Az etika és a gazdaságtan helyes viszonyának meghatározása nagy gyakorlati jelentőséggel jár, hiszen az etika és a gazdaságtan elméleti-tudományos szintje sok szálon kapcsolódik az erkölcs és a gazdaság gyakorlati szintjéhez, például az üzleti élet szereplőinek gazdaságelméleti tudásán és a tudományos alapokra épülő gazdaságpolitikán keresztül.

Joób Márk

Mai, igen magas komplexitású gazdasági rendszerünkre nézve érvényesnek tűnik a megállapítás, hogy a helyes elmélet, bár nem elegendő, de szükséges feltétele a helyes gyakorlatnak. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a mai gazdasági rendszerünknek számos, erkölcsi szempontból negatívnak mondható hatása van. Az ilyen negatív hatások közé tartoznak például a rendszeresen fellépő pénzügyi-gazdasági válságok, a bioszféra és más közjavak fokozatos pusztulása, a túlzott állami eladósodás és a munkanélküliség, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése és az ebből táplálkozó politikai radikalizmus térnyerése.

Az a körülmény, hogy egyes társadalmi csoportok erkölcsi elvárásokat támasztanak a gazdasággal szemben, önmagában még természetesen nem jelenti azt, hogy ezek az elvárások jogosak, sőt még azt sem, hogy a gazdaság területén erkölcsi kritériumoknak egyáltalán helyük van. Ezért is rendkívül nagy horderejű kérdés, hogy a gazdaságot milyen mértékben kell erkölcsi szempontok szerint kialakítani és működtetni? E mögött a gyakorlati kérdés mögött pedig az az alapvető kérdés húzódik meg, hogy milyen kapcsolat áll fenn (lételméleti szinten) az erkölcs és a gazdaság között és ezzel párhuzamosan (ismeretelméleti szinten) az etika és a gazdaságtan között?

A főáramú gazdaságtan normatív deficitje

Mielőtt rátérnénk az etika és a gazdaságtan kapcsolatának tisztázására, rá kell mutatnunk az aktuális gazdaságtan főáramának normatív deficitjére. Ez a normatív deficit a gazdaságetikai reflexió hiányából, illetve a ma elterjedt gazdaságetikai koncepciók hiányosságaiból fakad. A főáramú, neoliberális gazdaságtan a valóságot nagyon egyoldalúan közelíti meg, amikor azt matematikai képletekkel leírható összefüggésekre redukálja, számításaiból a szociális és ökológiai szempontokat externalitásként kizárja és a gazdálkodás célját folytonos növelésben: egyéni szinten a haszon, közösségi szinten a termelés maximalizálásában határozza meg. Jól tükrözi ezt a redukcionizmust Milton Friedmannek, a neoliberális gazdaságelmélet egyik vezéralakjának ismert állítása: „Az üzleti világ társadalmi felelőssége egyedül az, hogy növelje profitját.”[1] A gazdálkodás értelmének ilyen radikális leszűkítése egyetlen gazdasági mutatóra a szabadpiac érvényesülésének minden más szempontot felülíró, abszolút célkitűzéséből adódik, amely ebben a szélsőséges formában Friedrich von Hayek társadalom- és gazdaságelméletére vezethető vissza.[2]

A valóság komplexitásának és az emberi lét sokrétűségének fényében a neoliberális gazdaságtan, különösen normatív tartalmát tekintve, szélsőségesen egyoldalúnak és leegyszerűsítőnek mondható. Ennek hátterében pedig az áll, hogy átfogó etikai reflexió nélkül kínál gyakorlati útmutatást az emberi gazdálkodásra vonatkozóan. Feltűnő, hogy amennyire gyenge a neoliberális gazdaságtan normatív megalapozottsága, annyira határozott utasításokat fogalmaz meg a gazdaságpolitika számára a „Liberalizálj! Deregulálj! Privatizálj!” parancsával.[3]

