A munka a társadalom egyik fő szervezőereje. Általa biztosított a fejlődés, a mindennapi élet. A munka világa számára ez jelenti az utánpótlás biztosítását, a szabadidő eltöltésének lehetőségét, egészségünk megvédését, betegségünk gyógyítását. A közösség azzal, hogy honorálja a munkánkat, elismeri, hogy időnket, energiánkat erre fordítottuk. A munka után járó béreket a társadalom határozza meg. Vagy oly módon,, hogy milyen politikai erőket segít hatalomra, s mit „rendel meg” tőlük (közszférában dolgozók bérét, adórendszert, minimálbérrendszert), vagy azzal, hogy éppen mit vár el a versenyszféra munkáltatóitól. 

Kiss Ambrus
         Kiss Ambrus

Ha a társadalom úgy érzi (mert elhitették vele, vagy azért, mert ezt nem tartja befolyásolhatónak), hogy az ő szerepe a gazdaság kiszolgálása, akkor alárendelt szerepet szán magának. De ha a társadalom megrendelőként lép fel a gazdasággal szemben, amitől azt várja el, hogy a társadalom fejlődését szolgálja, akkor újrarendeződnek a szerepek. Akkor ez egy valódi értékvita, amely többek között arról is szól, hogy a társadalom miért fogadja el, hogy azok, akik dolgoznak, a létminimum alatt éljenek.

 A munka értékébe vetett hit megkérdőjeleződése

Sok vita övezi a létminimum számítását, sokan támadják a módszertant, vagy az egész kérdést politikailag motiváltnak tekintik. Abból is ered ez, hogy a mindenkori ellenzék a létminimum alatt élőket nyomorban tengődőknek tartja, és szeret arra hivatkozni, hogy lám, mekkora szegénység van. A mindenkori kormányoknak pedig nem akaródzik szembenézniük az adatokkal, valamint az abból adódó következtetésekkel. Inkább visszatámadnak, vagy akár lehetetlenné is teszik az egész számítást.

Holott természetesen nem arról van szó, hogy mindenki nyomorog, aki 2015-ben nem tudott 88 ezer forintot megkeresni (ennyi az egy főre jutó létminimum összege). Ugyanakkor a társadalmi fejlődés végcélja nem is lehet az, hogy csak a nincstelenekkel foglalkozzunk. Már csak azért sem lehet, mert ha értéknek tekintjük a munkát, akkor ezt honorálni is kell.

Hans Rosling svéd statisztikus látványos előadásokat tart arról, hogy hogyan fejlődik a harmadik világ. Adatok segítségével bemutatja, hogyan győzhető le a szegénység, és ebben milyen szerepe van a munkának. Ebből a szempontból pedig az egyik legfontosabb megállapítása a „mihez képest” kérdésének vizsgálata. Egy afrikai kis faluban dolgozó család számára az első bicikli megvétele drámai ugrást jelent, hiszen azonnal megnöveli a szállítási kapacitását, amellyel a termékeit a piacra eljuttathatja, vagy képes lesz a beteget bevinni a nem túl távoli kórházba. Számára a következő ugrás a bicikli motorra történő váltása. Ha ezt a fejlődést Európából nézzük, akkor azt gondoljuk, hogy ezek nagyon apró lépések, és lesajnáljuk őket. Innen kis lépés, onnan hatalmas ugrás. Pedig az esemény ugyanaz, csak a perspektíva változik.

Ezért úgy gondolom, szükséges, hogy a társadalmi fejlődést a létminimum és a munka szempontjából vizsgáljuk meg. Hiszen a mihez képest kérdés ugyanúgy érvényes a mi viszonyaink között is. Ha egy társadalom nem érzi a fejlődés, az előrejutás lehetőségét, vagyis nem hisz a munkában, ezáltal megkérdőjelezi a társadalmi rend alapjait. Érdemes megfigyelni, hogy egy-egy munkanélküli pályakezdő fiatallal folytatott beszélgetés során milyen gyorsan jutunk el oda, hogy helyzetének kilátástalanságát, a bajok gyökerét a demokráciában látja. Létezik-e kettő között összefüggés? Nyilvánvalóan nem, ő mégis el kezdi megkérdőjelezni a rendszer alapjait.

