Étienne Balibar – Jacques Rancière – Louis Althusser – Pierre Macherey – Roger Establet: Olvasni A tőkét. Budapest: Napvilág Kiadó, 2018.

Napjainkban fokozott érdeklődés figyelhető meg Marx A tőkéje iránt. Ez nem csak megjelenésének 150. évfordulója miatt van így, Piketty könyve, és a kapitalizmus 2008-as válsága is ráerősített erre. Egyre többen fordulnak olyan elméletek felé, mint a világrendszer-elemzés, vagy a társadalmi reprodukció elmélete, amelyek szintén feltételezik A tőke ismeretét.

Kiss Viktor

A politikai gazdaságtan társadalomkritikai fellendülése sem múlik a kétezres évek vége óta – hála bizonyos folyóiratoknak és szakkollégiumoknak. A tőkét olvasni tehát már nem számít annyira különös dolognak, mint mondjuk 1989 után, de azért még nem is kimondottan divat. Althusser könyve talán hozzájárul annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit keressünk Marx nagy művében, és baloldaliként mit kezdjünk vele a jelenben.

Althusser elgondolása szerint Marx munkásságának két nagy területe van. Az egyik a „történelmi materializmus”, ami a történelem tudománya, a termelési módok egymásutánjáról szóló elmélet. A másik a tudományfilozófia, a társadalmi tudás termelésének filozófiája, a „dialektikus materializmus”. Ez az elválasztás nagyon inspiráló volt annak idején, hiszen azt tanította, hogy a tudós feladata nem Marx unalomig ismert passzusainak „bűvölése”, téziseinek „ismételgetése”, munkáinak „továbbgondolása”, vagy „alkalmazása” a jelen korszak tényeire. Azt állította, hogy a történelmi materializmus már készen van Marx munkáiban, a baloldal aktuális helyzetétől függetlenül érvényes elemzési kerete a történelemnek. Csakhogy ebből az elemzési keretből nem tudhatunk meg semmit a minket érintő kérdésekről: hogy mit tegyen ma az értelmiségi és hogyan lesz ennek kapcsolata a „gyakorlathoz”. Ellenben a „marxi filozófiát” Marxnak nem volt ideje kidolgozni. A tudomány, a társadalmi tudás termelésének és politikai szerepének elmélete nem olvasható ki munkáiból.

Az Olvasni A tőkét arra vállalkozik – ezt nevezi Althusser „szimptomatikus olvasatnak” –, hogy A tőke hiányaiból, elhallgatásaiból, inkonzisztenciáiból tudjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy mit is akart tulajdonképpen Marx, a teoretikus, az értelmiségi, a filozófus, a politikus.

Althusser és szerzőtársai vaskos kötete tehát elsősorban ismeretelméleti munka. Azonban csalatkozni fogunk, ha a marxizmus, a politikai gazdaságtan, vagy a marxista közgazdaságtan valamifajta módszertanának megfejtését keressük benne. Althusser Marx-sza ugyanis éppen ezek ellen veszi fel a harcot: számára nincsenek „szaktudományok”, sőt a marxizmusnak sincsen „módszertana”. Az Olvasni A tőkét célja a marxista értelmiségi tevékenység – vagy ahogy ő hívta: a „teoretikus gyakorlat” – módszerét megtalálni. A forradalmi tudományét, amely egyben a forradalom tudománya is.

A könyv azért is nagy feltűnést keltett, mert – ahogy mondani szokták – „mindenkihez volt egy rossz szava”. Azt állítja, hogy mivel a marxi filozófiát (itt még egyszer hangsúlyozom, elsődlegesen a tudomány- és a tudástermelés filozófiájáról van szó) elfelejtették kidolgozni, marxistaként csupa olyan dologra vetemedtek, ami gyökeresen szemben áll magával Marxszal. Lukácstól Gramsci-ig, Sartre-tól a Frankfurti Iskoláig, Sztálintól a desztalinizáció híveiig (talán az egyetlen Lenin kivételével) mindenki hibás: az empirizmus, a historizmus, vagy a humanizmus bűnébe esik. Nagyon tanulságosak ezek az elemzések ötven év távlatából – hiszen bizonyos értelemben korunk „baloldali értelmiségijének”, „aktivista tudósainak” portréjaként is olvashatók. Ha másért nem, legalább azért, hogy figyelmeztessen: lehet ezen a módon gondolkodni, de annak nem biztos, hogy köze van Marxhoz. Althusser ennyiben az első, aki posztmarxista értelemben a marxizmus tudatos dekonstrukcióját végzi, vagyis Gregor McLennant parafrazálva, beazonosítja a „marxizmus ismeretelméleti fő bűneit”.

