Kin segítsen az állam jóléti újraelosztások és egyéb szociális intézkedések által? Sokak szerint azok, akik maguk felelnek rászoruló helyzetükért, nem érdemelnek segítséget a társadalom részéről. De mégis miért vagyunk felelősek? És számít-e egyáltalán az egyéni felelősség, mikor az igazságosságról van szó?

Kapelner Zsolt

Fizesse-e az állam azoknak a tüdőrákosoknak az egészségügyi ellátását, akik azért betegedtek meg, mert egész felnőtt életükben dohányoztak? Járjon-e munkanélküli segély azoknak, akik nem keresnek elég aktívan munkát? Kapjanak-e családi pótlékot a felelőtlenül gazdálkodó családok? Mikor arról hozunk döntést, hogy jóléti újraelosztások és egyéb szociális intézkedések által kinek nyújtson a társadalom segítséget, vajon milyen mértékben kell figyelembe vennünk, hogy ki mennyire felelős rászoruló helyzetéért?

Az első gondolatunk talán az: persze! Inkább azon segítsünk, aki nem tehet arról, hogy szorult helyzetbe került, mint azon, aki magát hozta ilyen helyzetbe. Ha egy előre nem látható természeti katasztrófa elviszi a házam, jogosabb az igényem a segítségre, mintha szerencsejátékon vesztem el: ha hazardírozni kezdek, felelős leszek a veszteségeimért és viselnem kell a következményeket.

Ha ez az elv érvényes a hétköznapokban, vajon érvényes-e a társadalmi igazságosság esetén is?

Nevezzük felelősségelvnek azt a nézetet, amely szerint az igazságosság elvei megkövetelik, hogy senkit ne érjen hátrány olyasmiért, amiért nem felelős. Ez egy könnyen elfogadható és magától értetődő nézetnek tűnik. A következőkben mégis azt állítom, hogy a felelősségelv nem igaz.

Az igazságosságnak valójában semmi köze ahhoz, hogy ki miért felelős.

Mielőtt kifejteném az érvem emellett, nézzük meg, pontosan mi is következik a felelősségelvből. A felelősségelv úgy tartja, az igazságossági intézkedések – mint például a jóléti újraelosztás – feladata legalább részben az, hogy kompenzálja a hátrányokat, amelyekért nem vagyunk felelősek. De melyek ezek a hátrányok? Pontosan mit jelent felelősnek lenni valamiért? Ez nem csupán elvont elméleti kérdés, alapvető politikai és szociális következményei vannak.

Egy, a jóléti újraelosztással szemben kritikus jobboldali libertárius gondolhatja, hogy hacsak nem tartanak puskát a fejünkhöz, döntéseinkért magunk felelünk, a társadalom pedig nem köteles kompenzálni a rossz döntéseinkből, lustaságunkból vagy hanyagságunkból eredő hátrányokat. Ha egy hátrányos helyzetű fiatal azért nem talál munkát, mert nem tanult elég keményen, egy szava sem lehet. Ha egy nőt nem fizikailag kényszerítenek prostitúcióra, ugyan mi kifogása lehet? Ha egy drogfüggő vagy alkoholista maga kezdett drogozni vagy inni, miféle igényt tarthat ő polgártársai adóforintjaira? És így tovább. Ezekkel a nézetekkel szemben sok baloldali úgy érvel, hogy valójában sokkal kevesebb dologért vagyunk felelősek, mint ahogy e kritikusok állítják.

Egyrészt a különböző – előnyösebb és hátrányosabb – társadalmi pozíciókért folyó verseny a mai társadalmakban nem kiegyenlített. Egy leszakadó térségben élő cigány nő és egy budapesti felső középosztálybeli férfi nem ugyanonnan indul az ügyvéd, a politikus, a szoftvermágnás pozíciójáért folytatott társadalmi futóversenyben, nem azonos erőforrásokkal és lehetőségekkel indulnak, így a verseny kimenetele nem rajtuk, nem saját erőfeszítésükön és igyekezetükön múlik.