A főáramú gazdaságetika hiányosságai

A ma elterjedt gazdaságetikai koncepciók többsége a főáramú gazdaságtanhoz igazodik, és nem kérdőjelezi meg annak normatív alapjait. Ezt jól mutatja a vállalatok társadalmi felelősségének (angolul: corporate social responsibility, lerövidítve: CSR) koncepciója, amely a mai napig nagy népszerűségnek örvend az üzleti etika területén. E szerint a koncepció szerint a vállalatoknak a társadalommal szemben háromféle felelősségük van: gazdasági, jogi és erkölcsi.[4] A felelősségnek ez a három különböző formája pedig hierarchiát alkot: a vállalatoknak elsősorban gazdasági, másodsorban jogi és végül erkölcsi felelősségük van, amely abban áll, hogy önkéntes alapon megfelelnek a társadalom erkölcsi elvárásainak és jótékonykodnak. Ez a felelősséghierarchia, amelyet piramisként szokás ábrázolni, azt fejezi ki, hogy társadalmi szempontból fontosabb a gazdasági szereplők piaci versenyképessége és haszonnövelése, mint az, hogy betartsák a jogszabályokat és figyelembe vegyék a társadalom erkölcsi elvárásait. A CSR koncepciója így a neoliberális gazdaságtan szemléletét követi, és annak normatív alapjaira építve csupán kiegészíti a szabadpiac és a haszonnövelés axiómáit az azokhoz képest másodlagosnak tekintett jog és erkölcs szociális aspektusaival.

Hagyományos CSR-piramis

Ha alaposabban megvizsgáljuk a főáramú gazdaságetikát, akkor észrevesszük, hogy az – általában implicit módon – vagy abból indul, hogy a piacközpontú gazdasági rendszer automatikusan harmóniában van az erkölccsel, vagy abból, hogy a gazdaság és az erkölcs viszonya alapvetően semleges, vagy abból, hogy az erkölcs kénytelen eszközként szolgálni a piacgazdaság céljait. Ez a három feltételezés: a harmónia-, neutralitás- és instrumentalitás-tézis a főáramú gazdaságetika különböző kontextusaiban külön-külön vagy egymással kombinálva kimutatható.

A harmónia-tézis a gazdaságot rendszerszinten az erkölcs felől közelíti meg, amikor azt állítja, hogy a szabadpiac eleve összhangban van az erkölccsel. A harmónia-tézis Adam Smith 1776-ban megfogalmazott és hatását máig kifejtő elképzelésére nyúlik vissza, miszerint az egyén önérdekű haszonnövelésével a szabadpiac feltételei mellett jobban szolgálja a társadalom javát, mint ha közvetlenül a közjó megvalósításán fáradozna.[5] Az erkölcsi jó tehát akkor tud nemzetgazdasági szinten leginkább megvalósulni, ha az emberek egyéni szinten eltekintenek erkölcsi célok követésétől és csak saját hasznukat tartják szem előtt. Ebből az elképzelésből eredeztethető a neoliberális gazdaságelmélet központi normatív eleme, amely leszögezi, hogy erkölcsileg kívánatos a piaci verseny és a haszonnövelés szabad, azaz állami beavatkozásoktól mentes érvényesülése,[6] és ugyancsak ebből eredeztethető a gazdasági felelősség elsőbbsége a CSR koncepciójában.

A neutralitás-tézis szerint a gazdaság és az erkölcs két élesen elhatárolható, egymástól teljesen függetlenül működő rendszer és ezért kategóriát téveszt, aki erkölcsi mércét akar alkalmazni a gazdaság területén. A neutralitás-tézis abban a tekintetben szerényebb, mint a harmónia-tézis, hogy az erkölcsi és a (piac-)gazdaság között nem pozitív korrelációt, hanem csupán semlegességet feltételez, abban a tekintetben viszont radikálisabb, hogy kizárja az erkölcsöt a gazdaság területéről. A neutralitás-tézist a nagyhatású német szociológus, Niklas Luhman társadalomelmélete támasztja alá, amely szerint a társadalom olyan autonóm, saját logika mentén működő és közös nyelvvel nem rendelkező alrendszerekre tagolódik, mint a politika, az erkölcs és a gazdaság.[7] Elméleti síkon a neutralitás-tézis mellett szól továbbá az a (téves) felfogás, hogy a gazdaságtan formális-matematikai és egzakt-természettudományos irányultsága miatt nem érint erkölcsi kérdéseket.