Ennek során válaszol az őt érdeklő talán legfontosabb tudományfilozófiai kérdésre: mitől lesz a tudás, az ismeret, amelyet termelünk tényleg forradalmi, vagy ahogy ő fogalmaz: mi különbözteti meg az elméletet az ideológiától? Az Olvasni a tőkét egyik központi tézise, hogy a tudomány kérdése nem ismeretelméleti kérdés: a valóságra, a hasznosságra, az impakt faktorokra, a tiszta tudományra vonatkozó hivatkozás mind korunk „tudományos ideológiája” – abban az értelemben, hogy Althusser számára az „ideológiák” szférája a fennálló világ részét képező szellemi jelenségeket jelenti. Egyetlen korszak sem lehet meg gondolatok nélkül, az ideológiák ugyanis nélkülözhetetlenek az adott társadalom fenntartásához és fejlődéséhez. Természetesen itt nem csak a valóságot elfedő „hamis tudat” számít ideológiának. Éppen ellenkezőleg: Althusser szerint a „felépítmény”, tehát minden olyan gondolat, ami összefér egy korszakkal (tudomány, vallás, politika, jog, művészet stb.), betölti a maga kis szerepét, ami miatt az egész fennáll.

Lehet például, hogy éppen egy objektíve „igaz” és a valóságot erősen kritizáló gondolat lesz a fő ideológia – azáltal, hogy a tudástermelés a tőke rendszerén belül jön létre, így a tőkerendszer működési logikáin belül hat (vagy egyáltalán nem is hat), tehát végső soron annak fennmaradását segíti elő.

Valójában ugyanis Althusserék szerint a tudományos termelést úgy kell felfogni korunk társadalmában, mint egy alstruktúrát, amely sajátos mechanizmusok mentén termeli a tudást – beillesztve azt a többi struktúra közé. Ahogyan e mechanizmusok létrehozzák a tudományos vizsgálat tárgyait, a vizsgálódás módjait és szerepeit, a megismerési effektusokat, ezek már behatárolják, hogy mire lesz alkalmas a végeredményként létrejövő tudás, és milyen körben mozoghatnak a levont következtetések. A tudás, amely a tudás termelési rendszere számára készül és azzal összefér, nem forradalmi „teória”, hanem tartalmától függetlenül „ideológia”.

Egy 1968-as, magyarul is megjelent interjújában (Althusser: „Marx – az elmélet forradalma” címmel) Althusser még radikálisabban fogalmazott: az értelmiségire leselkedő legnagyobb veszély nem önmagában az, hogy a mai nyugati társadalomban kispolgárrá válik. Az egyetemi állások, a kutatói lét, a középosztálybeli életforma és az elit-pozíció, amit a legtöbb értelmiségi betölt, szükségszerűen kispolgári létformához vezetnek – hiába hitegeti magát az értelmiségi az ellenkezőjével. A legnagyobb veszély, hogy e társadalmi helyzetnek megfelelően elfogadja a tudományos rendszer által felkínált szerepeket, kérdéseket, témákat és megismerési módokat – ezzel pedig szellemileg is részévé válik a tőke rendszerének.

Vagyis Althusser azt a kérdést szegezi az utókornak, hogy lehet-e tényleges forradalmi tudományt létrehozni, ha mindezt korunk tudástermelési struktúráján belül, az ott felkínált „szerepek” és „módszerek” mentén tesszük?

Hiszen mennyiben lehet felforgató az értelmiségi, ha a tudományos világ, vagy a fennálló politikai-kulturális-aktivista-média közege számára termel, ha az ezekben érvényesülés, az ezek által kínált egzisztencia, elit szubkultúra és kapcsolati háló vonzza?

