Milyen esélyei vannak ma Magyarországon egy szegény családba születő gyermeknek arra, hogy felkapaszkodjon a társadalmi ranglétrán? A rendszerváltás óta eltelt több mint huszonöt évben vajon romlottak vagy javultak az esélyei? Mit tudhatunk meg e kérdésekről a magyarországi mobilitáskutatások alapján?

huszar_akos
Huszár Ákos

A jövedelmi, illetve vagyoni egyenlőtlenségek globális növekedésére irányuló erősödő reflexiókkal[1] párhuzamosan az utóbbi években a társadalmi mobilitás problémaköre is egyre inkább a társadalomtudományos kutatás, illetve a közéleti-politikai viták középpontjába került. E viták talán legfontosabb tétje, hogy a több évtizedes romló trendek után mennyiben lehet még fenntartani az esélyegyenlőség ideáját, ami a modern társadalmak önértelmezésének központi eleme.

Az utóbbi években többen megkongatták a vészharangot ez ügyben. Joseph E. Stiglitz keserűen állapítja meg, hogy „az amerikai álom, amely az országot a lehetőségek hazájának látta, egyre kevésbé tűnik másnak, mint álomnak, mítosznak, amelyet anekdoták és történetek ugyan fenntartanak, de az adatok nem támasztják alá”.[2] Robert D. Putnam kutatásai szerint az elmúlt ötven évben az osztályegyenlőtlenségek az Egyesült Államokban sokkal markánsabbá váltak, amelynek következtében az alacsonyabb státuszú családokba születő gyermekeknek egyre kisebb az esélyük arra, hogy hátrányos induló helyzetüket leküzdve a társadalmi létrán feljebb kapaszkodjanak.[3] Raj Chetty és kollégái jövedelemalapú mobilitásvizsgálatai szerint pedig az amerikaiaknak nemzedékről nemzedékre kisebb az esélye arra, hogy szüleik jövedelmi színvonalán éljenek.[4] Szintén Chetty és kollégái mutattak rá azonban arra is, hogy mindeközben a társadalmi mobilitás relatív mérőszámai, amelyek a legközvetlenebb módon kapcsolódnak az esélyegyenlőség problémájához, az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag változatlanok maradtak az Egyesült Államokban.[5] A brit folyamatokat vizsgálva pedig Bukodi Erzsébet és kollégái jutottak arra a konklúzióra, hogy nem állapítható meg egyértelműen, hogy az esélyegyenlőség mértéke visszaesett-e az elmúlt időszakban.[6]

Magyarországon a romló PISA eredmények keltettek különös figyelmet az utóbbi hónapokban. A felmérés nem csupán arra mutatott rá, hogy a magyar diákok különböző területekre vonatkozó kompetenciaértékei számottevő mértékben romlottak, de arra is, hogy Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is különösen jelentős a családi háttér hatása a gyermekek teljesítményére.

Ezek az eredmények alátámasztják, hogy a legfontosabb mobilitási csatornaként számon tartott iskola is erőteljesen hozzájárul az örökölt egyenlőtlenségek újratermelődéséhez. Mindez arra utal, hogy Magyarországon a származás alapvetően meghatározza, hogy ki milyen pozíciót foglalhat el a társadalomban.

A friss PISA eredmények egyértelműen kedvezőtlenek, arról azonban nem tájékoztatnak közvetlenül, hogy a magyar társadalom nyitottabbá vagy zártabbá vált-e az utóbbi időszakban. Nem tájékoztatnak továbbá arról sem, hogy milyen társadalomszerkezeti változások járulhattak hozzá a romló eredményekhez. E kérdések megválaszolásához, s az ezzel összefüggő normatív következtetések megfogalmazásához leginkább a társadalmi mobilitás különböző mérőszámai segíthetnek hozzá, amelyek az egyének mozgásán túl figyelembe veszik a társadalom szerkezetének változásait is. A következőkben annak járok utána, hogy a társadalmi mobilitás fő indikátorainak tükrében milyen átalakulási folyamatok zajlottak a magyar társadalomban az utóbbi évtizedekben, és hogy ezek miként hatottak az esélyegyenlőség alakulására.

