Fáber Ágoston (2018): Pierre Bourdieu: Elmélet és politika – Budapest; Napvilág Kiadó

Milyen összhangot lehet és kell teremteni elmélet és politika között? Összeegyeztethető-e a szigorú szakmai szempontok alapján művelt tudományosság a társadalmi cselekvéssel, a politikai akcióval? Pierre Bourdieu, a világhírű francia szociológus életművéről Fáber Ágoston írta meg az első magyar nyelvű értelmező kötetet.

Hadas Miklós

Pierre Bourdieu a 20. század utolsó harmadának legnagyobb hatású szociológusa volt, aki halála után 17 évvel is magasan vezeti a Google Scholaron a szociológusokra vonatkozó hivatkozások toplistáját. Emellett az egyik (utolsó?) közértelmiségi is, aki Jean-Paul Sartre-hoz, Michel Foucault-hoz vagy Noam Chomskyhoz hasonlóan képes volt túllépni szűkebb szakmájának keretein, és sokat tett annak érdekében, hogy a társadalmi viszonylatok legfontosabb kérdéseit a szakértők és a laikusok szélesebb körei számára is értelmezhető módon fogalmazza meg. Illetve, hogy e kérdésekkel kapcsolatban

politikai akciókat kezdeményezzen egy igazságosabb társadalom megteremtése érdekében.

Fáber Ágoston munkája a nagy francia szociológus pályájával kapcsolatos (egyik) alapproblémával foglalkozik. Nevezetesen: milyen összhangot lehet és kell teremteni a szigorú szakmai szempontok alapján megalkotott tudományos tárgy, illetve az ennek kapcsán létrehozott társadalmi cselekvések és politikai akciók között? A mű tétje tehát jelentős: nem csupán egy kiemelkedő szociológus pályaívének tudásszociológiai, ismeretelméleti megalapozottságú vizsgálatára irányul, hanem a szociológia tudományának a többi tudományszak közötti pozícióját, ha tetszik, a diszciplína beágyazottságának esszenciáját érinti.

A könyv alapkérdése, hogy vajon szembeállítható-e egymással a „tudós Bourdieu” és a „politizáló Bourdieu”. Más szóval: beszélhetünk-e egyfajta ismeretelméleti/szociológiai fordulatról az életművön belül, vagy sem? Ezek a kérdések úgy is értelmezhetők, hogy vajon a nagy francia szociológus ismeretelméleti fölfogása alapján lehetséges-e beavatkozni a társadalmi folyamatokba, illetve hogy a tudományos igazságok föltárása vajon jogosan értelmezhető-e politikai cselekvésként? Fáber válasza az, hogy noha az életmű során kétségtelenül megfigyelhető egyfajta eltolódás a politikai aktivizmus irányába, a „két Bourdieu” szembeállítása nem megalapozott. „Amellett érvelünk”, írja, „hogy a korai és kései Bourdieu szembeállítása is olyan konstrukció, amely csak igen korlátozottan alátámasztható” (199. old.).

Ezzel a tétellel maximálisan egyetértek. Fáber kellő alapossággal, egy érett szociológus kvalitásait bizonyítva fejti ki álláspontját. Az első három fejezetben lényegre törően foglalja össze Bourdieu szociológiájának és pályaívének főbb elemeit a származásától a kulcsfogalmain át az ismeretelméleti alapvetéseinek áttekintéséig. Majd figyelemre méltó összehasonlítást olvashatunk a Bourdieu és Luc Boltanski (vagyis az egykori mestertől fokozatosan eltávolodó, majd a mester halálát követően hozzá ismét közelebb kerülő tanítvány) társadalomelméletének eltérő és hasonló elemeiről. E fejezetek fő tétje, hogy Fáber ismeretelméletileg igazolja a szociológus társadalmi folyamatokba történő beavatkozásának legitimitását, továbbá igyekezzék megcáfolni a bourdieu-i szociológia determinizmusával kapcsolatos vádakat (amelyek többnyire összekapcsolódnak a „két Bourdieu” tézisével). A könyv utolsó részében a közéleti szerepvállalás és a tudatos cselekvés lehetőségeivel kapcsolatos bourdieu-i (és részben Boltanski-féle) álláspontok kritikai rekonstrukciójára kerül sor.

