Sik Domonkos két könyvéről

Csányi Gergely

A baloldali értékek mentén létrejövő elméletek és közpolitikák szempontjából mindig is fontos kérdés volt, hogy hogyan előzhető és szüntethető meg az emberi szenvedés mind egyéni, mind társadalmi szinten. Sik Domokos két könyve együtt alkot egy egészet, melyben társadalomtudományi, pszichológiai és pszichiátriai elméleteket egyaránt felhasználva kínál e kérdésekre válaszokat.

Sik Domonkos első könyve – A szenvedés határállapotai. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2018 – azokat a határállapotokat segít felismerni, amikor a cselekvő képtelenné válik saját szenvedését megszüntetni. Második könyvében – Válaszok a szenvedésre. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2018 – megoldásokat ajánl a szenvedés stabil megszüntetésére a késő modernitásban.

A kritikai elméletről

Hogy pontosan mi is az a „kritikai elmélet”, és van-e egyáltalán értelme megkülönböztetni a kritikai elméleteket az úgynevezett „hagyományos” elméletektől, arról eltérnek a vélemények, sőt vita tárgyát képezi a társadalomtudományok teoretikusai között. Anélkül, hogy itt ebbe a vitába belemennénk, a kritikai elmélet lényegének meghatározásában támaszkodhatunk Marxra, aki Feuerbachról írt téziseiben ezt írta: „Eddig a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Tehát e szerint a kritikai elmélet lényege, hogy nemcsak leírni szándékozik a társadalmat, vagy annak bizonyos szegmensét, hanem valamely alternatívát mutatni.

Leírni, hogy hogyan lehetne jobb a társadalom vagy annak adott szegmense, és hogy ezért mit lehet(ne) tenni.

Igen ám, de ezzel együtt a kritikai elméleteknek van egy nehezen megoldható problémájuk. Ki kell alakítaniuk egy olyan kritikai alapot, amihez képest kritizálják a fennállót és ami kijelöli az elérendő célokat. Viszont e kritikai alap nem lehet részleges, partikuláris (az emberek felének jobb lesz, az már jobb? Vagy a sok szempont közül pár javul az már jobb?) és nem lehet a fennálló normák által kijelölt sem, hiszen azok szükségképpen esetlegesek és az adott társadalom belső állapotainak leképeződései.

Valamilyen egyetemes, univerzális kritikai alapra van szükség.

Ezt a problémát a legtöbb Marx utáni kritikai elmélet valamely filozófiai antropológiai állásfoglalással próbálta feloldani, tehát az ember emberségéből, az ember univerzális tulajdonságaiból próbálta levezetni saját kritikai alapját. Ugyanakkor e magukat univerzálisnak tételező kritikai alapok sem tudták meggyőzően elhárítani magukról a partikularitás, a részlehajlás és az ahhoz a társadalmi környezethez való kötöttség vádját, amiben létrejöttek.

A szenvedés határállapotai

Sik Domonkos könyvének is előfeltevése az, hogy a kritikai elméletek alapvetően, mivel adott filozófiai antropológiára vagy társadalmi integrációs modellre támaszkodnak, szükségképpen leegyszerűsítőek, redukcionisták. Sik úgy próbálja megoldani ezt a problémát, hogy a szenvedés tiszta, megélt tapasztalatára építi kritikai alapját. Ahogy írja, a különböző kritikai elméletek a szenvedést csak saját absztrakt elméleti felépítményükön keresztül tudták megragadni, ezért szükségképpen a szenvedésnek csak bizonyos oldalait voltak képesek leírni. Sik feltevése az, hogy vakfoltjaikat csak a társadalomelméleti és filozófiai antropológiai megalapozás helyettesítésével lehet kiküszöbölni.

Vissza kell tehát térni a szenvedés tiszta, empirikus tapasztalatához.

Ehhez Sik a pszichotudományokat hívja segítségül. Értelmezésében ezek a tudományok azok, melyek – ellentétben a filozófiával vagy szociológiával – a szenvedéshez vezető út végpontját látják, magát a konkrét egyéni szenvedéstapasztalatot. Ezt nevezhetjük terápiás tekintetnek. Sik a pszichotudományokban osztályozott szenvedéstapasztalatok közül a torzult viselkedésminták portfólióját tekinti ár, melyek közvetítőként szolgálhatnak a szociológia és a pszichotudományok között.

Mindezek után Sik egy hálózatelméleti keretbe helyezve összekapcsol több (nagyobbrészt kritikai) elméletet és azonosítja azokat a hálózatokat, amelyek a tudatalatti motivációk, a cselekvések vagy a struktúrák szintjén ahhoz az állapothoz vezetnek, amikor a cselekvő képtelenné válik saját szenvedése megszüntetésére. Tehát amikor egy másik cselekvőnek be kell avatkoznia, a pszichotudományok mintájára egy kvázi-terápiás hálózati kötést kell létrehoznia, hogy segítséget tudjon nyújtani.

Válaszok a szenvedésre

A második kötetben Sik a szolidaritás hálózatainak a késő modernitásra jellemző lehetőségterét vázolja fel.

Míg a premodern társadalmakban a szolidaritás elsősorban a hűbéri láncon és a lokalitáson alapult, addig a korai modernitásban az állam volt a főszereplő. A késő modernitásban ezzel szemben a válságok egymásutánja, a gazdasági növekedés megtorpanása és az állam lehetőségterének beszűkülése miatt a szolidaritás klasszikus értelemben modern formái válságba kerültek. Sik arra jut, hogy a késő modernitásban a társadalmi okokra visszavezethető szenvedéstapasztalatok köré épülő, a lokalitástól és a szakértői intézményektől eloldott szolidaritási hálózatok jöttek létre. Ezek a hálózatok, mivel a közös szenvedéstapasztalaton alapulnak, másféleképpen tudnak stabilitást elérni, mint a premodern vagy a klasszikus értelemben modern szolidaritási hálózatok.

