Mi az a Ghent-rendszer, melyek a főbb sajátosságai az egyes országokban, s milyen hatása lehetne Magyarországon egy hasonló, szakszervezetek által működtetett munkanélküliségi biztosítási rendszer bevezetésének. Valóban ez lenne a csodaszer minden bajunkra? Vagy csak újakat hozna létre? Ennek néztünk utána.

Nagy Viktória

Sokan és egyre többször beszélünk róla az alacsony hazai szakszervezeti szervezettség okait boncolgatva, de valójában csak kevesen tudják, mi is az a Ghent-rendszer. Megemlítői legtöbbször annyival elintézik, hogyha a szakszervezet fizeti a munkanélküli segélyt, akkor magas a szakszervezeti szervezettség. Való igaz, nagyjából innen indult, de ez a rendszer ennél jóval összetettebb.

Miről is kapta a nevét a rendszer? Matthew Dimick 2010-es munkáját alapul véve a rendszer a belga Ghent városról kapta a nevét, ahol ezt a fajta, szakszervezetek által működtetett munkanélküliségi biztosítási rendszert először intézményesítették 1901-ben. Ebben az évben Ghent önkormányzata támogatni kezdte a szakszervezetek által a tagjaiknak nyújtott munkanélküliségi biztosítást, így az kiegészült a város által rendelkezésükre bocsátott támogatási összeggel. Az adminisztráció és a járadékok kiutalása továbbra is szakszervezeti kézben maradt. Tehát

eredeti formájában a Ghent-rendszer olyan önkéntes biztosítási rendszer, amelyet a szakszervezet nyújt szolgáltatásként a tagjainak, de az állam is támogatja azt.

A Ghent-rendszer Belgiumon kívül Dániában, Finnországban, Franciaországban, Hollandiában, Norvégiában, Svájcban és Svédországban terjedt el. Közös jellemzőik a következők voltak az egyes országokban:

  • A munkavállalónak be kell lépnie a munkanélküliségi biztosító rendszerbe és vállalnia bizonyos szintű saját hozzájárulást ahhoz, hogy később jogosult lehessen támogatásra.
  • A befizetett biztosítási díjakat a szakszervezetek teljesen elkülönítetten kezelik más szakszervezeti forrásokból, illetve bevételektől. Az adminisztrációt intézményesen elkülönített, de a szakszervezetek által alapított és felügyelt kvázi munkaügyi hivatalok vagy alapok végzik.
  • A finanszírozás vegyes jellege miatt a szakszervezetek, munkáltatók és az állam együttműködésben határozzák meg a járulékok szintjét, a jogosultsági feltételeket, és a hozzák meg a munkanélküliségi biztosítási rendszerrel kapcsolatos egyéb döntéseket.

Később Franciaországban, Hollandiában, Norvégiában és Svájcban az állam visszavette a kontrollt a munkanélküliségi biztosítási rendszerek felett, így a 20. század végére csupán négy országban maradt fenn a Ghent-rendszer: Belgiumban, Dániában, Finnországban és Svédországban.

Létezik-e a „Ghent-hatás”, avagy valóban magasabb szakszervezeti szervezettséget garantál a Ghent-rendszer?

Forrás: OECD

Ahogyan az a fenti táblázatról leolvasható, a Ghent-rendszert működtető országok nemcsak Magyarországnál, hanem az OECD országok átlagánál is jóval magasabb szakszervezeti szervezettségi szintet mutatnak.

Az OECD Employment Outlook 2017 egyenesen arról számol be, hogy míg általános jelenség az OECD országokban a szakszervezeti taglétszám csökkenése, addig 50 százalék feletti szervezettséget csak olyan országok tudhatnak magukénak, ahol a munkanélküli segélyezési rendszer szakszervezetek által adminisztrált formában működik, tehát egyfajta Ghent-rendszer valósul meg (ezek Dánia, Finnország, Izland, Svédország és részben Belgium), valamint Norvégiában. Ugyanakkor a Ghent-rendszer is egyre nagyobb kihívásokkal és korlátozásokkal néz szembe az egyes országokban a magánbiztosítási alapok megjelenésével és elterjedésével, ami a szakszervezeti szervezettség csökkenését hozta magával ezekben az országokban is.