Az instrumentalitás-tézis szerint az erkölcs a gazdaság területén csak akkor tud érvényesülni, ha az gazdasági rendszer törvényszerűségeihez igazodik és eszközként a piacgazdaság, illetve a piaci szereplők céljait szolgálja.[8] Az instrumentalitás-tézis a harmónia-tézis megfordítása, mert az erkölcsi szempontokat alárendeli a piacgazdaság szabályainak, míg a harmónia-tézis a piacgazdaságot erkölcsi szempontok alapján tartja kívánatosnak. Az instrumentalitás-tézis értelmében számos gazdaságetikai koncepció igyekszik kimutatni, hogy az egyes piaci szereplők haszonnövelését szolgálja, legalábbis  hosszútávon, ha figyelembe veszik a társadalom erkölcsi elvárásait, hogy tehát anyagilag kifizetődő az erkölcsileg helyes magatartás.[9]

A harmónia- és a neutralitás-tézist egyértelműen cáfolják a piacgazdaságnak a gyakorlatban megmutatkozó, erkölcsi szempontból negatív hatásai: makroökonómiai szinten például a már olyan régen leírt jelenségek, mint a „kreatív rombolás” (Joseph Schumpeter)[10] és a „közjavak tragédiája” (Garret Hardin)[11], és mikroökonómiai szinten a piac törvényszerűségei által előidézett „kényszerhelyzet” (Max Weber)[12], amely az egyént anyagi egzisztenciája elvesztésével fenyegeti, ha nem képes piackonform életmódot folytatni. Az instrumentalitás-tézis pedig azon bukik meg, hogy összekeveri a gazdaság törvényszerűségeit a természeti törvényekkel. Az utóbbiakkal ellentétben az aktuális gazdasági rendszer és a belőle fakadó törvényszerűségek azonban nem determináltak, hanem emberi döntések és cselekedetek eredményei és ezért szabadon alakíthatók, például erkölcsi szempontok szerint.

Szabadság és erkölcsi felelősség

Ahhoz, hogy helyesen meghatározhassuk a gazdaság és az erkölcs, illetve az etika és a gazdaságtan valós viszonyát, mindenekelőtt fel kell tárnunk, hogy mit jelent az erkölcs és az erkölcsi felelősség. Ezt pedig csak úgy tehetjük meg, ha visszanyúlunk a szabadság fogalmához. Azért is célszerű tisztázni ebben az összefüggésben a szabadság fogalmát, mert a neoliberális gazdaságtan legfontosabb irányelve a szabadság, amikor a szabadpiac és a vállalkozás szabadságának érvényesülését határozza meg a gazdaságpolitika céljaként.[13]

A főáramú gazdaságetikai koncepciók a szabadságot a szerint az általánosan elterjedt felfogás szerint értelmezik, hogy a szabadság kényszertől, szabályoktól és egyúttal erkölcsi felelősségtől való mentességet jelent. Ez a felfogás azonban téves. A szabadság a valóságban az erkölcsi felelősség feltétele. Az erkölcsi felelősség nem korlátozza a szabadságot, hanem a szabadság szükségszerű velejárója. Minden ember pontosan azért felelős erkölcsileg, amit a szabadságában áll eldönteni és megtenni.

Ez az összefüggés a következő, gyakorlati tapasztalatokra épülő, lételméleti és antropológiai analízis útján tárható fel: Az emberi szabadság két részből, a cselekvés szabadságából és az akarat szabadságából tevődik össze.[14] A cselekvés szabadsága a szabadság fizikai elemeit, míg az akarat szabadsága a szabadság pszichikai elemeit foglalja magába. A cselekvés szabadsága egyrészt fizikai kényszertől és korlátozástól való mentességet jelent, azaz negatív szabadságot, másrészt fizikai eszközök (pl. táplálék) és képességek (pl. látás) feletti rendelkezést, azaz pozitív szabadságot. Nyilvánvaló, hogy az ember csak akkor tud élni a negatív szabadság által nyújtott lehetőségekkel, ha rendelkezik a pozitív szabadság megfelelő tartozékaival. A vállalkozás szabadsága például csak akkor vehető igénybe, ha az adott személy mozgósítani tudja a vállalkozáshoz szükséges tőkét. Ezért egyoldalú és valós helyzetek kezelésére teljesen alkalmatlan az a neoliberális szemlélet, miszerint egyedül a negatív szabadság biztosítására kell korlátozni az állami szerepvállalást ahhoz, hogy az emberek szabadsága a társadalomban kellőképpen érvényesüljön.