Fáber fő tézise, mely összecseng Bourdieu és egyik leghűségesebb tanítványa, valamint első számú észak-amerikai közvetítője, Loïc Wacquant álláspontjával, hogy az ismeretelméleti és „politikai fordulat” tételezése csak látszólagos. Vagyis a Bourdieu által képviselt tudományosság célja olyan állítások létrehozása, amelyek egyszerre igazak (tehát megfelelnek a logikus gondolkodás és érvelés követelményének) és valósak (tehát eleget tesznek az empirikus ellenőrzés igényének). Mindezzel összefüggésben, folytatódik a tézis, Bourdieu szociológiája (a nominalista megközelítéssel szemben) realista, emellett pozitivista (hiszen empirikusan igyekszik alátámasztani állításait). Továbbá realizmusa és pozitivizmusa konstruktivizmussal párosul, hiszen az elméletalkotás definíció szerint konstrukciós folyamat, amely objektív valóságként tételezi a társadalmi világot (ennek bensővé tétele, mint tudjuk, Bourdieu szerint a habituson keresztül történik). A Bourdieu-féle objektivista irányultságú konstruktivista strukturalizmus a viszonyokra helyezi a hangsúlyt, és összebékíti a konstruktivizmust a tudományelméleti realizmussal, ily módon a társadalmi viszonyokba történő beavatkozás elméletileg lehetségessé válik.

Fáber meggyőzően értelmezi a bourdieu-i szociológia és ismeretelmélet legfontosabb sajátosságait, midőn összefoglalja a francia szociológus gondolkodásának ama elemeit, amelyek szerint az ágensek fölszabadítása a reflexió eszközével fölvértezett szociológus feladata, aki nem valami mellett foglal állást, hanem azokat a folyamatokat bírálja, amelyek a társadalmi integrációt, vagyis a társadalom létét veszélyeztetik. A társadalmi folyamatokba történő beavatkozást Bourdieu a „tudomány fegyverzetében” képzeli el; következésképpen

a szociológus, ha komolyan veszi hivatását, nem is tehet mást, minthogy a rendelkezésére álló ismeretelméleti arzenál révén igyekszik részt venni a társadalom átalakításában. Ily módon politikai akciói és törekvései lényegében a helyes szociológusi magatartást képviselik.

A társadalomtudós küzdelmének és törekvéseinek tétje tehát nem csekély: a szociológus a társadalmi világ legitim ábrázolásának jogát igyekszik visszaszerezni azoktól (legyenek akár politikusok, közgazdászok vagy újságírók), akik azt illegitim módon bitorolják. Ilyeténképpen a szociológus egyfajta meteorológusnak tekinthető, aki legfontosabb feladatának a rejtett uralmi mechanizmusok láthatóvá tételét tartja. Ahogy Fáber szellemesen megjegyzi: „a bourdieu-i szociológia a látható nemvalóság és a nem látható valóság közötti ellentét láthatóvá tételét állítja saját tevékenységének középpontjába” (130. old., kiemelések az eredetiben).

Bourdieu szerint a társadalmi világban statisztikai valószínűségekről, nem pedig megváltoztathatatlan sorsszerűségekről van szó. (E ponton egyértelmű a weberi hatás is, állítja jogosan Fáber: a tudós ugyan nem jelölheti ki a követendő célokat, ám azt meg tudja mondani, hogy egy adott cél hatékony eléréséhez milyen eszközöket volna érdemes igénybe venni.) Bourdieu komolyan gondolja, folytatja szerzőnk, hogy „lehetséges az értelmiségiek kollektív cselekvésének realista programját megalkotni”; hogy „az emberek habitusában gyökerező, társadalmilag aluldeterminált innovációs potenciál tudatos cselekvéssel átalakítható”, és hogy „önreflexió révén a habitus is megváltoztatható, a mozgástér tágítható”.

