Az elmúlt húsz évben az internet és a digitális forradalom látványosan átalakította a mindennapjainkat: digitális eszközök és szolgáltatások segítségével intézzük a pénzügyeinket, ezeken keresztül kommunikálunk ismerőseinkkel, az internet vált a fogyasztás elsődleges terévé – és így tovább. Ez az átalakulás természetesen rengeteg társadalmi megrázkódtatással jár, amelyek némelyikét heves viták övezik.

Ez az írás eredetileg a Fordulat folyóirat új, digitális kapitalizmusról szóló számában jelent meg.

Sidó Zoltán

A változások gyors üteme miatt azonban a szélesebb nyilvánosság előtt zajló viták legtöbbje inkább emlékeztet morális pánikra, mint higgadt diskurzusra. A középpontjukban általában egy tágabb jelenség egy-egy kiragadott aspektusa áll, azt tárgyalják a társadalomra leselkedő komoly veszélyként, majd kis idő múlva már az internetes kultúra egy egészen más szeletére irányul fokozott figyelem. Ha csak a közelmúltból idézünk fel néhány példát, akkor eszünkbe juthat mondjuk a közösségi médiában terjedő álhírekkel kapcsolatban divatossá vált „poszt-igazság” fogalom, ami ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint amilyen hirtelen népszerű lett – csak hogy átadja a helyét a Cambridge Analyticával kapcsolatos riadalomnak, hogy aztán egy éles váltással a Bitcoin-árfolyam szédületes változásaira terelődjön a figyelem, majd az is elfelejtődjön ugyanolyan gyorsan.

De talán mégis van valami közös ezekben a morális pánikokra emlékeztető kusza híradásokban: legtöbbjük mögött az a – sokszor kimondatlan – gondolat húzódik meg, miszerint

az internet korábban a szabadság varázslatos birodalma volt, ám mára a nagyvállalatok és a sötét politikai erők játszóterévé vált.

De hiába könnyű egyetérteni ezzel a következtetéssel a számtalan adatlopási és álhír-botrány után, a főáramú olvasatokból soha nem kapunk választ a legégetőbb kérdésre: mégis miért következett be mindez? Hogy lehetséges az, hogy egy decentralizált, hálózatos technológia, amiről korábban sok szakértő gondolta úgy, hogy jellegéből adódóan alkalmatlan arra, hogy a politikai és gazdasági hatalom rátegye a kezét, mégis ilyen hatékonyan tagozódott be napjaink hatalmi rendszerébe?

A Fordulat folyóirat aktuális száma e kérdésekre igyekszik válaszolni úgy, hogy megvizsgálja a digitális forradalom tágabb kontextusát. Az itt megjelenő szövegek megpróbálják bemutatni, hogy miként változtak a számítástechnikát és az internetet övező ideológiák a hidegháború kezdetétől napjainkig, valamint hogy az elmúlt két-három évtizedben milyen gazdasági-poltikai folyamatokba ágyazódott az internet és a digitális ipar robbanásszerű terjedése.

Az internet története másként

A frissen megjelent Fordulat első cikkében Fred Turner az internet őstörténetét elemzi. Legfontosabb megállapítása az, hogy a kortárs narratívák, amelyek szerint az internet egy szabad és egyenlő digitális tér volt, amelyet legkésőbb a kétezres évekre elfoglaltak az óriáscégek és a kormányok, alapvetően értik félre az internet történetét. Az internet technológiai alapjait ugyanis eleve az amerikai katonai-ipari komplexumban találjuk (Levine 2018).

E szempontból tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a világháló nem a társadalmi felszabadulás, hanem a folyamatos megfigyelés és adatgyűjtés eszköze lett.

Emiatt tehát nem az szorul magyarázatra, hogy hogyan veszítettük el a szabad internetet, hanem az, hogy hogy gondolhattuk egy percig is komolyan, hogy az internetes technológiák utópikus potenciált hordoznak. A kezdetekben ez a feltételezés teljesen abszurdnak számított volna: hadi-ipari kötődései miatt a számítástechnika és a hálózatos technológiák megítélése az ötvenes és hatvanas években kifejezetten negatív volt. Ebben a korban a legtöbben gyanakodva tekintettek a számítógépekre, aminek a leghíresebb popkulturális megnyilvánulása nem más mint HAL, a 2001: Űrodüsszeia gonosz fedélzeti számítógépe. Ahhoz tehát, hogy az internet megszabaduljon negatív konnotációitól és a közvélemény egy egyenlőbb és szabadabb világ új, potens eszközeként tekintsen rá, komoly ideológiai manőverekre volt szükség. Fred Turner e számban közölt írása szerint ezt a munkát nagyrészt azok a vállalkozók, művészek és aktivisták végezték el, akik fiatalon irtóztak az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának rideg, bürokratikus világától, de nem fűlött a foguk a ‘68-as politikai küzdelmekhez sem és emiatt a társadalomból kivonulva, új technológiákkal és közösségi formákkal kísérletezve próbáltak meg felépíteni egy hálózati módon szerveződő és együttműködésen alapuló új társadalmat. Turner amellett érvel, hogy ez a szubkultúra nagyban hozzájárult a számítástechnikáról és az internetről való gondolkodás átalakításához, valamint a már kialakulófélben lévő új, hálózatos társadalom elfogadtatásához.

