A közgazdaságtan alapegysége a mindig racionálisan cselekvő individuum. Egy közgazdasági Nobel- díjas tudós, Daniel Kahneman azonban bebizonyította: a valóságban az emberek egyáltalán nem így gondolkoznak, döntenek. Akkor viszont hogyan? Erről szól a „Gyors és lassú gondolkodás” című könyv. (HVG Könyvek, 2013)

felcsuti_peter
Felcsuti Péter

Daniel Kahneman a könyvében beszámol arról, hogy valamikor az 1970-es években a kezébe került Bruno Frey svájci közgazdász egy írása, amely ezzel a mondattal kezdődik: „A közgazdasági elmélet szereplője racionális, önző és az ízlése nem változik.” A pszichológus Kahneman számára ez az állítás abszurd módon leegyszerűsítőnek tűnt; számára (számunkra is) magától értetődőnek tűnt, hogy az emberek nem teljesen racionálisak, nem is mindig önzők és az ízlésükről is mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy állandó lenne.

A történet folytatása kicsit hollywoodi, de igaz: Kahneman és kutatótársa, Amos Tversky, valamivel később döntéselmélettel kezdett el foglalkozni.

Két, nagy port felvert tanulmányukban azt bizonyították, hogy az emberek, amikor bizonytalan feltételek között kockázattal együtt járó döntéseket hoznak, szisztematikusan tévednek, másképpen fogalmazva döntéseik nem racionálisak abban az értelemben, hogy nem mindig szolgálják az érintettek saját (önző) érdekeinek maximális érvényesülését.

Ezzel – anélkül, hogy akkor tudták volna – a két pszichológus a közgazdaságtudomány egy új ágának, az ún. viselkedési közgazdaságtannak az alapjait vetette meg. Kahneman munkásága elismeréseként 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott (Amos Tversky korábban elhunyt). Kahneman és Tversky meglátásaira alapozva aztán közgazdászok egész sora – köztük Richard Thaler, a Nobel-díjasok, George Akerlof, Robert Shiller és Joseph Stiglitz és még sokan – vett részt az új tudományág felépítésében, illetve használták fel annak megközelítéseit és meglátásait saját elméleti rendszereik kidolgozása során.

kahnemann_gy_lTermészetesen a tudományban (ahogy az életben általában) ritkán fordul elő, hogy valamilyen új igazság minden előzmény nélkül csak úgy előpattan a semmiből, és tökéletesen felülír, meghalad minden korábban igaznak vélt állítást. Ahogy Newton, aki felismeréseivel alapvetően megváltoztatta azt, ahogy az emberiség a környező világról korábban gondolkodott, fogalmazott: „Ha távolabbra láthattam, azt csak azért tehettem, mert óriások vállán álltam”. A viselkedési közgazdaságtan sem előzmények nélküli. J.M. Keynes, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta a huszadik század közgazdasági gondolkodására, már 1935-ben arról írt, hogy a vállalkozók beruházási döntéseik meghozatala során sokkal inkább ösztöneikre (animal spirits), mint a racionális számításokra támaszkodnak. Ahogy ironikusan fogalmazott, e döntések nem a „számszerűsített előnyök súlyozott átlagának a számszerűsített valószínűségekkel való megszorzásának eredményei.” A magyar származású Tibor Scitovsky az Örömtelen gazdaság c. bestsellerében (1976) az elsők között közgazdasági szempontból, de a pszichológia eszközeivel vizsgálta a fogyasztó magatartását, és cáfolta a neoklasszikus közgazdaságtan említett premisszáit (racionális, önző, állandó preferenciák). De ide kívánkozik a 2008-as válság után újra divatba jött pénzügyi közgazdász Hyman Minsky „pénzügyi instabilitás hipotézise” is, amely a bankok irracionális viselkedését írja le.

Mindezek az előzmények és párhuzamosságok természetesen egy jottányit sem csökkentik Kahneman és Tversky érdemeit. Sikerüket – eredeti meglátásaik mellett – leginkább talán annak köszönhetik, hogy állításaikat kísérletekkel, illetve az elméleti közgazdaságtan által megkövetelt matematikai-statisztikai eszközökkel és eljárásokkal igazolták.