Mivel tehát a rendelkezésünkre álló kezdeti erőforrásokért, az előttünk nyitva álló lehetőségekért nem felelünk, ezeket ki kell egyenlíteni. Ez az, amit John Rawls a méltányos esélyegyenlőség elvének nevez.[1] Az elv azt követeli meg, hogy az azonos veleszületett képességekkel és azonos igyekezettel dolgozó emberek azonos életesélyekkel rendelkezzenek: az, hogy ki lesz ügyvéd vagy szoftvermágnás, csak azon múlhat, hogy ki tudja és akarja a legjobban ellátni az ehhez szükséges feladatokat, azon nem, hogy ki hova, milyen társadalmi csoportba születik.

De várjunk! A méltányos esélyegyenlőség csak azt követeli meg, hogy az azonos képességgel rendelkezők azonos esélyekkel induljanak. De hisz a képességeinkért nem mi felelünk! Persze bizonyos képességeinket tudjuk fejleszteni tanulás vagy gyakorlás által. De egyrészt nem rajtunk múlik, hogy milyen iskolába járunk, milyen képzésekhez van hozzáférésünk, másrészt már azt is veleszületett képességeink határozzák meg, hogy mit és milyen mértékig tudunk megtanulni, miben tudunk fejlődni.

Egy súlyos testi fogyatékkal – például súlyos törpenövéssel – született ember bármennyi képzést kap, nem fog tudni zsákolni azon a kosárpalánkon, amin egy ép testű, 190 cm magas embertársa könnyedén. Ha valaki olyan agykárosodással jön a világra, amely miatt fiziológiailag képtelen megtanulni beszélni vagy írni, akkor nem fog tudni ellátni olyan feladatokat, amelyekhez ezekre a képességekre feltétlenül szükség van.

A méltányos esélyegyenlőség elve azonban nem egyenlíti ki az ebből eredő egyenlőtlenségeket. Ha egy társadalomban a fogyatékosok számára csak minimálbért fizető állások elérhetők, úgy ez Rawls szerint rendben van mindaddig, amíg a magasabban fizető állásokat azért nem kapják meg, mert – fizikailag vagy szellemileg – nem tudják ellátni a feladatokat, vagyis a képességek hiánya miatt.

Világos azonban, hogy a képességek hiányáért sem a fogyatékkal élők, sem az ép emberek nem felelősek. Rawls elmélete tehát – ahogy ő maga is világosan leszögezi[2] – nem egyeztethető össze a felelősségelvvel.

Rawls elméletének e hiányosságára reagálva számos politikafilozófus és politikaelméleti szerző helyezkedett az úgynevezett szerencse-egalitarizmus álláspontjára. A szerencse-egalitariánusok – mint Richard Arneson, G. A. Cohen és Ronald Dworkin – úgy vélik, az igazságosság megköveteli, hogy minden puszta (bal)szerencséből adódó hátrányt kompenzáljon a társadalom. Az, hogy valaki fogyatékkal születik, balszerencse, nem pedig az egyén döntése, ezért az ebből eredő hátrányokat kompenzálni kell. Ezzel szemben az, hogy valaki elkártyázza a pénzét – bár szerencse dolga –, de nem puszta szerencse: a játékos a maga döntése folytán kockáztat, így a bukás terheit is neki kell viselnie.

A szerencse-egalitarizmus, úgy tűnik, immár összefér a felelősségelvvel, hisz eszerint az embereket rajtuk kívül álló okokból nem érhetik hátrányok, csak és kizárólag saját döntéseik következményeiért. De saját döntéseinkért mennyiben vagyunk felelősek? Elvégre azokat értékrendünk, érzelmeink, habitusunk, személyiségvonásaink, ltalános világnézetünk és partikuláris vélekedéseink alapján hozzuk meg – akár arról van szó, milyen állásokra jelentkezünk, hol tanuljunk, akár arról, mit ebédeljünk.

De mégis mennyiben felelünk vélekedéseinkért, világnézetünkért és személyiségünkért? Ezekre általában nem szabad elhatározásunkból teszünk szert, hanem neveltetésünk, szocializációnk révén, olyan folyamatok által, amelyek nem állnak a mi ellenőrzésünk alatt. Egy ehhez hasonló megfontolás alapján a brit filozófus, Galen Strawson a következő érvet fogalmazta meg amellett, hogy a világon semmiért sem vagyunk felelősek, valódi felelősség nem létezik.

