A Fordulat folyóirat „Klímaváltozás és kapitalizmus” című 25. lapszámáról.

A Fordulat folyóirat 25. lapszáma szerint nem az emberiség hevíti a bolygót, hanem a fosszilis energiával fűtött, örök növekedésre törekvő kapitalista gazdaság. De vajon az ellenállás milyen formái következnek ebből a felismerésből? És mit mond a kötet Magyarország szerepéről ebben a folyamatban?

Kapelner Zsolt

Miközben Észak-Indiában 50 fok közelébe kúszott a hőmérséklet és kimerülőben volt a vízellátás, Európát pedig félelmetes hőhullám érte el, 2019. június 18-án a budapesti Gólya közösségi házban jelentős számú ember gyűlt össze a Fordulat folyóirat „Klímaváltozás és kapitalizmus” című új számának bemutatóján.

Az 1985-ben alapított folyóirat egy baloldali és kritikai elméletekkel foglalkozó diákközösség, a Társadalomelméleti Kollégium lapja, mely tematikus számaiban fordítások, könyvrecenziók és eredeti tanulmányok segítségével dolgoz fel olyan témákat, mint a digitalizáció vagy a gondoskodási válság.

Klímaváltozás és kapitalizmus

Ahogy a szerkesztők a lapbemutatón is hangsúlyozták, a Fordulat aktuális száma megpróbál alternatívát kínálni azzal a hamis elképzeléssel szemben, amely szerint a klímaváltozás az emberiség kollektív baklövése, és amely szerint a belénk kódolt rövidlátás miatt előbb-utóbb szükségszerűen szembe kellett kerülnünk egy ilyesféle katasztrófával. Ehelyett – amint a lapszámban szereplő több tanulmány is rámutat – a probléma gyökereit konkrét és a legkevésbé sem szükségszerű történelmi folyamatokban kell keresnünk, melyek szorosan kapcsolódnak a kapitalizmus 16. és 18. század közti kialakulásához.

Nem az emberiség hevíti a bolygót, hanem a fosszilis energiával fűtött, örök növekedésre törekvő kapitalista gazdaság.

Andreas Malm és Alf Hornborg a szám bevezető tanulmányában arra mutatnak rá, hogy a kapitalizmus azért tért át a fosszilis energiahordozók használatára a 19. században, mert a szén nemcsak kiszámíthatóbb energiaforrás volt, mint az olykor eltompuló napsütés vagy az alábbhagyó szél, hanem rugalmasabb is, hiszen egy gőzgépet bárhol üzembe lehet helyezni, egy vízerőművet azonban csak vízparton. A jórészt egyhelyben maradó dolgozókkal és államokkal vívott küzdelmükben a tőkések komoly előnyre tettek szert a fosszilis hordozók e tulajdonságainak köszönhetően.

Emellett – ahogy arra Jason W. Moore és Szigeti Attila rámutatnak –

az állandó növekedésre és terjeszkedésre alapuló kapitalizmus mindig is az olcsó természeti erőforrások (az olcsó nyersanyagok, az olcsó reproduktív munka stb.) kisajátításától függött.

A tőke uralma képtelen lett volna az eddigi növekedési ütemet produkálni, ha a gyárak nem használhatták volna az atmoszférát, a folyókat és a földfelszínt ingyenes szemétlerakóként, és ha a rendszer a szénre, az olajra és más nyersanyagokra nem úgy tekintett volna, mint bárki által szabadon megkaparintható javakra.

Nem véletlen tehát, hogy a globális kapitalizmus klímaváltozáshoz és általában környezetromboláshoz vezet. Mindez ugyanis a rendszer alaplogikájából következik. Éppen ezért Moore és Szigeti amellett érvelnek, hogy a jelen korszak megjelölésére nem az „antropocén”, hanem „kapitalocén” fogalma a legalkalmasabb – elvégre olyan korszakról beszélünk, melyben

nem általában az emberiség, hanem a kapitalizmus lépett elő földtörténeti jelentőségű tényezővé.

Az olcsó természet kora azonban erőszakos végéhez közelít. Ahogy arra Moore rámutat, a legtöbb természeti erőforrás ára folyamatosan növekszik az ezredforduló óta. A tőke kifogyni látszik az olcsón kisajátítható természeti erőforrásokból. A klímaváltozás felforgató hatásai, az egyre kiszámíthatatlanabb és zordabb időjárás, a példátlan méretű áradások és hőségek, valamint a klímamigráció pedig szintén komoly akadályokat fognak gördíteni a tőke végtelen növekedésének útjába.

A fosszilis kapitalizmus radikális kritikája

Ha a környezetrombolás és a klímaváltozás szorosan összefügg a globális kapitalizmus működésmódjával, akkor mégis mi lehet a teendő? A Fordulat 25. lapszámának több írása is óvatosságra int az olyan megoldásokkal kapcsolatban, melyek magát a kapitalizmust hívnák segítségül a saját maga által okozott hibák kijavítására. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának áruvá tétele, a széndioxid-kvótákkal folytatott kereskedelem és egyéb piaci alapú megoldások – melyeket Steffen Dalsgaard elemez kimerítően a számban – azt ígérik, hogy úgy segítenek megmenteni a bolygót, hogy közben pénzt is lehet keresni velük.

