A magyar társadalom gyerekszeretőnek gondolja magát, ám soha nem beszélte végig, hogy mi a közösség felelőssége a gyerekek lelki és testi egészségben történő felnevelésében. Az európai szintű törvény ellenére az egymást követő kormányok nem adtak pénzt erre. Pedig Magyarország bőven megengedhetné magának, hogy rendesen megfinanszírozza a szociális és családvédelmi rendszert, a gyerekes családok támogatását. Ráadásul ez már középtávon megtérülne.

Herczog Mária szociológussal, gyermekvédelmi szakemberrel, a Család, Gyermek, Ifjúság Kiemelkedően Közhasznú Egyesület vezetőjével e problémakörről beszélgettünk az Új Egyenlőség stúdiójában. A beszélgetésből a következők derülnek ki:

▪ Mintegy 1,8 millió gyerek él Magyarországon, amely az egyik legrosszabb helyzetű ország az EU-ban a gyerekszegénység tekintetében, hiszen – az Eurostat adatai szerint – minden harmadik gyerek szegénységben él. Bulgáriával és Romániával vagyunk egy szinten, és romlik a helyzet.

▪ A gyerekek rossz helyzete nem egyszerűen csak a családok felelőssége. Közösségi kiadásokra, erőforrásokra, illetve állami újraelosztásra van szükség a rossz anyagi helyzetben élő családok esetében.

▪ Ha rossz körülmények között nőnek fel gyerekek, az a közösség egészének is rossz. Ugyanis nem fognak tanulni tudni, érdemi foglalatosságot találni maguknak, nő a deviancia, stb. Közgazdászok már régen kimutatták, hogy a gyerekekbe történő befektetés megtérül a közösségnek, a be nem fektetés viszont visszaüt.

▪ A közösségi segítség ne felülről lefelé történjen, ne hatósági jellegű, szabályokat betartató legyen a támogatás. A szakember szakmai tudásának partneri viszonyban kell lennie a megsegített család saját helyzetismeretével.

▪ A gyerekek szegénysége és nem megfelelő táplálása nem csak azért tragikus, mert drámai egy ilyen gyermek sorsa, hanem mert az agyi és testi fejlődésben is lemarad, motiválatlan lesz. A gyermekszegénység tehát például az oktatási rendszer rossz teljesítményében is visszaüt. A szegénységben élő, veszélyeztetett gyerekek közösségi megtámogatása ezért tehát nagyon hamar megtérül!

▪ A leépülő jóléti állam helyébe fokozatosan a jótékonykodás és a harag lép. Harag, mert aligha képzelhető el, hogy valaki ne tegyen meg mindent a gyerekei megsegítéséért? A jótékonykodás nem képes az univerzális, mindenkinek alanyi jogon járó újraelosztó ellátás helyébe lépni. Messze nem akkora összegű, esetleges, szimpátiadöntésekre alapoz, és felülről lefelé ható viszonyokat állít a horizontális kapcsolatok helyébe.

▪ A bölcsődei, óvodai nyitva tartás nem igazodik az emberek valós munkaidejéhez. A hétköznapi ember nem tud időben elérni a munkahelyére, elmenni a gyerekeiért, emellett otthon még főzni is, azaz rendes szülő lenni. A finneknél például 24 órás ügyelet van. Halmozott probléma, hogy nyáron öt hétre bezár az óvoda, tíz hétre az iskola. Ezzel a közösség rátolja a felelősséget a szülőre, aki képtelen ezt a helyzetet minden esetben kezelni.

▪ Két gyerekkel már a szegénységi küszöb alá kerül egy átlagos, a társadalom közepén élő család is, több gyerekkel pedig még inkább. Ennek egyértelmű kapcsolata van azzal, hogy egyre kevesebb gyerek születik. A születésszám növekedéséhez szükség lenne a megbízható, hosszú távon is kiszámítható, valóban család- és gyermekbarát ellátás megszületésére.

▪ Magyarországon ma körülbelül 180 ezer veszélyeztetettként regisztrált gyermek él. A veszélyeztetettek köre a valóságban azonban még ennél is nagyobb lehet. Ez jelenthet elhanyagolást, bántalmazást, fogyatékkal élő szülőt, saját magatartási zavart, és még sok minden mást, gyakran halmozódóan.