Ha egy közösség az új generáció számára nem azt a mintát közvetíti, hogy munkával előre lehet jutni, akkor az már eleve csalódással, negatív életképpel kerül ki az iskolapadból. Sőt már azt sem hiszi el, hogy számára hasznos volt a tankönyvek társaságában eltöltött idő.

A dolgozói szegénység jobban kikezdi a társadalmi alapelveinket, megkérdőjelezi a jövőbe vetett hitünket, mint azt elsőre gondolnánk. Ebben az írásban a számok segítségével bizonyítom, hogy rövid távon máris nagy baj van.

Mi az a létminimum?

A létminimum-számítás története Magyarországon az I. világháborúig nyúlik vissza, amikor úgynevezett fogyasztói kosár segítségével publikáltak létfenntartásiköltség-adatokat. Érdekes módon akkor két számítás is készült, a KSH egy 4 fős, míg a Szakszervezeti Értesítő egy 5 fős munkáscsalád fogyasztói kosarát mutatta be. Ezek a számítások 1944-ben befejeződtek. Azután már csak 1968-ra vonatkozóan végeztek egyfajta minimumszámítást. Ez nem kaphatott nyilvánosságot, mint ahogy az 1984. évi sem, amelyet szigorúan titkosnak minősítettek. Az országban megkezdődött liberálisabb szemlélettel együtt 1987-től kezdve azonban már a létminimum-számítások fogyasztói ár-indexszel továbbvezetett adatai rendszeresen megjelenhettek.

1990 szeptembere és 1991 júniusa között, azaz a rendszerváltás idején érdekvédelmi szervezetek, társadalmi-gazdasági kutatóintézetek delegáltjai, országgyűlési képviselők és statisztikusok vitatták meg a kérdést, parlamenti szakbizottság foglalkozott a létminimum-számítás ügyével. Ennek eredményeként 1991-ben, az 1989-es évre vonatkozóan, elkészült az új létminimum-számítás. E módszer alapján aztán 2015-ig éves rendszerességgel nyilvánosságra hozta a KSH az előző évi aktuális létminimum adatokat. Tavaly azonban bejelentették, hogy a későbbiekben nem kívánják a létminimum-számítást elvégezni. Az indok egy új, korszerűbbnek tartott, módszertanilag új szegénységi küszöb számítás bevezetése. A Policy Agenda úgy látta, hogy ezt a munkát folytatni kell, mert történelmi hagyományai, módszertani kidolgozottsága olyan, amit nem szabad veszni hagyni.  (A kutatás a Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával valósult meg.)

Az 1990-1991-es parlamenti szakbizottság munkáját rögzítő írás („Létminimum és társadalmi minimum”) 31 pontba szedi, hogy miről is szól ez a téma, és milyen hasznosítási lehetőségei vannak. Az e dokumentumban szereplő szakmai állítások a mai napig helytállóak. Ebben az írásban két kategóriát rögzítenek:

  1. Létminimum: amely igen szerény fogyasztási szintet jelent, csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás, vagy jövedelem kiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését.
  1. Társadalmi minimum: szerény fogyasztási szintet jelent, az alapvető szükségletek kielégítésén felül, racionális gazdálkodás mellett olyan javak és szolgáltatások fogyasztására nyújt lehetőséget, amelyek a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettség adott szintjén már tömegigénnyé váltak. Ez a minimum némi átcsoportosítási, tartalék lehetőséget is ad rendkívüli esetekre.

