A Demokrata Párt kétszereplősre szűkült előválasztási versenyében két különböző közpolitikai program között is döntenek a választók. Az alábbi írás Joe Biden és Bernie Sanders politikájának tartalmi különbségeit tekinti át.

Győri Gábor

A demokrata elnökjelöltségért folytatott verseny a vártnál gyorsabban szűkült le kétszereplősre: immár csak Barack Obama volt alelnöke, Joe Biden, és a 2016-os elnökségi verseny veteránja, Bernie Sanders szenátor maradtak számottevő jelöltként a porondon (közülük is Biden vált a toronymagas esélyessé a szuperkeddet követően). Első pillantásra sok hasonlóság van közöttük. Miközben a Demokrata Párt egyre erősebben kötelezi el magát a sokszínű amerikai társadalom minél erőteljesebb képviselete mellett – és ez egyre inkább megjelenik a különböző kormányzati szinten induló jelöltek egyéni hátterében is –, sokakat meglepett, hogy két idős, fehér férfi maradt a versenyben.

Ráadásul mindketten eleve liberális és a demokraták felé hajló államból származnak, bár itt már van egy érdekes és jellegzetes eltérés, ami ugyan jelképesen, de sokat elmond a két jelöltről. Sanders az USA harmadik leginkább balra hajló államát, a már Bernie okán is olykor „népköztársaságnak” gúnyolt Vermontot képviseli a Szenátusban, míg Biden az Egyesült Államok belső adóparadicsomát, a stabilan demokrata államok közül legkevésbé balra hajló népességgel rendelkező Delaware-t képviselte több évtizeden keresztül ugyanabban a testületben, mielőtt Obama alelnöknek jelölte 2008-ban. Míg Biden politikai pályája és közpolitikai preferenciái egyértelműen pátriárkájának ideológiai felfogását tükrözik, illetve pályafutása során ahhoz idomultak, addig Bernie Sanders ugyan nem a vermontiak többségének általános ideológiai felfogását képviseli, de mindazonáltal elmondható: pár évvel ezelőttig nem nagyon volt olyan állam Vermonton kívül, ahol egy ennyire markánsan baloldali politikus egy-egy nagyon balos választókörzeten túl labdába rúghatott volna.

Ideológiai különbségek és a választási földrajz

Kicsit leegyszerűsítve úgy is lehet mondani, hogy a csúcson 20 főt is meghaladó jelöltlistából (akik hozzávetőlegesen a Demokrata Párt teljes ideológiai spektrumát lefedték) most már csak az a két jelölt maradt talpon, akik sok értelemben a legmesszebb állnak egymástól. Míg Sanders kétségkívül a legmarkánsabban baloldali programot képviseli, addig Biden a Demokrata Párton belül a leginkább középre hajló jelöltek közé tartozik.

Míg Sanders főleg a gazdasági status quo felrúgását ígéri azok érdekében, akik nem profitálnak a növekvő egyenlőtlenségből, addig Biden ígérete a „status quo ante”, azaz a Trump előtti normalitás helyreállítása egy piacbarát politikával.

Az ideológiai összehasonlítás mellett azonban a megválaszthatóság kérdésére is erősen összpontosítanak a Demokrata Párt szavazói az előválasztás során, és az ideológiai kérdések gyakran a választási esélyek megítélésével kapcsolódnak össze. Más szóval, sok szavazó azt hangoztatja, hogy alárendeli a saját közpolitikai preferenciáit annak, hogy melyik jelölt tűnik esélyesebbnek a regnáló Donald Trump elnökkel szemben.

Az egyik logika szerint az Egyesült Államok összességében ideológiailag inkább hasonlít Bidenre, illetve Delaware-re, mint Sandersre és Vermontra, ezért Biden nagyobb eséllyel győzne Trump ellen. Ám ez a logika némileg leegyszerűsíti az amerikai elnökválasztás földrajzát, de erre még alább visszatérünk. Mielőtt megvizsgáljuk, hogy a politikai elképzeléseiknek milyen hatása lehet a mindent uraló „megválaszthatóság” kérdésére, áttekintjük néhány főbb területen politikájuk tartalmát. Ebben a jelenlegi kampány során megfogalmazott pozícióikon túl segít minket az is, hogy mindketten több évtizedes politikai pályafutásra tekintenek vissza, amiből a jelenlegi álláspontjaikon túl is kirajzolódik egy benyomás arról, hogy az elnöki hivatalba lépve mit tennének.

Nézőponttól függően Bernie Sanders vagy rugalmatlan és kompromisszumképtelen, vagy hiteles és következetes. Nézőponttól függetlenül igaz viszont, hogy több évtizede nagyjából hasonló politikát képvisel, amelynek lényege az állam gazdasági és szociális szerepének radikális bővítése, illetve a piac társadalmi súlyának visszaszorítása. Sanders felívelése miatt az elmúlt hónapokban állandó vita folyt arról, hogy a vermonti szenátor végeredményben szocialista-e és szocializmust akar, vagy pedig lényegében egy európai jellegű szociáldemokrata, mint ahogy az általa Amerika elé mintaként állított skandináv modell sugallja. Mint a konkrét szakpolitikai elképzelésekből látni fogjuk, amúgy az utóbbi az igaz.