Egy adott döntést választási alapelvek – preferenciák, vélekedések stb. – alapján hozunk meg. Nevezzük ezeket összefoglalva: P1-nek. Ahhoz, hogy döntésünkért valóban felelősek legyünk, azért is felelősnek kell lennünk, hogy épp P1 alapján döntünk és nem egy másik, P1* elvkészlet alapján. Ehhez az kell, hogy felelős döntést hozzunk arról, hogy P1-re vagy P1*-ra hagyatkozunk a döntésünk során. Ehhez az újabb döntéshez is választási alapelvekre van szükségünk azonban: P2-re.

Innen a kör újraindul és meg sem áll a végtelenségig: ahhoz, hogy a döntésünkért felelősek legyünk, P1-ért is felelősnek kell lennünk, ám ehhez P2-ért is felelősnek kell lennünk, ez azonban megköveteli, hogy P3-ért is felelősek legyünk és így tovább.[3] Strawson szerint csak akkor lehetnénk valóban felelősek a döntéseinkért, ha ezen a végtelen választási láncon képesek lennénk végigszaladni.

Ez azonban lehetetlen. Következésképp nem vagyunk felelősek egyetlen döntésünkért sem.

De mit jelent ez az igazságosság számára?

Tavaly az Új Egyenlőségen megjelent, Strawson nézeteit tárgyaló cikk úgy érvelt, hogy Strawson konklúziójából a skandináv szociáldemokrácia modellje következik. Ez azonban nem igaz. Ha a felelősségelv helyes – nem érhet senkit hátrány olyasmiért, amiről nem tehet –, és Strawson állítása szintén igaz – semmiről sem tehetünk[4] –, akkor abból az következik, hogy semmiféle hátrány nem érhet minket. Ha nincs felelősség, akkor abból a társadalmi újraelosztás terén a kimeneti egyenlőség következik; ha senki nem tehet semmiről, akkor mindenkinek ugyannyija kell, hogy legyen.[5]

Úgy tűnik, ezen a ponton túltoltuk a dolgot. Még a legszélsőségesebb egyenlőségpártiak sem gondolják, hogy a társadalomban semmiféle egyenlőtlenség nem létezhet. Még Karl Marx sem szorgalmazta, hogy a társadalom minden tagjának teljesen egyenlő javak álljanak rendelkezésére.[6] Úgy tűnik azonban, hogy ha a felelősségelvet is és Strawson állítását is elfogadjuk, akkor erre az elfogadhatatlan következtetésre jutunk. A megoldás értelemszerűen tagadni az egyiket a két állítás közül. De melyiket?

Strawson állítását számtalan filozófus kritizálta,[7] e kritikák közül most egyet emelnék ki. A felelősségnek sokféle fogalma létezik: mikor azt kérdezzük, a sofőr-e a felelős a balesetért, olykor csak arra vagyunk kíváncsiak, az ő tettei vezettek-e a balesethez, vagy esetleg műszaki okok, netán a többi sofőr figyelmetlensége. Ezt nevezhetjük oksági felelősségnek. Máskor arra vagyunk kíváncsiak, vajon a sofőr hibáztatható-e a balesetért – ez a kérdés a morális vagy erkölcsi felelősség területére tartozik.[8] Ha például a sofőrt bedrogozták és azt sem tudja, mit csinál, lehet, hogy okságilag felelős, de morálisan nem felelős.[9]

Strawson nagyon speciális értelemben használja a felelősség fogalmát: ő végső morális felelősségről beszél. Arra kíváncsi, mi vagyunk-e végső okai a döntéseinknek, kizárólag mi vagyunk döntéseink forrásai vagy valami más is. Ez egy meglehetősen furcsa felfogás a felelősséggel kapcsolatban. Miért az számít a felelősség szempontjából, hogy mi vagyunk-e a tetteink végső okai?

Miért nem az számít például, hogy mi vagyunk-e a közvetlen okai? Ha egy trópusi hurrikán felkavarja az Európa fölötti szeleket, aminek folytán egy szellő megrebbenti a kerti fa ágát Kiskunfélegyházán, amiről leesik a gyümölcs, ami megijeszti a macskát, ami ráugrik a szögbelövőre, ami betöri az ablakot, akkor nem mondjuk, hogy a trópusi hurrikán törte be a kiskunfélegyházi ablakot. A macska törte be.