* * *

A mobilitáskutatások különösen kedvező helyzetben voltak Magyarországon, és remélhetőleg szép jövő előtt állnak. A Központi Statisztikai Hivatal célzott, nagymintás rétegződés és mobilitás vizsgálatokat hajtott végre 1962–1964-ben, 1973-ban, 1983-ban és 1992-ben, a korábbi népszámlálások alapján pedig 1930-ig követhetők vissza a magyar társadalom fő mobilitási folyamatai. Ezek az adatforrások páratlan lehetőséget nyújtanak a probléma vizsgálatára a rendszerváltás időszakáig, és többek között Andorka Rudolf, Bukodi Erzsébet, Ferge Zsuzsa, Harcsa István, illetve Róbert Péter révén nagyon fontos munkák létrejöttét segítették elő. Az 1992-es felmérés óta eltelt csaknem 25 évben azonban nem került sor hasonlóan nagyszabású adatfelvételekre, így az átmenet óta kibontakozó társadalmi folyamatok vizsgálatához csupán kisebb mintás, illetve egyéb célokat követő adatforrásokra támaszkodhatunk, amelyek korlátozott mértékben összehasonlíthatóak a korábbiakkal. Ezen a helyzeten változtathat a KSH előző év végén végrehajtott nagyszabású összeírása, amelynek hangsúlyos elemét képezi a társadalmi rétegződés, illetve mobilitás problémaköre.

lepcso

Andorka Rudolf átfogó meghatározása szerint „társadalmi mobilitásnak nevezzük az egyén, illetve a család társadalmi helyzetének megváltozását.”[7] Természetesen számos különböző fogalmat alkothatunk az egyének, illetve a háztartások társadalmi helyzetéről és a változást is különböző időtávokban lehet értelmezni. A változás vizsgálható többek között az életpályáján belül (nemzedéken belüli vagy intragenerációs mobilitás), illetve ha a társadalmi helyzet nemzedékek közötti átörökítésén van a hangsúly, akkor a szülők (rendszerint az apa) pozíciójához viszonyítva (nemzedékek közötti vagy intergenerációs mobilitás). Az egyén társadalmi helyzete jellemezhető például az iskolai végzettségével, foglalkozásával, jövedelmi helyzetével, illetve általában a társadalmi egyenlőségek különböző dimenzióin elfoglalt pozíciójával.

A hazai, illetve nemzetközi gyakorlatban a leggyakrabban a foglalkozás, illetve munkaerő-piaci helyzet alapján határozzák meg az egyének társadalmi pozícióját. A magyarországi mobilitáskutatásoknak Ferge Zsuzsa munkajelleg-csoportosítása képezte az alapját, a nemzetközi (és egy ideje részben a hazai) vizsgálatok pedig elsősorban az úgynevezett EGP-sémán alapulnak. Ezek – egymáshoz eléggé hasonló módon – különböző foglalkozási osztályokba (rétegekbe) sorolják a társadalom tagjait a vezetőktől és értelmiségiektől kezdve a segédmunkásokig, illetve a mezőgazdasági munkásokig. Az elemi megfigyelés tehát, amelyből a hagyományos intergenerációs mobilitásvizsgálatok a társadalmi helyzet változását vizsgálva kiindulnak, az, hogy az egyén ugyanabba a foglalkozási osztályba tartozik-e mint az apja.

Ez alapján az egyszerű összehasonlítás alapján számos fontos indikátor számítható, amelyek segítségével következtethetünk a társadalom változásának az irányára.

* * *

Az első fontos mérőszám, amit e megfigyelések alapján kalkulálhatunk, az abszolút mobilitási arányszám, amely a mobil személyek arányát mutatja a népességen belül. Immobilnak minősül az, aki megtartja az apja foglalkozási pozícióját, míg mobilnak, aki átlép egy másik foglalkozási osztályba. Az, hogy mekkora a mobilak aránya a társadalomban, önmagában nem sokat jelent. Természetesen egyáltalán nem mellékes, hogy milyen okok teszik lehetővé, tartják vissza vagy kényszerítik ki, hogy az egyének a társadalmi térben mozogjanak.

