Balázs Péter: Hogyan tovább, Európa? Budapest: Noran Libro, 2017

Előbb Trump győzelme, majd a Brexit megszavazása hívta fel a figyelmet arra, hogy a hidegháború végével kialakult világpolitikai rendszer átalakulóban van. Vajon hol helyezkedhet el a változó rendszerben az Európai Unió, és milyen kihívások várnak rá a jövőben? Mindez mit jelent Magyarország számára? E kérdéseket járja körbe Balázs Péter könyve.

Kanjo Mirjam

Azok számára, akiket foglalkoztat az európai közösség, illetve azon belül Magyarország jövője, kifejezetten ajánlott, érdekes és informatív olvasmány Balázs Péter: Hogyan tovább, Európa? című könyve (Budapest: Noran Libro, 2017).

Széles körű általános ismertetőt kap az olvasó az európai integráció történelmi múltjáról, intézményrendszeréről, a tagállami bővítések mérlegeléséről, a napjainkig elért jelentősebb eredményekről és a kudarcba fulladt kezdeményezéseiről, egészen a jelenkori kihívásokig és jövőképig.

A szerző közgazdász, illetve egyetemi oktató, korábbi diplomata. Az első Magyarországról delegált állandó uniós képviselő, később EU-biztos volt.

Átalakuló multipoláris világrend

A hidegháború végével kialakult globális világpolitikai rendszer átalakulóban van, melyre az elmúlt időszak fordulatai is felhívják a figyelmet: Trump amerikai elnökké választása, az Egyesült Királyság ’brexit’ néven említett kilépése az EU-ból. Balázs Péter szerint ez a második világháború utáni bipoláris rendszer végét követő szovjet hatalmi pillér összeomlásához hasonlóan az angolszász-transzatlanti pillér sérülését jelenti (14. old.). Ez utóbbi pedig az elmúlt évek viszonylag stabil, globális-hatalmi térkép átrajzolódásához vezethet. Az említett események pontos hatásai azonban csak az elkövetkezendő években mutatkoznak meg.

Mint a transzatlanti szövetség lényeges nemzetközi szereplője, az EU számára a két esemény együttes bekövetkezése nehéz helyzetet teremt, kifejezetten gyengíti pozícióját.

De pontosan milyen hatással lesz ez az EU-ra? Vajon a második világháborút követő hatalmi rendszerben született európai együttműködés rendszere megtarthatja-e sikeres pozícióját az átrendeződő multipoláris világban? Amennyiben igen, akkor milyen formában? Hogyan tovább, Európa? Milyen lehetőségei vannak Magyarországnak az integráció jövőjében? E kérdésekre Magyarország és az Európai Unió kapcsolatát vizsgálva ad választ Balázs.

Az expanzió korlátai

Az EU mint növekvő nemzetközi szervezet három területen terjeszkedhet: az uniós tevékenységek szélesítésével (milyen kérdésekre terjed ki az uniós együttműködés?), az uniós hatáskörök mélyítésével (milyen mértékű lehet az uniós hatalmi eszköztár, döntéshozói gyakorlat a kérdéskörben?), illetve tagállami bővítésekkel. Ahogy Balázs fogalmaz, ez egy „lehetetlen háromszöget” (74. old.) eredményez, amely együttesen csak elméletileg tartható, a gyakorlatban már valamely integrációs cél biztos csorbulásához vezet. Az Unió esetében az egyre szélesebb tevékenységek bevonása, illetve az eltérő érdekekkel, gazdasági és társadalmi jellemzőkkel rendelkező országok felvétele során az uniós eszközkészlet mélyítése ütközött korlátokba.

Bár a különböző témák uniós porondra emelésével a tisztán tagállami hatáskörű témák köre is beszűkült, tisztán közösségi hatáskörbe is kevés téma tartozik, ilyen például ma a kereskedelempolitika. A kettő között, a „szürke zónában” (75. old), helyezkedik el a témakörök oroszlán része, úgynevezett vegyes, illetve támogatói hatáskörű kérdésekként, amelyek gyengített cselekvési lehetőséget biztosítanak az Uniónak. Ahogy a szerző fogalmaz, ezzel „az a nyilvánvaló működési előfeltétel, hogy az integrált feladatokhoz integrált hatáskör is jár, fokozatosan fellazult az Európai Unióban” (75. old.). A szakpolitikai témák ilyenfajta hatásköri differenciálása tehát nehezékként telepedik az EU-ra, sokszor lassítva (akár meg is bénítva) ezzel a közös előrelépést a sürgető és középtávú döntésekben.

