Schering Gábor: Egy demokrácia halála – Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon (Napvilág Kiadó, 2019).

Scheiring könyve rendkívül fontos hozzájárulás a kudarcos magyar rendszerváltás feldolgozásához. A versenyállam, a felhalmozóállam, az autoriter kapitalizmus és számos más jelenség ábrázolása alapvetően szükséges ahhoz, hogy megértsük, mi is történt velünk.

Pogátsa Zoltán

A jobboldalnak nincs állandó képe a rendszerváltásról és annak kudarcáról, azt visszamenőlegesen átírják Orbán Viktor politikai cikkcakkjai. A liberálisok narratívája a „modernizációval” szembeszegülő magyar különutasság (excepcionizmus). Míg Orbán nemzetkarakterológiájában a magyar különlegesen tehetséges, jóravaló, addig a liberális etnikai sztereotípiák ennek fordítottjai: a magyarok nem érettek a demokráciára és a kapitalizmusra, elárulják a nyugatot, és egyszemélyi vezetőre vágyó feudális csökevények. Hogy mitől lettek ilyenek, mások miért nem, arról nem szól a fáma, ennek hiányában azonban nem beszélhetünk másról, mint szintúgy nemzetkarakterológiáról. Ez a liberális Galapagos teória azonban látványos kudarcot vallott akkor, amikor Trump, Johnson, Farage, Salvini, Wilders, Le Pen, Netanyahu, Kaczynski, Modi, Erdogan, Babis és mások megerősödésével világossá vált, hogy Orbán nem az árral szemben úszik, hanem a mezőny élén.

A liberálisoknak nem maradt érdemi magyarázatuk Orbán hatalomra kerülésére. Számukra az égből pottyant bele a 2010 előtti, alapvetően jó világba.

A kiszámíthatatlan jobboldali és a kiüresedett liberális narratívával szemben időközben azonban létrejött a zöld-baloldali rendszerváltás értelmezés is. Ehhez hozzájárultak Szalai Erzsébet, Gagyi Ágnes, Böröcz József, Greskovits Béla és Dorothe Bohle, Pogátsa Zoltán, Fábry Ádám és Sebők Miklós munkái, valamint  mások fontos írásai is. Nemrégiben egy újabb könyvvel bővült ez a kánon: Scheiring Gábor volt LMP/Párbeszéd-es országgyűlési képviselőével, aki időközben Cambridge-ben szerezte meg doktori fokozatát, jelenleg pedig a Bocconi Egyetem post doc kutatója és az Új Egyenlőség szerkesztője.

Versenyállam: külső integráció, belső dezintegráció

Scheiring írása olyan gazdag, hogy meghaladná egy recenzió kereteit, ha minden fontos állításáról beszámolnánk. A könyve lényegi vonalát ismertetjük tehát. A rendszerváltás után a világgazdaság félperifériáján fekvő Magyarországon versenyállam jött létre. Ennek lényege, hogy neoliberális kínálattal (alacsony adók, olcsó bérek, gyenge szakszervezetek, stb.) versenyez a transznacionális tőke beruházásaiért. A versenyállam meghatározó ideológusai a liberális gazdaságpolitikai elit és technokrácia voltak, együttműködésben a transznacionális tőke képviselőivel. Politikailag a bal-liberális koalíciók vállalták fel a versenyállam intézményesítését és működtetését.

A fejlődéshez azonban két alapvető mechanizmus hiányzott. A magyar kapitalizmus nem volt fejlesztőállam (állami iparpolitika, kutatás-fejlesztési rendszer, technológiai import, a hazai cégek védelme és támogatása közbeszerzésekkel, stb.), ezért a nemzeti tőke nem tudott felzárkózni hozzáadott értékben a nemzetközi tőkéhez és technokratákhoz. A másik hiányzó elem a képessé tevő szociális állam (esélyteremtő oktatás, egészségügy, stb.) volt. Egy ideig az uralkodó elit képes volt megbékíteni a leszakadókat korai nyugdíjazással, majd devizahitelekkel, ám 2010 előtt ezen osztály elégedettsége fokozódott. Jelentős részük dolgozó szegénynek volt tekinthető, a nyugati életszínvonalhoz történő felzárkózás tekintetében csalódott.

A munkásosztály lázadása

A bérből élők kiábrándulása egyértelműen a liberális-szocialista koalíciók ellen mozgósított, de a szakszervezeteket sem látták a munkások érdekeit képviselő szervezeteknek. Erkölcsi háztartásukban („morális ökonómiájuk”) nem csak a nyugati társaikkal, vagy korábbi életszínvonalukkal való összehasonlítás játszott szerepet. Ugyanilyen fontos volt a munkahelyi kontroll elvesztése, az országos ügyekre való ráhatás érzésének eltűnése, a közösségek (klubok, közösségi terek, stb.) leépítése, a fiatalok elköltözése. A liberális-baloldali politika nagy ígérete, az euroatlanti integráció csalódást keltő megvalósulása szintén erősítette a reményvesztést.