A cselekvés szabadságának negatív és pozitív feltételein túl az akarat szabadsága is szükséges ahhoz, hogy szabad alanyként tekinthessünk az emberre. Az akarat szabadsága azt jelenti, hogy az ember pszichikailag nem teljesen determinált, hanem hatalmában áll, hogy különböző választási lehetőségeket mérlegeljen, és akaratát önálló döntések alapján irányítsa. Az akarat szabadsága azt feltételezi tehát, hogy az ember pszichikai szinten függetleníteni tudja magát a rá ható szükségletektől és ösztönöktől, képes ezeket felülbírálni és ezektől akár eltérően meghatározni akaratát.

Az ember szabadsága az akarat szabadságából fakad, és olyan mértékben tud a gyakorlatban megvalósulni, amilyen mértékben biztosított a cselekvés szabadsága.[15]

A szabadság fogalmának ez a rövid áttekintése rávilágít arra, hogy szabadság nélkül nincsen erkölcs. A szabadság az erkölcs feltétele, hiszen az erkölcsi felelősség csak olyan döntésekre és cselekedetekre vonatkozhat, amelyekkel kapcsolatban biztosított az akarat és a cselekvés szabadsága, amelyek esetében az adott személynek tehát lehetősége van arra, hogy különböző alternatívák közül válasszon. Ami azonban determinált, szükségszerűen megtörténik vagy eleve megváltoztathatatlan, arra erkölcsi kritériumok nem alkalmazhatók. Ezért nincs értelme erkölcsi felelősségről beszélni az ösztöneik által determinált állatok vagy a természeti törvények által determinált fizikai folyamatok esetében. A világon egyedül az embert mint értelemmel és szabad akarattal rendelkező lényt terheli erkölcsi felelősség. Ez a felelősség az ember kognitív képességeiben rejlő szabadsággal együtt jár, nem vetkőzhető le és nem ruházható át. Az ember szabadságának éppen az a lényege, hogy azért, amit tesz, ő maga a felelős és nem rajta kívül álló tényezők. Az erkölcsi felelősség tehát alapvetően individuális, alanya mindig az egyén, hiszen oksági összefüggést fejez ki egy önálló személy és az általa hozott döntés, illetve az általa végrehajtott cselekedet között. Az egyes ember erkölcsi felelősségének mértéke pedig pontosan megegyezik az akarat és a cselekvés szabadságának azzal a mértékével, amellyel az adott helyzetben rendelkezik. Ez kollektív döntések és cselekedetek esetében is igaz; ilyenkor minden egyes embert akkora felelősség terhel, amekkora befolyása van a közös döntésre és amekkora szerepet vállal a közös cselekvésben.

Az erkölcs szerepe és szintjei

A fenti analízis eredménye alapján, miszerint az erkölcsi felelősség a szabadság elválaszthatatlan velejárója, megállapítható, hogy az erkölcs az élet minden területére kiterjed, ahol az ember számára feltárulnak döntési és cselekvési alternatívák, így értelemszerűen a gazdaság területére is. Következő lépésként az erkölcs és a gazdaság kapcsolatának tisztázása felé az erkölcs fogalmát kell pontosabban meghatároznunk.