A lapszám második cikkében Jodi Dean már azt elemzi, hogy ez a hálózatos gazdasági és társadalmi rendszer miként fokozza az egyenlőtlenségeket és a kizsákmányolást. Dean bevezeti a „kommunikatív kapitalizmus” fogalmát, ami alatt azt érti, hogy a profittermelés logikája ma már olyan alapvető társadalmi jelenségekre is kiterjed mint a baráti kapcsolatok és az emberek közti kommunikáció – a Facebook és a többi közösségmédia-felület elvégre magát a társadalom szövetét, az emberek szociális kapcsolati hálóját ragadja meg és használja arra, hogy nyereséget termeljen. Erről lesz még szó később, de ez a gondolat átvezet a lapszám egyik fő megállapításához, miszerint az elmúlt néhány évtizedben látványosan kiteljesedő digitális fordulat sok szempontból a kapitalizmus aktuális válságának mellékterméke.

Az internet mint válságtermék

E megközelítés elméleti keretét a Fordulat harmadik cikkében Daniel Greene és Daniel Joseph vázolják fel. A két szerző nagyban épít David Harvey megállapításaira, melyek szerint a kapitalizmus folyamatos túlhalmozási válságokkal küzd, amelyek során annyi tőke és áru halmozódik fel, amit a rendszer már nem tud nyereségesen visszaforgatni az adott keretek között. Ennek következtében új területek kihasználására van szükség: a felhalmozott tőke és áruk új terekbe és piacokra nyomulnak be, ám ezzel a rendszer nem megoldja, hanem csak időben és térben eltolja a válság megoldását (Harvey 2009). Az internet kritikai irodalmának egyik fő állítása az, hogy

a digitális tér is elsősorban egy ilyen „kiigazítási” folyamat terepe.

Hogy ezt az állítást kicsit jobban megértsük, ahhoz előbb röviden át kell tekintenünk az elmúlt néhány évtized világgazdasági tendenciáit.

A hetvenes évekre kifulladt a második világháborút követő gazdasági növekedés, ekkorra a reálgazdaságban megtermelt profitok mértéke látványosan csökkent. Ennek egyrészt az 1973-as és az 1979-es olajár-robbanás volt az oka, aminek következtében hirtelen jelentősen megnőtt az energiahordozók ára és emiatt az ipari termelés költsége. Másrészt fontos szerepet játszott Japán, Dél Korea, Tajvan és persze Kína gyors iparosodása és megerősödése is, mivel ezek az országok olcsó, ám egyre jobb minőségű ipari cikkei fokozták a versenyt és komoly nyomást helyeztek az addig prosperáló nyugat-európai és amerikai nagyvállalatokra. Többek közt ezen fejlemények hatására a tőke kénytelen volt új, nagyobb hasznot hajtó tevékenységek után nézni, így a reálgazdaságról fokozatosan áttolódott a hangsúly a pénzügyi világra (Brenner 2016). Ez volt a financializáció időszaka, amikor a nyolcvanas évek legelejétől kezdve a gazdaság vezető ágazata a pénzügyi szektor lett (Arrighi 1994).[1]

Az így előállt rengeteg tőke azonban továbbra is keresi a magas megtérülési lehetőségeket és mivel a reálgazdaságban viszonylag kevés ilyen lehetőség van, ezért minden alternatív megoldás komoly érdeklődésre tart számot.