E javaslatok azonban egyrészt jellemzően minimális mértékben sértik csak a legnagyobb piaci szereplők – akik sokszor a vezető károsanyag kibocsájtók is egyben – érdekeit, másrészt pedig lehetőséget nyújtanak a legkülönfélébb „vállalkozók” számára, hogy kijátsszák a rendszert és profitra tegyenek szert anélkül, hogy bármit is hozzátennének a közjóhoz. Ami pedig ennél is fontosabb: e piaci alapú megoldások teljesen figyelmen kívül hagyják a klímaválság valódi okait, vagyis azt a módot, ahogy a globális gazdasági rendszer ma megszerveződik.

Teljes félreértés tehát abban reménykedni, hogy egy zöldre festett kapitalizmus képes lesz megoldani a problémát, amely éppen a kapitalizmus működésmódjában gyökerezik.

Mi más marad hát? Az olyan kijelentések, hogy „csak meg kell dönteni a kapitalizmust”, túlontúl leegyszerűsítők és nem igazán nyújtanak segítséget a politikai cselekvéshez. Az persze nyilvánvalónak tűnik, hogy szükségünk lesz bizonyos alapvető feltevések, gyakorlatok, szabályok és intézmények felülvizsgálatára. De pontosan hogyan kezdjük ezt el? „Ökofeminizmus” című írásában Ariel Salleh amellett érvel, hogy egy hatékony klímamozgalomnak radikális nézőpontváltásra van szüksége. Ahelyett, hogy a klímaváltozást a természet felett gyakorolt technológiai uralom kiterjesztésével és a gazdasági növekedés fenntartásával próbálnánk megállítani, inkább a fenntarthatóságra és az igazságosságra, a gondoskodásra és a reprodukcióra kell irányítanunk figyelmünket.

Ennek érdekében tanulnunk kell a feminista mozgalmaktól, a reproduktív munka elemzéseiből – melynek kizsákmányolása egyívású a természet kizsákmányolásával –, a bennszülött mozgalmaktól és így tovább. Szigeti emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem nem alapulhat kizárólag a gazdasági termelés és a társadalmi újratermelés kritikáján. Éppígy szükség van a tudomány és a technológia radikális újragondolására is. Bár nem reménykedhetünk abban, hogy egy varázslatos technológiai megoldás megment minket a katasztrófától, ugyanakkor a fosszilis kapitalizmust sem hagyhatjuk magunk mögött a tudomány és a technológia segítsége nélkül. Éppen ezért komolyan fel kell tennünk a kérdést: milyen lesz a posztkapitalista tudomány?

Mi a teendő?

Elfogadni azt, hogy szükség van az eddigi nézőpontunk megváltoztatására, egy dolog, mindezt politikai cselekvésbe fordítani azonban már egy egészen más feladat. Mi a teendő tehát és kinek kell cselekednie? Első ránézésre a legradikálisabb választ Andreas Malm „Forradalmi stratégia egy felmelegedő világban” című ökoleninista kiáltványából kapjuk. A szerző szerint éppen ideje lenne, hogy a klímaváltozás – azaz a fosszilis kapitalizmus – által leginkább fenyegetettek újra felfedezzék 1917 szellemét, és globális forradalmi mozgalmat indítsanak a hatalomban lévők ellen a fosszilis energiahordozók használata és az erőirtások teljes és azonnali megállítását, valamint a zöldenergiába irányuló befektetések jelentős élénkítését követelve.

Az írás hatásos érvelése és a Lenin-idézetek gyakori használata ellenére Malm kénytelen hamar belátni, hogy napjaink közhangulatát egy világ választja el az Októberi forradalom politikai körülménytől. A szerző maga is látja, hogy

a globális tőkének nincs Téli palotája, melyet megrohamozhatna Dél-Szudán, Banglades vagy Burkina Faso kiszolgáltatott népe.

E problémával szembesülve Malm gyorsan visszakozik, és Naomi Klein klímapopulizmusa mellett kezd érvelni. Eszerint egy lenini forradalom helyett arra van szükség, hogy összekössünk minden olyan mozgalmat a világon, melyek követelései valamilyen formában a klímaváltozáshoz köthetők, így kialakítva „a lehető legszélesebb összefogást”, amely megbirkózhat a problémával. Emellett nyomást kell helyeznünk a kormányokra és politikai pártokra is, teszi hozzá Malm.

Bár igen tisztelem Andreas Malm munkásságát (mind Fossil Capital, mind The Progress of this Storm című könyve felbecsülhetetlen értékű meglátásokat tartalmaz a kapitalizmus és a klímaváltozás radikális kritikusai számára), e cikkének mondanivalója lényegében a következőképpen foglalható össze: „bármit és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy megoldjuk ezt a problémát” – ez pedig, lássuk be, nem forradalmi stratégia, hanem csupán a józan észből következő belátások megerősítése.