Vagyis az elkötelezett szociológusnak lehetősége nyílik arra, hogy közbeavatkozzék. Ehhez „akarni kell a változást”, „akarni kell a szükségszerűséget”, vagyis „meg kell alkotni az értelmiségi cselekvés realista programját”.

Eme ismeretelméletileg alátámasztott tudományos krédó alapján érthető, hogy Bourdieu kezdeményezi egy nemzetközi kapcsolatok hálózatába szerveződő „kollektív értelmiségi internacionálé” létrehozását, mely képes lehet arra, hogy a fenyegetőnek vélt társadalmi változásokkal szembe szálljon. E célból rövid könyvek, viszonylag egyszerűbb nyelven megírt pamfletek (például a Liber Raisons d’Agir-sorozata) és fölvilágosító jellegű szociológiai munkák (mindenekelőtt a La misère du monde) elkészítésében is részt vesz, amelyekkel segíti az elnyomottakat, hogy fontos mondandójukat nyilvánosan megfogalmazhassák. Szemben tehát a determinizmus-vádat hangoztatókkal, a „szociológus felvilágosító, mozgósító tevékenységét nem tekinthetjük értelmetlen vállalkozásnak” – summázza Bourdieu szándékait Fáber.

Mindazonáltal szerzőnket nem érheti az a vád, hogy elfogult volna, és hogy kritikai távolságtartás nélkül viszonyulna könyve tárgyához. Miközben ugyanis megvédi Bourdieu-t a reflektálatlan determinizmus vádjától, több olyan kritikai megjegyzést is megfogalmaz, amelyek arra utalnak, hogy a determinizmus egyes összetevőivel kapcsolatos bíráló megjegyzések révén valóban lehet fogást találni Bourdieu-n. Emellett az életmű és a fogalomkészlet olyan sajátosságaira is fölhívja a figyelmet, amelyeket joggal tarthatunk problematikusnak a francia szociológus munkásságában. E tekintetben mindenekelőtt a habitusfogalommal kapcsolatos észrevételét kell említenünk, miszerint „a habitus fogalmának a társadalmi determinizmus felé tolódása miatt háttérbe szorulnak a spontán és/vagy meg nem magyarázható ’cselekvések’, vizsgálatuk szinte teljes mértékben elsikkad” (63. old., kiemelés az eredetiben). Ezt a kritikai megjegyzést magam is osztom (hozzátéve, hogy az életműben arra sem igen találunk példát, hogy Bourdieu a habitus internalizálásának, bevésésének különböző variációival szisztematikusan foglalkozott volna). Emellett jogosnak érzem azt a Boltanskitól származó állítást is, miszerint a bourdieu-i szociológia olyan „túlszocializált egyéneket feltételez, akik tulajdonképpen soha nem is kerülnek valós döntési helyzetekbe” (64. old.).

Megalapozottnak tartom Fáber ama kritikáját is, mely szerint Bourdieu társadalomelméletéből égetően hiányzik a racionalitás kérdésének aprólékos elemzése. (E fölvetések egybecsengenek Boltanski egyéb, Fáber által jól összefoglalt kritikai megjegyzéseivel is. Nevezetesen: Bourdieu mindenhol uralmat lát, a cselekvők illúziók rabjai, a tudóst és az egyszerű cselekvőt ismeretelméleti szakadék választja el egymástól, valamint a megközelítés olykor túlságosan determinisztikus, és nem számol saját kritikai alapállásával.) Azokkal a kritikai fölvetésekkel is egyetértek, amelyek a Bourdieu-féle értelmiségi internacionálé kudarcára mutatnak rá, továbbá hangsúlyozzák, hogy – szemben más francia szociológusok, mindenekelőtt Lahire munkásságával – Bourdieu nem foglalkozik a pszichológia és szociológia kapcsolatával sem, noha egy árnyalt habituselmélet szempontjából mindez elengedhetetlen volna.