Fontos tehát, hogy a létminimum sohasem jelentette azt, hogy az az összeg az életben maradáshoz még minimálisan elégséges mértéket jelenti. Véleményem szerint azonban a társadalmi fejlődés vizsgálatának sok mindenre kell fókuszálnia, így alapvetően fontos a létminimum meghatározása is.

Ennek kapcsán a korábban idézett összefoglaló azt mondja:

„13. A létminimum-alattiság nem feltétlenül és egyidejűleg azonos az alultápláltsággal, a zsúfolt, egészségtelen lakásviszonyokkal, a társadalmi normáktól teljesen elszakadó ruházkodási, kulturális, stb. körülményekkel. Ugyanakkor a veszélyeztetettség-határ a létminimumnál magasabb.”

Az 1989-es létminimum számítások szerint a társadalmi minimum (azaz olyan megélhetési szint, amely a társadalmi normák jobb követésére, illetve némi tartalékolásra is esélyt ad) 15%-kal magasabb értékű, mint a létminimum összege.

Mit jelent tehát, ha egy család a létminimum alatt él? Nincsenek tartalékok, ha akár átmenetileg csökken a havi bevétel, vagy váratlan kiadás keletkezik. Ez pedig komoly létbizonytalanságot jelent, hiszen egyenes út az adósságcsapdába. Úgy érzik az emberek, ha például a mosógép tönkremegy, akkor csak hitel segítségével tudják megjavíttatni, vagy kicserélni. Nyilván a kisebb összegű hitelt még vissza is tudják fizetni, de ez csökkenti a létfenntartásra fordítható pénzeiket. Ha pedig ismét váratlan helyzet adódik, akkor újabb, az előbbire ráépülő hitel, baráti kölcsön, vagy uzsora jöhet szóba.

Nyilván ilyen élethelyzetek minden társadalomban vannak, és ezzel szembe kell nézni, a szociális rendszernek valahogy kezelnie kell. A probléma akkor kezdődik, ha ez tömeges lesz. A Policy Agenda által végzett számítás alapján 2015-ben a társadalom 41,5%-a olyan háztartásban él, amelyiknél a létminimum összegét sem éri el a nettó bevétel. Ez a szám 2010-ben 37% volt, tehát a helyzet romlott. De nem szabad úgy csinálni, hiszen ez téves szakpolitikai következtetéseket eredményez, hogy a Fidesz előtt minden rendben volt, és a helyzet csak most vált rosszá.

A dolgozói szegénység és a létminimum

Amikor dolgozói szegénységről beszélünk, akkor a magyar viszonyok között azt értjük alatta, hogy bár van munkahelye, de a munkáért kapott fizetés nem éri el az egy főre jutó létminimum összegét. Az állam által készített egyéni bér- és kereset statisztika segítségével megbecsülhető, hogy mennyien kerestek 2015-ben havi 88 ezer forint nettó alatt. Bár a 2015. évi adatfelvétel eredményeit még nem hozták nyilvánosságra, de az egy évvel ezelőtti adatok alapján (figyelembe véve a keresetek emelkedését) modellezhető, hogy mennyi embert érint ez a probléma.

Ebből a szempontból három csoportot kell megvizsgálni. A legkisebb, de leginkább érintett a kérdésben a közfoglalkoztatottak. Havi átlagban a tavalyi évben 192 ezer ember dolgozott közmunkában, és teljes mértékben alatta voltak a létminimumnak. Az ő esetükben az is problémát jelent, hogy nem is egész évben biztosított számukra a munka, és ha nem kapnak az államtól lehetőséget, akkor vagy egyáltalán nincsen bevételük, vagy marad a megalázóan alacsony 22 800 forint összegű foglalkoztatást helyettesítő támogatás.