A tagállami bővítések

A folyamatos tagállami bővítések kiegyensúlyozott sikert mutattak abban az értelemben, hogy a kezdetben hat alapító taggal rendelkező szervezet mára már 28 országból áll (jelenleg még része az Egyesült Királyság is). Ezzel pedig lassan eléri a területi bővítési lehetőségének határait. A bővülési hullámok résztvevőit négy nagy csoportra oszthatjuk.

Az első bővítési hullám szabadkereskedelmi változásokat hozott az Unió működésébe, melynek révén a korábbi szorosabb és merevebb modellből, a tagországok számára nagyobb szabadságot és függetlenséget biztosított. Az első csatlakozási hullám részét képező Egyesült Királyság esetén látható, hogy a két szabadkereskedelmi modell eltérése ütközési pontként jelen van az integrációban, amely végül befolyással bírt egy jelentős tagállam kilépési döntésére is.

A második csatlakozási hullámmal váltak az Unió tagjává a dél-európai országok, amelyek már a korábbi tagállamokhoz képest kevésbé fejlett gazdasággal érkeztek, illetve megjelentek irányukba az Uniótól folyósított támogatói források. A harmadik bővítési hullámban csatlakozó államok az EFTA-ból az Unióba átlépő semleges országok voltak.

A Magyarország csatlakozását is magába foglaló negyedik hullám önmagukban is igencsak nagy változásokon áteső államokat foglal magába. A szovjetrendszer lebomlása után ezek a kelet-közép-európai országok a pártállami, központosított gazdasági és politikai rendszerről váltottak a nyugati, versenyalapú piacgazdaságra, illetve a demokratikus elvek mentén felépülő társadalmi és politikai modellre. Ennek kiépülése egyidőben zajlott az Európai Unióba való csatlakozási folyamatukkal.

Repedések az EU-n belül

Mivel az EU-ba való csatlakozás nem kényszer vagy erőszak, hanem önkéntes törekvések útján valósul meg, a bővítések során az Unió részéről az az elképzelés élt, hogy a kölcsönös célok és kötelezettségek erős konszolidáló erővel bírnak.

Azonban a bővítés expanziós sikere számos új akadályt emelt az integráció elé. Balázs a tagállamokat nem csak a csatlakozás időbeli és területi vonásai alapján kategorizálja, leírása alapján, ugyane négy csoporthoz hasonlóan rajzolódnak ki a tagállami érdekcsoportok is, amelyek különbözőségei mentén jellenek meg az Unió repedései és központi problémái is. E meghatározott országcsoportok különböző képességekkel és integrációs célokkal, törekvésekkel rendelkeznek.

Az alapító országok alkotják azt a tagállami kört, amely a kezdeti elképzelések nyomán, továbbra is a minél szorosabb integráció és a hatásköri mélyítések mellett áll. E tagállamok az Unió elsődleges finanszírozói.

Belépésükkel a korábbi EFTA-tagok egy sokkal lazább integrációs közösség képét képviselik.

Míg az alapító államok mind tagjai a szoros integrációt megtestesítő euróövezetnek, illetve schengeni rendszernek, addig a második érdekcsoport tagállamai közül többen ezek egyikében sem kívántak részt venni.

A semleges államokat is magába foglaló csoport tagjai közül többen pedig a közös katonai műveletekből maradnak ki. Ennek ellenére e tagállamok az alapító maghoz hasonlóan szintén nettó befizetői a közösségnek, illetve élen járnak a demokrácia és az emberi jogok érvényesítésében, védelmében.