Miért ne mondjuk, hogy az ember nem akkor felelős, ha ő a döntései végső oka, hanem akkor, ha ő a közvetlen oka? Meglehet, végső döntési elveink a társadalomtól származnak (hurrikán), kívülről jönnek, de ettől még lehetünk mi azok (a macska), akik döntünk (betörjük az ablakot).[10] A libertáriusok éppen ezt teszik: azt állítják, hogy ha a tetteinknek akár minimális oksági szerepünk volt a dolgok végkimenetelében, már teljes felelősséget viselünk.

Strawson és a libertárius két szélsőséges álláspontot képvisel. Az első szerint csak akkor lehetsz felelős, ha csak te vagy döntésed forrása és semmi más, míg a második szerint már akkor is felelős vagy, ha legalább részben – bármennyire kicsi részben – te vagy a döntéseid forrása. Túl azon, hogy egyikük sem érvel amellett, hogy miért épp így kellene meghatároznunk a felelősség fogalmát, könnyen beláthatjuk, hogy a normális hétköznapi beszédben egyik felelősségfogalmat sem használjuk.

Általában amikor felelősségről beszélünk, kíváncsiak vagyunk arra is, hogy az illető tetteinek volt-e oksági szerepe a végkimenetelben vagy sem – számított-e, hogy a sofőr hogy vezet, vagy a műszaki hibák miatt így is úgy is lett volna baleset? De kíváncsiak vagyunk arra is, tudatában volt-e, hogy mit csinál – ha tudta, hogy műszaki hibás az autó, akkor bármilyen jól vezetett, a sofőrt mégis inkább felelősnek tartjuk. Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy beszámítható volt-e. És így tovább.

Strawson és a libertárius egyaránt kifacsarja és végtelenül leegyszerűsíti a felelősség meglehetősen komplex fogalmát és a felelősségtulajdonítás összetett társadalmi gyakorlatait.

Mindkettő kiemeli a felelősségtulajdonítás egyetlen mozzanatát – azt, hogy akit felelősnek tartunk, bizonyos értelemben szeretjük tettei forrásának is tartani –, figyelmen kívül hagyva az összes többit, majd ennek egy meglehetősen sarkos értelmezését adva jut különös következtetéseire, melyeket megpróbál eladni nekünk mint korszakalkotó filozófiai felfedezést.[11]

A helyzet azonban úgy áll, hogy ha valaki tényleg meg akarja tartani a felelősségelvet, akkor jóval összetettebb felelősségfogalommal kell dolgoznia, mint akár Strawson, akár a libertárius.

Bonyolultabb kérdéseket kell feltennünk annál, mint hogy tetteink és döntéseink teljes mértékben rajtunk múlnak-e, vagy egyáltalán nem múlnak rajtunk. Kidolgozott elméleti válaszokat kell tudnunk adni arról, hogy a dolgok milyen értelemben múlhatnak rajtunk, és ennek miért vannak következményei a társadalmi igazságosságra nézve. Másként az, amit mondunk, nem több tartalmatlan jelszónál, amely aligha szolgálhat bármiféle, az igazságosság biztosítására szolgáló politikai program elvi alapjául.

Mindez persze csak akkor van így, ha meg akarjuk tartani a felelősségelvet. Ám ahogy a cikk elején jeleztem, én a magam részéről úgy gondolom, hogy a felelősségelv hamis:

az igazságosságnak valójában semmi köze ahhoz, hogy ki miről tehet, vagy nem tehet.

Elvégre hogyan tudjuk megmondani, hogy melyik felelősségfogalom passzol leginkább a társadalmi igazságosság elveihez, ha a társadalmi igazságosság határait eleve a felelősség jelöli ki?

Honnan tudjuk, hogy mind a libertárius felelősségfogalmat, mind Strawson felelősségfogalmát abszurd lenne megtenni a társadalmi igazságosság vezérelvének? Onnan, hogy képesek vagyunk a felelősség fogalmától függetlenül is számot adni az igazságosság elveiről: az igazságosság fogalma nem „követi” a felelősség fogalmát, bárhová vezessen is; ha a felelősség fogalma túl messzire megy – például kimeneti egyenlőséget (Strawson) vagy zéró újraelosztást (libertarizmus) követel –, nagyon is könnyedén képesek vagyunk olyan igazságossági elveket megfogalmazni, amelyek a felelősségre való tekintet nélkül elvetik ezeket a javaslatokat.