Az ember erkölcsi felelőssége abban áll, hogy az adott helyzetben a helyes döntési és cselekvési alternatívát válassza. Az erkölcs szerepe pedig, hogy tájékoztatást nyújt arra nézve, hogy a választható alternatívák közül melyik helyes és melyik helytelen. Az erkölcs jelenségének megértéséhez – és az erkölcsi érveléseket gyakran jellemző pontatlanság elkerülése végett – fontos tisztázni, hogy az erkölcs három különböző szinten jelenik meg: egyéni, közösségi és tudományos szinten.[16]

Az erkölcs egyéni szintje a moralitás. A moralitás az egyes ember lelkiismeretében gyökerező erkölcsisége, szubjektív erkölcsi normáinak összessége, amely egyéni döntéseit és cselekedeteit meghatározza. A moralitás szolgáltatja az erkölcs alapját, hiszen közvetlen megnyilvánulása annak a körülménynek, hogy az ember viselkedése szabad akaratából adódóan szükségszerűen szubjektív erkölcsi megítélés tárgyát képezi (méghozzá nem csak utólag, hanem már az akarat meghatározásának pillanatában).

Az erkölcs közösségi szinten ethoszként, azaz közerkölcsként jelenik meg. Az ethosz egy társadalmi csoport vagy az egész társadalom általánosan elfogadott erkölcsi normáit foglalja magába. Az ethosz tehát számos, egymástól többé-kevésbé eltérő egyéni moralitás közös elemeiből tevődik össze. Az ethosz és a moralitás között komplex kölcsönhatás figyelhető meg: egyrészt az egyének moralitása határozza meg a közösség ethoszát, másrészt a közösség ethosza nagy hatással van az egyének moralitására. Az ethosz homogén társadalmakban az egyének moralitásának majdnem egészét lefedi, míg pluralista társadalmakban csak kisebb részét takarja.

Az erkölcs tudományos szintű megnyilvánulása az etika. Az etika olyan univerzális tudomány, amely kritikus vizsgálat alá vonja a moralitást és az ethoszt és ésszerű érvelés útján, minden releváns szempontot figyelembe véve kívánja meghatározni az erkölcsi normákat. Az etika, elsősorban az etikai képzés csatornáin keresztül, hatást tud gyakorolni a moralitásra és az ethoszra.

Az etika elsőbbsége a gazdaságtannal szemben

Miután így pontosítottuk az erkölcs fogalmát, megállapíthatjuk, hogy az erkölcs megkerülhetetlen alapját képezi minden egyéni, közösségi és tudományos szintű normativitásnak, mivel minden szabad emberi döntés és cselekedet már a választási lehetőség feltárulásának pillanatában szükségszerűen erkölcsi megítélés alá esik. Ez pedig azt jelenti, hogy az erkölcs lételméleti alapon, vagyis az emberi lét alapvető adottságaiból fakadóan elsőbbséget élvez minden más normatív tartalommal szemben, mint például a konvenció, a jog és a gazdaság célrendszere. Ennek megfelelően a tudomány ismeretelméleti szintjén elsőbbséget élvez az etika a gazdaságtannal szemben, hiszen a helyes gazdálkodás kérdése a helyes cselekvés átfogó erkölcsi kérdéskörében helyezkedik el és csak annak kontextusában válaszolható meg. Az etikát ezért döntő szerep illeti meg a gazdaságtanon belül a helyes gazdálkodás általános célrendszerének és specifikus eszköztárának meghatározásában. Egyedül az etika képes a gazdaságtan számára olyan biztos normatív alapokat biztosítani, amelyek a minden releváns szempontra kiterjedő, racionális-tudományos felülbírálat próbáját is kiállják.

A fent ismertetett CSR-felelősség-hierarchiájára nézve mindebből az következik, hogy téves és korrekcióra szorul. Az üzleti élet szereplőit a valóságban elsődlegesen erkölcsi felelősség terheli, másodsorban jogi felelősség és csak harmadikként gazdasági felelősség. A gazdasági tevékenység ugyanis csak akkor minősül jónak, azaz legitimnek, ha az adott jogrend szabályaihoz igazodik, maga a jogrend pedig akkor tekinthető jónak, ha összhangban van megfelelő erkölcsi normákkal. Mind a gazdálkodásra, mind a jogra nézve csak erkölcsi alapon lehet megállapítani, hogy mi jó és mi rossz. És a társadalmi igazságosság erkölcsi kritériuma alapján nem elfogadható, hogyha egyes üzleti szereplők a gazdasági felelősségükből eredő haszonnövelésük érdekében elhanyagolják jogi felelősségüket és illegális eszközökhöz folyamodnak.