Sok jel utal azonban arra, hogy Sanders maga ezeknek a címkéknek jóval kisebb jelentőséget tulajdonít, mint a konkrét intézkedéseknek. Emellett több évtizedes tapasztalatból elég jól ismeri az amerikai politikai és alkotmányos rendszert ahhoz, hogy rendszerváltásban nem nagyon gondolkodhatna még akkor sem, ha lenne ilyen jellegű ambíciója. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy Bernie Sanders programjának végrehajtása során nem változna Amerika jelentősen, bár egy biztos: nincs olyan konkrét elem Bernie Sanders javaslataiban, ami veszélyt jelentene akár a demokratikus működésre, akár a piac egészére. Igaz ugyan, hogy a piac súlya a teljes gazdaságon és társadalmon belül visszaszorulna, de nagyjából a szociális piacgazdaságban ismert mértékben.

Eltérő ambíciók a demokrata diskurzust meghatározó egészségügyi tervekben

Sanders legradikálisabb ígérete az egészségbiztosítási rendszer államosítása. Ez kétségtelenül nagy dobás lenne, ami az igen valószínűtlen megvalósulása esetén az Egyesült Államokból hirtelen a fejlett világ egyik legegyenlőtlenebb hozzáférést és ellátást nyújtó egészégügyéből az egyik legegyenlőbbet csinálná. Az Egyesült Államok a GDP kb. 17%-át költi az egészségügyre, ami sokkal magasabb arányos (és nominális) kiadást jelent, mint bárhol a fejlett világban. Ezért a pénzért akár azt is várhatná a szemlélő, hogy az USA összes lakója jobb ellátásban részesül, mint a többi fejlett ország lakója, de a valóság ehhez képest teljesen más. Az USA népességének több mint 8 százaléka, 27,5 millió ember egyáltalán nem rendelkezik egészségügyi biztosítással, ami azt jelenti, hogy ingyen csak sürgősségi ellátásra jogosult. Évente hozzávetőlegesen félmillió ember kénytelen magáncsődöt bejelenteni, mert nem tudja fedezni az egészségügyi ellátásának költségeit. Ezzel szemben a magánbiztosítottak – akik többnyire a munkahelyükön keresztül kapnak eltérő tartalmú biztosítási csomagokat – többnyire elégedettek az ellátásukkal, amely valóban világszínvonalú.

Az amerikai baloldalnak több évtizede célja a rendszer átalakítása és a biztosítottak számának jelentős bővítése – erre még a párt hangsúlyosan centrista politikusai, mint Bill Clinton volt elnök vagy a felesége, a 2016-os demokrata elnökjelölt Hillary Clinton is kísérletet tettek. Az Obama elnökség alatt jelentős előretörés történt, ugyanis az Obamacare néven elhíresült egészségügyi reform majdnem megfelezte (közel 16%-ról majdnem 8%-ra csökkentette) a biztosítással nem rendelkezők arányát. Ez akkor egy kivételesen nagyméretű demokrata kongresszusi többséggel a maximumnak számított, amit ki lehetett hozni.

De az amerikai balközépen belül a konszenzus azóta balra csúszott, és bár az Obamacare népszerű maradt, az a jelenlegi kampány során világos volt, hogy a bázis – és ezáltal a jelöltek – többsége ki akarja terjeszteni az egészségügyi biztosítást, nagyjából a lakosság teljes egészére.

Sokat mond a jelenlegi közhangulatról, hogy bár az egyik legvisszafogottabb programot javasolta e téren, még Biden is azt tűzte ki célul, hogy 3% alá csökkenti a biztosítással nem rendelkezők arányát (ami még mindig egy teljes magyarországnyi, nagyjából 10 milliós réteget érintene). Ehhez egy bonyolult, sok részletből álló intézkedéscsomagot javasol, aminek a legfőbb eleme egy új, államilag kínált biztosítási lehetőség azok számára, akik számára nem elérhető a magánbiztosítás.

Ezzel szemben Sanders programja a biztosítási lefedettség tekintetében egyszerűbb: mindenki az állami biztosítás alá tartozik és kész. Hozzá kell tenni: az utóbbi az Egyesült Államokban, ahol a magánegészségügy szent tehénnek számít, megvalósítása esetén Sanders terve valóban egy magas Richter számú földrengéssel érne fel. Sanders ebben aligha számíthatna a kongresszusi többség könnyű megszerzésére, és ezzel a több évtizedes kongresszusi múlttal rendelkező jelölt maga is minden bizonnyal tisztában van. Nyilván Bidennek is lehetősége lenne arra, hogy kompromisszumokkal további jelentős előrelépést érjen el, csak gyengébb pozícióból indulna, mivel az egészségügyi program nem állt a kampánya homlokterében.

