Értékelni csak az elvárások fényében lehet, az elvárásokat visszamenőleg felidézni azonban mindig kényes művelet. Nem is törekszünk ezúttal az elmúlt öt év teljes szakpolitikai és politikai értékelésére, amelyet valamilyen objektív mérce szerint csupán összefoglalni is több fejezet volna. Ezzel szemben cikkünk egy személyes betekintést és értékelést próbál nyújtani a 2014−19-es uniós ciklus folyamatairól zöld és szociális szempontból.

Csiba Katalin

A 2014-es EP választási kampány egészét végigkísérték az Európai Unió összeomlását vizionáló sorskérdések, amelyért csak részben tehető felelőssé a magyar kormány akkor már érezhető Brüsszelt démonizáló propagandája. A 2007-es pénzügyi válságból továbbgyűrűző euróválság és a görög adósságválsággal felszínre kerülő gazdasági, szerkezeti és politikai problémák nagyban rányomták a bélyegüket a 2014-es választási kampányra még hazánkban is.

Politikai vadvizeken

A görög krízis kezelése összességében a legrosszabb rövidtávú reakciót váltotta ki a tagállamokból, és világossá vált, hogy Németország, Merkel és a német politikai elit nem fog Európa integráló vezető politikai erejévé válni. Mellesleg mindennek ellenére a görögök még mindig úgy gondolják, hogy az EU legnagyobb előnye az országok közötti jó viszony[1].  A válságkezelés megítélése politikai nézettől függően természetesen merőben eltérő lehet, azzal azonban nehéz lenne vitatkozni, hogy 2014 tájékán nehéz volt a tagállami szolidaritás és az összefogás nyomait kihámozni a politikai aréna eseményei közül. A ciklus első éve annak reményében telt, hogy a megújuló politikai garnitúrával egy új kezdet és az európai törvényalkotás kerülhet a középpontba. Az azonban már az elején világossá vált, hogy nincs politikai szándék az EU intézményi hiányosságait – pl. a Tanács teljesen átláthatatlan működését, az EP jogalkotást kezdeményező jogkörének hiányát – felszámoló szerződés módosításra. Bal és zöld oldalról a káosz és az erősödő szélsőjobboldaltól való – nem teljesen indokolatlan – félelem, konzervatív oldalról pedig elsősorban a status quo, másodsorban a nemzetállami dominancia őrzése okán. Tehát az Európai Bizottság megválasztása után az uniós politikusok az adott mozgástéren belüli lehetőségekre kezdtek fókuszálni.

Az első felkavaró erejű esemény a 2015-ös nyári menekülthullám volt, amely akkor is hónapokig uralta volna az európai napirendet, ha a szélsőjobboldal nem látja meg benne a soha vissza nem térő hergelési lehetőséget. A menekültválság higgadt, hatékony és bevándorláspolitikától elkülönített kezelését nem csak a propagandagépezet nehezítette, de az emberjogi prioritások és munkaerő-piaci igények valamelyest a német politikában is összemosódtak. Ezzel együtt Merkel abban az időben saját személyes politikai tőkéjét amortizálva állt ki az európai civilizáció legfontosabb értékei mellett.

Az akkor apokaliptikusnak tűnő 2016-os év sokunkban hagyott mély nyomokat: a korábbi terroreseményeket követő brüsszeli robbantások tavasszal, a Brexit népszavazás nyáron, majd Donald Trump megválasztása ősszel.

Akik a korábbi tragikus válságreakciók fényében úgy látták, hogy az EU integráció kizárólag nyugalmi időszakban és bővülő gazdasági környezetben tud fejlődni, nem sok jóra számítottak ekkor. Az világossá vált, hogy ez a három esemény elemi formáló erővel fog bírni az elkövetkező időszakban. A helyezet azonban jelenleg nem annyira tragikus, mint amire 2016 után számítani lehetett. Az elmúlt évek terror eseményeinek hatására ugyan a terrorizmust, illetve a bevándorlás kérdését tekintik az emberek az Európai Uniót fenyegető legnagyobb kockázatnak[2], ezzel együtt is az EU-s állampolgárok túlnyomó többsége úgy érzi, hogy „Európa a béke szigete egy zavaros világban”[3], ami 10 pontos emelkedés 2016-hoz képest. A Brexit folyamat megkezdése után nem sokkal kiderült, hogy nem csak a Bizottság és a Parlament uniós politikusai, de a 27 tagállam is összezárt és következetesen védi a közös érdekeit. Az Unió politikailag nem engedheti meg magának, hogy odakinn jobb legyen, mint idebenn. Ez a középtávú politikai szempont erősebbnek bizonyult, mint a gazdasági veszteség minimalizálása, amit az Egyesült Királyság a legerősebb alkupozíciójának vélt. Donald Trump beiktatása a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás azonnali bedőlését jelentette, de messze nem elvi globalizációkritikus okokból. A tárgyalások újrakezdése folyamatban van, és a következő ciklus nagy valószínűséggel egyik legfontosabb témája lesz. A Trump megválasztása után megváltozó transzatlanti légkör ráébresztette az európai vezetőket arra, hogy a kontinensnek önálló külpolitikára lesz szüksége. Az orosz szankciós politikával – főleg annak váratlanul hosszú ideig való fenntartásával – az EU olyat csinált, amit korábban nem: felismerhető és önálló oroszpolitikát.

