Antal Attila: Kivételes állapotban: A modern politikai rendszerek biopolitikája. Budapest: Napvilág, 2019.

Antal Attila legújabb könyvében azt a kérdést veti fel (156. oldal), hogy „van-e hová visszatérnünk a kivételes állapotból?”. A végül tagadólag megválaszolt teoretikus kérdéshez a szerző a biopolitika és a kivételes állapot kapcsolatán keresztül közelít, de elsősorban napjaink és a jövő számára fontos, konkrét politikai kérdéseket tesz fel.

Lafferton Sára

Antal Attila alapkérdése, hogy előreléphetünk-e egy olyan történelmi korszakba, amely pontosabban ragadható meg a jogi–politikai normalitás fogalmával, mint a kivételes állapotéval. Hogy a kérdést megválaszolja, a szerző egyszerre két szempontból közelít a problémához. Elméleti vizsgálódásainak egyik tengelyét a jogelmélet és -filozófia egyik alapvető problémája, a kivételes állapot, tehát a jogrend felfüggesztésének feltételei képezik. A másik tengelyt a társadalomelméleti irodalomban a hetvenes évek közepe óta robbanásszerűen elterjedő biopolitika fogalma adja, mely a szerző meghatározása szerint „olyan politikára utal, amely az élettel foglalkozik… illetve annak politikai hatalom általi kormányzásával” (23. old.).

A kötet több konkrét eset alapján azt vizsgálja, hogy a kivételes állapot kormányzati eszközként való használata hogyan alakítja át a modern állam közjogi kereteit.

Legfontosabb tárgyalt esete az orbáni Magyarország közjogi átalakulása és közbeszédének megváltozása a 2015-ös menekültválság hatására.

Azaz, a szerző esettanulmányok bemutatása mellett alapvetően elméleti állítás megfogalmazására törekszik. A kötet egyik fő következtetése az, hogy Carl „Schmitt kivételes állapotra vonatkozó elmélete korántsem az ideiglenességet állandósító Harmadik Birodalomban öltött testet, hanem a kortárs autoriter populista rendszerekben, amelyek elkezdték napi valósággá tenni az alkotmányos diktatúrát” (15. old.). Másképpen megfogalmazva, a szerző azt állítja, hogy Schmitt, a náci Németország koronajogászaként ismert jogász és filozófus számára a normalitás létrehozásának eszköze nem annyira a szuverén decizionista diktatúra, ahol a politikai vezető önkényének minél teljesebb megvalósítása a cél a jogrend jellemzően állandósított felfüggesztése által, hanem egy többé-kevésbé stabil jogrend, amelynek azonban végső jogforrása a kivételes állapot.

Az alábbiakban röviden bemutatom a kötet fő gondolatmenetét és állításait, ezt követően pedig néhány észrevételt fogalmazok meg az érveléssel kapcsolatban.

A kivételes állapot normálissá válik

Az érvelés gerincét alkotó gondolat alapvetően Giorgio Agamben olasz filozófus politikaelméletéből merít. A könyv fő állítása ezért nagyjából úgy foglalható össze, hogy napjaink közkeletű vélekedése szerint a jogrend felfüggesztése (a politikai vezető szerv vagy személy akaratának minél teljesebb érvényesítése érdekében), illetve az egyén és a népesség felett gyakorolt biológiai kontroll (kizsákmányolásuk és lehetséges elpusztításuk céljával) a náci Németország és a hozzá hasonló szörnyű rezsimek történeti sajátossága volt. Az agambeni gondolat szerint azonban ez a közkeletű vélekedés téves, mert nem látja meg a strukturális kapcsolatot a demokratikus és a totalitárius politikai rendszerek között.

Ilyen kapcsolat viszont nagyon is létezik, és e kapcsolat létrejötte, tehát az átmenet az egyik típusból a másikba napjaink valamennyi politikai rendszerében tetten érhető a kivételes állapot állandósítása, vagyis a jogrend szisztematikus felfüggesztése révén. Ez pedig akkor is így van, ha ezek a politikai rendszerek magukat liberális demokráciának vagy bármi egyébnek nevezik. A magyarázat erre a jelenségre Agamben nyomán a könyvben a jognak az élethez és a politikához való sajátos kapcsolatában rejlik, mely a legvilágosabban a kivételes állapotban mutatkozik meg. Ebből a szempontból pedig demokrácia és totalitárius rendszer, de akár baloldal és jobboldal megkülönböztetése is érvényét és értelmét veszti, hiszen ezek eltérő célokra hivatkozva bár, de ugyanazt az élet feletti, egyre totálisabb kontrollt valósíthatják meg a kivételes állapot fenntartásával.