A harmadik csoportot a mediterrán államok alkotják, melyek esetében gazdaságuk fejlettsége mutatott jelentős eltérést a korábbi, nyugati tagországokéhoz képest. Erős motiváló erő volt számukra az állami gazdaság felzárkóztatása a nyugati országokéhoz, illetve a munkaerőmozgás szabadsága a fejlettebb tagállamok irányába. Mindehhez társult a megjelenő kohéziós alap felzárkóztató eszköze is. E csoport tagállamai támogatják a magot képező államok törekvéseit, a gazdálkodás területén elvárt fegyelem azonban eredményez ellentéteket.

A negyedik csoportot alkotó, közép-kelet-európai, eddig tizenegy tagállam a 2004 óta csatlakozó országokat gyűjti csokorba. A korábban említett és nyilvánvalóan hatalmas gazdasági, politikai és társadalmi változásokon átesett államokban az új rendszer-modell megszilárdulása hosszabb folyamatot igényel. Ezek az átalakulások a mai napig zajlanak, egyes államok esetében meg is torpantak. (90–93. old.)

Balázs szerint az integráció sikerességéhez, a hatékony együttműködéshez kiegyenlített mezőny szükséges. Szerinte a közös célok érdekében a politikai különbségek finomíthatók, a gazdasági eltérések azonban már sokkal nagyobb akadályokat jelentnek az együttműködésben. Továbbá rámutat, hogy bár a gazdaság fejlettsége nem volt kiemelt kritérium a tagfelvételek során, ez jelentős kapacitásbéli különbségeket eredményez az uniós terhek és kötelezettségek terén. A gazdasági különbségek az egyes országok fejlettsége, a társadalmaik számára biztosított feltételek és lehetőségek terén is kimutatható (például a jelentősen eltérő minimálbérek esetében).

Balázs szerint az Unión belül megjelenő fő repedések is mind a gazdasági különbségekre vezethetők vissza. Ahogy írja:

„Ha – főleg a szegényebb fertályon – a csoport-, sőt az egyéni érdekek is a közjó rovására tolakodnak elő, akkor még inkább megnőnek az ütközések esélyei, borul az integrációs egyensúly és foszlani kezd az európai együttműködés idealizált rendszere. Az újabb tagállamok egy részében szűk érdekkörök rövid távú politikai haszonszerzése kerekedett felül, ezek kisajátítják az integráció hozadékát, a hoppon maradók és csalódottak tömegeit pedig az EU ellen lázítják, így leplezve a szemérmetlen gazdálkodást. Ez az út a periferizálódás és a leszakadás felé vezet. A felelős politika ezzel szemben a felzárkózás nehezebb útját választja, élve az új lehetőségekkel. Ez ugyan még áldozatokat követel (például az euróövezethez való csatlakozás vagy a közös menekültügy terheiben való osztozás stb.), de hosszabb távon Európa fejlettebb belső köreiben alapozza meg az illető ország pozícióit.” (93. old.)

Sikerek, kudarcok, kihívások

Az Unió eddigi törekvései kettős képet mutatnak: az alkotmányozás nekilendülése, majd megrekedése, az eurózóna optimális körülmények közötti megindulása, majd megrendülése, végül pedig sikeres önkorrekció alkalmazása, a schengeni övezet, amely megalkotási céljainak helytáll, de megbénult a migrációs hullám hatására. Az uniós külpolitikai képviselet intézménye gyenge, hiszen kormányközi keretek között tartják, legalacsonyabb közösségi hatásköri szinten. Uniós szinten is van azonban egy erős külkapcsolati rendszer, például a kereskedelmi megállapodásai révén, ilyen a Kanadával kötött szabadkereskedelmi megállapodás is (CETA).

A nagy bővítés negatív hozadéka az uniós intézményi működés nehezített pályája, ennek jó példája a szerző által kiemelt Tanács, ahol a kezdeti 6, majd a későbbi még koordinálható 15 főről 28 főre tágult a résztvevő kormányfők száma. A korábban említett érdekek és képességek megszaporodása nem csak az egyhangú döntéseket hátráltatja, de a kétoldalú kapcsolatok és koalíciós lehetőségek számát is sokszorozza (89., 101–102. old.).