Hogy lehetne tehát konkretizálni a józan ész e megfontolásait? Néhányan alulról építkező megoldásoktól várják a megoldást. Philip McMichael például a parasztmozgalmak történetét és olyan globális mezőgazdasági mozgalmakat elemez, mint amilyen a Vía Campesina. McMichael amellett érvel, hogy e lokalitásra, fenntarthatóságra, élelmiszerszuverenitásra és hasonló elvekre épülő mozgalmak olyan intézményeket és értékeket hoznak létre, melyek már egy növekedés utáni világ felé mutatnak, emellett pedig megmutatják azt is, hogy hogy lehet küzdeni e célokért.

Az ehhez hasonló, lokalitásra fókuszáló kezdeményezések nagyon fontos szerepre tehetnek szert a klímaválság fokozódása idején. Ahogy az Gagyi Ágnes Rebecca Solnit A Paradise Built in Hell című könyvének recenziójából is kiderül, a helyi közösségek elképesztő mértékű önfeláldozásra és szolidaritásra képesek olyan riasztó katasztrófák árnyékában, mint amilyen a Katrina hurrikán volt New Orleans-ban. Éppen ezért

XXX egy radikális klímastratégiában kulcsszerepe lehet annak, hogy egyrészt megszervezzük e helyi közösségeket, másrészt pedig rájuk bízzuk új gyakorlatok és együttélési módok kialakítását és igazgatását.

Ezzel szemben mások az alulról szerveződő megoldások és helyi kezdeményezések helyett az állam szerepére helyezik a hangsúlyt. Emma Piercy, Racher Granger és Chris Goodier behatóan elemzik a kubai kormány politikáját a Szovjetunió 1989-es összeomlása után, amely megroppantotta Kuba energia- és élelmiszerellátását. A szerzők amellett érvelnek, hogy a mezőgazdaság, az energiatermelés és a várostervezés radikális reformjaival az állam képes volt sikeresen megoldani az energia- és élelmiszerhiány legfőbb kihívásait, melyekkel egyre több állam szembesül majd a közeljövőben.

Mi a mi szerepünk mindebben?

E rövid recenzióban természetesen nem tudtam említést tenni a Fordulat új számában felbukkanó összes témáról és problémafölvetésről. A szám tartalmazza még többek közt Hódosy Annamária izgalmas cikkét a klímaváltozás hollywoodi reprezentációjáról, Gille Zsuzsa elemzését államszocializmus és környezetrombolás kapcsolatáról, és még több más írást is. Összességében azt gondolom, hogy a Klímaváltozás és kapitalizmus című lapszám értékes hozzájárulás e sürgető, ám gyakran sajnos méltatlanul alultárgyalt témához.

Hálás vagyok tehát a szerzőknek, fordítóknak és szerkesztőknek, akik roppant energiákat mozgattak meg annak érdekében, hogy e szám megvalósulhasson egy olyan intellektuális és politikai környezetben, amelyben a társadalomtudományok és ezen belül is a kritikai, radikális és baloldali társadalomtudományok művelése egyre nehezebbé válik. Ugyanakkor szeretnék némi konstruktív kritikát is megfogalmazni recenzióm zárásaként. Úgy gondolom, hogy

a lapszám nagyobb hangsúly is fektethetett volna arra a kérdésre, hogy a globális tőkés rendszer félperifériája, például Kelet-Európa miként járul hozzá a klímaváltozáshoz és hogyan tehet ellene.

Végső soron ugyanis ez az a régió, ahol ez a folyóirat is megszületett és ahol a legtöbben olvasni fogják.

A klímaváltozással foglalkozó társadalomelmélet jelentős része rendkívül absztrakt: globális trendekkel foglalkozik és egy globális politikai szövetség kiépítése mellett érvel. Emiatt nem könnyű belátni, hogy pontosan milyen szerepet játszhat e folyamatokban egy kis kelet-európai ország, például Magyarország egy állampolgára. E Fordulat-számban valamelyest megjelenik ez a perspektíva. Ám azt gondolom, hogy igazán eredeti és értékes elemzést jelenthetett volna egy olyan írás, amely mélységeiben tárta volna fel annak lehetőségeit, hogy hogy lehet szembeszállni a fosszilis kapitalizmussal a periférián.

E kritikai meglátással együtt is úgy vélem, hogy

e lapszám fontos hozzájárulást jelent a klímaváltozásról, kapitalizmusról és egy igazságosabb, fenntarthatóbb és – ami a legfontosabb – élhető bolygó kiépítését célzó mozgalmakról szóló társadalomtudományos és politikai diskurzusokhoz.

Ez az írás eredetileg a LeftEast nevű kelet-európai baloldali portálon jelent meg 2019. július 17-én „How Capital Heats the Planet: Introducing Fordulat Journal’s Latest Issue on Climate Change and Capitalism címmel. Fordította: Sidó Zoltán.

Címfotó: fotografierende – Pexels.com

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.