Somai Miklós recenziója Gordon Neufeuld pszichiáter és Máté Gábor orvos közös kötetéről (A család ereje: ragaszkodj a gyermekeidhez, angolul: Hold On to Your Kids. Why Parents Need to Matter More Than Peers) 2016. december 21-én jelent meg az Új Egyenlőség oldalán. A recenziót olvasva értetlenül álltunk az előtt, hogy a bemutatott könyv tartalmának ismertetése közben miként maradhattak el a recenzió szerzőjének a kötetben foglaltakkal szembeni kritikai megjegyzései egy olyan weboldalon, amely bemutatkozásában azt hirdeti, hogy „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”.

gregor_aniko
Gregor Anikó

Állításunk szerint ugyanis a recenzált könyv több szempontból is ezen alapértékekkel szembenálló üzeneteket fogalmaz meg. Ezeket a problémás pontokat szociológiai nézőpontból világítjuk meg a következőkben, forrásként az eredeti angol kötetet használtuk fel.

Emlékeztetőül: a szerzőpáros által felállított tézis az, hogy a mai társadalmunkban („in our society”) a (kis)kamasz fiatalok sokkal erősebb kötődést mutatnak a kortársaik irányába, mint a szüleik felé, azaz a szülői autoritás és szeretet gyengüléséért a társak iránti növekvő kötődés tehető felelőssé, és a hangsúlyeltolódás felel azokért a különféle zavarokért, amelyek a fiatalok újabb és újabb generációiban egyre nagyobb arányban ütik fel a fejüket (pl. iskolai zaklatás, bűnözés, drogfogyasztás, önártalmak stb.).

csanyi_gergely
Csányi Gergely

Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van szigorú szociológiai kritikának alávetni egy kézikönyvet, illetve hogy hogyan várható el pszichológiai „how-to” típusú könyvtől, hogy politikai elveket képviseljen. Valójában a szociológiától egyáltalán nem áll távol a „how-to” típusú könyvek vagy kézikönyvek elemzése. Norbert Elias például az érzelemmenedzsmentet középpontba helyező társadalomelméletét illemtankönyvek elemzésére építette, de itt említhető meg Luc Boltanski és Laurent Thévenot is, akik a társadalomban egymás mellett párhuzamosan jelenlévő értékrezsimekről szóló elméletüket menedzserkézikönyvek elemzéséből vezették le. De jelen esetben talán még ennél is fontosabb Boltanski leírása arról, hogy az Egyesült Államokban milyen szerepe volt a szociálpolitika neoliberális-neokonzervatív „büntető” fordulatának népszerűsítésében egy Charles Murray nevű pszichiáternek, aki pszichológiai szakkönyvekben érvelt amellett, hogy a (jóléti) állam nem képes intézményrendszerével csökkenteni a bűnözést, hiszen a bűnözés forrása nem a társadalmi egyenlőtlenség, ahogy azt sok szociológus és szociálpolitikus állította, hanem a bűnöző veleszületett alacsony kognitív képessége.

A pszichológia mint annak a tudománya, hogy hogyan definiáljuk, alakítjuk és fegyelmezzük magunkat, és milyen öndefiniálást, önalakítást és önfegyelmezést várunk el a másiktól, részese egy társadalmilag elvárt emberkép kialakulásnak. Az ideális emberkép pedig fontos tétje a különböző politikai ideológiáknak is. Mindezek miatt tud a pszichológiai tudás és gyakorlat bizonyos hatalmi érdekek önmagaság-technikájaként funkcionálni, ezáltal becsatornázni az egyént saját felügyeleti rendszerébe, így a kormányozhatóság részeként funkcionálni. Ezért a társadalmilag nem reflexív pszichológia, amelynek látókörén kívül esik a társadalom bonyolult struktúrája és intézményrendszere, és annak helyén csupán egy szociális mátrixot lát, előfeltevéseiben rejtve hirdeti azt, amit Thatcher nyíltan kimondott: „Nincs olyan, hogy társadalom. Egyének vannak, férfiak és nők, és családok.” Így pedig könnyen „önmagaság-technikájává” válik a neoliberális-neokonzervatív narratívának. Gondolhatnánk, hogy a pszichológia emberképébe van kódolva a lelki problémák egyéni szintű okainak keresése és megoldása, ez azonban nem igaz, figyelembe véve például a kritikai pszichológia iskoláját, amely társadalmi szintű hatalmi viszonyokat problematizál és rendszerszintű megoldásokat is keres, és amelyről itthon is születtek ismeretterjesztő írások, lásd például Máriási Dóra és Vida Katalin pszichológusok cikkét a Kettős Mércén vagy éppen Éber Márk írását az Új Egyenlítőn. Sajnos a kötet recenziója nem látja meg ezt a problémás tartalmat, és elfogadja, sőt propagálja annak keretét az olyan kijelentéseivel, miszerint a tartalmát „mindenkinek ismernie kellene […] mindenkinek el kellene olvasnia”.