A könyv utolsó részében Sik – elméleti kerete alapján – kijelöli a szolidaritás professzionális technikáinak, a szociális munkának a lehetőségeit és veszélyeit. Összességében azt mondhatjuk, hogy

Sik egy olyan szociális munkát tekint ideálisnak, tehát a késő modernitásra jellemző hálózati torzulásokat és a saját magában rejlő veszélyeket kezelni képesnek, mely nem egyénekre, hanem hálózatokra koncentrál.

Tehát egy hálózati szociális munkát, mely a torzult kötésekhez nemcsak kvázi-terápiás kötéseket kapcsol, hanem stabil szolidaritási hálózatot, illetve minimalizálja az előítélet és eldologiasodás hálózatait. Egy ilyen szociális munka nem magával az egyénnel vagy csoporttal dolgozik, hanem a szenvedést megtapasztalóval közösen annak környezetének (kötéseinek, illetve hálózatának) megváltoztatásán.

Ajánlás

Sik Domonkos két könyvének nem alacsony a belépési küszöbe, nem könnyű olvasmányok. Nyelvezetük miatt leginkább a társadalomtudományokban már valamelyest jártas közönséghez szólnak. Ezek közül viszont mind a pszichotudományok és a szociológia kapcsolódási pontjai, mind a hálózatelmélet, mind a szolidaritás és a szociális munka területén elmélyedni kívánók érdeklődésére számot tarthatnak.

A társadalomelméletben régi hagyománya van a pszichológia (főleg pszichoanalízis) elmélet (úgynevezett metapszichológia) teoretikus felhasználásának. Ugyanakkor ezek főleg lélektani és filozófiai antropológiai felhasználások voltak.

Sik két könyvének egyedisége abban áll, hogy a terápiás tekintetre úgy tekintenek, mint egy elmélettől mentes, tiszta, empirikus tekintetre, mely mindenféle elméleti redukcionizmust megelőz.

Ebből a kiindulópontból zongorázza végig, hogy a késő modernitásban hogyan lehet segíteni szenvedésen, úgy, hogy hatalmas szociológiaelméleti apparátust mozgat meg elmélete felépítéséhez. Felhasználja gyakorlatilag majdnem a teljes modern szociológiatörténeti kánont és még többet is. Miközben a magas absztrakciós szintet folyamatosan empirikus példákkal kompenzálja, illetve illusztrálja, hogyan is működik, amiket leír az absztrakció szintjén a megélt valóságban.

Kritika

Ugyanakkor Sik sem tudja igazán meggyőzően feloldani a kritikai elméletek gordiuszi csomóját. Ugyan foglalkozik azzal a problémával, hogy a pszichotudományok maguk is egy adott társadalmi környezetben konstruálódnak, illetve utal a foucault-i kormányozhatóságra, Goffmanra és az anti-pszichiátrai mozgalomra, de végeredményben arra jut, hogy a pszichotudományok meghatározottsága, illetve az, hogy a „szenvedések tipológiája folyamatosan változik”, nem érvénytelenítik a benne rejlő potenciált, hiszen nem a teljes, hanem egy aktuálisan használható listára van szükség.

De a probléma mélyebbnek tűnhet az olvasó számára. Sik nem tudja meggyőzően alátámasztani, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, magyarul: Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve), mely rendszerezi és leírja a különféle mentális betegségeket, miért lenne kevésbé redukcionista, mint bármely filozófiai antropológia vagy társadalmi integrációs modell. Sik vagy úgy tekint a DSM-re, mint az elméleti előfeltevésektől mentes, tiszta empirikus terápiás tekintet manifesztumára, ami erősen megkérdőjelezhető, hiszen a DSM is elméleti előfeltevések, belső tudományos harcok és külső hatások révén jött létre, fókuszaival és partikuláris definícióival. Vagy, ha Sik mégsem így tekint a DSM-re, akkor mégsem sikerült az, amit az előfeltevéseiben ígért, tehát, hogy a szenvedés tiszta, empirikus tapasztalatára építi kritikai alapját, hanem meghatározott elméleti előfeltevésekre.

Másrészről a két könyv helyenként túlságosan analitikus, az elméleteknek a tudattalan motivációk (preintencionalitás), a cselekvés (intencionalitás) és a struktúrák (posztintencionalitás) hármasába való besorolása alatt néhol kifordulnak magukból az eredeti elméletek, hogy a mindegyik belepasszolhasson az így megszerkesztett táblázatba. Ugyanígy a premodernitás–klasszikus modernitás–késő modernitás felosztás leegyszerűsítő, univerzalista, evolucionista és nyugatcentrikus, habár ezt inkább a Sik által használt szakirodalomnak róható fel. Mindezek miatt a könyv néhol a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik, ugyanakkor ezt Sik jól kompenzálja a rengeteg feldolgozott esettanulmánnyal, amiket prezentál.

Összességében

Összességében A szenvedés határállapotai-t és a Válaszok a szenvedésre-t érdemes elolvasni minden a társadalomtudományokban jártas olvasónak, aki érdeklődik a pszichotudások, a kritikai elméletek, a szolidaritáselméletek és/vagy a szociális munka elmélete iránt.

Sik új könyveiben sok olyan meglátás és ötlet van, ami elgondolkodtat és kijelölheti a cselekvés útjait.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.