Az azonban általánosságban is megállapítható, hogy az alacsonyabb, illetve csökkenő arányok a társadalom zártságára és az osztályszerkezet merevségére, megmerevedésére utalnak. E társadalmakban nagyobb esély az osztályképződésre, illetve az osztálykonfliktusok kialakulására, mivel szilárdabbak a falak, amelyek a társadalom különböző szintjein elhelyezkedőket elválasztják egymástól.

További információkhoz jutunk, ha a mobilitási ráta mellett figyelembe vesszük azt is, hogy a változásnak milyen az iránya. Felfelé irányuló mobilitásról beszélhetünk, ha az egyén az apja foglalkozási osztályából kilépve magasabb presztízsű, illetve jobb életkörülményeket biztosító pozícióra tesz szert, és értelemszerűen lefele irányulóról az ellenkező esetben. Természetesen e mutatóknál is lényegesek a mozgást előidéző történelmi, illetve politikai okok. Fontos továbbá szem előtt tartani, hogy e mutatók nem tájékoztatnak arról, hogy valamely társadalmi csoport helyzete, életkörülményei kollektíve javulnak-e vagy romlanak. Ez alapján mindenekelőtt arra lehet következtetni, hogy a társadalom szerkezete maga kedvező irányba változik-e.

tabla
Forrás: Róbert-Bukodi 2004: 295  [8]
A magyarországi mobilitásvizsgálatok szerint az abszolút mobilitás mértéke a ’60-as, ’70-es években nemzetközi összehasonlításban is magas volt, ami aztán az államszocialista rendszer összeomlásáig csökkenő tendenciát mutatott. A magas rátákhoz magas felfele irányuló mozgás társult, ami a mobilitási táblák tanúsága szerint a parasztság, illetve a mezőgazdasági munkás réteg csökkenő arányával, és az ipari munkásság, valamint a szellemi rétegek növekedésével magyarázható. Ezek a tendenciák korábban indultak, de a mezőgazdaság kollektivizálása, a szocialista iparosítás, illetve a kádári káderpolitika további lökést adott nekik.

A rendszerváltás nem változtatta meg alapvetően ezeket a trendeket. A teljes mobilitás mértéke tovább csökkent, a lefelé elmozdulók aránya pedig az 1980-as évektől 2000-ig növekvő tendenciát mutatott. Ezek az egyéni mobilitásra vonatkozó mutatók azonban nem tudják visszaadni azokat a változásokat, amelyeket a társadalom különböző rétegei kollektíve megtapasztaltak. Egyrészt a foglalkoztatottság drasztikus csökkenését, aminek következtében megjelent a munkahely elvesztésének a veszélye, illetve a tartós munkanélküliség tapasztalata. Másrészt pedig az egyenlőtlenségek növekedését: egyre nagyobbra nőtt a távolság a társadalom alsó és felső szegmensében lévő pozíciók által kínált előnyök, illetve hátrányok között.

A 2000-es évektől kezdve nem rendelkezünk az előző idősorokkal közvetlenül összevethető adatokkal. Az Eurofound újabb vizsgálata szerint azonban az abszolút mobilitás mértéke az elemzésbe bevont 24 európai ország közül Magyarországon a legalacsonyabb.[9]  Az időszakban végbemenő trendekre leginkább az ezredforduló óta rendszeresen, négyévente végrehajtott ifjúságvizsgálatok eredményeiből következtethetünk. Ezek szerint folyamatosan csökkent azoknak a fiatal felnőtteknek az aránya, akik kiléptek az apjuk foglalkozási csoportjából, a periódust azonban a 2008-ban kibontakozó válság két jól elkülöníthető szakaszra bontja. Míg a 2008 előtt a mobilak arányának csökkenése elsősorban annak köszönhető, hogy kevesebben léptek vissza apjuk társadalmi helyzetéhez képest, addig a válság után a csökkenés már inkább abból fakad, hogy kisebb arányban tudtak felfele mozogni.[10] Ez a jelenség mindenekelőtt magának a társadalomszerkezetnek a kedvezőtlen változásából fakad. Azt figyelhetjük meg ugyanis, hogy egyfelől tovább növekszik a foglalkozási hierarchia tetején elhelyezkedő vezető, illetve értelmiségi rétegek aránya a társadalomban, ezzel párhuzamosan azonban bővül a képzettséget nem igénylő munkát végzők csoportja is.[11] A rendszerváltás óta a társadalomszerkezet polarizálódott és az alul lévők masszívan átörökítették hátrányos helyzetüket a gyermekeikre is.