Következő gondom, hogy Fáber mintha alábecsülné a marxizmus jelentőségét a bourdieu-i életműben.

Meglátásom szerint annak megfogalmazása kimaradt a könyvből, hogy – minden Marxot illető explicit kritikája dacára – a bourdieu-i szociológia alapvetően konfliktuselméleti alapokon nyugszik, azaz végső soron marxi gyökerekre vezethető vissza.

Fáber maga is – teljes joggal – hangsúlyozza például a mezőket elemezve, hogy a bourdieu-i szociológia a hatalmi harcokra koncentrál. A marxi és a konfliktuselméleti hagyománynak hangsúlyosabb figyelembe vételét két szempontból is fontosnak tartottam volna. Egyrészt ha a szerző mindezt megtette volna, ennek alapján kifejthető lett volna a társadalomtudós tevékenységének és a politikai cselekvés közötti összhangnak egy újabb összetevője. Más szóval, egy további nyomós érvet lehetett volna megfogalmazni a politikai fordulat Bourdieu pályája során betöltött ismeretelméleti megalapozottságának komplexitását illetően. Másrészt ily módon talán elkerülhető lett volna az előszó ama kiinduló (és szerintem téves) föltételezése is, miszerint a szociológia tudományát paradigmanélküliség jellemzi, és ez a tudomány „nem csak ma nem alkot, de talán korábban sem alkotott sosem egyetlen paradigmát” (11. old.).

Véleményem szerint a huszadik század első felének nagy paradigmáját, a harmóniaelméleti irányultságú parsonsi strukturalista-funkcionalista rendszerelméletet a huszadik század második felében egy újabb nagy paradigma, az alapvetően marxi hagyományból kiinduló konfliktuselmélet követte, mely a hatvanas években színre lépő európai szociológusgeneráció legjelentősebb képviselőinek munkásságát alapvetően meghatározta. Véleményem szerint Bourdieu az új paradigmát képviselő, az apák harmóniaelméleti megközelítésével szemben föllépő új generáció egyik kulcsfigurája, akinek sajátossága éppenséggel e történetileg fölvázolt generációs kontextusban válik jól megragadhatóvá.

Ugyanakkor maximálisan egyetértek Fáber ama megállapításával, miszerint Bourdieu tragikus hősnek tekinthető. Ezt az állítást legszebben az életmű lezárásaként is fölfogható Tudomány tudománya és a reflexivitás révén szemléltethetjük. Mint tudjuk, ebben a könyvében Bourdieu kísérletet tett arra, hogy saját pályáját tegye önreflexív elemzése tárgyává. Csakhogy, véleményem szerint, az eredmény nem egy objektivitás-igényű tudományos elemzés, hanem egy igencsak kétséges értékű önapológia lett, amelynek narratívája egyfajta üldözöttként és áldozatként mutatja be a főhőst. Mindez azért is elfogadhatatlan, mert a nyolcvanas évektől kezdődően az egyre inkább szektává váló Bourdieu-iskola teljhatalmú vezetőjeként központi pozíciót foglalt el a francia szociológiai mezőben is (ennek szimbolikus indikátora, hogy haláláig ő volt a Collège de France szociológiaprofesszora). Minden fontos lapot ő, illetve szövetségesei osztottak, miközben az őt kritizáló volt munkatársain és tanítványain kíméletlenül bosszút állt. (Persze a pályaív ilyetén hatalmi stratégiáinak vizsgálata nyilvánvalóan szétfeszítette volna a „két Bourdieu” kérdéskörével foglalkozó könyv kereteit.) Summa summárum:

Fáber Ágoston könyvét melegen ajánlom minden szociológusnak, önmaga beágyazottságára reflektálni kívánó társadalomtudósnak és társadalmi felelősségérzettől áthatott értelmiséginek.

Címfotó: The University of Alabama – edge.ua.edu

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.