A munka a társadalom egyik fő szervezőereje. Általa biztosított a fejlődés, a mindennapi élet. A munka világa számára ez jelenti az utánpótlás biztosítását, a szabadidő eltöltésének lehetőségét, egészségünk megvédését, betegségünk gyógyítását. A közösség azzal, hogy honorálja a munkánkat, elismeri, hogy időnket, energiánkat erre fordítottuk. A munka után járó béreket a társadalom határozza meg. Vagy oly módon,, hogy milyen politikai erőket segít hatalomra, s mit „rendel meg” tőlük (közszférában dolgozók bérét, adórendszert, minimálbérrendszert), vagy azzal, hogy éppen mit vár el a versenyszféra munkáltatóitól. 

Kiss Ambrus
         Kiss Ambrus

Ha a társadalom úgy érzi (mert elhitették vele, vagy azért, mert ezt nem tartja befolyásolhatónak), hogy az ő szerepe a gazdaság kiszolgálása, akkor alárendelt szerepet szán magának. De ha a társadalom megrendelőként lép fel a gazdasággal szemben, amitől azt várja el, hogy a társadalom fejlődését szolgálja, akkor újrarendeződnek a szerepek. Akkor ez egy valódi értékvita, amely többek között arról is szól, hogy a társadalom miért fogadja el, hogy azok, akik dolgoznak, a létminimum alatt éljenek.

 A munka értékébe vetett hit megkérdőjeleződése

Sok vita övezi a létminimum számítását, sokan támadják a módszertant, vagy az egész kérdést politikailag motiváltnak tekintik. Abból is ered ez, hogy a mindenkori ellenzék a létminimum alatt élőket nyomorban tengődőknek tartja, és szeret arra hivatkozni, hogy lám, mekkora szegénység van. A mindenkori kormányoknak pedig nem akaródzik szembenézniük az adatokkal, valamint az abból adódó következtetésekkel. Inkább visszatámadnak, vagy akár lehetetlenné is teszik az egész számítást.

Holott természetesen nem arról van szó, hogy mindenki nyomorog, aki 2015-ben nem tudott 88 ezer forintot megkeresni (ennyi az egy főre jutó létminimum összege). Ugyanakkor a társadalmi fejlődés végcélja nem is lehet az, hogy csak a nincstelenekkel foglalkozzunk. Már csak azért sem lehet, mert ha értéknek tekintjük a munkát, akkor ezt honorálni is kell.

Hans Rosling svéd statisztikus látványos előadásokat tart arról, hogy hogyan fejlődik a harmadik világ. Adatok segítségével bemutatja, hogyan győzhető le a szegénység, és ebben milyen szerepe van a munkának. Ebből a szempontból pedig az egyik legfontosabb megállapítása a „mihez képest” kérdésének vizsgálata. Egy afrikai kis faluban dolgozó család számára az első bicikli megvétele drámai ugrást jelent, hiszen azonnal megnöveli a szállítási kapacitását, amellyel a termékeit a piacra eljuttathatja, vagy képes lesz a beteget bevinni a nem túl távoli kórházba. Számára a következő ugrás a bicikli motorra történő váltása. Ha ezt a fejlődést Európából nézzük, akkor azt gondoljuk, hogy ezek nagyon apró lépések, és lesajnáljuk őket. Innen kis lépés, onnan hatalmas ugrás. Pedig az esemény ugyanaz, csak a perspektíva változik.

Ezért úgy gondolom, szükséges, hogy a társadalmi fejlődést a létminimum és a munka szempontjából vizsgáljuk meg. Hiszen a mihez képest kérdés ugyanúgy érvényes a mi viszonyaink között is. Ha egy társadalom nem érzi a fejlődés, az előrejutás lehetőségét, vagyis nem hisz a munkában, ezáltal megkérdőjelezi a társadalmi rend alapjait. Érdemes megfigyelni, hogy egy-egy munkanélküli pályakezdő fiatallal folytatott beszélgetés során milyen gyorsan jutunk el oda, hogy helyzetének kilátástalanságát, a bajok gyökerét a demokráciában látja. Létezik-e kettő között összefüggés? Nyilvánvalóan nem, ő mégis el kezdi megkérdőjelezni a rendszer alapjait.

Ha egy közösség az új generáció számára nem azt a mintát közvetíti, hogy munkával előre lehet jutni, akkor az már eleve csalódással, negatív életképpel kerül ki az iskolapadból. Sőt már azt sem hiszi el, hogy számára hasznos volt a tankönyvek társaságában eltöltött idő.

A dolgozói szegénység jobban kikezdi a társadalmi alapelveinket, megkérdőjelezi a jövőbe vetett hitünket, mint azt elsőre gondolnánk. Ebben az írásban a számok segítségével bizonyítom, hogy rövid távon máris nagy baj van.

Mi az a létminimum?

