Kurt Weyland a „követő” forradalmakról, a spontán és a tudatos reagálásokról 

Jó volna, ha a politológiától Magyarországon egyre több olvasó ne csak azt várná, hogy elemezze a közvélemény-kutatási és koalícióalakítási alternatívákat, hanem azt is, hogy élesen megvilágítson hosszú trendeket és megmagyarázza azt, amit röviden külső-belső nexusnak nevezhetünk.

Csizmadia Ervin

Manapság, amikor egyre inkább a körül forog a kérdés, hogy úgynevezett nemzetközi szereplőknek (legyenek ők pénzügyi vagy bármilyen más hatalmasságok) van-e szerepük egy ország belpolitikában, talán nem árt, ha túllépünk a napi szintű megközelítéseken s egy kicsit mélyebbre ásunk. Kétségkívül igaz, hogy a világ körülöttünk átalakult, s a mai demokráciák működését hagyományos szemléletben nem tudjuk leírni. Nyilvánvaló, hogy napjaink politikát nem csak a belpolitikai versenytér szereplői (mindenekelőtt a pártok) formálják, noha sokszor lehet olyan érzésünk, hogy minden csakis és kizárólag a pártokról szól.  De ha egy pillanatra mégis eltekintünk a pártoktól, s képesek vagyunk tágabb perspektívát nyitni, olyan területek tárulhatnak fel előttünk, amelyeket nagyon ritkán vizsgálunk.

Ilyen terület a külső közegek szerepe a politikában. Milyen intézmények, erőcsoportok, szervezetek és személyek vannak hatással egy ország vagy ország-csoportok politikájára? Az alábbi írásban természetesen nem vállalkozom arra, hogy a témának akár csak vázlatos rajzát adjam. Szó sem lehet egy átfogó elméleti megközelítésről, csupán arról, hogy egyetlen szerző művét vizsgálva próbáljak elmondani néhány összefüggést, ami inspirálóan hathat gondolkodásunkra. Kérem az olvasót, ne ijedjen meg, amikor azt látja, hogy az alábbi szöveg régebbi korokról szól. El kell azonban mondjam az olvasónak, hogy a szöveget politikatudós írta. A tanulmány bemutatásával azt is (vagy inkább „is” nélkül) szeretném bizonyítani, hogy a világban a politológusok nagyon sokat foglalkoznak történeti kérdésekkel. Én magam a politikatudománynak ehhez az ágához kapcsolódom, és azt szeretném, ha Magyarországon is egyre több olvasó lenne, akik a politológiától nem csak azt várnák, hogy elemezze a közvélemény-kutatási és koalícióalakítási alternatívákat, hanem azt is, hogy élesen megvilágítson hosszú trendeket és megmagyarázza nekünk azt, amit röviden külső-belső nexusnak nevezhetünk. A régi idők példája tehát korántsem öncélú, hanem abszolút a mának, a mai Magyarországnak szól.

A külső és a belső erőtér interakciója, mint tudományos probléma

A sok külső-belső nexussal foglalkozó tanulmány közül is kiemelkedik a kiváló komparatív demokrácia-kutató, Kurt Weyland: The Diffusion of Regime Contention in European Democratization, 1830-1940 című tanulmánya.  Ő abból indul ki, hogy egy ország változásait sosem csak (sőt nem elsősorban) belső tényezők váltják ki, hanem a külső változási minta követésének igénye (Weyland, 2010: 1150). Ezek a minták, illetve a minták „feldolgozásának” módjai állnak a tanulmány centrumában. Ez az írás arra figyelmeztet bennünket, hogy bármennyire is fontosak voltak a fejlődési előzmények, a nyugatitól erősen eltérő politikai és társadalmi szerkezet, ezek önmagukban nem tudják megakadályozni, hogy ha van egy erős külső kihívás, akkor a társadalom reagálni akarjon rá. Előállhatnak tehát olyan pillanatok, amikor a releváns belső aktorok számára a külső ösztönzők adják meg a jelet a hatalomért való küzdelemre. Meglehet, ezek az aktorok és tágabban a „kritikus tömegek” nem mindig vannak ilyen élénk kontaktusban a külső környezettel, de Weyland szerint a 19. század korai demokratizálási (értsd: forradalmi) folyamatai ilyenek voltak.