A gondolat, hogy a társadalom tagjait nem érheti hátrány olyasmiért, amiről nem tehetnek, látszólag az igazságosság legmélyebb lényegét fejezi ki. De ez nem szükségképpen van így. Ahogy korábban láttuk, Rawls maga ezt az igazságosság másodlagos elvének tartja. Szerinte az igazságosság fő feladata a méltányosság feltételeinek megteremtése a társadalomban. Mások (az úgynevezett elégségességelvű igazságosság hívei)[12] szerint az igazságosság elsődleges követelménye, hogy mindenki számára – akár felelős, akár nem –biztosítsa a méltó emberi élet feltételeit.

Megint mások úgy vélik, az igazságosság fő követelménye, hogy a javak újraosztásában mindig a legrosszabbul állók élvezzenek elsőbbséget, függetlenül attól, hogy felelősek-e helyzetükért vagy sem (ők az elsőbbségelvű igazságosság pártfogói). Ismét mások ezek valamiféle kombinációját pártolhatják. Ezek közül itt és most nem kell választanunk, mindössze azt kell látnunk, hogy a felelősség latolgatásán kívül számos más lehetőség is a rendelkezésünkre áll, hogy az igazságosság követelményeinek érvényt szerezzünk.

Ahogy G. A. Cohen, a szerencse egalitárius szocialista filozófus megjegyezte: ő és társai arra tettek kísérletet, hogy beépítsék saját nézeteik közé „a legerőteljesebb gondolatot az egyenlőségellenes jobboldal arzenáljából: a választás és felelősség gondolatát.”[13] Míg azonban a saját terepén igyekszünk legyőzni a jobboldali felelősségelvű gondolatot, meglehet, megfeledkezünk az igazságosság más, talán jóval fontosabb aspektusairól.

Mindezek persze elvont politikafilozófiai viták. Senki nem fog választást nyerni az „ágensfelelősség” és a „szerencse-egalitarizmus” szlogenjeivel. Ha azonban valóban elkötelezettek vagyunk a társadalmi igazságosság programja mellett, egy ponton fel kell tennünk a kérdést: pontosan mit követelnek meg az igazságosság elvei, és mit nem? Az igazságosság jelszavai – a „fizessenek a gazdagok!”-tól a „vezessük be az alapjövedelmet!”-ig – bármennyire szimpatikusak is, kevés fogódzóval szolgálnak ehhez a kérdéshez.

Az igazságosság mellett elkötelezett állampolgárokként azonban választ kell találnunk ezekre a mélyebb és nehezebb kérdésekre is. Egyrészt azért, hogy legalább saját elveinkkel tisztába kerüljünk, másrészt, hogy valami módon el tudjuk dönteni, mely intézkedések szolgálják valóban a társadalmi igazságosság érvényre juttatását, és melyek kínálnak csupán látszatmegoldásokat. A politikafilozófia ebben a válaszadásban szolgál útmutatással.

[1] John Rawls, Az igazságosság elmélete. Ford. Korkovai Zsolt. Osiris, 1997. 101.

[2] John Rawls, Az igazságosság elmélete. Ford. Korkovai Zsolt. Osiris, 1997. 132. skk. Lásd még: Samuel Scheffler, „What is egalitarianism?” Philosophy & Public Affairs, 31 (1) (Winter, 2003): 5–39, 26 sk.

[3] Galen Starwson, „A hiányzó alap elve”. Ford. Bárány Tibor. In Réz Anna (szerk.) Vétkek és választások: a felelősség elméletei. Gondolat, 2013. 116–136. Illetve: Uő, „The Impossibility of Moral Responsibility,” Philosophical Studies, 1994. 75 (1/2): 5–24.

[4] Az Új Egyenlőség szerzője amellett érvelt, hogy Starwson nézeteiből nem következik, hogy „senki semmiért nem felelős”, mivel bár döntéseinkért nem felelünk, a különféle társadalmak mégis elfogadnak bizonyos erkölcsi irányelveket és ez alapján felelősséget tulajdonítanak az egyénnek. De ha a felelősség azon múlna, hogy a társadalom miféle erkölcsi irányelveket fogad el, akkor Starwson érvének egyáltalán semmilyen következménye nem lenne, hisz ekkor a felelősség független lenne attól, hogy képesek vagyunk-e magunk dönteni választási alapelveinkről vagy sem. Ha Strawson elkötelezné magát emellett az erkölcsi relativizmus mellett, akkor nem hogy semmiért nem lennénk felelősek, hanem ellenkezőleg: bármiért felelősek lehetünk, attól függően, hogy a mi társadalmunkban miféle erkölcsi nézetek találnak uralomra jutni.