A létminimum-számítás története Magyarországon az I. világháborúig nyúlik vissza, amikor úgynevezett fogyasztói kosár segítségével publikáltak létfenntartásiköltség-adatokat. Érdekes módon akkor két számítás is készült, a KSH egy 4 fős, míg a Szakszervezeti Értesítő egy 5 fős munkáscsalád fogyasztói kosarát mutatta be. Ezek a számítások 1944-ben befejeződtek. Azután már csak 1968-ra vonatkozóan végeztek egyfajta minimumszámítást. Ez nem kaphatott nyilvánosságot, mint ahogy az 1984. évi sem, amelyet szigorúan titkosnak minősítettek. Az országban megkezdődött liberálisabb szemlélettel együtt 1987-től kezdve azonban már a létminimum-számítások fogyasztói ár-indexszel továbbvezetett adatai rendszeresen megjelenhettek.

1990 szeptembere és 1991 júniusa között, azaz a rendszerváltás idején érdekvédelmi szervezetek, társadalmi-gazdasági kutatóintézetek delegáltjai, országgyűlési képviselők és statisztikusok vitatták meg a kérdést, parlamenti szakbizottság foglalkozott a létminimum-számítás ügyével. Ennek eredményeként 1991-ben, az 1989-es évre vonatkozóan, elkészült az új létminimum-számítás. E módszer alapján aztán 2015-ig éves rendszerességgel nyilvánosságra hozta a KSH az előző évi aktuális létminimum adatokat. Tavaly azonban bejelentették, hogy a későbbiekben nem kívánják a létminimum-számítást elvégezni. Az indok egy új, korszerűbbnek tartott, módszertanilag új szegénységi küszöb számítás bevezetése. A Policy Agenda úgy látta, hogy ezt a munkát folytatni kell, mert történelmi hagyományai, módszertani kidolgozottsága olyan, amit nem szabad veszni hagyni.  (A kutatás a Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Friedrich Ebert Alapítvány támogatásával valósult meg.)

Az 1990-1991-es parlamenti szakbizottság munkáját rögzítő írás („Létminimum és társadalmi minimum”) 31 pontba szedi, hogy miről is szól ez a téma, és milyen hasznosítási lehetőségei vannak. Az e dokumentumban szereplő szakmai állítások a mai napig helytállóak. Ebben az írásban két kategóriát rögzítenek:

  1. Létminimum: amely igen szerény fogyasztási szintet jelent, csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás, vagy jövedelem kiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését.
  1. Társadalmi minimum: szerény fogyasztási szintet jelent, az alapvető szükségletek kielégítésén felül, racionális gazdálkodás mellett olyan javak és szolgáltatások fogyasztására nyújt lehetőséget, amelyek a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettség adott szintjén már tömegigénnyé váltak. Ez a minimum némi átcsoportosítási, tartalék lehetőséget is ad rendkívüli esetekre.

Fontos tehát, hogy a létminimum sohasem jelentette azt, hogy az az összeg az életben maradáshoz még minimálisan elégséges mértéket jelenti. Véleményem szerint azonban a társadalmi fejlődés vizsgálatának sok mindenre kell fókuszálnia, így alapvetően fontos a létminimum meghatározása is.

Ennek kapcsán a korábban idézett összefoglaló azt mondja:

„13. A létminimum-alattiság nem feltétlenül és egyidejűleg azonos az alultápláltsággal, a zsúfolt, egészségtelen lakásviszonyokkal, a társadalmi normáktól teljesen elszakadó ruházkodási, kulturális, stb. körülményekkel. Ugyanakkor a veszélyeztetettség-határ a létminimumnál magasabb.”

Az 1989-es létminimum számítások szerint a társadalmi minimum (azaz olyan megélhetési szint, amely a társadalmi normák jobb követésére, illetve némi tartalékolásra is esélyt ad) 15%-kal magasabb értékű, mint a létminimum összege.

Mit jelent tehát, ha egy család a létminimum alatt él? Nincsenek tartalékok, ha akár átmenetileg csökken a havi bevétel, vagy váratlan kiadás keletkezik. Ez pedig komoly létbizonytalanságot jelent, hiszen egyenes út az adósságcsapdába. Úgy érzik az emberek, ha például a mosógép tönkremegy, akkor csak hitel segítségével tudják megjavíttatni, vagy kicserélni. Nyilván a kisebb összegű hitelt még vissza is tudják fizetni, de ez csökkenti a létfenntartásra fordítható pénzeiket. Ha pedig ismét váratlan helyzet adódik, akkor újabb, az előbbire ráépülő hitel, baráti kölcsön, vagy uzsora jöhet szóba.

Nyilván ilyen élethelyzetek minden társadalomban vannak, és ezzel szembe kell nézni, a szociális rendszernek valahogy kezelnie kell. A probléma akkor kezdődik, ha ez tömeges lesz. A Policy Agenda által végzett számítás alapján 2015-ben a társadalom 41,5%-a olyan háztartásban él, amelyiknél a létminimum összegét sem éri el a nettó bevétel. Ez a szám 2010-ben 37% volt, tehát a helyzet romlott. De nem szabad úgy csinálni, hiszen ez téves szakpolitikai következtetéseket eredményez, hogy a Fidesz előtt minden rendben volt, és a helyzet csak most vált rosszá.

Oldaltörés nélküli olvasás

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.