Kiss Ambrus cikkében azt írja, hogy a nyugdíjrendszernek nem a fenntarthatóság, hanem az igazságosság a célja. Barát Gábor hozzászólásában hangsúlyozza, hogy a kérdés bonyolultabb, mint ahogy Kiss Ambrus látja. Ebben a rövid hozzászólásomban arról írok, hogy szerintem hogyan lehet összeegyeztetni a fenntarthatóságot és a méltányosságot.

Simonovits András

A magyar sajátosságoknak megfelelően kizárólag a tb-rendszerre koncentrálok, amelynek két funkciója van: 1. korlátozottan ugyan, de helyettesítenie kell a kieső munkajövedelmet, és 2. védőhálót kell nyújtania az időskori nélkülöző alá.

Hosszú távon fenntarthatónak nevezünk egy nyugdíjrendszert, ha a dolgozók zöme hajlandó befizetni a szükséges járulékokat, és a nyugdíjasok a parlamenti választásokon nem buktatják meg azt a kormányt, amely túl kevés nyugdíjat biztosít nekik. Méltányosnak nevezünk egy nyugdíjrendszert, amely adott korosztályon belül és korosztályok között az életpálya során befizetett járulékok és kifizetett járadékok között bizonyos arányosságot fenntart.

Elég könnyű belátni, hogy téves volt az MSZP–SZDSZ-koalíció igyekezete 2002 és 2009 között, hogy 12 havi nyugdíjból 13 havi nyugdíjat fizessen. Ugyanolyan téves lett volna, ha a Fidesznek be kellett volna váltania 2006-os választási ígéretét a 14. havi nyugdíj bevezetésére. Igenis, van fenntarthatóság. Sőt,

ha a munkanyugdíj túl sok teret veszít az alapnyugdíjhoz képest, akkor jelentősen csökkenhet a járulékbevallás és a továbbdolgozási ösztönzés.

Bonyolultabb a helyzet a méltányossággal. Első közelítésben méltányosnak nevezhetjük a svéd eszmei számlát vagy a német pontrendszert, de hozzá kell tennünk, hogy mindkét ideális rendszert a gyakorlatban nagyvonalú alsó korlát egészíti ki. Nálunk ez hiányzik, és a progresszív szja és a degresszív beszámítás gyakorlati megszűnte még inkább megszüntette a járulékok és a járadékok közti összhangot. (Igaz, a rövid szolgálati évek progresszív beszámítása valamit javít a helyzeten, de nem eleget: az első 20 év a nettó bér 53, a második csak 27%-át éri.)

A jelenlegi magyar nyugdíjrendszer egyelőre fenntartható, de ha a járulékkulcs csökkentése folytatódik, miközben a reálbér-emelkedés kifullad, akkor pár éven belül fenntarthatatlanná válik a rendszer.

Érdekes módon a szakemberek nem hangsúlyozzák eléggé, hogy a jelenlegi nyugdíjcsoda hatalmas réseket vág az egymást követő korosztályok nyugdíjai között.

Külön méltánytalanság a Nők40, miközben a korhatár gyakorlatilag merev. Miért kell egy 58 éves nőt 40 éves jogviszonnyal levonás nélkül elengedni, miközben egy 63 éves nő 39 éves jogviszonnyal köteles még egy fél évet robotolni?

A különféle folyamatok azonban keresztezik egymást: az utóbbi évek bérrobbanása a korábban méltánytalanul kedvező Nők40-et méltánytalanul kedvezőtlenné teszi, csak erre még nem jöttek rá az érintettek. Egyszerű számpélda: Nők40-es hősünk 2016-ban 150 eFt-os valorizált átlagbér után havi 120 eFt-tal ment nyugdíjba, és reálértékben még 20 évig havonta ennyi nyugdíjat kapott volna. Ha várt volna 2019-ig, akkor a valorizált átlagbére kb. 28%-kal nőtt volna: 192 eFt, és a 43 éves szolgálati idő után 0,86-os szorzóval 165 eFt-ra nőtt volna. Igaz, hogy ezt csak 18 évig élvezte volna (1 évvel nőtt a várható élettartama, ha közben nem halt meg), de 18x12x165 eFt = 35,6 mFt, míg a kedvezményezett alteregója csak 20x12x120 = 28,9 mFt lett volna.

Fenntarthatósági érvekre hallgatva korábban én is elfogadtam, hogy nincs jobb megoldás a már megállapított nyugdíjak árindexálásánál. A fenti példa azonban meggyőzött arról, hogy kár volt 2000-ben felhagyni a drágának tűnő bérindexálással. Meg kellett volna tartani a bérindexálást, csak a szolgálati éveket nyugdíjra váltó skálaszorzót kellett volna csökkenteni, mondjuk 2-ről 1,9, majd 1,8%-ra. A svéd eszmei számla és a német pontrendszer ezen alapul.

Összefoglalva: a 2010 előtti nyugdíjrendszer nem volt sem fenntartható, sem méltányos. A válság viharában, 2009-ben hozott intézkedések (a 13. havi nyugdíj megszüntetése, az általános korhatár fokozatos emelése) alapjában jó irányba mutattak, csak az árindexálás elfogadását tartom utólag hibásnak.

A 2010 utáni változások sokban rontottak a helyzeten: a kötelező magánnyugdíj erőszakos megszüntetése aláásta a nyugdíjrendszer egészébe vetett hitet, a merev korhatár és a Nők40 kombinálása csak ártott a rendszernek.

A progresszív szja felszámolása újabb aránytalanságot hozott az új nyugdíjak közé. A 2016-ban kezdődött erőszakos járulékkulcs-csökkentés, és az általa meggyorsított nettó reálbércsökkentés olyan intézkedés, amely se a fenntarthatóságot, sem a méltányosságot nem biztosította.

Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi kormányzat a fejéhez kap, és 1-2 év alatt „kijavítja az elkövetett hibákat”. Attól félek, hogy komoly politikai és gazdasági válságnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy egy új kormányzati rendszer újragombolja a nyugdíjmellényt. Addig is érdemes legalább gondolkodni a célokról és eszközökről.

Címfotó: Christian Langballe, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.