[5] Egy ehhez hasonló következtetésre jut a szerencse egalitárius R. J. Arneson: „Luck Egalitarianism Interpreted and Defended”, Philosophical Topics, 32 (2004): 1–20, 9.

[6] Marx elosztási elve alighanem az, hogy mindenki a szükségletei szerint részesüljön a társadalom javaiból, márpedig a szükségletek nem egyenlők.

[7] Lásd: Mark Bernstein (2005), “Can We Ever be Really, Truly, Ultimately Free?”, Midwest Studies in Philosophy, 29: 1–12. John Martin Fischer (2006), “The Cards That Are Dealt You”, The Journal of Ethics, 10 (1–2): 107–129. Átfogóbb elemzésekért lásd: Gregg Caruso (2018) “Skepticism About Moral Responsibility“, The Stanford Encyclopedia of Philosophy. A Strawson érve és a társadalmi igazságosság közti kapcsolatot részletesen tárgyalja Susan Hurley: Justice, Luck, and Knowledge. Harvard University Press, 2003.

[8] Réz Anna, „Bevezető” In Uő. (szerk.) Vétkek és választások: a felelősség elméletei. Gondolat, 2013. 139.

[9] Ehhez, illetve felelősség és elosztási igazságosság kapcsolatáról általában lásd: Carl Knight és Zofia Stemplowska, „Responsibility and Distributive Justice: An Introduction”. In uő. (szerk.): Responsibility and Distributive Justice. Oxford University Press, 2011.

[10] Az Új Egyenlőség egyik szerkesztője azt a nagyon fontos ellenvetést tette, hogy amennyiben nem mi vagyunk tetteink végső okai, úgy nem gyakorlunk befolyást tetteink fölött, esélyünk sincs más irányba terelni őket, mint amerre mennek, így aztán felelősek sem lehetünk. Csakhogy az így értett befolyás nem szükséges feltétele a felelősségnek. Ezt Harry Frankfurt amerikai filozófus már a hatvanas években megmutatta: tegyük fel, hogy azt fontolgatom, bosszúból megverem egy munkatársam. A tudtomon kívül egy gonosz tudós egy olyan chipet ültetett a fejembe, amely képes átvenni fölöttem az irányítást és az akaratom ellenére cselekvésre bírni; ám a chipet úgy programozták, hogy csak akkor lép működésbe, ha én úgy döntök, mégsem verem meg a munkatársam. Tehát ha úgy döntök, megverem, a kolléga meg lesz verve, én pedig felelős leszek ezért. De ha úgy döntök, nem verem meg, akkor a chip működésbe lép, a kolléga meg lesz verve, de én – mivel immár akaratom ellenére cselekedtem – nem leszek felelős. Az első esetben annak ellenére vagyok felelős, hogy nem gyakoroltam befolyást az események fölött, esélyem sem volt más irányba terelni őket, a kolléga mindenképpen meg lett volna verve. A befolyás tehát nem szükséges feltétele a felelősségnek. Bővebben lásd: Harry G. Frankfurt. Alternate Possibilities and Moral Responsibility. Journal of Philosophy, 1969. 66 (23): 829–839. Magyarul: Gyarmathy Ákos, Frankfurt-esetek és alternatívák: válasz a dilemmára. Magyar Filozófiai Szemle, 60 (2): 26–45.

[11] Egy ehhez hasonló érvet prezentál Strawson ellenében Randolph Clarke: „On an Argument for the Impossibility of Moral Responsibility”. Midwest Studies In Philosophy, 2005. 29: 13–24. Illetve Justin Coates: „The Basic Argument and Modest Moral Responsibility.” Analytic Philosophy, 2017. 58: 156–170. Egy érdekes megfontolást vet fel: Bernáth László és Paár Tamás „Szabad-e hinnünk az erkölcsi felelősségben?” Magyar Filozófiai Szemle, 2017. 61 (3): 9–30.

[12] E különféle irányzatokról rövid áttekintés olvasható itt: http://kettosmerce.blog.hu/2017/08/20/kinek_jarjanak_segelyek_kritikai_alapozo

[13] G. A. Cohen, ‘On the Currency of Egalitarian Justice’, Ethics, 99 (1989): 906–944, 933.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.