A digitális ipar több szempontból is ígéretes befektetési terepnek tűnhetett az elmúlt évtizedekben. Mivel viszonylag fiatal és szabályozatlan iparágról volt szó, eleinte igazán domináns szereplők nélkül, könnyű volt meglátni benne a potenciált. A kilencvenes évek közepétől fogva így rengeteg tőke irányult e piacra. E folyamatban ugyan volt néhány megtorpanás – leginkább a kétezres évek eleji dotcom válság –, de a trendek világosak, sőt a 2008-as nagy gazdasági válság után még nőtt is a techiparba áramló pénzmennyiség. Ekkor ugyanis a reálgazdaság profitjai mellett a banki kamatok is a nullához közelítettek, ezért ismét megélénkült a tőke érdeklődése az internetes gazdaság iránt. Elsősorban e trend megnyilvánulása volt például, hogy a 2008-at követő időszakban a kis internetes vállalkozásokat elöntötte a kockázati tőke. De napjainkban részben ennek köszönhető például a Bitcoinhoz hasonló, egyelőre kevés használati értékkel, ám komoly potenciállal rendelkező termékek és szolgáltatások iránti néhol már-már hisztérikus kereslet.

A digitális iparágak azonban nem csak a felgyülemlett tőke kiigazítási terepeként játszanak fontos szerepet a kapitalizmus jelenkori válságának kezelésében. Emellett például ahhoz is fontos eszközöket nyújtanak, hogy a lelassult gazdasági növekedést ellensúlyozandó a rendszer olyan tevékenységekből is tudjon pénzt csinálni, amik eddig ellenálltak az értéktermelés logikájának. E ponton érdemes visszautalni a szám második tanulmányára, amelyben Jodi Dean többek közt azt elemzi, hogy a digitális kommunikáció és a közösségi médiák segítségével a kapitalizmus miként kebelezte be a kommunikáció és az emberi kapcsolatok szféráját. Mivel a mindennapi kommunikáció túlnyomó részét ma már magáncégek által fenntartott rendszereken keresztül bonyolítjuk, így már azzal is nekik termelünk értéket, amikor mondjuk egy családtagunkkal váltunk néhány üzenetet valamiről.

Az így az életünk gyakorlatilag minden szféráját átszövő digitális kapitalizmus egy további – Dean által nem tárgyalt – jellegzetessége az is, hogy a kommunikációt és a fogyasztást szervező webes óriáscégek felhasználóik legkülönfélébb adatainak begyűjtésével és elemzésével képesek minden eddiginél jobban testre szabott reklámokat és hirdetéseket megjeleníteni, ami összességében a lassú növekedés egyik fő okának mondott fogyasztói keresletet igyekszik élénkíteni (Staab 2017). Bill Gates szavaival élve a fogyasztást látványosan megkönnyítő digitális szolgáltatások célja a „súrlódásmentes kapitalizmus” megteremtése (1995: 241–241).

E ponton érdemes megemlíteni, hogy nemcsak az internet elterjedését érthetjük meg jobban, ha figyelembe vesszük a világgazdaság aktuális válságtendenciáit, hanem az internetes technológiák kialakulását is. A második világháború megnyerése után ugyanis az Egyesült Államok vezetői előtt felsejlett a hirtelen gazdasági visszaesés rémképe: egyfelől nem volt már szükség a háború alatt felpörgetett hadigazdaságra, másfelől pedig Európa romokban hevert és így nem volt képes megfelelő felvevőpiacot biztosítani az amerikai áruknak. Az utóbbi problémát a Marshall-terv volt hivatott orvosolni, az előbbit pedig a nemzetbiztonsági kiadásokra fordított költségek jelentős megemelése – e terv azonban a Truman-kormány többszöri próbálkozása ellenére sem ment át a törvényhozáson (Bellamy-Foster és McChesney 2014). Az áttörést a koreai háború hozta meg, aminek a végére az USA katonai kiadásai megháromszorozódtak – ezzel kapcsolatban nem véletlenül mondta azt Dean Acheson, a Truman-kormány külügyminisztere, hogy „jött Korea és megmentett minket” (Arrighi 1994).

A koreai háborúval és a kommunista veszéllyel legitimált, de elsősorban a gazdasági visszaesés elkerülését célzó elképesztő hadászati kiadások biztosították a forrásokat az internet alapját képező technológiák kutatásához is.

A hadiipar által biztosított források és a katonai-ipari komplexum kutatólaborjai nélkül ma nem létezne az internet, ez a tény pedig nagyban rányomta a bélyegét a digitális világ későbbi fejlődésére.

E rövid kitérő után kanyarodjunk még vissza a jelen írás eredeti fölvetéseihez: a jobb befektetések híján új lehetőségeket kereső tőke mozgásban tartása, a kommunikáció és az emberi kapcsolatok értéktermelésnek való alárendelése, valamint az alulfogyasztás élénkítése mellett a digitalizáció még legalább egy módon járul hozzá a kapitalizmus válságának kezeléséhez. Ez pedig

a munka világának átalakítása.

