megfellebbezhetetlenségére apelláló pszichiátria „betegségfelfogása” és medikalizált diagnosztikai szisztémája köré szerveződik az egész ellátórendszer, és aki érvényesülni akar, annak ehhez igazodnia kell.

A paradoxon ott jön a képbe, hogy az orvosinak beállított diagnózis felállításához korántsem medikális úton jut el a szakember. Hiszen – leszámítva az olyan jelenségeket, mint pl. az intoxikáció nyomán létre jött tudatzavar – az nem „dolgokon” (pl. vérkép, műszeres vizsgálati eredmények) alapul, hanem „fenoméneken”, a kliens első személyű, illetve környezete tagjainak harmadik személyű verbális beszámolóin és megfigyelt viselkedésén. Ezekhez a pszichiáter/pszichológus sajátos jelentést rendel, azaz értelmezi azokat. Ha például megnézzük az oly gyakori borderline személyiségzavar néhány diagnosztikus kritériumát (pl. intenzív ürességérzés, intenzív, egyben instabil kapcsolatok), könnyen beláthatjuk, hogy ezekhez az adatokhoz, ami aztán a diagnózist és a terápiát meghatározza, még véletlenül sem biomedikális ismeretek útján jut el a szakember, hanem a fenomenológiai és hermeneutikai szemlélet implicit módon történő alkalmazása során. Kimutatták azt is, hogy azok a terapeuták, akik nem pszichodinamikus módszerrel dolgoznak, valójában sokkal többet értelmeznek, mint a pszichoanalitikusok, mivel a pszichoterápiás anyaghoz lehetetlen nem értelmező módon viszonyulni. Az értelmezés Heidegger szerint valójában nem is módszer, hanem létmód. Nem mindegy, hogy reflektálatlanul alkalmazzuk, vagy amennyire csak lehet, tudatosítjuk, hogy előfeltevéseink honnan erednek, milyen formában érvényesülnek elfogultságaink.

Az objektivitás ezen a területen (is) illúzió, annak erőltetése helyett (aminek következtében a szubjektív tényezők rejtetten érvényesülnek) iskolázott szubjektivitásra van szükség.

Tudni kell, hogy mikor és hogyan értelmezzünk, amire a pszichiátriai tankönyvek és a DSM diagnosztikai zsebkönyve nemigen készítik fel a hallgatókat.

Ugyanezt az ellentmondást lehet felfedezni a hallgatók klinikai esetmegbeszélő óráin is. A pszichológushallgatók szemesztereket töltenek az empirikus, kvantitatív kutatásmódszertan és a statisztikai eljárások elsajátításával. Amikor viszont esetekkel találkoznak, ahol emberi sorsokról van szó, rájönnek, hogy az élet nem függő és független változókról vagy szignifikáns korrelációkról szól, és az eset megértéséhez egész más ismeretekre van szükség. Ezekről jóval kevesebbet, vagy szinte semmit nem tanulnak képzésük során, tehát úgy kell ösztönös „fenomenológusokká”, „hermeneutákká” vagy „pszichobiográfussá” válniuk munkájuk során, hogy az episztemológiai reflexió szintjén alig van tudomásuk arról, amit valóban csinálnak. (Ez egyébként más, szociális szférában dolgozó szakemberekre is igaz, a kórházaktól a bíróságokig.)

Amikor az esetek megbeszélése során modern pszichoanalízisről, egzisztenciális pszichológiáról, élettörténeti megközelítésről, vagy épp arról beszélek nekik, hogy ne a betegséget, hanem a szenvedő individuumot keressék a másikban, akkor jó néhányan szóvá teszik, hogy lényegében ezek miatt jöttek pszichológia szakra, és az elmúlt éveik során erről, vagyis a humán tudományos pszichológiáról hallottak a legkevesebbet…

Ez a fajta indoktrináció azonban nemcsak a szakmai körökben érhető tetten, hanem a mindennapokban is. A nagy hatású kortárs történész, Yuval Noah Harari szerint (akinek a könyveit már a Bosnyák téri piacon is lehet kapni) az ember biokémiai működésének, agyi folyamatainak, genetikai rendszerének megértése nyomán a 21. században az emberek már nem autonóm lényekként látják magukat, akik kívánságaik szerint élik az életüket, hanem hozzászoknak ahhoz, hogy biokémiai mechanizmusok összességeként tekintsenek magukra, amelyet az idegpályákon futó ingerületek hálózata tart megfigyelés és irányítás alatt. A magam részéről ezt a „hozzászokást” inkább egy kulturálisan előállított, befolyásolásra ugyancsak alkalmas hamis szelfnek tulajdonítom, mintsem az adaptációs folyamat törvényszerű termékének. (A hamis szelf Donald Winnicott angol pszichoanalitikus fogalma, aki szerint azért, hogy ne veszítsük el azok támogatását, akiktől függünk, az ő elvárásaikhoz igazodva kialakítunk egy hamis ént, elrejtve valódi, autentikus önmagunkat.)

Ha mélyebben belegondolunk, akkor akár az erich fromm-i „szabadság elöli menekülés” újabb mechanizmusát is felfedezhetjük abban, ha az ember (pszicho-szakember és laikus egyaránt) „biokémiai mechanizmusok összességeként” tekint önmagára és másokra. Ahogyan az 1950-es, 60-as évek egzisztencialista és humanisztikus pszichológusai az akkori kor behaviorista determinizmusa ellen igyekeztek felvenni a küzdelmet, úgy tartom szükségesnek, hogy részben őket követve hasonló módon legyünk kritikusak korunk „neurologista” determinizmusával szemben.

Vissza kellene térnünk a humán tudományos pszichológiához, amely ugyan nem produkál bombasztikus eredményeket arról, hogy „felfedezték, melyik agyterület felelős” ezért és ezért a jelenségért (így a fogyasztói kultúra emberének folyamatosan gerjesztett, újdonság iránti igényét vagy a gyógyszergyárak elvárásait kevéssé elégíti ki), ám az, ahogyan a dolgainkról beszél, sokkal inkább tükrözi személyes mindennapi és szakmai tapasztalatainkat.

Hiszen ha egy bajba jutott, krízisben levő emberen akarunk segíteni, meg akarjuk érteni saját életünket vagy másokat, vajon mennyire számít releváns információnak az, hogy „ez azért van, mert agyunk úgy dolgozza fel…”?

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.