A külső minták nagyon rövid idő alatt átjárták azokat az országokat is, ahol egyébként alig volt forradalmi hangulat.

Miért történhetett ez? Emlékezzünk csak az 1970-es évek spanyol vagy az 1990-es évek magyar átmenetére. Spanyol és nem spanyol kutatók véleményét idézve arra jutottam, hogy az átmenetek sikerét bizonyos „puha” körülmények is okozzák, mint például a múlttal kapcsolatos ellentétes vélemények nyilvános kimondásának felfüggesztése. Némiképp erre rímel Weyland elmélete, természetesen egészen más történelmi körülmények között. Hiszen ahhoz, hogy mondjuk 1830-ban vagy 1848-ban Magyarországon kövessék a francia mintát, jó néhány objektív körülmény figyelmen kívül hagyására lett volna szükség. Ha ugyanis ezeket (például az ország forradalomra való érettségét) mérlegelték volna, a forradalom biztosan nem indulhatott volna meg. Egy forradalom kirobbanásában tehát – mondja Weyland – nagy szerepe van a felszínes, szelektált ismereteknek. Ha például egy erősnek tűnő külső hatalommal szemben saját társadalma felkel, az egy másik ország „kritikus tömege” számára nem csak azt bizonyítja, hogy abban az országban mégis csak törékeny a hatalom, hanem azt is, hogy az ő országában is hasonló lehet a helyzet. „Ha nekik sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne” – alakulhat ki az a vélekedés, amely már elegendő egy „mintakövető” forradalom kialakulásához. „Egy külső precedens sikere – írja Weyland – aránytalanul nagy hangsúlyt kaphat és hirtelen újraformálhatja az aktorok helyzetértékelését és kockázatvállalási stratégiáját”. (U.: 1152). 1830−1848 és 1917−18 történelmi bizonyíték arra, amikor a tömegek „fittyet hánytak” az óvatosságra. Miért teszik kockára tömegek az életüket, bizonytalan információk alapján teljesen félretéve a racionalitást a változtatás reményéért?

Semmiképp sem a hagyományos költséghaszon számítás, sokkal inkább egy úgynevezett „kognitív heurisztika” alapján. Ez valami olyasmit jelent, hogy a „reális valóság” megismerése és értékelése helyett az aktorok a számukra kedvező tényekre támaszkodnak, nagymértékben bekalkulálva a tévedés kockázatát is (Uo.: 1153). Így lépéseiket a külső mintával való felszínes hasonlóságokra építik, és ez a felé löki őket, hogy ők is hasonló módon lépjenek fel, mint a tőlük teljesen idegen körülmények között fellázadó embertársaik. Ilyen szituációk értelmezésében és leírásában nem sokat segít, ha a motivációkat racionálisan akarjuk megközelíteni; racionálisan ugyanis a körülmények ellene szólnának annak, ami történik. Ám a kognitív heurisztikán alapuló döntések eleve felszínes információkat torz módon dolgoznak fel, nem szisztematikusan rendszerezik az információkat, hanem bizonyos dolgoknak, amelyek megragadják a figyelmüket, aránytalanul nagy jelentőséget adnak, és ezek alapján hozzák meg elhamarkodott döntéseiket.[1]

A kognitív heurisztika a magyarázata annak, miért van jóval nagyobb a hatása a drámai (forradalmi) változásoknak (1830, 1848, 1917), mint a mérsékelt (reformjellegű) átalakulásoknak (1832, 1867, 1884, 1918).