Ebből máris levonható lenne a következtetés, hogy igaz a fent megfogalmazott állítás, létezik a Ghent-hatás. A rendszer fennállásának évtizedei alatt rengeteg kutató vizsgálta ezt a korrelációt, és

általánosságban elfogadott az az álláspont, hogy a Ghent-rendszer bevezetése a szakszervezetek megerősödését eredményezi az adott országban.

Kételkedők azért persze akadnak, lásd például Rasmussen és Pontusson idei írását, akik vitatják a Ghent-rendszer működtetése és a szakszervezeti szervezettség növekedése közötti egyértelmű összefüggést. Véleményük szerint ugyanis bár rövid távon, közvetlenül a rendszer bevezetését követően kimutatható a Ghent-hatás, hosszú távon már egyértelműen attól függ az attraktivitás mértéke, hogy mennyire nagyvonalú az állami támogatás. Az általuk vizsgált mintegy 20 ország összehasonlítása során azt mutatták ki, hogy a Ghent típusú biztosítási rendszerek bevezetésekor egyértelműen a baloldali pártok, elsősorban szociáldemokraták és a liberálisok voltak hatalmon – például 1934-ben a svédországi bevezetés idején a Svéd Szociáldemokrata Párt –, és ezek saját hosszú távú politikai motivációival magyarázzák a jelenséget. Ezek a pártok ugyanis meg akarták erősíteni a munkásosztálybeli szavazóbázisukat, hiszen a szervezett munkavállalók sokkal valószínűbb, hogy baloldali pártokra szavaznak, mint a szervezetlenek. Ugyanakkor azt is kiemelik, hogy a Ghent-rendszerek megjelenése a történelem egy olyan szakaszában történt – jellemzően a két világháború között – , amikor a jóléti államok még kialakulóban voltak, és az erőforrásokkal jóval bőkezűbben bántak a kormányzatok.

Egy másik kutatás, az ún. Európai Szociális Kérdőív (European Social Survey ESS) 19 európai országban vizsgálta, hogy a Ghent-rendszer, a munkahelyi képviselet, illetve a szociális tőke jelenléte milyen hatással van a szakszervezeti taglétszámok tekintetében. Bryson, Ebbinghaus és Visser 2011-ben azt állapították meg, hogy a Ghent-rendszer egyértelműen ösztönzi a szakszervezeti tagságot, a munkahelyi képviselet megléte segít a szakszervezeteknek a szervezésben, és csökkenti a toborzással járó költségeket, míg a szociális tőke jelenléte előmozdítja a szakszervezeti tagságot még ellentétes folyamatokkal terhelt időszakokban is.

Hogyan működik a Ghent-rendszer a gyakorlatban?

A Ghent-rendszer megvalósítása eltér az egyes országokban, ahogyan azt Van Rei és Horemans 2014-es publikációja is részletezi. A skandináv országokban, ahol önkéntes a biztosítás megkötése, mindenhol 65 százalék feletti a szakszervezeti szervezettség szintje. Dániában kizárólag erre az önkéntes rendszerre hagyatkoznak, míg Finnországban és Svédországban ez kiegészül egy kötelező, állami munkanélküli járadékkal.

Finnországban például a szakszervezetek kezelik a kormányzatilag támogatott munkanélküliségi biztosítási alapokat. Egy ilyen biztosítási alapban való tagság az előfeltétele annak, hogy a munkavállaló keresetarányos munkanélküliségi segélyt kaphasson, ami sokkal magasabb, mint az államilag garantált alap munkanélküliségi segély. Több kutatás is bizonyította, hogy a kereset-arányos munkanélküliségi segélyhez való hozzáférés az egyik fő mozgatórugója Finnországban a szakszervezetekhez való csatlakozásnak. Ez a fiatal munkavállalókra is igaz.

Mindhárom országban előzetes munkanélküliségi biztosítási alapban való tagsághoz kötött a jogosultság megszerzése. Dániában és Svédországban ez az időszak minimum egy év, Finnországban pedig a kérelmet megelőző 28 hónapból 43 hét tagság a követelmény.

A munkanélküli-alapok tagdíja csak kis részét képezi a munkanélküli járadékok finanszírozásának.

A biztosítási díjak levonhatók az adóból, és az északi országokban a munkanélküli járadék költségeinek nagy része az adóból, illetve a munkaadók és munkavállalók kötelező hozzájárulásaiból származik.

Ez azt jelenti, hogy viszonylagosan alacsony hozzájárulással a munkavállalók teljesen jogosultakká válnak a járadékra, melyet nagyrészt más források finanszíroznak.