Kahneman 2011-ben megjelent Gyors és lassú gondolkodás c. könyvét bátran tekinthetjük egyfajta összegzésnek, amelyben igazságos – nagyjából fele-fele – arányban kap helyet a pszichológia és a (viselkedési) közgazdaságtan. Terjedelmes kötetről lévén szó, a recenzens természetesen csak szemezgethet a legérdekesebb megállapítások és meglátások közül.

Az egyik legfontosabb téma magának a döntéshozatalnak a „technológiája”; a folyamat, amelynek eredményeként döntéseket hozunk.

Az emberi agy – „gyors és lassú” – működési módjának ismertetésén túljutva az egyik legizgalmasabb kérdés az úgynevezett heurisztikák szerepe a döntéshozatalban. A szó eredete a görög heuréka, „megtaláltam”, amelyet Arkhimédész ókori görög tudósnak tulajdonítanak, aki állítólag ezt kiabálta, amikor felfedezte a felhajtóerőt. A modern döntéselméletben azonban heurisztikának azokat a döntéshozatalt megkönnyítő eszközöket – ökölszabályokat – nevezzük, amelyek segítségével korlátozott számú információ birtokában próbálkozások útján, a korábban megszerzett tapasztalatok felhasználásával jutunk el az eredményhez.

A pszichológusok több tucat ilyen heurisztikát azonosítottak be. Csak néhányat sorolok fel ezek közül, amelyek talán a legismertebbek: a horgonyhatást, amikor a döntéseinket megkönnyíti, ha azokhoz valamilyen viszonyítási pontot találunk. A helyettesítési heurisztika, amikor egy nehéznek tűnő kérdést valamilyen könnyebbel helyettesítünk, és azt válaszoljuk meg. Az elérhetőségi heurisztika alkalmazásával valamilyen jelenség gyakoriságát annak alapján ítéljük meg, hogy milyen könnyen tudjuk az emlékezetünkből előhívni az adott kategória elemeit. És végül a reprezentativitási heurisztika, amikor az előre jelzéseinket bizonyos tulajdonságok, személyiségjegyek meglétére alapozzuk (pl. egy magas sovány sportoló nagyobb valószínűséggel kosarazik, mint mondjuk, súlyt emel).

Gyors gondolkodás: automatikus, gyakori, érzelmi, sztereotipizáló, tudattalan.

Lassú gondolkodás: erőfeszítést igényel, ritka, logikus, kalkuláló, tudatos.

Heurisztikák:

  • Horgonyhatás: Becsléseinket egy támpontot jelentő számhoz kötjük. Ezt még akkor is megtesszük, ha a más által megadott szám teljesen irreleváns. (Példa: a magasabb kikiáltási árú lakások magasabb árakon kelnek el. Gandhi megélt éveinek számát magasabbra becsülik azok, akiknek a kérdést úgy teszik fel, hogy igaz-e, hogy 114 évet élt?)
  • Előhívási heurisztika: az ember fontosabbnak tartja azt, amire hirtelen példák is eszébe jutnak, amit mostanában hallott. A terrorizmust általi halál valójában rendkívül csekély valószínűségét például a híradások nyomán több léptékkel felülbecsülik a médiafogyasztók.
  • Helyettesítés: az alany egy egyszerűbb kérdésre válaszol, mint amit feltettek. Példa: amennyiben tudjuk, hogy Linda egyetemista korában okos volt, radikális és társadalmilag érzékeny, mi a valószínűbb? Az, hogy Linda banki alkalmazott, vagy az, hogy Linda egy feminista banki alkalmazott? A többség a második választ adja, pedig az első a valószínűbb (a feminista banki alkalmazottak is banki alkalmazottak). Az agy itt egy egyszerűbb kérdést helyettesít a valódi helyébe.
  • Optimizmus és veszteség elkerülése: az emberek alapból optimisták. Az átlagos amerikai konyhafelújításra $18 658-t terveznek, ám az a valóságban később $38 769-be kerül. Az agy csak az Ismert Ismerteket becsüli meg, az Ismert Ismeretleneket nem gondolja végig. Az Ismeretlen Ismeretleneknek pedig természetesen tudatában sincs.
  • A jövő eseményeinek előrejelzésében csak egy szűk és ezért nem reprezentatív világra támaszkodunk. Nem veszünk figyelembe a szerencsét, és hajlamosak vagyunk a jövőt múltbéli események alapján előre jelezni.
  • Keretezés: a válaszokat befolyásolja a kérdés feltevése. A haláladó kifejezés használata esetén sokkal többen ellenzik az örökösödési adót, mint amikor azt birtokadónak nevezték. Ha 90%-osnak mondják egy műtét esélyeit, sokkal többen mondanak igent, mint hogyha 10%-osnak a halál valószínűségét.
  • Elveszett költségek: Az emberek hajlamosak nyilvánvalóan bukó projektekbe is további pénzt ölni, ha abba már korábban sok pénzt fektettek. Ezzel igyekeznek a megbánás érzetét elkerülni, kitolni.