Egy rendszer összeomlása (mint a francia királyok megdöntése 1830 és 1848-ban, vagy Belgium elszakadása Hollandiától 1830-ban) hatalmas és látványos esemény; követhetősége tehát abban áll, hogy könnyebben generál mintát, mint azok a reformok, amelyeket hosszas alkuk során hoznak tető alá. Épp emiatt van, hogy sok ország politikai aktorai (és „kritikus tömegei”) akkor is belevágnak a forradalmi minta követésébe, ha ehhez a belső feltételek nem érettek. (Uo.: 1154).

A külső kihívásra adott belső válaszok típusai: egy tipológia

Weylandot viszont az utánzás mechanizmusai, a „követés” sikerének vagy épp kudarcának titkai érdeklik. Siker például, hogy – a Hollandiától való elszakadás után nem sokkal – 1830-ban létrejön a belga (liberális) alkotmány; és sikernek tekinthetőek a svájci alkotmányos reformok is, amelyek már közvetlenül a demokrácia felé mutattak. Kudarc viszont, hogy sok országban – az utánzás ellenére – nem következett be a forradalom előtti állapothoz képest előrelépés. Sem Németország, sem Itália, sem Lengyelország nem tud az 1830-40-es években előbbre lépni, és demokratizálódni. Még gyengébb az „utánzási hatásfok” 1848-ban, amikor a demokratizálódás eredményeképp egyetlen országnak sem sikerül – francia mintára – a monarchikus államformát köztársaságival felcserélnie (Uo.: 1156). 1917-et követően hasonló a helyzet: az orosz forradalmat több ország szeretné megismételni, ám mind Magyarországon, mind Szlovákiáéban, mind Poroszországban leverik a bolsevik hatalomátvételi kísérletet. (Uo.: 1156).

Leonilo “Neil” Dolirocon: A folytatódó forradalom – Manila, Nemzeti Galéria
Forrás: Nagarjun Kandukuru, CC

Az összehasonlító vizsgálat arra is lehetőséget ad a szerzőnek, hogy erre a problematikára is kitérjen: miért volt egészen más a munkásmozgalom fejlődése Nyugat-Európában és Kelet-Közép-Európában? Nyugat-Európában természetesen szintén léteztek bolsevik csírák, de ezek nem jutottak el hatalomátvétel kísérletéig, aminek az elitek nagyon tudatos magatartásában keresendő az oka. Lesz majd módom visszatérni erre is, amikor a magyar fejlődés társadalmi aspektusait (azon belül az elitek interakcióit) érintem: a nyugati elitek már a 19. században erős munkásmozgalommal találkoznak, amellyel szemben nagyon korán a „megelőző reformok” eszközéhez kell nyúlniuk. A forradalomtól, a lázadástól való félelem korán megtanította az eliteket például az állampolgárság kereteinek mind tágabbra vonására, a munkásságnak a nemzeti keretek közé való integrálására. (Uo.).[2]

A forradalmat, eszkalációt megelőző reform tehát az egyik lehetséges és sztenderd metódus, amit a fejlettebb országokban a 19. században már alkalmaztak.

Ha már most a 19. és a 20. századi demokratizálási folyamatokat globálisan nézzük, akkor az „utánzó” országok hatalmi elitje még három példát mutat számunkra: 1. Sikeres átültetés (replikáció); 2. Sikertelen átültetés; 3. Blokkolt alkalmazási kísérlet.

A négy lehetőség közül a sikeres replikáció volt a legritkább. De az 1830-31-es belga forradalommal ez történt, amikor nyílt konfliktus áll elő, mégpedig a holland király rossz helyzetfelismerése miatt. Belgiumot ebben az elszakadásban ráadásul támogatja a nagyhatalmi pozícióban lévő Franciaország is, amely 1792 és 1815 között uralja Belgiumot (Franciaország után Hollandia olvasztja be Belgiumot). A rossz királyi helyzetértékelés elszakadáshoz, önállósághoz és sikeres replikációhoz vezet. (Uo.: 1162)