* * *

A társadalmi mobilitás abszolút mérőszámai jó indikátorai annak, hogy a társadalomban milyen mértékű átrendeződések zajlanak, ezek azonban nem tájékoztatnak közvetlenül arról, hogy az esélyegyenlőség mértéke miként változott. Az egyének ugyanis részben magának a társadalomnak a strukturális változásai nyomán mozognak a társadalmi térben. Ha a különböző generációk társadalomszerkezete jelentős mértékben eltér egymástól, az önmagában magas abszolút mobilitási arányszámokat eredményez pusztán amiatt, hogy bizonyos csoportok mérete jelentősen növekedett, másoké viszont összezsugorodott.

A társadalmi struktúra változása által előidézett mobilitástól teljesen eltérő jelenség az, amikor valaki saját tehetsége, illetve szorgalma révén leküzdi hátrányos induló helyzetét és feljebb kapaszkodik a társadalmi ranglétrán, miközben mások lefele mozdulnak el. Ezt a jelenséget hívhatjuk cirkuláris vagy helycserés mobilitásnak, illetve társadalmi fluiditásnak. Az, hogy ez mennyire jellemző, arra sokkal inkább a relatív mobilitás különféle mérőszámaiból következtethetünk, amelyek a strukturális hatásokat kiszűrve igyekeznek tájékoztatást adni arról, hogy mekkora esélye van az egyéneknek arra, hogy szüleik pozíciójához képest változzon a társadalmi helyzetük, illetve hogy abban a rétegben maradjanak, amelybe születettek. Ennek segítségével juthatunk közelebb annak megítéléséhez, hogy inkább a származás vagy az egyéni teljesítmények határozzák meg, hogy ki milyen társadalmi pozícióra tehet szert.

letra

A relatív mobilitásra vonatkozó nemzetközi vizsgálatok ellentmondóak, de összességében nem erősítették meg azokat a korai optimista várakozásokat, hogy a modernizáció előrehaladásával csökken a származás hatása az egyének társadalmi pozíciójára és egyre inkább érvényesülnek az egyének önálló erőfeszítésire alapozó meritokratiokus elvek. Arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy a jövedelmi, illetve vagyoni egyenlőtlenségek nyolcvanas évek óta tartó növekedése nyomán romlottak volna a relatív mobilitási esélyek. Szintén nem figyelhető meg világos konvergencia, illetve divergencia a különböző országok között a társadalmi fluiditás tekintetében. Az 1990-es években az európai országok közül ez alapján Svédország, illetve Norvégia bizonyult a legnyitottabbnak, míg Németországban, Franciaországban és Olaszországban mérték a legkedvezőtlenebb értékeket.[12]

Magyarország (Lengyelországgal együtt) e vizsgálatok szerint a nyitottabb országok közé tartozott. Habár az abszolút mobilitási arányszámok csökkenő tendenciát mutattak, a társadalmi fluiditás mértéke 1973 és 1983 között határozottabban, 1983 és 1992 között pedig mérsékeltebben növekedett. Az 1992 utáni időszakban azonban az esélyegyenlőség növekedésének e tendenciája már nem folytatódott, sőt megfordult. A társadalmi fluiditás 2000-re csökkent, vagyis tíz évvel a rendszerváltás után a magyar társadalom a záródás jeleit mutatta.[13]

* * *

A 2000-es adatokra támaszkodó kutatások óta nem készültek Magyarországon olyan nagymintás elemzések, amelyek az előző évtizedekre vonatkozó eredményekkel közvetlenül összevethetők. Az azóta kibontakozó folyamatokra vonatkozó ismereteink így töredékesek. A magyarországi mobilitáskutatásoknak a legnagyobb adóssága, illetve feladata, hogy meghosszabbítsa, s az elmúlt több mint tizenöt évre is kiterjessze a rendelkezésre álló idősorokat. Ezek alapján állapíthatjuk meg megbízható módon, hogy a rendszerváltás után beindult kedvezőtlen tendenciák vajon az új évezredben is folytatódtak-e, s hogy milyen hatása volt a 2008-as válságnak az esélyegyenlőség magyarországi alakulására. Szintén ez alapján tudhatjuk meg, hogy a magyar társadalom nemzetközi összehasonlításban megőrizte-e azt a relatív nyitottságát, ami a rendszerváltás időszakában még jellemezte.