Ennek több megnyilvánulási formája is van. Egyfelől a digitalizáció létrehozta a dolgozók aprólékos megfigyelésének és felügyeletének új, szofisztikált formáit: bekamerázott munkaterületek, GPS-követők és számítógépes aktivitást ellenőrző szoftverek teszik a dolgozókat még kiszolgáltatottabbakká a munkaadókkal szemben, amit Philipp Staab e számban közölt írása (2017) digitális taylorizmusnak nevez. Másfelől azonban az internetes gazdaság elterjedésével megjelentek a munka új, fizetetlen formái is. Ha ugyanis a munkát mint olyan tevékenységet definiáljuk, ami másnak termel értéket és ezáltal profitot, akkor bizony minden Facebookon töltött perc munkának számít. Ezt a kérdést járja körül Antonio Casilli tanulmánya, ami arra is megpróbál választ találni, hogy ezek az új munkaformák miképpen jelennek meg a világgazdaság centrum–periféria viszonyaiban. A digitális kapitalizmussal foglalkozó blokkban végül helyet kap még egy interjú Jan Drahokoupillal, akivel arról beszélgettünk, hogy a digitalizáció és az automatizáció milyen hatással lehet a kelet-európai régió gazdaságaira. A blokkot Barna Emília tanulmánya zárja, ami a zeneipar kontextusában elemzi az átmenetet az internetet övező korai optimista narratívák és a később megjelenő, az online szereplők koncentrációja miatt aggódó, borúlató narratívák között.

Az internet politikája

Ha el is fogadjuk a téma kritikai irodalmának egyik fő megállapítását, miszerint az internet felbukkanása és rohamos terjedése nem érthető meg a kapitalizmus legújabb válsága nélkül, sőt szorosan összefonódik azzal, abból természetesen nem következik az, hogy a digitális robbanás valami eredendően gyanús jelenség lenne. Ehelyett két másik fontos gondolatra hívnánk fel a figyelmet: egyfelől arra, hogy

mivel az internet nem érthető meg az azt övező politikai és gazdasági kontextus nélkül, ezért komoly hiba olyan autonóm térként tekinteni rá, ami képes a fennálló társadalmi viszonyokat kiiktatni és valami radikálisan mást kínálni helyette.

Ez a hamis hipotézis húzódott meg a digitális világ korai optimista korszaka, az Arab-tavasz idején „Twitter-forradalomról” álmodó tudósítások, valamint napjainkban a blokklánc technológiában utópikus potenciált látó diskurzusok mögött. Másfelől mindebből az is következik, hogy az internettel kapcsolatos égető problémák mint az álhírek rohamos terjedése, vagy minden felhasználó aprólékos megfigyelése nem pusztán technológiai, hanem egyben társadalmi probléma is, így megoldásukhoz is elsősorban társadalmi válaszokra és küzdelmekre van szükség.

Vagy kicsit másképp fogalmazva:

egy szabadabb és egyenlőbb internet csak egy szabadabb és egyenlőbb világban érhető el.

Címfotó: Marco Verch, CC

HIVATKOZOTT IRODALOM

Arrighi, Giovanni (1994): The Long Twentieth Century. Verso

Bellamy Foster, John – McChesney, Robert W. (2014): Surveillance Capitalism. In: Monthly Reivew. Vol. 66., No. 3. Interneten: https://monthlyreview.org/2014/07/01/surveillance-capitalism (Letöltve: 2018. február 27.)

Brenner, Robert (2016): Introducing Catalyst. In: Catalyst. Vol. 1., No. 1. Interneten: https://catalyst-journal.com/vol1/no1/editorial-robert-brenner (Letöltve: 2018. február 27.)

Éber Márk Áron – Gagyi Ágnes – Gerőcs Tamás – Jelinek Csaba – Pinkasz András (2014): 1989 – Szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához. In: Fordulat. No. 21.: 10-63. Interneten: http://fordulat.net/pdf/21/F21_Helyzet_Muhely.pdf (Letöltve: 2018. február 27.)

Gates, Bill (1995): The Road Ahead. Viking Press.

Harvey, David (2009): Az „új” imperializmus – Felhalmozás kisemmizés által. In: Fordulat. No. 7.: 78-106. Interneten: http://fordulat.net/pdf/7/harvey_szepe.pdf (Letöltve: 2018. február 27.)

Levine, Yasha (2018): Surveillance Valley. PublicAffairs.

Staab, Philipp (2017): The Consumption Dilemma of Digital Capitalism. In: Transfer. Vol. 23., No. 3.: 281–294.

[1] E folyamatok aprólékosabb elemzéséért és különösen a Magyarországra gyakorolt hatásukért lásd a Fordulat 21. számának bevezető tanulmányát (Éber, Gagyi, Gerőcs, Jelinek és Pinkasz 2014).

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.