Ahol a hatalmon levők erősnek látják a kihívókat, vagy meggyőződésből (esetleg számításból) inkább eltekintetnek az erőszak alkalmazásától, ott megpróbálják elhárítani a közelgő konfliktus hullámot azzal, hogy hitelesen elkötelezik magukat megelőző reformokra. Ezáltal megelőzik a diffúziót, kifogják a vitorlából a szelet. Mivel az időben meghozott reformokkal elkerülik az eszkalációt és az erőszakot, nincs radikális retorzió sem. Emiatt a bekövetkező kompromisszumos állapot gyakran tartós. Ilyen stratégia érvényesül 1830-31-ben Németországban (liberalizálás), 1832-ben Angliában (Reform Act), 1918-19-ben Angliában, Svédországban. Finnországban, Belgiumban (választójogi reformok – Uo.: 1157). A megelőző reformok legpregnánsabb példája azonban Dánia. 1848 előtt Dánia abszolút királyság, ahol azonban a francia események hatására megelőző reformokkal és nem forradalommal próbálkoznak. Ezzel Dánia már nagyon korán lépéseket tett a demokrácia irányába, míg – a parasztságát tekintve nagyon hasonló adottságokkal rendelkező Poroszország – egészen más fejlődési útra tért. Weyland a „személyi tényező”, a király szerpének különbségeit is elemzi: míg a porosz király „félrekezeli” (mismanagement) a válságot, addig a dán király gyors, „bár esetleges” döntéseket hoz. VII. Frigyes Vilmos fiatal és tapasztalatlan király volt, ám alkotmányos kereteken belül maradt és nyitott az általános választójog felé. „A megelőző 1848-49-es reformok – írja a szerző – talán a dán politikatörténet legnagyobb fordulópontját jelentik”. (Uo.: 1164)

A harmadik reagálás-típus a megakadályozott elterjedés (abortive emulation), amit sikertelen replikációnak is nevezhetünk. Ahol a hatalom erős és ellenáll, azonban erős az elégedetlenség, a rendszerellenes kihívók ideiglenesen túlerőbe kerülhetnek, egy nyílt és ingatag állóháború keretében. Falhoz szorítva a kormány engedményeket tesz, de fenntartja a hatalmát főleg az irányítást az erőszak szervek felett. Ahogy a szervezkedés és a kihívók ereje alábbhagy, a kormány eláll az ígéreteitől és egyenként visszavonja az ígéreteit, szalámi- taktikával kerülve el a zavargások újabb fellángolását. A legrosszabb kimenetel a rendkívül erős retorzió, amely évekre is visszavetheti az országot. Mint például Lengyelország 1831 után, Ausztria/Magyarország, az olasz államok, 1849 után, Magyarország és Bajorország 1919 után, Olaszország 1922 után, vagy Spanyolország 1923 után.

Végül a negyedik típus a blokkolás. Ez olyan országokban történik, ahol a hatalom egyértelmű erőfölényben van és a külső változási impulzusokra határozottan reagálva megakadályozza a minta terjedését. Ezekben az esetekben lecsapnak a nyilvános vitákra, megakadályozzák az ellenzék kialakulását és minden lehetséges eszközzel fenntartják a monolit rendszert.  Ez nemcsak a konfliktus kialakulását előzi meg, hanem évekre útját állja a változtatás lehetőségének. Ilyen blokkolás zajlik Ausztriában, Poroszországban, Oroszországban és Spanyolországban 1830-as években, illetve Oroszországban ismételten, 1848-ban. De a blokkolás legszélsőbb esetei a két háború közötti diktatórikus rendszerek, amelyek egyenesen a liberális demokrácia hanyatlásából merítik érveiket. (Uo.: 1167)

Weyland azonban még ezen is túllép, amikor az 1830-as és az 1848-as európai forradalmak különleges, Európán túli szétterjedéséről is beszél. Sok-sok szerzőt beidézve (akik beidézésétől én eltekintek) kiemeli: 1830-ban és 1848-ban nem csak Európa szerte, de Latin Amerikában is futótűzként terjedtek a forradalmi minták, hatalmas rezsim-konfliktusokba torkollva. 1848 a kettő közül is a sokkal erősebb, a rendszer-konfliktusok történetében a „szétterjedés” vitathatatlanul leggyorsabb példája: 1 hónap alatt mindenhová eljutott, ahová csak lehetett.[3]