Neoliberális és populista rezsimek hasonlósága a kivételes állapot tükrében

A könyv első felében bizonyos biopolitikai témájú, illetve a kivételes állapotra vonatkozó elméleti irodalmak áttekintése után a szerző arra vállalkozik, hogy napjaink „autoriter neoliberális”, illetve „autoriter populista” politikai rendszereinek strukturális hasonlóságára mutasson rá a kivételes állapot jogi-politikai gyakorlatán keresztül. A kivételes állapot Rafael Valim brazil jogász felvetése nyomán a neoliberális hegemónia egyik legfontosabb válságkezelési, depolitizációs eszközeként tűnik fel a könyvben.

Azaz, a kivételes állapot bevezetésével bizonyos, a mindenkori kormány számára fontos problémák válnak kivonhatóvá a jog és a politika (mindenkori kormányzati intézkedés számára ellensúlyt képező) területéről azért, hogy a válsághelyzetnek nevezett problémához a kormány közvetlen hozzáférést nyerjen.

Ez a közvetlen hozzáférés pedig jellemzően azt jelenti, hogy a tágan értelmezett népesség körében meglehetősen népszerűtlen, illetve emberi jogi aggályokat felvető intézkedések „kerülnek implementálásra”. A szerző a kubai földön lévő, de amerikai fennhatóság alatt álló Guantánamó börtönkomplexum mintapéldáján keresztül nyújt betekintést a kivételes állapot jogon kívüli, térbeli formáiba. Ugyanennek a kérdésnek a kapcsán a könyvben szintén említett 2008-as pénzügyi válság bizonyos nyugati válságkezelési mechanizmusai szintén ígéretes elemzési terepnek tűnnek.

A populista rendszerek kormányzási paradigmájára a szerző a rule by law kifejezéssel utal, ami körülbelül annyit jelent, hogy a politikai vezetés a jogra pusztán kormányzásának eszközeként tekint, és ennyiben szintén depolitizálja kormányzásának különböző területeit.

A rule by law kapcsán a szerző egy érdekes repolitizációs–depolitizációs folyamatra, egyfajta lüktető és terjeszkedő kormányzási stratégiára hívja fel a figyelmet.

Itt ugyanis arról van szó, állítja Antal az alkotmányos diktatúra német jogászok által kidolgozott elmélete, illetve Schmitt szuverén decizionista diktatúrára vonatkozó elmélete alapján, hogy a populista vezetők azért törekszenek kormányzásuk alatt a kivételes állapot minél gyakoribb, de mindig csak ideiglenes bevezetésére, hogy a kivételes állapotban alkalmazott politikai rendelkezéseiket később közjogiasítsák és normává tegyék. Másképp megfogalmazva, a kivételes állapot alatt eredetileg politikai okokból bevezetett intézkedések az idővel visszaállított normális állapotban jogi (tehát semleges, vitathatatlan, politika fölött álló) minőséget nyernek. Mivel pedig Schmitt számára a végső cél nem a kivételes állapot, hanem a normalitás megteremtése, a szerző érvelése szerint nem a kivételes állapotot tizenkét évig fenntartó náci Németország, hanem „a kortárs autoriter populizmus tekinthető a schmitt-i kivételes állapot és alkotmányos diktatúra valódi megtestesülésének” (125. old). További példákként a szerző rövidebben a putyini Oroszországot és az erdogani Törökországot, részletesebben pedig az orbáni Magyarországot mutatja be.

A szerző elméleti vizsgálódásait azonban elsősorban a jelenkorra jellemző politikai kérdések motiválják. A szerző által vázolt egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb megfigyelés, mely a kivételes állapotra vonatkozó elméleti kérdésfelvetését ösztönzi, a klímaváltozás fokozódó kontrollálhatatlanságától való egyre tömegesebb félelem sajátos politikai megfogalmazódása. A könyv tágabb összefüggéseibe helyezve ezt a kérdést tehát annak vagyunk szemtanúi, hogy egyrészről, a kivételes állapot sajátos jogi és politikai realitása a világ valamennyi államában a mindennapok nem kívánatos részét képezi, másrészről viszont hogy mindeközben különböző fejlett államok civil társadalmai egyre intenzívebb nyomást gyakorolnak saját kormányukra a klímaválsághelyzet bevezetése érdekében. Bár részletesebb kidolgozására a szerző ezúttal nem vállalkozik, ez a megfigyelés mindenképpen gondolatébresztőnek tűnik, mely minden bizonnyal a nyugati gondolkodásban alapvető „természet” és „kultúra” viszonyáról, illetve a modernitás és a késő modernitás kapcsolatáról árulkodik.