Nem nehéz észrevenni, hogy a könyv erősen normatív, sőt kritikai. A modernitást, illetve azt, amit modernitásnak gondol, egy elképzelt vagy legalábbis erősen romanticizált tradicionalizmus és ruralizmus alapján kritizálja. Valójában az ipari forradalomig a háztartások termelési egységeket alkottak, a családtagoknak nem volt igazán magánéletük, a háztartás tagjai tevékenységüket együtt és nyilvánosan végezték. A mai értelemben vett szabadidő és munkaidő pedig nem vált külön egymástól. A család fogalma még a 18. században is, sok nyelvben – köztük a magyarban is – kifejezetten a gyerekekre vagy szolgákra vonatkozott, akiket a háztartás feje, a gazda vagy az úr kedve szerint dirigálhatott. Az autoritás tehát nem szülői volt, hanem apai. Ez a termelési mód változott meg az ipari forradalommal, és ahogy a munka egy része (a fizetett munka) átkerült a gyárba és az irodába, úgy osztódott meg a gyermek szocializációja a háztartás (család) és az iskola között.

csalad

Látnunk kell, hogy Neufeld és Máté kiindulópontja a fent leírt tradicionális apai tekintély romantkus imágója, egy reflexióra képtelen, végtelenül manipulálható éretlen (kis)kamasz és a démonizált kortársak – még akkor is, ha fő ellenfélnek nem a kortársakat, hanem a kortársakhoz való túlzott odafordulást (peer orientation) nevezik meg. A szerzők a szülőket és a kortárscsoport tagjait a gyerek feletti hatalomért (power) egymással versengő felekként tüntetik fel, akik tulajdonképpen egy zéró összegű játékban csapnak össze, melynek tétje, hogy kihez kötődik jobban a gyerek az ún. elsődleges kötődés (primary attachment) révén, amiből csak egyetlenegy lehetséges. A szerzők szövegük egy adott pontján egyértelműen egyfajta birtokvágyon alapuló intim kapcsolatot idéző módon hasonlítják egy viszonyhoz (affair) a gyerek társaihoz fűződő kötődését, amellyel tulajdonképpen a saját szüleiket „csalják meg”.

A zéro összegű játék, a versengés, a probléma megoldásának egyéni (szülői) szintre tolása, a másik feletti uralkodási vágy egy olyan hierarchiateremtő neoliberális társadalmi-gazdasági környezetnek a sajátja, amelybe a problematizált emberi kapcsolatok beágyazódnak, különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy a kötet szűkebben az elmúlt 3-4 évtized Észak-Amerikáját veszi saját kontextusául. Ebben az esetben viszont érthetetlen, hogy a szerzők miért nem problematizálták ugyanezt a társadalmi-gazdasági környezetet, és miért nem tették felelőssé az állítólagosan meggyengült szülői vagy más felnőtt iránti kötődés kérdésében. A szerzők úgy tesznek, mintha a társadalmi struktúrában elfoglalt helytől és lehetőségeiktől függetlenül minden szülőnek lehetősége lenne beszállni a már-már kötelezően előírt „versenybe”, csak a felismerés képessége vagy az akarat, esetleg a „helyes tudás” hiányzik hozzá (amit a szerzők épp most osztanak meg), ezáltal viszont nem csak a szülők egyéni szintű felelősségét forszírozza a kötődés megerősítésében, hanem egy tipikusan közép- és felsőosztálybeli, többségi társadalmi és egy meglehetősen idealizált családmodellt is számon kér az olvasókon a megoldás érdekében, felidézve ezzel „a család válsága” néven jól ismert morálispánik-diskurzusokat. A szülő első helye a kiemelt üzenet, de az például már nem merül fel kérdésként, hogy ez a szülő vajon hogyan viselkedik a gyermekein túl a családon belül a szülőtársával. Adott-e vajon a két szülő egyenlősége, vagy még nekik is meccselniük kell az alfaszülő szerepért? Mi a helyzet az egyszülős és a mozaikcsaládokkal, illetve minden más olyan családformával, ami a tradicionális családképbe nem fér bele? Ott miként alakul ideáltipikus formájában a klasszikus nukleáris családra elképzelt dinamika?