Mindennek fényében érdemes egy pillantást vetni az állampolgárok EU-ról alkotott véleményére. Az európai választások részvételi aránya nem csökkent dramatikusan az elmúlt 10 évben (45%-ról 43%-ra). A ’80-as évektől tartó folyamatos részvételi aránybeli visszaesés teljes mértékben illeszkedik a nyugati demokráciákat (EU tagállamok és USA) jellemző általános trendbe, a 2004-ben tapasztalt jelentősebb részvételi arány esés pedig javarészt betudható a frissen csatlakozott tagországok alacsonyabb részvételi adatainak. Ezzel együtt az is igaz, hogy az európai választások a legtöbb tagállamban másodrendű szerepet töltenek be és átlagosan 15-20 ponttal elmaradnak az országgyűlési választások mögött. Ebből sokan az EU-ba vetett hit és bizalom folyamatos kopására szoktak következtetni, ehhez azonban érdemes megnézni egyéb közvélemény-kutatásokat is. Az EU jövőjéről alkotott képet illetően ebben a ciklusban 2016 volt a mélypont, amikor még mindig többen voltak optimisták (az emberek 50%-a), mint pesszimisták (44%) az EU jövőjét illetően. Ez 2018 végére 61% optimistára és 34% pesszimistára javult. Ez ugyan megnyugtató

Brexit és EU-destruktív pártok ide vagy oda, az emberek 60%-a gondolta egy évvel az EU választások előtt, hogy az EU alapvetően jó dolog, és több mint 2/3-uk ítélte úgy, hogy az országuk alapvetően nyert az EU tagsággal, ami 1982 óta a legmagasabb arány.

Azok számára, akik az EU szétesésétől tartottak, azonban távolról sem jelenti azt, hogy minden rendben van. A 2019-es választásokon a legtöbb elemző az euroszkeptikus formációk megerősödésére számít, ami nagyságrendekkel nehezíteni fogja a viták értelmes és józan mederben tartását, vagy a hatékony megoldások létrejöttét.