A nagyságrendileg második legkisebb csoport, de a legkevésbé érintett a közszférában dolgozóké. A tavalyi évben 868 ezer ember dolgozott költségvetési intézményekben. Az egyéni bér- és kereset statisztika alapján 2014-ben a következő volt a keresetnagyság létszám-kategóriánkénti megoszlása:

tablaxlsbolPPT
forrás: www.munka.hu

A tavalyi évben a költségvetési szférában a bruttó bérek 5 százalékkal nőttek. Ezeket figyelembe véve számításaink szerint kb. 13-14 százaléka lehet ennek a szektornak, aki létminimum alatt keres. Nyilván itt a családi adókedvezményeket nem tudtuk figyelembe venni. (Forrás: www.munka.hu)

A legnagyobb réteg a versenyszféra foglalkoztatottjai. Ebben a szegmensben dolgozik 3,1 millió ember. Az ő esetükben nehezebb már a keresetkategóriák alapján becslésbe bocsátkozni, mivel az adatfelvétel nem terjed ki a mikrovállalkozásokra, egyéni vállalkozókra. A 2014. évi keresetkategóriák a következőképpen alakultak:

tablaxlsbolPPTalso
forrás: www.munka.hu

A versenyszférában 3,9 százalékos volt a bruttó keresetnövekedés. Ezt figyelembe véve a modellszámításunk alapján kb. 27 százalékos a dolgozói szegénység ebben a rétegben.

Ha összesítjük az adatokat, akkor azt kapjuk, hogy a foglalkoztatott létszám 27,4 százaléka annyit kap kézhez, hogy főállásból nem tud a létminimum feletti nettó jövedelmet megkeresni magának. De ez csak azt mutatja, ha önálló háztartásban él, nem nevel gyereket, nincsen eltartott családtagja. A létminimum adatok háztartási szinten ennél sokkal rosszabb arányokat mutatnak.

A KSH által évente készített Háztartási Költségvetési Felvételek nagymintás adatfelvételt jelentenek a háztartások havi költéseiről, annak szerkezetéről. Ennek felhasználásával készül a létminimum-számítás is.

Megnéztük, hogy azokban a háztartásokban, ahol legalább egy kereső van, mennyi a létminimum alatt élők aránya. Miközben a nyugdíjas korú háztartásoknál ez 16 százalék volt, és a teljes lakosság körében 41,5 százalék, addig az aktív korú háztartásoknál 48 százalék (!).

A nyugdíjasok és a létminimum

A nyugdíjasok helyzetének relatív javulása mutatja, hogy akaratkérdése, ha az állami segíteni akar egy társadalmi csoporton. A Fidesz-kormány tudatos politikai döntést hozott már a 2010-es kormányzás elején, amikor elhatározta, hogy a törvényi minimumnál is nagyobb mértékben emeli a nyugdíjakat. Ez nyilvánvalóan két ok miatt történt. Az egyik, hogy nagyon alacsonyak voltak a nyugdíjak, és jelentős réteg volt a létminimum alatt. A másik, hogy politikailag nagyon aktív társadalmi csoportról van szó, ezért a választásokon szükség volt a szavazataikra.

Ennek megfelelően lépett a kormány. 2010 és 2015 között az átlag öregségi nyugdíjak 26 százalékkal nőttek, és a már nyugdíjasok nyugdíja is 21 százalékkal nőtt. Ez az infláció feletti (11,4 százalék volt összesen a pénzromlás mértéke), azaz reálnövekedést jelent. Erre mondható, hogy nem csak megőrizte a kormány a nyugdíjak reálértékét, hanem több, mint egy havi mértékben növelte is.

2010-ben az egyfős nyugdíjas háztartásoknál 70 862 forint volt a létminimum értéke. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság állománystatisztikája alapján 2010-ben az öregségi nyugdíjasok 41%-a kapott ennél alacsonyabb összeget. 2015-ben 79 214 forint lett a létminimum ebben a körben, ugyanakkor már csak 19% volt az öregségi nyugdíjasoknak ez alatt. Ez vitathatatlan eredmény, és megmutatta, hogy van eszköz a kormány kezébe, ha kezelni akarja egy társadalmi csoport nehéz helyzetét.