Az objektív materiális életkörülmények romlása okozta űrt a jobboldal fokozatosan a szimbolikus megbecsülés eszközeivel töltötte ki.

Újraelosztás helyett elismeréspolitika. A nemzeti önbecsülés, a külső hatásoktól megvédő állam, az utált külföldi tulajdonú devizahitelező bankokat megsarcoló kormány, a kizsákmányoló multik elleni jobboldali retorika, a globalizáció bizonytalanságaival szembeni kulturális stabilitás ígérete mind-mind hozzájárultak az materiális csalódottság keltette egzisztenciális bizonytalanság kitöltéséhez.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy a Fidesz – baloldali alternatív narratíva hiányában – sikerrel használta fel a magyar társadalom számára létező egyetlen diskurzív keretet, a nacionalizmust a gazdasági sérelmek értelmezésére. A neoliberalizmus értelmezési tartományát sikeresen tette egyenlővé a nemzetközi szervezetekkel, a transznacionális cégekkel, a bankokkal, illetve az ezen szervezetekkel szemben kritikátlan, azokat kiszolgáló hazai piaci fundamentalista politikai „modernizátor” elittel. Ugyan 2010 után maga a Fidesz is neoliberális kormányzást folytatott, sőt, még fokozottabb mértékben, ám addigra már a Scheiring által neonacionalizmusnak hívott keretezésben egyesítette a nemzeti tőkéseket a munkássággal.

Segítségére volt ebben a piaci fundamentalista versenyállam által meghonosított érdemesek verzusz érdemtelenek megkülönböztetés, amely a neonacionalista diskurzív keretben újrahasznosítva alátámasztja az etnikai kirekesztésen keresztüli közösségképzést.

Egyszerűbben fogalmazva: a cigánysággal és a „migránsokkal” szembeni ellenérzés közösségi összetartó ereje a 2010 előtti időszak szolidaritáshiányos ideológiájának köszönhető.

A nemzeti tőke lázadása

Míg a liberális-baloldali erők megőrizték hagyományos kötődésüket a nemzetközi tőkéhez, addig a Fidesz 2010 előtt tudatosan és módszeresen törekedett a nemzeti tőke maga köré szervezésére. Ezt sikerre is vitte.

Scheiring felhívja a figyelmet egy sorsfordító tévedésre: a piaci fundamentalista tábor a rendszerváltás idején abban a reményben gyorsította fel a privatizációt akár az átláthatatlanság árán is, hogy ezzel megteremthető egy olyan gazdag tulajdonosi réteg, amely majd adott esetben képes és kész lesz megvédeni a demokráciát. Ezzel szemben az intézményekben és fokozatosságban gondolkodó irányzat arra figyelmeztetett, hogy a társadalmi dezintegráció pontosan ellentétes hatással jár. Ebben a vitában látványosan e második csoportnak volt igaza.

A 2010 előtt meggazdagodott tőkések, oligarchák, milliárdosok látványosan nem voltak készek a demokrácia megvédésére, és máig sem azok.

 Mások viszont nem képesek erre, nincsenek megfelelő mértékű erőforrásaik.

A Fidesz politikája Scheiring szerint sokkal szélesebb csoportok gazdagodására épít, mint a Magyar Bálinttól ismert „maffiaállam” koncepció ábrázolása. Scheiring a közbeszerzések, a transzferállamosítások és a leggazdagabb magyarokról szóló listák elemzése alapján megkülönböztet kifejezetten politikai vállalkozókat, elkötelezett tőkéseket, feltörekvő tőkéseket (ők kicsiből indulva szembekerültek a multikkal), kooptált tőkéseket, és passzív elfogadókat. Ellenállókat nem talál.

Scheiring a Fidesz kormányzását elemezve a munkanélküliség erőltetett csökkentésén és a külső pénzügyi kiszolgáltatottság csökkentésén kívül nem talál gazdaságpolitikai sikereket. Ezekhez azonban azóta már hozzátehetjük a folyamatos és lendületes béremelkedést, a minimálbérek emelését, a devizahitel terhek leemelését a lakosság válláról. Ettől természetesen igaz, hogy Fidesz kormányzása fokozottan neoliberális. Az egykulcsos, csökkentett adók ára a szociális (oktatási, egészségügyi rendszer leépítése volt). A közfoglalkoztatás tipikus neoliberális workfare megoldás. A rabszolgatörvény szintén ide tartozik, ahogy a multik fokozott állami támogatása is.

Schering azonban kiemeli, hogy míg a multik állami támogatása megduplázódott Fidesz kormányzat alatt (szembemenve a szabadságharcos retorikával), addig a hazai cégeknek nyújtott támogatások 28-szorosára nőttek!

Magyar Bálint tehát tévúton jár, amikor azt gondolja, hogy Orbán Viktor rendszere csupán tágan értelmezett családja gazdagodását szolgálja.