Balázs hangsúlyozza, hogy mindez mindaddig nem probléma, amíg a közös célok érdekében a normák betartása és a kötelességekből való részt vállalás előtérben marad minden fél számára. A 2004-ben csatlakozók közül azonban pont a korábban felzárkózásra leginkább törekvő Magyarország és Lengyelország fordult szembe az integráció közösségi érdekeivel, elveivel. A közös terhek vállalásának megtagadása, valamint az uniós normák és értékek ellen való hangolás azonban a közösségi együttműködés akadályozásához, az integráció gyengítéséhez, és akár komoly konfliktusok kialakulásához is vezethet. Mindez pedig nagymértékben aláásná az Unió kezdeti elképzeléseit a békés, konfliktusmentes és közösen közös célokra törekvő Európáról. Márpedig a béke fenntartása az integráció eddigi legsikeresebb projektjei közé tartozik (101–102. old.).

Jelentős lépés, hogy a Lisszaboni Szerződés óta lehetőség van ún. megerősített együttműködésre, amennyiben legalább kilenc tagállam szorosabb együttműködést kíván folytatni valamely területen (112. old.). Ez alapul szolgálhat olyan koncepcióknak, melyben a korábbiakhoz képest, szűkebb tagállami kör indul el valamely megvalósítandó cél útján. Ezzel pedig az integrációnak módja van arra, hogy a közös cél érdekében az egyenlő kötelezettségeket nem vállaló, de ugyanazon jogokat követelő „potyautasokat” háttérbe szorítsa.

Magyarország

A Szovjetunió összeomlásával Magyarország számára is lehetőség nyílott arra, hogy felzárkózhasson a nyugati világhoz. Ennek részeként csatlakozott a NATO-hoz, majd az Európai uniós csatlakozás vált a következő célkitűzéssé. A csatlakozási tárgyalások viszonylag sikeresen zajlottak, Magyarország a többi csatlakozó ország élvonalában haladt a „nyugati felzárkózás” irányába. Balázs szerint probléma, hogy hiányzott, illetve mai napig elmaradt a csatlakozást követő, az EU feltételeit és az ország előrehaladását összehangoló, alapos, a célokat és eszközöket egybefoglaló messziretekintő stratégia. A belépést követően a belpolitikai tér ugyanis rövid időn belül ingataggá vált, a Gyurcsány-kormány összeomlása, majd az előtérbe kerülő szélsőjobb csoportok, végül pedig a második Orbán-kormány Európai Unióban is nagy port kavart belpolitikai lépései fokozatosan növelték a távolságot a nagy reményekkel megindult felzárkózástól (128–135. old.) A szerző szerint a 2010-es kormányváltást követő, a jogállamiság leépítését célzó alkotmányozás, a médiafüggetlenséget korlátozó intézkedések, illetve a változatos ellenséget megjelölő gyűlöletkampányok (melyből az egyik célpontja „Brüsszel” képében éppen az EU) kérdőre vonják Magyarország létjogosultságát az Európai Unión belül (135–144. old.).

Természetesen nem várhatunk tűpontos jóslatot olyan, nemcsak Magyarországot, de az európai integrációt is érintő kérdésekben, amelyek globális események függvényei is. Ezzel szemben Balázs Péter – ígéretéhez híven – kifejezetten széleskörűen és közérthető módon vizsgálja és értelmezi az elmúlt évtizedek eseményeit. Az Európai Unió szerkezeti és a magyar belső folyamatok kritikai elemzése segítségével pedig igyekszik reális képet adni az előttünk álló – pozitív és negatív kimenetelű – lehetőségekről. A számba vehető utakról való gondolkodás pedig igen fontos, hiszen ahogy Balázs Péter is fogalmaz, Magyarország számára az Európai Unión kívül nincs más valós alternatíva (10. old.).

Az elmúlt évek hazai kormányintézkedései, illetve az ország Unión belüli irányváltása azonban kifejezetten kockázatos lehet éppen akkor, amikor az EU-ról szóló elképzelésekben a „többsebességes” és akár szűkebb, csupán az erősen elhivatott tagállamokat magába tömörítő koncepciók fogalmazódnak meg (lásd Fehér könyv Európa jövőjéről, 2017).

Címfotó forrása: Európai Bizottság

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.