Althusser tehát azt mondja, hogy a legtöbb úgynevezett „baloldali, vagy kritikai tudomány” (még ha marxizmusnak nevezik is) tulajdonképpen maga a konformitás, maga az ideológia – ha nem tud létrehozni „tudományos forradalmakat”, ha nem talál olyan „új tárgyakat”, új elméleti fogalmakat, amelyek kifordítják a gondolkodást a sarkából. Althusser megismétli a Kautsky és Lenin által is vallott nézetet, miszerint „minden forradalmi gyakorlatnak szüksége van forradalmi elméletekre”. A valódi határ tehát aközött van, hogy az értelmiségi ideológiát termel, vagy inkább elméleti gyakorlatot folytat-e. Tudatosan reagál saját pozíciójára a tudás termelésének során, vagy egy gépezetbe illeszkedve végzi szellemi tevékenységét? Kiszolgája a fennálló struktúrák vágyát a tudásra, vagy – és talán ez a legfontosabb – hisz abban, hogy a világ egészének új típusú bemutatása rombolja le azokat a szellemi és lelki korlátokat, amelyek a radikális-forradalmi cselekvőket meggátolják abban, hogy ténylegesen cselekedjenek? Egy új elmélet, amely radikálisan máshogy látja a világot, újraformálja a politikai teret és felborítja a diskurzusok és identitások korábbi rendjét. Azt a rendet, amelyen a hatalom gyakorlása és a lázadás pacifikálása/eltérítése/szublimációja alapult. A tudományos forradalom célja tehát a politika intellektuális újraalapozása. Nem véletlenül érezte szinte élete végéig Althusser, hogy az „akadémiai” „elméletet” csak a kommunista párt „gyakorlata” ruházhatja fel a kívánt politikai hatással, bár 1968 után már maga is egyre kevésbé hitt ebben.

Althusser azt üzeni a múltból, hogy amire szükségünk lenne, az a tudományos szerepek elutasítása, a tudástermelés fennálló struktúráinak opponálása, a tényleges radikális cselekvőkkel való kapcsolatok keresése, törekvés az elméleti eredetiségre (és persze az elmélet melletti kiállás az empirizmussal és pragmatizmussal szemben). No meg a determinizmus, az ökonomizmus, a redukcionizmus, a moralizálás, az ideológia kritikájának azok az útjai, amiket a posztmarxizmus számtalan formában bejárt Laclau-tól Zizekig. Természetesen ma már az eredeti mű állításai nem feltétlenül váltják ki azt az euforikus hatást és szellemi izgalmat, mint annak idején. És annyian vitatták már téziseit, hogy talán egyikben sem tudunk már hinni annyira, mint némely követője kezdetekben.

Az Olvasni A tőkét című műnek ezen az „értelmiség-kritikai” vonulatán túl van egy másik fontos hozadéka is, ami nélkül nem érthetjük meg a társadalomkritikai elméletek fejlődését az elmúlt fél évszázadban. Ahogyan arról már volt szó, Althusser a „történelmi materialista tudomány” és a „dialektikus materialista filozófia” merev elválasztása során azt állítja, hogy előbbi (a történelmi materializmus) nem alkalmas korunk tényleges társadalmi-politikai folyamatainak elemzésére. A történelmi materializmus megmagyarázza ugyan, hogy hogyan jött létre a kapitalizmus, a világtörténelmi korszak, amiben élünk, de nem magyarázza meg, hogy hogyan jött létre a tőkés társadalom, ami az életünk tényleges keretét adja.

Az Olvasni A tőkét legnagyobb hatású tézise szerint Marx fő műve nem a kizsákmányolás, a kapitalizmus fejlődéstörvényeinek, végzetes válságainak, a proletariátus elszegényedésének és forradalmivá válásának stb. tudományos leírása (ahogy a marxisták mindvégig gondolták és a létező szocializmus államideológiája is tanította), hanem kísérlet annak a módszernek a kidolgozására, hogy hogyan jussunk el a tőkés társadalmi forma forradalmi értelemben vett „kritikai elméletéhez”.