Javított CSR-piramis

Az erkölcsi, jogi és gazdasági felelősséggel kapcsolatban végül rá kell mutatni a cégjognak arra a központi elemére, amely bizonyos üzleti szereplők jogi felelősségét korlátozza. A cégjog a jogi személy konstrukciójával a tőkés társaságok (kft., rt.) esetében leveszi a menedzsment és a tulajdonosok válláról gazdasági tevékenységükből fakadó jogi felelősségük egy részét és azt egy virtuális képződményre, a vállalatra ruházza át. Ez erkölcsi szempontból aggályos. Egyrészt azért, mert a vállalat jogi felelősségének nincs erkölcsi alapja, hiszen a vállalat mint virtuális képződmény nem rendelkezik önálló akarattal, így nem hordozhat erkölcsi felelősséget. Ebből az okból egyébként félrevezető az erkölcsi kontextusban használt „vállalatok társadalmi felelőssége” kifejezés, hiszen a vállalatok erkölcsi felelőssége csak a menedzsment, a tulajdonosok és a munkatársak felelősségeként kap értelmet, mert csak ők rendelkeznek önálló akarattal és cselekvőképességgel. A jogi személy intézménye másrészt azért aggályos erkölcsi szempontból, mert a menedzsment és a tulajdonosok esetében aszimmetria alakul ki korlátolt jogi felelősségük és nem korlátolt jogi mozgásterük között, ami ellentmond annak az erkölcsi törvénynek, hogy a felelősség mértéke pontosan megegyezik az akarat és a cselekvés szabadságának mértékével.

[1] Friedman, M. (1970): The social responsibility of business is to increase its profits. In: The New York Times Magazine, 13.9.1970, p. 32.
[2] Lásd: Hayek, F. A. von (2005): Die Verfassung der Freiheit. Mohr Siebeck, Tübingen.
[3] Lásd a továbbiakhoz: Brodbeck, K.-H. (2013): Die fragwürdigen Grundlagen der Ökonomie. WBG-Verlag, Darmstadt; Ulrich, P. (2008): Integrative Wirtschaftsethik. Grundlagen einer lebensdienlichen Ökonomie. Haupt Verlag, Bern.
[4] Lásd: Carroll, A. B. (2008): A History of Corporate Social Responsibility: Concepts and Practices. In: A. Crane et al. (Eds.): The Oxford Handbook of Corporate Social Responsibility, Oxford University Press, Oxford, p. 40.
[5] Lásd: Smith, A. (2009): Wohlstand der Nationen. Anaconda Verlag, Köln, p. 451.
[6] Lásd: Hayek, F. A. von (2002): Grundsätze einer liberlaen Gesellschaftsordnung. Mohr Siebeck, Tübingen, pp. 71-85.
[7] Lásd: Luhmann, N. (1984): Soziale Systeme. Grundriss einer allgemeinen Theorie. Suhrkamp Verlag, Frankfurt a. M.
[8] Így érvel pl. Török Attila (2004): Üzleti etika. Századvég Kiadó, Budapest.
[9] Lásd: Thielemann, U. (2010): Wettbewerb als Gerechtigkeitsprinzip. Kritik des Neoliberalismus. Metropolis Verlag, Marburg.
[10] Schumpeter, J. A. (2008): Capitalism, Socialism and Democracy. Harper Perennial, New York, p. 81.
[11] Hardin, G. (1968): The Tragedy of the Commons. In: Science, Vol. 162, p. 1243.
[12] Weber, M. (2010): Wirtschaft und Gesellschaft. Zweitausendeins, Frankfurt a. M, p. 563.
[13] Lásd: Hayek, F. A. von (2005): Die Verfassung der Freiheit. Mohr Siebeck, Tübingen, pp. 42-44.
[14] Lásd: Ricken, F. (1998): Allgemeine Ethik. Kohlhammer, Stuttgart, pp. 174-177.
[15] Lásd: Haeffner, G. (2000): Philosophische Anthropologie. Kohlhammer, Stuttgart, pp. 184-187.
[16] Lásd: Anzenbacher, A. (1992): Einführung in die Ethik. Patmos Verlag, Düsseldorf, pp. 110-117.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.