Ha a világ szinte minden pontjára el is jutottak ezek a demokratizálási kísérletek, azt látjuk azonban, hogy mivel a változási hullámokat nem a racionalitás vezérelte, messze nem volt garantálva sikerük, ellenkezőleg, gyakran elbuktak. A diffúziós folyamatok tehát különböző eredményekkel járnak. Mindenütt mások a hatalmi viszonyok, az államigazgatás, ezért az „élenjáró” példája nem feltétlenül működik más országokban is. Továbbá olyan „véletlenszerű” tényezők is befolyásolják, mint a vezetők képességei, tehetsége. Döntő jelentőségű lehet, hiszen egy rezsim megbuktatása arra ösztönözheti más országok vezetőit, hogy felkészüljenek a helyzetre és megakadályozzák, hogy ez náluk is előforduljon. Emiatt megtévesztő az a felfogás, hogy „ha nekik sikerült, mi is meg tudjuk csinálni!”

Az 1830-31, 1848-49, és 1917-19-es hullámokban csak rendkívül ritkán fordult elő sikeres replikáció, míg az elvetélt kísérletek száma jelentős volt.

Számos megelőző reform (rögtönzött engedmény) jött létre a fenyegetett kormányok részéről, ezek az előrebocsátott reakciók nagyobb előrelépést jelentettek a liberalizmus és a demokrácia irányába, mint a forradalom tényleges megismétlése.

Az 1917-es orosz forradalom még nagyobb kihívásokkal találta szembe magát. A következő években egyetlen egy ország sem tudta lemásolni az új szocialista rendszert. Hamar (és sokszor kegyetlenül) elnyomták a magyar, szlovák, bajor és porosz bolsevik felkeléseket a szovjetrendszer bevezetésére. Magyarország szenvedte el a legnagyobb visszaesést, mivel a fehérterror diktatúrát hozott válaszul. Az ok a hazai bolsevista tapasztalat: ehhez hasonló hevességű hatalom-átvételi kísérlet másutt nem volt (Uo.: 1165). Ugyanakkor a bolsevizmustól való félelem más eljárást, széleskörű megelőző reformokat eredményezett, és a brit, a svéd, a finn, és a belga általános választójog kialakulásához vezetett. Németországban pedig a demokráciára való áttéréshez. Az erős és részben radikális szocialista munkásmozgalmak jelenléte a politikai elitet arra ösztönözte, hogy tegyék immunissá a forradalmi vírus ellen az országot azáltal, hogy kiterjesztették a politikai jogokat a munkásosztályra is és a kormányt felelőssé tették a parlamentnek.

A demokratikus szétterjedés és következményei

Ezek a történelmi példák is azt mutatják, hogy a változás kívánalma, nem feltétlenül hoz tényleges változást, főleg nem az eredeti modell „élethű” másolását. Sokan vettek példát a nagy hullámoktól, egyértelműen bizonyítható a diffúzió jelenléte. Az eredmények azonban rendkívül különbözőek voltak, másolás egyes országokban, ellehetetlenítés vagy megakadályozás másutt, míg megint más országokban megelőző reformok jöttek létre. A kormányok nem passzívan állnak a változások előtt, hanem aktív választ dolgoznak ki, nem feltétlenül adják fel, hanem vagy visszaütnek, vagy részben beadják a derekukat. Még rangsorolhatják is a különböző stratégiáikat, nevezetesen előbb harcolnak, aztán kényszer hatására engedményeket tesznek, végül elállnak tőlük, amint lecsendesedik a konfliktus.