Scheiring kimutatja a felső 10-20 százalék érdemi gazdagodását ezen korszakban. Ahogy a szerinte a liberális kapitalizmus autoriter kapitalizmussá vált, addig a versenyállam felhalmozó állammá.

A szociális államot a Fidesz meghaladottnak ítéli meg, semmibe véve a nemzetközi összehasonlításokat, melyekben rendre ezek jönnek ki az élen. Ugyanakkor magát fejlesztőállamnak tünteti fel, ami viszont Scheiring elemzése szerint hamis projekció. Sem érdemi iparpolitika, sem humán tőke fejlesztés, sem k+f rezsim nincs, ahogy teljesítményelvű, a kiválóságokat vonzó bürokrácia sem. Ezek pedig minden fejlesztőállamnak sajátosságai.

Az autoriter államkapitalizmusok válfajai

Magyar kivételesség (excepcionizmus) tehát nincsen. A NER az autoriter államkapitalizmusok egyike, ahogy arra például Fábry Ádám is rámutatott. Scheiring össze is hasonlítja a Fidesz államot a hasonló képződményekkel.

A távol-keleti fejlesztőállamokkal (Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr, újabban Kína) történő összehasonlításban Schering helyesen mutat rá az érdemelvű (meritokratikus) bürokrácia és a katonai-biztonsági dimenzió hiányára a Fidesz állam esetén, viszont téved abban, hogy a Fideszt patrimoniálisabbnak látja náluk, azaz szerinte a személyes függéseknek, kiváltságoknak, kedvezményeknek nagyobb szerepe van nálunk. Ezek az államok paradox módon az érdemelvűségükkel együtt is meglehetősen patrimoniálisak: a távol-keleti fejlesztőállamok ezen két elv sajátos keverékei voltak. (Egyetlen példa: a Samsungot gyakorlatilag egyetlen család tulajdonaként hozta létre annak idején  dél-koreai diktátor.) A magyar rendszerben inkább az érdemelvűség hiánya, a kontraszelekció a feltűnő jellegzetesség.

A latin-amerikai populista autoriter kapitalizmusokról (például Peronizmus) Scheiring helyesen mutatja ki, hogy azokban nem volt szükség elnyomó munkarezsimekre (workfare state, azaz munka alapú társadalom). Sőt, a széles rétegeke felemelése, a szakszervezetek hatalma hivatkozási alap is volt az ezeket megdöntő katonai junták számára.

Barrington Moore nyomán Scheiring a fasiszta rezsimeket is mint az autoriter kapitalizmusok formáit elemzi. A NER-t a nemzeti tőke politikai képviselete, az elnyomó munkarezsim, a karizmatikus vezető központi szerepe, és számos más tényező a fasiszta autoriter rezsimekhez hasonlatossá teszi. Ugyanakkor a magyar felhalmozóállam azoknál sokkal nagyobb mértékben integrált a nemzetközi gazdaságban, és a transznacionális függése sem szűnt meg. Ezen kívül területi expanziót sem folytat.

A Putyin nevével fémjelzett orosz autoriter állam a magyarhoz hasonlóan a neoliberalizmus káoszára adott válaszként jött létre. Ugyanakkor a természeti erőforrásokra építve sokkal nagyobb mértékben képes a transznacionális tőkétől való függésre, kihasználva a globális gazdaság energiafüggését.

Figyelemre méltó Scheiringnek az a megállapítása is, hogy a magyar felhalmozó állam nincs egyedül a nemzetközi trendek tekintetében.

Nem csak Erdogan és Bolsonaro törekszik a hazai tőke helyzetbe hozására, nem csak a Brexit képezi a világgazdasági dezintegráció erőteljes lépését, de Trump elnök védővámjai és patrimoniális gazdaságpolitikája is ebbe az irányba mutat. Mindez olyan gazdaságokban, ahol eleve sokkal erősebb volt a nemzeti tőke szerepe, gyengébb a nemzetközi kitettség, tehát nem volt tere sem az Orbánéhoz hasonló radikális erőforrás átalakításnak.

•••

Scheiring könyve elképesztően fontos hozzájárulás a kudarcos magyar rendszerváltás feldolgozásához. A versenyállam, a felhalmozóállam, az autoriter kapitalizmus és számos más jelenség ábrázolása alapvetően szükséges ahhoz, hogy megértsük, mi is történt velünk. Ahogy a többi zöld-baloldali rendszerváltás értelmezésből, Scheiring írásából is egyértelművé válik: a Fidesz rendszert a 2010 előtti liberális modernizációs, versenyállamos retorikával leváltani nem lehet. De nem is lenne érdemes, mert az ismét csak újratermelné a Fideszhez hasonlatos képződményeket. A kérdés innentől már csak az, hogy mikor jelentkezik olyan politikai erő, amely képes lesz egy olyan szociális, fenntartható és a társadalom egészét magával vivő ideológia hiteles képviseletére, amely fenntartható demokráciát hoz létre Magyarországon.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.