Althusser valódi elméleti forradalmat indított el ezzel a megállapításával – talán azt, amire vágyott –, de mi volt ebben annyira eredeti? Nem más, mint a meggyőződés, hogy a mai korszak kialakulásának és működésének leírása nem egy, hanem két külön elméletet igényel. Az előbbi, a történelmi materializmus készen van, az utóbbit ellenben még létre kell hozni, hiszen a kortárs társadalom elméletéből érthető csak meg az emberek tényleges „működése” ugyanúgy, mint a kínálkozó politikai perspektívák. Ebben az értelemben Althusser könyvének legfontosabb hatása nem a strukturalizmus melletti kiállása (bár ez tette őt a posztstukturalista-posztmarxista társadalomelméletek egyik előfutárává), hanem a politikai gazdaságtan valóságos kiiktatása a marxizmusból. A történelmi materializmusból nem vezet út a társadalom elméletéig – és mindez éppen A tőkéből „derül ki”. A társadalom autentikus és új elméletére van szükség – amit Marx nem dolgozott ki. Azért ez – lássuk be – nem semmi.

„Marx vizsgálatának tárgya tehát az aktuális burzsoá társadalom, amelyet történelmi eredményként gondol el: de e társadalom megértése korántsem ezen eredmény keletkezésének elméletét veszi alapul, hanem kizárólag a „test”, vagyis a társadalom aktuális struktúráját, anélkül, hogy a keletkezés ebben bármiképp is közreműködne. E paradox beállítódás, amelyet azonban Marx történelemelméletének abszolút lehetőségfeltételeként kategoriálisan vállal fel, két különböző problémára világít rá különállásuk egységében. Itt van először is az a fölvetendő és megoldandó elméleti probléma, hogy megmagyarázzuk a mechanizmust, amelynek révén a történelem az aktuális tőkés termelési módot, mint eredményt megtermelte.

De ugyanakkor van egy másik, ettől tökéletesen különböző elméleti probléma is, amelyet azért kell fölvetni és megoldani, hogy megértsük, hogy ez az eredmény éppen egy társadalmi termelési mód, egy társadalmi létezésforma, és nem esetlegesen termelt létezés; e második probléma alkotja A tőke elméletének tárgyát – anélkül, hogy egy pillanatra is összekeveredne az elsővel. Ezt a Marx megértéséhez teljességgel alapvető fontosságú különbségtételt kifejezhetjük úgy is, ha azt mondjuk, hogy Marx az aktuális társadalmat (és az összes más múltbeli társadalmi formát) egyszerre tekinti eredménynek és társadalomnak” – írja Althusser az Olvasni A tőkétben (79. old.)

Majd így folytatja:

„Az aktuális társadalom nemcsak eredmény vagy termék: ez az a különös eredmény, termék, amely társadalomként másként funkcionál, mint egyéb eredmények, egyéb termékek, amelyek ettől eltérően funkcionálnak. Erre a második problémára válaszol egy termelési mód struktúrájának elmélete, A tőke elmélete. A társadalom itt „testként” van véve, mégpedig nem akármilyen „testként”, hanem olyanként, mint amely társadalomként funkcionál. Ez az elmélet teljesen elvonatkoztat a társadalomtól, mint eredménytől, és ezért szögezi le Marx, hogy e probléma magyarázatára a mozgás, az egymásutániság, az idő és a keletkezés semmiképpen sem szolgál válasszal.” (80. old.)

Althusser elméleti munkássága ama probléma körül bontakozik ki, hogy a tőkés termelési mód és a tőke logikája egyfelől, illetve a modern társadalmak egészének a szerkezete másfelől nem állnak ok-okozati viszonyban egymással – csupán „végső soron” határozza meg előbbi az utóbbit, ahogy a „túldetermináltság” fogalma kapcsán ezt Althusser For Marx című munkájában már korábban is kifejtette. Althusser szerint a korábbi marxisták ezt a kérdést vagy fel sem vetették, vagy teljesen hibásan oldották meg (Lukács és Sztálin ennek a két negatív végpontja persze, de Gramsci is alaposan eltévedt Althusser szerint). Ő maga egy Spinoza elgondolásain alapuló megoldást javasol, amely „a strukturális okság” fogalma mentén tiszta strukturalista képét nyújtja a kortárs kapitalizmusnak – egy olyan autonóm társadalomelméletet, amely viszonyulási pontként szolgálhatott később a posztmodern és a posztmarxizmus létrejöttekor.