Az eredmények sokféleségét és hosszú távú következményeiket tekintve a külső hatásokra létrejött konfliktusokat akár kritikus elágazásoknak (critical junctures), fordulópontoknak is nevezhetjük. Ezek olyan átmeneti bizonytalansági időszakok, amelyek évekre, évtizedekre meghatározhatják politikai mintázatokat és az intézményi berendezkedést. (Uo.: 1163)  A diffúziós folyamatok jelentősen befolyásolták a rendszerszintű konfliktusokat és kimenetelüket. A tüntetések hatása elégedetlenség hullámokat válthatnak ki, amelyek egész térségeken keresztül söpörhetnek. A siker egy helyen erős ösztönzőként hat az utánzásra más országokban is. Ez sokakat arra késztet, hogy figyelmen kívül hagyják az óvatosságot, emiatt gyakran elbuknak a „másolási” kísérleteik.

A szétterjedés folyamata és következménye között tehát célszerű különbséget tenni. A konfliktus hullámok esetében egy jelentős rezsim megdöntése számos utánzási kísérletet vált ki, de csak kevés jár sikerrel közülük.

Ahelyett, hogy passzívan elbuknának, a kormányok proaktív módon reagálnak, elnyomással, engedményekkel vagy ezek keverékével. A diffúzió kihatása tehát különböző a belpolitikai hatalmi viszonyok és érdekeknek, a politikusok és kihívóik képességeinek, rátermettségeinek és szerencséjének megfelelően. Olyan vízválasztó helyzeteket teremthet, amelyek éveken át meghatározhatják egy ország sorsát.

A diffúzió folyamata ugyanakkor irányt is válthat. Ahogy a 18. századtól a liberális értékek elterjedtek és 19. században jelentős lépések történtek a nagyobb szabadság és demokrácia felé, úgy a bolsevik forradalom által gerjesztett félelem, valamint a látszólag sikeres fasiszta, korporativista olasz „ellen-modell” az 1920-as, 30-as években egy sor a demokráciától eltávolodó „rendszerváltozást” eredményezett.[4]

Az Esernyős forradalom Hongkongban, 2014
Forrás: Studio Incendo, CC

Összefoglalva: fontos újra hangsúlyoznom, ennek az elméletnek az újdonságértéke egyfelől abban van, hogy szakít a fejlődés (a változás vagy akár a visszaesés, stagnálás) belpolitikai okokra való visszavezetésével, és rámutat a nemzetek közötti kölcsönhatásokra, amelyek a forradalmi hullámok sajátos szétterjedésén át valósulnak meg. Egy autokratikus hatalom lebontása tehát már a 19. században sem „egy ország” ügye, hiszen – épp 1848 kapcsán mutattam be – az „eredeti” forradalomnak hirtelen hívei támadnak, ami valamiféle konvergenciát hoz létre fejlődésüknek nagyon különböző fokán álló országok között.

Habár a következmények változóak (s itt már a belpolitikai viszonyoknak nagyon is lényeges a szerepük), ezek a – nyilvánvalóan kívülről gerjesztett – konfliktusok gyakran hosszú távú belpolitikai következményeket produkálnak, úgynevezett „kritikus eseményeket”. Ezen kritikus változásoknak köszönhet bizonyos országok liberális és demokratikus reformpályára állnak, mások viszont hosszú időre visszaesnek, mert a forradalmi hullám letörése túl nagy energiákat emészt fel. Végül Weyland azt is világossá teszi: a mintaátültetés (replikáció) sokkal valószínűbb szomszédos országok, mint egymástól távol eső térségek között. Egymástól messze fekvő országok esetében a „mintakövető” országoknál a négy metódus közül a blokkolás vagy a megelőző reform a leggyakoribb. (Uo.: 1161).

Végül…

Remélem, az olvasó számára világossá vált: ha a külső-belső erőtér megközelítését nem az aktuálpolitika mentén végezzük, s nem a mai kormány és Soros György viszonyát vesszük alapul, akkor valóban érdemleges következtetésekre juthatunk. A fentiekből azt a tanulságot máris leszűrhetjük, hogy a Soros-sztori azért olyan, amilyen, mert Magyarországon a külső-belső nexus vizsgálata meglehetősen alulreprezentált, s nagyjából két – egyaránt elfogadhatatlan – véglet között mozog.