Azaz az látszik, hogy miközben volt rá politikai akarat, hogy növeljék a nyugdíjakat, csökkentsék a létminimum alatt élők számát ebben a körben, ugyanez a politikai akarat nem volt meg az alacsonykeresetűek esetében.

A létminimum alatt élő aktív korú háztartások helyzetét érdemes alaposabban is megvizsgálni. Ahogy korábban említettem az ilyen háztartásokban élők 48 százalék tartozik ebbe a veszélyeztetett kategóriába. Az család létszámát tekintve a következőképpen néznek ki:

tablaxlsbolPPTkicsi

A létminimum számítás sajátossága, hogy háztartásonként fogyasztási egységet képez, ahol az első felnőtt 1 egységet, a többi 14 év feletti és 60 év alatti 0,75 egységet, míg például az első gyerek 0,65 egységet jelent.Ha meg akarjuk érteni, hogy miképpen lehetséges, hogy a nyugdíjas korúak háztartásainak a helyzete lényegesen jobb, mint az aktív korúaké, akkor azt kell látni, hogy az állami támogatási rendszer ugyan segíti a gyermekek nevelését, de nem olyan mértékben, ami egy gyermek utáni létminimum összegét eléri.

tablaxlsbolPPTnyug

Az alábbi táblázatból látszik, hogy egyes családtípusoknál hogyan változik a szükséges keresetigény, amely átlendíti a családot a létminimum szintjén:Azt lehet mondani, hogy ha egy gyermek van a családban, akkor 57 210 forintot kell minimum „rákölteni”, hogy létminimumot elérje a háztartás jövedelme. Ez nyilvánvalóan két forrásból lehetséges. Az egyik az állami szociális transzferek (ide nem számítjuk bele a természetbeni juttatásokat, mint az ingyen tankönyv), illetve a szülők jövedelme. A szociális transzfer alapesetben a családi pótlékból, és az adókedvezményből tevődik össze. Ez utóbbi csak akkor, ha van kereső a családban, akinek a jövedelméből lehet adókedvezményt érvényesíteni.

tablaxlsbolPPTuccso

A 18 év alatti gyermeket nevelő háztartások 58 százaléka van létminimum alatt. Ez a gyermeket nem nevelők esetében 31 százalék. Nyilvánvalóan a legnehezebb helyzetben azok a családok vannak, ahol egy szülő van, és nevel gyermeket, náluk 75 százalékos a létminimum alatt élők aránya.Amennyiben gyermekes családokat nézzük, akkor ahhoz, hogy a létminimum felett legyenek szükséges, hogy a felnőttek az átlagbérhez képest jobban keressenek, mint a gyermektelen családok. De önmagában a gyermek kérdése nem magyarázza a dolgozói szegénységet. Ugyanakkor sajnos ront a „család” helyzetén.

Összességében 62 százaléka a 18 év alatti gyerekeknek él olyan háztartásban, ahol a család bevétele nem éri el a háztartásra számított létminimum összegét. Ez pedig ezt jelenti, hogy hiába nő fel olyan körülmények között, ahol azt látja a szülője/szülei dolgoznak, de nem feltétlenül érzi ennek eredményét. A család ugyan nem nélkülözik, de napról-napra él, és váratlan helyzeteket nagyon nehezen tud kezelni.

Nagyobb állásbörzék környékén készítenek felmérést a pályakezdők körében, hogy mekkora fizetést tartanának reálisnak. Ezek az igények sosincsenek összhangban a valósággal, és emiatt olyan hangzatos címek jelennek meg a sajtóban, hogy „elrugaszkodottak a fiatalok”, „nem tudják mi a valóság”. Az gondolom, hogy ők nem illúziókat fogalmaznak meg, csak azt érzik, hogy az áltag, vagy főleg az alatti fizetésekből alig jön ki a család.