Ezek a technikák a mindennapi életben, de a politika és az üzleti élet magasabb világában is lehetővé teszik, hogy gyorsan, hatékonyan és többnyire jól döntsünk.

A hangsúly azonban a többnyire szócskán van, ugyanis ezekkel a heurisztikákkal operálva gyakran – és ami ennél fontosabb – bizonyos kiszámítható gyakorisággal, azaz szisztematikusan hibázunk.

Kahneman és Tversky kísérleteikben éppen ezeket a szisztematikus hibákat, torzításokat keresték, mutatták ki és bizonyították a létezésüket. E tévedések nemcsak abban az értelemben jelentenek veszélyt, hogy könnyen a saját magunk, vagy mások kárára hibázunk, de abban az értelemben is, hogy mások, különösen a politika, a tömegkommunikáció, vagy a termékmarketing könnyűszerrel mesterségesen is elő tud idézni olyan szituációkat, amelyekben ezeket a hibákat nagy valószínűséggel elkövetjük, vagy nagy számban el fogjuk követni. De érdemes arra is gondolni, hogy milyen könnyű tévedni, vagy akár visszaélni is a gyakorta hasznos sztereotípiákkal (ha egy férfi fekete és szakállas, akkor talán muszlim terrorista.)

A heurisztikák mellett a másik szisztematikus hibázási lehetőséggel járó technika az ún. keretezés (framing). E szerint, ha egy-egy tartalmi szempontból azonos kérdést különböző módon fogalmaznak meg és tesznek fel a számunkra, a válaszok is nagy valószínűséggel mások lesznek. Az egyik Kahneman–Tversky tanulmányban szereplő kísérlet szerint egy hipotetikus járvány súlyosságát a válaszadók másként ítélték meg attól függően, hogy a kérdés a túlélők, vagy az áldozatok arányára vonatkozott-e (90% vs. 10%). A keretezés egy másik érdekes példája a veszteség és a költség viszonya. Ha valamilyen kiadást veszteségként érzékelünk, elutasítjuk, míg ugyanazt költségként esetleg elfogadjuk.

És végül a kockázatvállalás és a kockázatkerülés aszimmetriája. Ha csupán a ráció játszana szerepet a döntéseinkben, a kockázattal (veszteség-nyereség) együtt járó választási lehetőségek közül mindig azt kellene választanunk, amelyiknek a matematikai értéke (a szóban forgó összeg szorozva a %-ban kifejezett valószínűséggel) a legnagyobb nyereség, illetve a legkisebb veszteség esetén.

Ám már az alábbi egyszerű példa alapján is könnyen látható, hogy ez a szimmetria nem áll fenn:

  1. döntés: választás A és B lehetőség közül
  2. Biztosan nyerünk 3000 dollárt
  3. 80% eséllyel nyerünk 4000 dollárt. 20% eséllyel pedig semmit.

A legtöbb ember természetesen A-t választja, jóllehet B. matematika értéke nagyobb (3200 dollár).

Nézzük most ennek a példának a tükörképét:

  1. döntés: választás C és D lehetőség közül
  2. Biztosan veszítünk 3000 dollárt
  3. 80% eséllyel veszítünk 4000 dollárt és 20% eséllyel nem veszítünk semmit.

A legtöbb ember most D-t fogja választani, jóllehet C. matematikai értéke kisebb.