Vagy az a külső erőtérről alkotott képünk, hogy annak szinte semmilyen szerepe nincs; vagy az, hogy a külső közeg (EU, Soros stb.) szinte kizárólagosan befolyásolja a belső fejlődést.

Weyland fenti tanulmányából az a következtetés adódik, hogy már az 1848-as forradalmak is egy rendkívüli nemzetközi beágyazottság körülményei között következtek be. Ismét hangsúlyoznám, hogy ezt egy vezető politikatudós mondja nekünk, s ez arra ösztönözhet minket, hogy a régi korszakokat, mint a politikatudomány számára is releváns „üzenettel” bíró időszakokat vizsgáljuk. Másodszor azonban az is leszűrhető a szerző írásából, hogy a 19. századra és a 20. század elejére kidolgozott elméletnek bőven vannak a mára vonatkozó implikációi is. A Weyland által alkalmazott tipológia továbbgondolásával az 1990 után demokratizálódó kelet-közép-európai országok vizsgálatához is kaphatunk szempontokat, miközben a szerző arra is felhívja a figyelmünket, mennyire fontosak az egyes országok közötti összehasonlítások, illetve a személyi tényezőkben és stratégiákban mutatkozóm különbségek is.

Az egész elmélet számomra legmélyebb tanulsága, hogy soha ne fogadjuk el a teljesen univerzális elméleteket, mert azok mindig eltúlozzák a mindenütt egyformán megvalósuló folyamatok szerepét.

Még egymáshoz nagyon közelinek látszó országok válaszreakciói is lehetnek nagyon mások, s ezt különösen ma kell megszívlelnünk, amikor az 1990-ben együtt demokratizálódó országok között is egyre látványosabbak a különbségek.

Irodalom
Acemoglu, Daron – Robinson, James A. (2000): Why Did the West Extend the Franchise? Democracy, Inequality and Growth in Historical Perspective. The Quarterly Journal of Economics, November, 1167−1199.
Huntington, Samuel (1993): The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press.
Weyland, Kurt (2009): The Diffusion of Revolution: „1848” in Europe and Latin America. International Organization. Summer, 391−423.
Weyland, Kurt (2010): The Diffusion of Regime Contention in European Democratization, 1830−1940. Comparative Political Studies. Augustus, 1148−1176.
[1] Sok kormányzáskutató hasonlóképpen elemzi a koalíciókötéseket, illetve a koalíciókon belüli aszimmetriát, ami abból fakad, hogy a feleknek sosincs elegendő információjuk pontos döntések meghozatalához.
[2] Természetesen meg kell jegyezni, hogy a forradalomtól való félelem, mint a reformálás egyik fő ösztönzője a nyugat-európai történelem egyik állandó kísérője. Acemoglu és Robinson például azon az állásponton van, hogy ez volt a hátterében az 1832-es első nagy liberális választójogi reformnak is. Lásd: Acemoglu-Robinson, 2000, különösen: 1182−1186. A szerzők ugyanakkor bemutatnak alternatív magyarázatokat is (a felvilágosodás hatása az elitek szemléletére; a pártverseny kényszerítő logikája, a Gladstone-Disraeli versenyfutás; a középosztály belátása), de egyértelműen a forradalom megelőzését tartják perdöntőnek.
[3] Egy másik tanulmányában Weyland kizárólag csak az 1848-as forradalom európai és latin-amerikai szétterjedésének okaival és következményeivel foglalkozik. Vö. Weyland, 2009, 391-423.
[4] Samuel Huntington beszél „reverse wave”-ekről, amelyek a demokratizáció mindenkori ellenpólusai. E szerint az első demokratizálódási hullám ellenhulláma a 20-as évek elejétől a 40-es évekig tart. Lásd: Huntington, 1993.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.