Az Olvasni A tőkét az állítja, hogy a kapitalista gazdasági rendszer elmélete helyett a tőkés társadalom újratermelésének elméletére van szükség, mert „minden termelési mód szüntelenül újratermeli a termelés társadalmi viszonyait, amelyeket működése előfeltételez”. (478. old.) Vagyis a társdalom a termelés előtt – és nem az után van. Ahogyan korábban ezt bemutattam, sok tekintetben ez a gondolat vált a posztmodern és a posztmarxizmus egyik elsődleges kiindulópontjává. Maga Althusser pedig az egyik nagy „előfutárrá” vált (de amúgy is: olvasatokról, diskurzusról, hiányról és lacani valós-ról beszélni már önmagában is elég lett volna), hiszen vele vitatkozva, vagy éppen benne csalódva indultak el azok a nagy gondolkodók, akik ezen irányzatok központi alakjai lettek később.

És akik

a „kapitalizmus” törvényszerűségei helyett „a tőkés társadalmak” működését kívánták megérteni.

Zárásként mindenképpen érdemes feltenni azt a kérdést, hogy miért nem fejtett ki Althusser szinte semmilyen hatást a régió és különösen Magyarország szellemi életére? Miért nem ismeri és miért nem tartotta fontosnak szinte senki a hatvanas évek francia szellemi életének egyik központi alakját, aki a következő évtizedekben minden vitának elengedhetetlen hivatkozása az angolszász világban?

Ennek hátterében egy szerencsétlen egybeesés áll. Althusser ugyanis mindvégig szerette volna a létező szocializmusok országaiban is tematizálni a számára fontos kérdéseket. Ez azonban két okból is hamvába holt kísérlet maradt.

Először: műveit a hivatalos csatornákon keresztül kívánta terjeszteni, tehát a párt és a hatalom emberének számított, „egy francia sztálinistának”. Tanulmánykötetét idehaza például – ahogy Takács Ádám a mostani előszóban kiemeli – Gerő Ernő, a Rákosi-rendszer emblematikus figurája fordította és persze eközben irányította az egész kiadási folyamatot. Nem nehéz kitalálni, hogy Althusser munkásságának melyik része került bele, és mi lett a mű üzenete.

Másrészt: Althusser éppen akkor beszélt antihumanizmusról, amikor idehaza a reformbaloldalon mindenki a sztálini rendszer humanista korrekcióján dolgozott; akkor állt ki a marxista ortodoxia mellett, amikor a hazai filozófiai élet inkább tágította volna a perspektívát; akkor ítélte el ‘68-at, amikor nálunk a szovjet csapatok éppen ‘68-assá tettek mindenkit. És persze Lukács elleni kirohanásai sem tettek túl jót a hazai baloldalon hírnevének, hiszen a hivatalos pártideológia is csak nagyon bizonytalanul fogadta be a XX. század legelismertebb magyar gondolkodóját.

Althussser „első élete” a hatvanas években nálunk érdektelenségbe fulladt, a „második”, az a hatás, amit az elmúlt évtizedeikben az Olvasni A tőkét a „baloldali” posztmodern és posztmarxista elméletekre gyakorolt, pedig szinte meg sem jelent, ahogy ezek az irányok maguk is alig. Ezért azt mondhatjuk, hogy

az Olvasni A tőkét az egyik legfontosabb könyv azok közül, amiket nem ismerünk.

(Újra)olvasására most itt a nagy lehetőség, hiszen ez a több száz oldalas szöveg három évnyi előkészület és munka után végre megjelent magyarul. E magyar kiadás sajátossága, hogy azokat a fejezeteket is tartalmazza, amelyeket az elmúlt évtizedekben a nemzetközi tudományos világ sem ismert, hiszen az angol kiadások korábban mindig csak Althusser és Etienne Balibar fejezeteit közölték. A teljes változat angolul is csak egy-két éve hozzáférhető. Ahogy Etienne Balibar, aki kimondottan ehhez az új magyar kiadáshoz írt előszót, hangsúlyozza: ezek az új fejezetek ahhoz is hozzásegítenek bennünket, hogy az althusser-i iskola működése mellett megértsük felbomlásának okait, azokat a belső feszültségeket, amelyek már ezt a nagy, közös projektet is áthatották.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.