Az esélyegyenlőség alakulásának jelen, illetve közelmúltbeli trendjeiről a mobilitáskutatások révén nincsenek információink. A PISA felmérések eredményeihez hasonlóan azonban a szegénységvizsgálatok is arra utalnak, hogy a családi háttér döntő módon meghatározza az egyének életpályáját, illetve életkörülményeit.

Többszörösére emelkedik a szegénység kockázata, ha a gyermek olyan családban nő fel, amely valamilyen tekintetben hátrányos helyzetűnek tekinthető: ha nem a szülei nevelik, ha a szülők munkanélkülivé váltak, vagy éppenséggel, ha sokgyermekes családban nőttek fel. Meredeken romlanak az esélyek akkor is, ha valaki alacsony státuszú szülők gyermekeként látja meg a napvilágot.

2011-es mérések szerint a 30%-hoz közelít a szegénységi arány a segédmunkás apák gyermekeinek körében, miközben a vezető vagy értelmiségi foglalkozású, illetve felsőfokú végzettségű szülők gyermekei esetében ezek az értékek nem érik el az 5%-ot. Aki szegény családba születik, az tehát jó eséllyel maga is szegény lesz. Figyelembe véve, hogy a gyermekszegénység tekintetében Magyarország az Európai Unió tagországai közül a rosszabbul teljesítők közé tartozik, a probléma a következő generációkra is velünk marad.

[1] Lásd ezzel kapcsolatban mindenekelőtt Thomas Piketty, illetve Anthony B. Atkinson közelmúltban megjelent munkáit, illetve a World Wealth and Income Database kezdeményezést.
[2] Joseph E. Stiglitz: The Price of Inequality. New York: Penguin Books, 2013, xliv-xlv.
[3] Robert D. Putnam: Our Kids. The American Dream in Crisis. New York: Simon & Schuster.
[4] Raj Chetty et al.: The Fading American Dream: Trends in Absolute Income Mobility Since 1940. NBER Working Paper, No. 22910, 2016 December.
[5] Raj Chetty et al.: Is the United States Still a Land of Opportunity? Recent Trends in Intergenerational Mobility. American Economic Review, Vol. 104, No. 5, 2014, 141–147.
[6] Erzsébet Bukodi et al.: The mobility problem in Britain: new findings from the analysis of birth cohort data. The British Journal of Sociology, Vol. 66, No. 1, 2015, 93–117.
[7] Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Bp.: Gondolat, 1982, 7. old.
[8] Róbert Péter – Bukodi Erzsébet: Changes in intergenerational class mobility in Hungary, 1973–2000. In Richard Breen (ed.): Social Mobility in Europe. Oxford: Oxford University Press, 2004, 287–315.
[9] A vizsgálat a European Social Survey 2002 és 2010 között két évente végrehajtott adatgyűjtéseinek összekapcsolt adatbázisára támaszkodik, tehát erről a periódusról nyújthat átfogó képet.
[10] Tóth Péter – Huszár Ákos: Rétegződés és mobilitás: ifjúsági rétegek, mobilitási lehetőségek és stratégiák. In Nagy Ádám – Székely Levente (szerk.): Negyedszázad. Budapest: ISZT Alapítvány; Excenter Kutatóközpont, 2016, 78–117.
[11] Huszár Ákos (szerk.): A társadalom rétegződése. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 2015.
[12] Robert, Péter: Stratification and Social Mobility. In Stefan Immerfall – Göran Therborn: Handbook of European Societies. New York: Springer, 2009, 499–536.; Tomka Béla: Társadalmi mobilitás: trend nélküli ingadozás? In uő. Európa társadalomtörténete a 20. században. Budapest: Osiris, 2009.
[13] Róbert, Péter – Bukodi, Erzsébet: Changes in intergenerational class mobility in Hungary, 1973–2000. In Richard Breen (ed.): Social Mobility in Europe. Oxford: Oxford University Press, 2004, 287–315. Az Eurofound vizsgálata Magyarország kapcsán a társadalmi fluiditás stabilitását hangsúlyozza.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.