Amikor a kormány azért küzd, hogy több gyerek szülessen, akkor természetesen nem akarom kétségbe vonni az otthonteremtési programok szükségességét, de inkább a munkaalapú társadalom fő elemére a bérekre kellene koncentrálni. Ha több gyereket akarunk, akkor arra kell megoldást adni, hogy ne éljen 10-ből 6 gyerek létminimum alatt.

A dolgozói szegénység leküzdhető?

A dolgozói szegénység leküzdése könnyen lehetséges. Már nem is annyira drasztikusan, mint akár évekkel ezelőtt látszott, meg kell emelni a nettó minimálbér összegét, ezzel együtt hitem szerint el kell törölni a közmunkásoknak juttatott közfoglalkoztatottak bére és a minimálbér közötti különbséget. Ha csak ennyit lépünk, akkor elmondhatjuk, hogy Magyarországon 0 ember keres 8 órás munka után a létminimumnál kevesebbet. Ez persze nem fogja azt jelenteni, hogy a létminimum alatt élők számát is nullára csökkentjük.

Sőt! Önmagában az irreálisan alacsony béreket hiába irtjuk ki a rendszerből, általában szükség van arra, hogy az egész bérrendszer elinduljon felfele. Csak így oldható meg, hogy a gyermekes családok is előrébb juthassanak, és az államnak ne azon kelljen gondolkodnia, hogy milyen természetbeni szociális juttatásokat ad számukra, amely bizonyos költségelemektől mentesíti a család életét. Arról nem is beszélve, hogy a rosszul adott kedvezmények semmilyen anyagi helyzetet sem vesznek figyelembe, és ugyanúgy támogatják a tehetősebbeket, mint a kisfizetésűeket.

A dolgozói szegénység elleni küzdelem nem lehet a társadalmi fejlődés szempontjából végcél. Hiszen, ha csak annyit biztosítunk, hogy a gyermekes és a gyermektelen háztartások legalább a létminimumot elérjék, akkor még csak annyit tettünk, hogy az alapvető szükségleteiket tudják kielégíteni, de már biztonságos körülményeket nem tudnak maguknak teremteni.

Ezért a következő célt már most érdemes kitűzni. Vegyük elő a társadalmi minimumot, amelyet a korábban említettek szerint 1990/1991-ben már definiáltak. Ez olyan összeget jelent, ami már nem csak alapvető szükségletekre elegendő, hanem átcsoportosításokkal, kisebb rendkívüli kiadások fedezését is lehetővé teszi. Ezt ugyan nem számították ki a rendszerváltás óta, de az akkori definíció szerint ez 15 százalékkal magasabb, mint a létminimum összege.

Az adatok azt mutatják, hogy ebben a társadalmi minimum és a létminimum közötti sávban él az emberek 12,3 százalék. Ők kell, hogy legyenek ennek a lépésnek a célcsoportjai. Szerintem a társadalmi fejlődésünk valódi előrelépése akkor következne be, ha a társadalmi minimum alatt élő 5,2 millió ember számát a mostani érték kétharmadára tudnánk csökkenteni.

Az elmúlt 25 év gazdasági változásai azt mutatják, hogy ez nem történhet meg a piac által levezényelt módon. Nagyon kemény állami beavatkozásra van szükség, amelynek megkerülhetetlen eleme a bérek nettó értékének érdemi, nem évente pár százalékos mértékű növelése. Ennek fedezetét ki kell kényszeríteni a gazdaságból, és ki kell kényszeríteni a költségvetésből.

És ez még csak a rövidtávú kérdés. Középtávon nekünk is szembe kell néznünk azzal, hogy a technológiai fejlődés és a munkaerőpiac élőmunkaerő igénye közötti helyzet miképpen alakul, és erre hogyan kell reagálni. Azt hiszem, és talán meglepő lesz a fenti adatok alapján, sokkal nagyobb problémánk lesz ez utóbbival, mint a dolgozói szegénység elleni küzdelemmel. De ez már egy újabb történet…

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.