A klímaváltozás kapcsán a kivételes állapot kérdése körül napjainkra kialakult ellentmondásos jelenség azonosítása és megfogalmazása, mely a könyvnek talán egyik legnagyobb érdeme, fontos és termékeny vitaindítóul szolgálhat a továbbiakban mind a közbeszéd, mind pedig a tudományos kutatás számára.

Kivételes állapot a történelem, a szuverenitás és a normalitás vonzásában

Az alábbiakban röviden összefoglalok három, a könyv érveléséhez kapcsolódó kritikai észrevételt.

Egyrészt, a történeti perspektíva nem tűnik fel meghatározó szemléleti keretként a könyvben, pedig a szerző legfontosabb kérdése („van-e hová visszatérnünk a kivételes állapotból?”) ezt indokolná. E kérdés jelentőségének hangsúlyozása érdekében mind a biopolitika, mind pedig a kivételes állapot problémáját talán érdemesebb volna erősebben vonatkoztatni saját történeti horizontjára, ami mindkettő esetében mindenekelőtt a modernitás. Az olvasó számára valószínűleg fontos történeti támpontot jelentett volna annak kiemelése, hogy a kivételes állapot biopolitikai tétjei a modernitásban nyerik el valódi jelentőségüket.

A modern államhatalom szuverenitása ugyanis egy, a francia forradalomtól számított felszabadító normából származik, amely minden korábbi történeti korszakhoz képest radikálisan újszerű. Eszerint minden megszülető ember számára egyaránt és feltétel nélkül hozzáférhetővé kell tenni a politikai létezés feltételeit. Másképpen tehát, a modern állam azért szuverén, hogy minden emberből állampolgárt faragjon (ami politikai minőség mellett ahhoz tartozó jogokat jelent). Ilyen, markánsan biopolitikai értelemben a modern normalitás az, amikor ennek a felszabadító normának érvényt szereznek, azaz minden ember állampolgár; kivételes állapot pedig az, amikor embereket megfosztanak állampolgárságuktól. A politikai minőségétől megfosztott homo sacer agambeni figurája kapcsán kivételes állapotról tehát akkor lehet beszélni, amikor a modern állam nem képes előállítani az imént említett normalitást, ami pedig elvileg szuverenitásának feltétele volna. Az állampolgárságuktól megfosztott, vagy a lakhelyükül szolgáló állam védelmét elutasító emberek tömegei (például a menekültek) éppen azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a modern állam (nem feltétlenül mindegyik, de strukturálisan) „szuverenitás-deficittel” küzd, legalábbis modern értelemben.

A kérdés történeti jelentőségének és politikai tétjeinek fényében ezért talán pontosabbnak és előremutatóbbnak tűnik a jogi–politikai normalitás kapcsán a visszatérés lehetőségei helyett inkább a továbblépés feltételeire rákérdezni;a kérdés mindazonáltal éppúgy alapvetően fontos marad.

Ezen a ponton tűnik fontosnak elválasztani a homo sacer agambeni figuráját az ellenség szuverén kijelölését vagy diszkurzív megképzését célzó politikai gyakorlatokat leíró elméletektől. Ilyen elmélet a könyvben is helyt kapó schmitt-i „mi” és „ők” szembeállítása, ami az emberek között felszámolhatatlan politikai megosztottságot tételez, vagy a részben Schmitt-től inspirált Reinhart Kosellecknek az aszimmetrikus ellenfogalmakra vonatkozó történeti és elméleti leírása, amely a „mi” és „ők” szembeállításának kölcsönös elismerést nélkülöző formaváltozatait veszi végig a hellén/barbár, keresztény/pogány, ember/ember alatti ellentétpárjain keresztül. Schmittel ellentétben ugyanis Agamben filozófiai kiindulópontjait nem az ember javíthatóságának konzervatív kétségbevonása, egyfajta antropológiai pesszimizmus alkotja, hanem az a felismerés, hogy a nyugati gondolkodás alapvető fogalompárjai, mint az „élet” és a „politika”, olyan sajátos viszonyban állnak egymással, hogy az egyik (ez esetben a politika) csak a másik (az élet) kizárásával hozható létre. A tekintélyelvű neoliberális és populista politikai rendszert tehát éppen az teszi egymással strukturálisan hasonlóvá, hogy mindkettő politikai szuverenitása csak kizárással (kategóriák, végső soron pedig emberek kizárásával) hozható létre, ez pedig független az emberi természettől, és így a mindenkori politikai vezető emberi minőségétől.