Baloldali és zöld szemmel

Baloldali szemszögből a ciklus nem sok jóval kecsegtetett 2014-ben. Ugyan az Európai Parlamentben az S&D és a GUE ereje növekedett 2009-hez képest (+8 és +17 mandátummal), a szociális kérdésekben balra szavazó zöldek 5 széket veszítettek, míg az európai patkó jobboldala átrendeződött: EPP -44, ECR +16, EFDD +16 (habár a csatlakozó olasz Ötcsillagos képviselők szociális kérdésben inkább baloldaliak voltak), a liberálisok 16 széket vesztettek. Azzal együtt, hogy az Európai Parlament sokkal dinamikusabb, mint egy nemzeti parlament és nem annyira egyszerű csoportosítani a pártokat, szociális téren jó közelítés azt mondani, hogy szinte egálba kerültek a konzervatív és progresszív erők (EPP+ECR=291, SD+GUE+Green=293), és a megosztott ALDE (67), illetve EFDD (48) volt sokszor a mérleg nyelve. Ehhez adódott hozzá a Tanács várható intézményi ellenállása a szociális jogok további integrálásával szemben, illetve a Bizottság azon – nem teljesen irracionális – szokása, hogy az előre felmért politikai lehetőségeken messze túlmutató törvényjavaslatot – a biztos kudarcot elkerülendő – nem igazán tesz le az asztalra. A Bizottság szerepe – mint egyetlen törvénykezdeményező intézmény – jelentős, azonban a kiválasztott biztosok semelyik területen sem kecsegtettek túl sok reménnyel. Amolyan „kecskére káposztát” Bizottság lett ez, ami megmutatkozott Marianne Thyssen tevékenységében. Az új foglalkoztatásért, szociális ügyekért, munkavállalói készségekért és mobilitásért felelős biztos a belga flamand kereszténydemokratákhoz tartozik, és portfoliójához EP képviselőként uniós belső piaci- és nemzetközi kereskedelmi bizottsági munka volt köthető. Ennek megfelelően az elmúlt 5 év első felében nem is hallottunk sok minden másról szociál- és foglalkoztatáspolitika terén tőle, mint a képességek és képzések elősegítéséről, mintha ez az egyetlen terület megoldást jelentene az EU összes munkerő-piaci és társadalompolitikai egyenlőtlenségére. Klasszikus konzervatív megoldás. A Szociális Pillér, amely a szociál- és foglalkoztatáspolitika magasabb politikai szintre emelését volt hivatott elősegíteni, Jean-Claude Juncker, Bizottsági Elnök személyes kezdeményezésére indult el és a Thyssen-kabinet még a konzultációs időszak levezénylésére sem volt alkalmas. A Göteborgban 2017 végén aláírt deklaratív nyilatkozat után elindult a jogalkotói munka, habár a fennmaradó idő elég szűkös volt az uniós jogalkotói procedúrák fényében (egy első olvasatra elfogadásra kerülő rendes jogalkotási eljárás időtartama átlagosan másfél év).

Összességében ennek a másfél évnek a dinamikája az volt, hogy a Bizottság bátrabb kezdeményezésekkel állt elő, amelyet a Parlament többsége támogatott, a Tanács viszont általában nem kedvelt. Az időprés értelemszerűen a progresszív és változást sürgető erők tárgyalási pozícióját gyengítette. A Tanács és Parlament közötti egyeztető tárgyalásokon a legtöbbször az a helyzet állt elő, hogy a Parlament vagy elfogadott egy mérsékeltebb szabályozást vagy nyitva hagyta a tervezetet és a következő Parlamentre bízza a tárgyalást. A Szociális Pillér égisze alatt futó szabályozások közül a három legfontosabb az Európai Munkaügyi Hatóság létrehozása, amely sikeresen zárult, az átlátható és kiszámítható munkaviszonyokról szóló irányelv, ami felemás eredményt hozott és a társadalombiztosítási rendszerek koordinációjáról szóló rendelet felülvizsgálata volt, amelyet nem sikerült lezárni az utolsó EP plenáris ülésig.

Európa szociális és foglalkoztatáspolitikai harmonizációja kettős (ha nem éppen többes) ellenszélben van a mai napig.

A konzervatív pro-európai oldal egyszerűen nem hisz az erősebb szabályozásban, a nemzeti szuverenitásvédők akkor is a nemzeti hatásköröket védik, amikor azok már teljesen nyilvánvalóan nem hatékonyak, és ehhez jönnek hozzá az északi szociáldemokraták, akik egészen addig támogatják a harmonizációt, amíg az nem jár gyakorlati lépésekkel.

Zöld szempontból a pohár félig üres, ha arra gondolunk, hogy a környezeti problémák továbbra is fenyegetik a bolygónk jövőjét és a társadalmi igazságtalanságok nem csökkennek.

Azonban az 5 év nem telt eredmény nélkül. A klímapolitikában komoly eredmény többek között, hogy sikerült betiltani a pálmaolaj üzemanyagként történő felhasználását a szállítmányozási ágazatban, illetve sikerült szigorítani a nehéz tehergépjárművek szén-dioxid-kibocsátási sztenderdjeit. A Volkswagen diesel botrányra adott válaszként, amikor az autógyár hamis kibocsátási adatok produkálására programozta az autóit, a Bizottság közvetlenül monitorozhatja a tagállami hatóságokat és csalás esetén termékvisszahívást indíthat el. Az EU-ban betiltásra kerülnek az egyszerhasználatos műanyagok (pl. műanyag evőeszközök, szívószál) 2021-től. A European Fund for Transition forrás immáron nem csak a globalizáció, de az automatizáció miatt állásukat elvesztőket is támogatja, és segíti a fenntartható munkahelyek kialakítását. Így talán a magyar kormány is kedvet kap ahhoz, hogy lehívjon EU-s forrásokat az állásukat elvesztő emberek támogatása érdekében. Szigorúbb munkavédelmi előírások fognak ezentúl azokra vonatkozni, akik diesel belélegzése mellett kénytelenek dolgozni, ez 4 millió dolgozó rákmegelőzéséhez járul hozzá. 500 ezer euró támogatást sikerült szerezni kifejezetten az oknyomozó újságírók számára, és zöld vezetéssel sikerült elfogadni a szigorúbb adatvédelmi rendeletet.