Könyvükkel a szerzőpáros tagjai ráadásul nem csak a szülőket, hanem a pedagógusokat is célozzák. Esetükben szintén kérdéses, hogy munkakörülményeiket tekintve, valamint az átalakuló és egyre inkább a munkájuk auditálását középpontba helyező neoliberális elvárások közepette mennyire igazságos az ő egyéni felelősségüket hangsúlyozni abban, hogy az ún. érzelmi munkavégzésük keretében nem tudják kellően kialakítani a kötődés olyan fokát, ami a szerzőpáros szerint a gyerekek nevelése szempontjából megfelelő lenne. A szülők és a pedagógusok egyéni felelősségének fókuszálásával a szerzők akarva-akaratlanul ismét a neoliberalizmus individulisztikus keretén belül mozognak, és ezt a keretet erősítik meg.

A szociológia sok ága és elméleti irányzata foglalkozik a könyvben megjelenő problémákkal. A frankfurti iskolához köthető, freudo-marxista Herbert Marcuse már a hatvanas években leírja, hogy megváltozik a családban az anya és az apa szerepe, és a szocializáció elsődleges helye a családról áttevődik a kortárscsoportokra, a tömegmédiára és a popkultúrára. Így az egyén elveszíti képességét, hogy saját szublimációs technikákat tanuljon meg és saját ideálokat alakítson ki, átveszi a termelés és fogyasztás populáris kultúráját. Della Costa és James marxista feministák pedig arról írnak, hogy az iskolarendszer a munkásosztálybéli gyerekeket hogyan idegeníti el a családjuktól, a környezettől, amelybe születtek. Azzal kapcsolatban, hogy a különböző érzelmek, köztük a pozitív kötődés alapját képező szeretet, illetve a szerelem gyakorlata miként ágyazódik be egy tágabb társadalmi közegbe, és hogyan történhet meg annak ki-, illetve felhasználása egy sajátos társadalmi-gazdasági rend fenntartásában, Magyarországon magyar nyelven is zajlik tudományos-közpolitikai diskurzus.

Ezen (vagy más) rendszerszintű magyarázatokat nem veszik figyelembe a szerzők, legfeljebb általánosan, de pontos rámutatás nélkül utalnak a megváltozott kulturális közegre. Így az ajánlott kötet azt a benyomást kelti, hogy a gyerek éretlen kis társai által megtévesztett, a valaha volt helyes útról letérített passzív lény, és ebből a kötődéshiány-labirintusból egyedül a szülő vezetheti ki, a szerzők pedig ahhoz nyújtanak segítséget, hogy a szülők miként tudják visszakövetelni és visszanyerni (reclaim) gyermekeiket. Azt, hogy a kortársak milyen társadalmi-gazdasági faktorok hatására „romlottak el”, vagy minek a hatására fordult át a szülői domináns kötődés a kortársak irányába (fogadjuk most el, hogy valóban így történt), vagy azt, hogy számtalan pozitív erőforrás is nyerhető a kortárs kapcsolatokból, nem vetik fel a szerzők, így pedig kötetük sokkal inkább funkcionál egy erkölcsi kereszteshadjárat részeként, mint a felvetett problémákra adott, a problémák kontextusát figyelembe vevő tanácsadókönyvként. Ez a hiányos megközelítés azért is meglepő, mert a kötet egyik társszerzőjének, Máté Gábornak Wikipédia-oldala alapján Mátétól egyáltalán nem áll távol sem a társadalmi és intézményes szintű elemek keresése az egyéni szinten megjelenő pszichológiai problémák magyarázatában és megoldásában, sem a különféle átfogó jóléti politikáknak a témába való beemelése, azaz a rendszerszintű gondolkodás.

Recenziójában nagyon helyesen jegyzi meg Somai Miklós: „A bölcsődei, óvodai, iskolai létszámok túlterhelik a pedagógusokat, akik nincsenek felkészülve rá, hogy a ’tananyag’ átadásán túl a rájuk bízott fiatalok érzelmi fejlődésével is foglalkozzanak. Magyarán, általában nem marad elég idő a nevelők és a gyerekek közötti kötődés kialakulására.” Ugyanakkor azt javasoljuk, hogy egy sosem-volt tradicionalizmushoz és annak romanticizált szülői (apai) tekintélyéhez való visszanyúlás és az egyén hibáztatása helyett foglalkozzunk inkább a család és az oktatási rendszerre ható rendszerszintű problémák megoldására irányuló közpolitikák lehetőségével.

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.