A harmadik javaslatom a szerző azon felvetésére vonatkozik, amely szerint Schmitt számára a normalitást egy többé-kevésbé stabil jogrend jelenti, amelynek végső jogforrása azonban a kivételes állapot. Ezt a kétségkívül érdekes felvetést – mely szembemegy a szakirodalom uralkodó értelmezésével, mely Schmittet a kivételes állapotot állandósító náci rezsim igazolójaként mutatja be – talán össze lehetett volna olvasni a jogi institucionalizmusról, vagy másképpen konkrét-rendről szóló szakirodalommal, melyhez 1934-ben Schmitt egy rövidebb könyvvel maga is hozzájárult (angolul: Carl Schmitt: On the three types of juristic thinking. [Fordította: Joseph W. Bendersky.] Westport Conn. and London, Praager, 2004.) E kevésbé ismert műben, melyben konkrét-rend elméletét vázolja fel meglehetősen nagy vonalakban, Schmitt nem csupán a jogi normativizmustól és a jogi pozitivizmustól határolódik el, melyekkel egész életében vitában állt, hanem saját korábbi decizionizmusától is. Schmitt itt amellett érvel, hogy a jog nem pusztán elvont normaként (pl. az emberek legyenek jogaikban egyenlők) vagy szuverén döntésként gondolható el, hanem már előzetesen létező társadalmi intézményként is (pl. a család, a hadsereg, az állam, a párt), melyeknek együttese egy társadalomban konkrét rendet alkot.

Mariano Croce és Andrea Salvatore olasz jogászok monográfiában elemzik Schmitt jogi gondolkodását,[1] és a jelen könyv szempontjából két releváns következtetésre jutnak. Egyrészt arra, hogy a konkrét-rend elgondolást Schmitt számára egyértelműen a normalitás megteremtésének kérdése hívta életre, nem pedig a kivételes állapot állandó bevezetésének legitimálási szándéka. Másrészt pedig arra, hogy a kivételes állapotra vonatkozó döntés itt is éppúgy a jog megalapozásául szolgál, mint korábbi decizionizmusában, csak még radikálisabb, „nihilista” értelemben. Azaz, Schmitt számára egy kivételes helyzetről hozott döntés már nem azért jogszerű, mert a szuverén hozta meg, akinek a tekintélye végső jogforrásul szolgál. Ebben az elgondolásban egy kivételes helyzetről hozott döntés már csak akkor lesz jogszerű, hogyha képes arra, hogy helyreállítsa a normálisan fennálló konkrét rendet.

Létező felvetésnek számít tehát a szakirodalomban az, hogy Schmitt jogi gondolkodásában nem a kivételes állapot, hanem a normalitás előállítása, illetve mielőbbi helyreállítása a cél, továbbá hogy a normalitás jogrendjének forrása a kivételes helyzetről meghozott konkrét és hatékony döntés, amely képes a későbbiek során biztosítani a rendet.

Annak kapcsán viszont, hogy ez a Schmitt-féle normalitás pontosan miben áll, árulkodó, hogy Schmitt fentebb említett, 1934-ben megjelent művében már nyíltan utal a Führer konkrét-rendet fenntartó szerepére, amely akkor már egy éve átadta a helyét a kivételes állapotnak. A szerzőnek a Schmitt kapcsán megfogalmazott, tekintélyelvű populista rezsimekre vonatkozó állítását tehát érdemesnek tűnik a Schmitt-i konkrét-rend elmélettel, illetve a vonatkozó szakirodalmi eredményekkel együtt olvasni. Az Antal által azonosított repolitizációs–depolitizációs lüktető és terjeszkedő kormányzati stratégia elméleti keretének bizonyos aktuális politikai rendszerekre való alkalmazása mindenesetre kifejezetten gondolatébresztő, és termékeny kutatási terepeket nyithat meg mind az elmélet tovább gondolása, mind pedig a konkrét cselekvésre vonatkozó kérdések tekintetében.

A szerző által felvetett kérdések a normalitásra és kivételes állapotra vonatkozóan rendkívül fontosak, és a klímakatasztrófa könyvben is megjelenő, sürgető perspektívájának szempontjából egyre inkább időszerűnek tűnnek.

[1] Mariano Croce és Andrea Salvatore, The Legal Theory of Carl Schmitt. Abingdon: Routledge, 2013. Schmitt institucionalizmusának a decizionizmusához való viszonyához, illetve Santi Romano olasz insitutcionalista jogásszal való összehasonlításához lásd: Mariano Croce, „Does legal institutionalism rule out legal pluralism? Schmitt’s institutional theory and the problem of the concrete order”. In: Utrech Law Review, Volume 7, Issue 02 (April) 2011, 42–59; Schmitt institucionalizmusának alapvető szerepéről ugyanő politikai teológiájának kapcsán lásd: David Bates, „Political Theology and the Nazi State: Carl Schmitt’s concept of the Institution”. In: Modern Intellectual History, Volume 3, Issue 03 (November) 2006, 415–442.

Címfotó: Kaboompics – Pexels.com

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.