Szakpolitikai szinten az biztosan elmondható az elmúlt öt évről, hogy az Unió semmilyen területen sem lett rosszabb, mint volt.

Az integráció mélyítése ugyan nem sikerült látványosra, de a jelen levő destruktív politikai formációk – akik céltudatosan az EU integráció gyengítésén és szétverésén dolgoznak – marginalizálása többé-kevésbé hatékony volt.

Mit tartogat a jövő?

Ami a Parlamentet illeti, ha a jelenlegi mandátumjóslások beigazolódnak, akkor a mostani EPP-S&D nagykoalíció meggyengül, és több kompromisszum születhet ügyek mentén, ahol a törvényalkotói munkában aktív kisebb pártok szerepe jelentősen megnőhet. Arra számíthatunk, hogy az EU-ellenes politikai erők több széket szereznek majd meg a júliusban megalakuló Parlamentben. Nem csak azért, mert sikeresen – értsd gátlástalanul – fordították saját hasznukra az előző évek tragikus eseményeit, hanem azért is mert az évtizedek óta tartó folyamat (mely szerint a szavazatokat egyre kevésbé határozza meg az osztály hovatartozás és egyre fontosabb szerepet kapnak egyéb kulturális jellegű kapcsolódási pontok) a szélsőjobb számára kedvező változásokat hozott a szavazói magatartásban. Az nem teljesen világos, hogy ez milyen következményekkel fog járni. Ha valamilyen csoda folytán koordinált erővé tudnak összeállni, akkor komoly hatást és károkat tudnak gyakorolni az Uniós politikára, például azzal, hogy kizárólag a migrációval foglalkoznak a maguk destruktív módján. Másfelől viszont az EU-szkeptikus képviselők az európai jelenlétet nem politikai munkaként értelmezték, hanem leginkább az otthoni kampányaikat finanszírozták, illetve kommunikációs platformként használták az uniós porondot. Továbbá a legtöbb szakpolitikai területen szétdaraboltak régiós érdekek vagy szavazóbázis mentén, így még egy formális frakció is a legnagyobb valószínűséggel teljesen koordinálatlanul működne, amit a koordináltabb frakciók sikeresen tudnak majd használni. Így még az sem kizárt, hogy egy-egy jó javaslat átcsúszik a káoszban.

Összességében a 2014−19-es ciklus magas szakpolitikai elvárásokkal induló, majd komoly politikai kihívásokkal terhelt szakasz volt, amelynek megítélése nem lehetséges ez utóbbiak figyelembe vétele nélkül.

Olyan viharokat vészelt át az Unió – jelenleg úgy tűnik – ép bőrrel, amivel eddig soha a megalakulása óta nem kellett megküzdenie.

Az euróválság utáni első EP választási kampányban érzékelhető összeomlástól vagy a lassú erodálódástól való félelem lassan a múlté. Talán ez az ellenállóképesség egyértelműbb volt a régi tagállamok állampolgárai számára, de a frissebb tagállamok lakosai még csak most kezdik megszokni, hogy egy-egy EU-s méretű krízis nem fenyegeti az Unió létét. Ez mindenképp pozitívnak mondható. A szakpolitikai elvárásokat a továbbiakban sem lehet alább adni, hogy minden készen álljon arra az időre, amikor együtt állnak a csillagok a továbblépésre.

Címfotó: Malcolm Garret – Pexels.com

[1] A görögök legtöbbször (29%-uk) a tagállamok közötti jó viszonyt említik, a “mi az EU legfőbb erőssége” kérdésre válaszolva. (Eurobarometer, 2008)

[2] 19 tagállamban a terrortámadás a legtöbbször említett kockázat, a maradék 9-ben a bevándorlás (pl. Magyarország) és a politikai szélsőségek a jellemzően leggyakrabban említett kockázatok

[3] Az állampolgárok 21%-a teljes mértékben, 55%-a pedig lényegében egyetért az állítással. Ugyanez 17% és 49% volt 2016-ban. (Eurobarometer, 2008)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.