Dániában, Svédországban és Finnországban a munkanélküli járadék viszonylag magas, különösen az első időszakban az alacsony és átlagos keresetűek számára. A korábbi fizetéstől vagy a családi állapottól függően a korábbi fizetésnek akár a 90 százalékát is elérheti.

Az elmúlt időszakban azonban számos olyan intézkedés született, mely a munkanélküliségi biztosítás vonzerejét csökkentette. Ilyenek voltak a maximális juttatás megjelölése vagy a munkakeresési aktivitás igazolásának igénye. Dániában lényegesen megreformálták az úgynevezett efterløn lehetőségét, amely egyfajta korai nyugdíjba vonulási lehetőséget biztosított a munkanélküliségi biztosítás forrásain keresztül, illetve mind Svédországban, mind Dániában csökkentették az adóalapból levonható rész mértékét. Mindezek ellenére a munkavállalók nagy része az önkéntes biztosítást választja.

Az egyfajta hibrid, kötelező tagságú Ghent-rendszert működtető Belgium 55 százalék körüli szakszervezeti szervezettséggel rendelkezik. A belgák a róluk elnevezett rendszert bizonyos szempontból cserbenhagyták, amikor 1944-ben kötelezővé tették a munkanélküliségi biztosítási rendszerbe való belépést. A jelenlegi rendszert főleg a munkaadók és munkavállalók szociális hozzájárulásai finanszírozzák. Az adminisztrációt egy hivatalos szerv végzi, melynek munkájába a szociális partnerek is beleszólnak, ám a szakszervezetek megtartották fontos pozíciójukat a juttatások elosztásában. A belga rendszerben nem a befizetésektől vagy a munkavállaló korábbi fizetésétől és munkavállalási múltjától függ a jogosultság és a juttatás mértéke. Egy általános védelmi szintre mindenki jogosult náluk. Eleinte ez a juttatás alacsonyabb, mint az északi országokban, de sokkal lassabban is csökken, és elvileg bármennyi ideig adható.

Ugyanakkor a belgák sokkal szélesebb körű szolgáltatásokat is nyújtanak a munkanélküliségi járadék mellé. Például a korai nyugdíjba vonulás lehetőségének alapja is a Ghent-rendszer, valamint karriermegszakítás, illetve munkaidő-csökkentés estén is nyújt kedvezményeket a rendszer. A belga szociális háló a Ghent-rendszerre épülő munkanélküliségi biztosítási pillére 2008-ban mintegy 1,2 millió embernek nyújtott valamilyen szolgáltatást, amely a belga munkaerő 25 százaléka.

Ugyanakkor itt még fontos kiemelni, hogy a munkanélküliségi alapban való tagságnak egyik országban sem előfeltétele a szakszervezeti tagság. A munkavállalók nagy része azonban a kettőt együtt választja, talán mert a szakszervezet egyfajta szolgáltatásának tekintik a biztosítást és fejben összekötik azt a szakszervezeti tagsággal.

Miért kellene és hogyan lehetne bevezetni a Ghent-rendszert Magyarországon is?

Először is politikai akarat és egy erősen szakszervezetbarát kormányzati erő kellene hozzá. Ha mindez megvan, a ma nem kifejezetten a hatékonyságáról híres, sőt sokak szerint nem is létező országos szintű szociális párbeszéd keretében kellene megvitatni a bevezetés lehetőségét, az azzal járó jogszabálytervezeteket és módosításokat, az adminisztrációs, logisztikai és persze a finanszírozási kérdéseket. Ezt követően

jöhetne az állam, a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek közös ellenőrzése alá tartozó intézményrendszer kialakítása, amely a szociális partnerektől függetlenül kezelné a biztosítási alapokat, de azok egyfajta felügyelői lennének a rendszer megfelelő működésének.

Hogy mennyire reális vízió ez? Sajnos azt kell mondanom, hogy ilyen szerencsés „csillag-együttállásra” tudomásom szerint még nem volt példa. Még akkor sem, amikor a korábbi Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) partnerségi megállapodásokat kötött a Magyar Szocialista Párttal (MSZP) az egyes választások előtt, s ennek fejében nyílt támogatást élvezett az MSZOSZ tagsága részéről, komoly szavazóbázist megnyerve ez által.