▪ Miközben a család elhanyagoló magatartása – helyesen – büntetőjogi kategória, addig a családvédelmi rendszer elhanyagolása, alulkapacitása, nem megfelelő működése nem jár következményekkel. Néha ezért is a szülő kap súlyos büntetést, pedig a szülő az esetek nagy részében nem lehet elég képzett vagy vagyonos a gyermek megfelelő ellátásához.

▪ A gyermekvédelmi rendszer még a nagyvárosokban is katasztrofálisan alulfinanszírozott (felismerés, kezelés), míg a kisebb településeken gyakorlatilag semmilyen ellátás sincs.

▪ Pedig a progresszív nyolcvanas évek végén a régióban egyedüliként megvalósult a szociálismunkás-képzés, a családsegítés, a gyermekvédelem, a gyerekotthonok helyett a nevelőszülői rendszer. Az első időszakban csökkent is a rászoruló gyerekek aránya!

▪ Az 1997-es magyar gyermekvédelmi törvényre nagyon büszkék lehetünk, abszolút európai színvonalú volt. Igyekezett megvalósítani, hogy helyben legyenek megfelelő ellátó intézmények. Visszamenőleg azonban azt állapította meg az Állami Számvevőszék, hogy a bevezetést követően soha nem adott a mindenkori kormányzat megfelelő erőforrást a rendszer működtetésére. Ez az oka annak, hogy Románia és Bulgária szintjére zuhantunk.

▪ A rendszer működtetése csupán pár tízmilliárdos kérdés lett volna, ennek akár dupláját és tripláját is megengedhette volna Magyarország egy olyan ügy megfinanszírozására, ami ráadásul megtérül!

▪ Magyarországon egy védőnőnek jelenleg 250 (!) gyermeket kellene ellátnia, ami abszurdum. Ehhez sem a fizetésük, sem a szakmai felkészültségük nem elég. Óvodások esetében egy óvónőre 5 gyereknek kellene jutnia, ezt a számot Magyarországon az elmúlt években megemelték! Az óvónők fizetése szintén elfogadhatatlanul alacsony szinten van.

▪ A családjukból 23 400 gyereket kiemeltek. Ebből még nem következik, hogy akiket nem emeltek ki, azok mind biztonságban vannak. Sajnos nincs folyamatos dokumentációja annak, hogy mi ezeknek a gyerekeknek az előtörténete. Számítógépes rendszer hiányában nem átlátható a rendszer, nem állapítható meg a felelősség a rendszeren belül.

▪ Az ezeket a gyerekeket befogadó intézmények anyagi helyzete drámai. Az amúgy is magas törvényben előírt 45-ös egy felnőttre jutó gyerekszámmal szemben a nemrégiben elhíresült szigetszentmiklósi bántalmazási eset kapcsán például az ombudsmani jelentésből kiderült, hogy 150 gyerek jutott egy nevelőre, mert spórolt az egyébként jó anyagi helyzetben lévő önkormányzat.

▪ Az átmeneti otthonban élő gyerek elkerül otthonról, elveszti a biztonságot jelentő kapcsolatait, a régi iskoláját is ott kell hagynia, és az előírt egy hónapos döntési időszak helyett az esetek nagy részében hat-hét hónapot is eltölt ebben a kiszolgáltatott helyzetben.

▪ Rettentően kevés pénz jut ezeknek a gyerekeknek az ellátására. Gyakori eset az is, hogy nincs pénz a gyerekek hallókészülékének, lúdtalpbetétének megvásárlására. De az intézményekben dolgozók maguk sincsenek jobb anyagi helyzetben, ők is a társadalom perifériáján élnek, sokszor egy szemüveget sem engedhetnek meg maguknak. Ezek elfogadhatatlan és méltánytalan élethelyzetek.

▪ Annak ellenére, hogy elvileg minden 12 év alatti gyereknek nevelőszülőhöz kellene kerülnie, nem intézménybe, ez nem valósul meg.

▪ A nevelőszülői díjazás elfogadhatatlanul alacsony.

▪ Miközben a magyar társadalom gyerekszeretőnek gondolja magát, soha nem beszélte végig, hogy mi a közösség felelőssége a gyerekek lelki és testi egészségben történő felnevelésében. Az európai szintű törvény ellenére az egymást követő kormányok nem adtak pénzt erre. Magyarország bőven megengedhetné magának, hogy rendesen megfinanszírozza a szociális és családvédelmi rendszert, a gyerekes családok támogatását. Ráadásul ez már középtávon megtérülne.

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.