Ugyanezt az aszimmetriát tanúsítjuk a döntéseinkben, ha arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy mekkora nyereség reményében vennénk részt egy olyan játékban, amelyben 50% eséllyel veszíthetünk 100 dollárt. A 100 dollár fel sem merül; a legtöbb ember minimum 150, de gyakran 200 vagy még több dollárt jelöl meg elvárt potenciális nyereségként.

Kahneman és Tversky felállítottak egy Négyes Mintázatnak elnevezett szabályt, amely jól magyarázza, hogy a helyzettől függően hogyan váltakozik a legtöbb ember magatartása a kockázatvállalás és a kockázatkerülés között. Ez annyira tanulságos, hogy talán még egy recenzióban is érdemes bemutatni.

tablafelcs

A 1. forgatókönyvre jó példa a peren kívüli megegyezés esete, amikor a veszteségtől való félelmünkben kisebb összeggel (pl. kártérítéssel stb.) is beérjük. A 3. forgatókönyv a szerencsejátékokról szól, amikor a nagy nyereség reménye kockázatvállalásra sarkall. A 4. forgatókönyv a biztosítás lélektani alapját jelenti, amikor a nagy összegű, ám viszonylag kis valószínűséggel bekövetkező veszteség kockázatkerülővé teszi. És végül a 2. forgatókönyvre szomorú példák sokaságát ismerjük, amikor valaki a „rossz pénze után dobja a jót is”, legyen szó szerencsejátékról, vagy csődbe ment vállalkozásról.

A könyvnek a gazdasággal és a gazdaság szereplőinek viselkedésével foglalkozó fejtegetései is nagyon tanulságosak. Kezdjük az optimizmussal és túlzott magabiztossággal! Ahogy a szerző fogalmaz, „egyrészt örülhetünk, másrészt aggódhatunk, ha alapvetően optimisták vagyunk.” Természetesen az optimizmus jó dolog és nem csupán a gazdaságban, de általában az életben; az optimisták általában vidámak és boldogok, könnyebben vállalnak kockázatot, jobban elviselik a kudarcot, inkább képesek az újrakezdésre. Ilyen a legtöbb vállalkozó. Másfelől a felmérések azt is bizonyítják, hogy az ilyen optimista vállalkozók gyakorta túlbecsülik a saját lehetőségeiket és alábecsülik a vállalkozásaikat kívülről és belülről fenyegető kockázatokat. Ez az optimizmus hozzájárul a kapitalista társadalom egészének dinamizmusához, ám az érintettek számára gyakorta keserű tapasztalatokkal jár. Ahogy Kahneman fogalmaz, ők a piac „optimista mártírjai”.

Egy másik fontos mozzanat a tisztességtelen piaci magatartás megítélése, illetve, hogy az ilyen magatartással szembeni ellenérzés korlátozza-e a profitszerzés motivációját. Az egyik legismertebb példa az ún. hólapát kísérlet, amelyben a válaszadók általában természetesnek tartották, hogy a hólapát ára emelkedhet (vagy csökkenhet), de kifejezetten elfogadhatatlannak, ha az áremelésre pl. egy hóvihar után megnövekedett kereslet hatására kerül sor. Általában a kísérletek azt mutatják, hogy a piaci erő mások számára veszteséget okozó kiaknázását a legtöbb ember elfogadhatatlannak tartja. Ez olyannyira így van, hogy más kísérletek szerint az emberek még azon az áron is hajlandók megbüntetni a tisztességtelen viselkedést, hogy ezzel a maguk számára is veszteséget idéznek elő.

És végül nagyon tanulságosak a szerző fejtegetései a véletlen szerepével kapcsolatban. Kifejti, hogy az emberi agy működésének evolúciós tulajdonsága, hogy ott is összefüggést és törvényszerűséget keres, ahol pedig csak véletlen van. Ha ezt a hibát, mondjuk, a kosárlabda játékosok sikeres dobószériájával kapcsolatban követjük el („hot hand”), az csak megmosolyogtató, ha azonban egy gondolkodó, pláne egy politikus a világ bajait egyetlen nagy oksági láncra fűzve gyárt összeesküvés-elméleteket, az már egyáltalán nem vicces.

Címfotó: Denoir, CC

Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.