Persze megkérdezhetik, hogy ugyan minek is lenne szükség egy ilyen Ghent típusú munkanélküli biztosítási rendszerre Magyarországon? Csak azért, hogy a szakszervezeteknek jobb legyen? Korántsem.

A Ghent típusú munkanélküliségi biztosítási rendszerek az önkéntességen alapulnak, tehát egyfajta öngondoskodásra ösztönzik a munkavállalókat, akik jelenleg hazánkban az állami munkanélküli segélyezési rendszer átalakítása óta maximum 90 napig jogosultak álláskeresési járadékra, leánykori nevén munkanélküli segélyre. Ennek összege pedig – ha megvan hozzá a megfelelő jogosultsági idejük – a munkaerő-piaci járulékalap 60 százaléka, de maximum a minimálbér 100%-a. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a KSH 2017 szeptemberi gyorsjelentése alapján „a munkanélküliség átlagos időtartama 15,8 hónap volt; a munkanélküliek 39,8%-a legalább egy éve keresett állást, vagyis tartósan munkanélkülinek számított”, akkor még rosszabb a helyzet, hiszen a munkaerő-piacról kikerülők csak az átlagos munkakeresési idő elenyésző hányadában jogosultak támogatásra.

Elsősorban tehát azoknak a munkavállalóknak éri meg ez a rendszer, akiknél a munkanélkülivé válás veszélye is magasabb. Belgiumban ezek jellemzően a kétkezi fizikai munkások, a fiatal munkavállalók, illetve az alacsonyan képzettek. A digitalizáció, automatizálás és robotizálás előretörése, az úgynevezett negyedik ipari forradalom ezeket a csoportokat még inkább a veszélyeztetettek közé fogja sodorni sok más egyéb szakmával együtt. Az Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Gazdaság és Vállalkozáskutató Intézetének (GVI) Az automatizáció munkaerő-piaci hatásai című, tavaly októberi tanulmánya szerint jelenleg 55 olyan szakma van csak Magyarországon, amely a világ bármelyik országában már gyakorlati alkalmazásban lévő technológiák bevezetésével kiváltható lenne. A NAV 2015-re vonatkozó foglalkoztatottsági adatai alapján e szakmák automatizálása az összes magyarországi foglalkoztatott 12 százalékát, mintegy 513 ezer munkavállalót érintene. 

De persze ne legyünk álszentek, véleményem szerint a szakszervezeti szervezettség növekedése is pozitív hozadéka lenne a rendszer bevezetésének. A nagyobb szervezettség pedig nagyobb erőt, hatékonyabb működést és jóval komolyabb érdekérvényesítő és lobbiképességet hozna magával. A Kunert–Veres páros egy nemrégiben megjelent cikke, amely a csökkenő szakszervezeti tagság és az alacsonyabb bérek közötti összefüggést vizsgálta, jól összefoglalja, hogy miért is van szükségük a dolgozóknak a szakszervezetekre:

  • a szakszervezeten keresztül erőteljesebben képviselhetik érdekeiket;
  • növelik alkuképességüket;
  • erősítik ellenálló képességüket a makrogazdasági sokkokkal szemben;
  • a szakszervezetek segítenek felkészíteni őket a globalizáció, a technológiai változások, illetve elöregedés munkapiaci veszélyeire.

Szóval a Ghent-rendszer a megoldás minden szakszervezeti problémára?

 S végül válaszolok a címben feltett kérdésre is. Nem gondolom, hogy minden rendszerszintű problémát megoldana a Ghent-rendszer bevezetése, ami jelenleg fellelhető a magyar szakszervezeti mozgalomban. Ahhoz egy jóval átfogóbb, belső reformokat is magában foglaló, mind strukturális, mind szemléletbeli és módszertani változásokra lenne szükség. Jelen értekezésnek azonban nem ez a témája. (Itt írok róla bővebben.)

Abban viszont biztos vagyok, hogy a Ghent-rendszer bevezetése olyan plusz lendületet adhatna a szakszervezeti mozgalom megerősödésének hazánkban, ami elősegítené a fent felsorolt és égetően szükséges megújulási folyamatok gyorsabb és zökkenőmentesebb végbemenetelét. Ehhez azonban

szükség lenne egy olyan politikai erőre – jelenleg nem tudunk ilyenről –, amely a szakszervezetek mellé állva felvállalja, hogy Magyarországon meg kell erősíteni a bérből és fizetésből élők védelmét és növelni a támogatásukat.

Címkép forrása: Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.