Adópolitikától a klímavédelemig: markáns különbségek

Az egyes javaslatok áttekintése a fenti részletességben túlfeszítené a jelen cikk terjedelmi kereteit és egyúttal kikezdené az olvasó figyelmét is. Mivel azonban ezek a részletek lényegesek, ezért célravezetőbb egy kivonatszerű, vázlatos áttekintés a két jelölt néhány fontosabb közpolitikai vállalásáról. Itt olyan területeken van a hangsúly, ahol egyfelől éles a különbség a két jelölt között, másfelől viszonylag nagy médiavisszhangja is van a különbségeknek, tehát nagyobb eséllyel befolyásolják a választói magatartást.

 

Joe Biden

Bernie Sanders

Adózás

Biden nem tervez vagyonadót, de Sandersnél szerényebb mértékben növelné a tőkehozam adót és a legmagasabb jövedelmek esetében 37%-ról 39.6%-ra emelkedne a legmagasabb adókulcs.

Vagyonadó – az amerikai politikában szokatlan javaslat a nagy vagyonok megadóztatása, Sandersnek ez az egyik legfontosabb ígérete: a 32 millió dollárnál (100 milliárd forint felletti) nagyobb vagyonnal rendelkező háztartások fizetnék egy progresszív kulcs szerint, ami évi 2%-tól kezdődnek és 8%-ra nőne a 10 milliárd dollárt meghaladó mágnások esetében. A jövedelemadó is emelkedne: az átlagjövedelmek esetében 4%-kal magasabb lenne a kulcs, de a csúcsjövedelmek esetében már jelentősen, a jelenlegi 37%-os legmagasabb kulcs helyett akár 56%-os is lenne.

Kereskedelem

Bár Biden környezet- és munkavédelmi szempontok alapján felülvizsgálná az USA kereskedelmi egyezményeit, nem tervezi azok felmondását és elutasítja az új vámokat. Támogatja az Észak-Amerikai Kereskedelmi Egyezményt (NAFTA) és a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséget (TTIP).

Az amerikai munkahelyek védelmében Sanders elutasítja a szabadkereskedelmi egyezményeket, de támogatja a korlátozott kereskedelmet fair körülmények mellett – a létező egyezményeket ezzel összhangban felmondaná és átíratná.

Klímavédelem

Biden terve 2050-et tűzné ki időpontként, amikor az USA elérné a nettó nulla széndioxid kibocsátást. Bár a párt balszárnyán népszerű „Green New Deal”-t nem vette át Biden, annak egyes elemei alapján jelentősen növelné a beruházást többek között a zöld energiába, a vasútba és az épületek korszerűsítésébe. 10 év alatt 1700 milliárd dollárt irányozna elő erre a célra, amelyet a Trump által bevezetett adócsökkentések eltörléséből finanszírozna.

Sanders a Green New Deal legprominensebb támogatója, és már az erre szánt keretösszegből is kiderül, hogy nagyságrendekkel nagyobb hangsúly van ezen a területen, mint Biden programjában. Sanders terve 16 ezer milliárd dollárba kerülne 15 év alatt és a kampány becslése szerint akár 20 millió új munkahelyet is teremthet különböző klímabarát iparágakban, ezáltal jelentős mértékben új alapokra helyezve az amerikai gazdaságot. Bár Bidenhez hasonlóan Sanders is 2050-et célozta meg a zéró emisszió határidejeként, az odavezető út egyértelműbb és ambiciózusabb: így például a villamosenergiát és a közlekedést már 2030-ra teljesen megújuló energiaforrásokra alapozná.

Oktatás

Biden terve szerint az ún. kétéves community college-k (helyi főiskolák) ingyenesek lennének, a szegényebb körzetekben található iskolák finanszírozási pluszt kapnának és a közoktatásban dolgozó pedagógusok bére emelkedne.

Az ambiciózus program legfontosabb eleme, hogy minden állami egyetem legyen tandíjmentes és a jelenleg fennálló tetemes diákhitelek legyenek eltörölve. A közoktatásban tanító tanárok viszonylag magas, 60 ezer dolláros jövedelemminimumban részesülnének.

Lakhatás

Biden 640 milliárd dollárt fordítana 10 év alatt a lakhatási válság enyhítésébe, aminek a legfőbb eszköze a háztartások lakásvásárlásának támogatása, amelyben hangsúlyos szerepet játszik a fekete háztartások lakásszerzésének támogatása. Emellett egy jövedelemkiegészítő támogatást is javasol, amivel biztosítaná, hogy a háztartásoknak ne kelljen a teljes jövedelmük több mint 30%-át lakbérre fordítani.

Sanders 2500 milliárd dollárt ruházna be 10 év alatt az elérhető árú bérlakások létrehozásába, 10 millió új lakást építve vagy helyreállítva, hadat üzen a hajléktalanságnak és 70 milliárd dollárt szánna a lakásállomány környezetvédelmi szempontok szerinti felújítására.

 

Természetesen érdekes lett volna a táblázatba beletenni korábbi demokrata elnökjelöltek vállalásait is, amelyből kiderült volna, hogy mennyire balra csúszott az elmúlt években a diskurzus a Demokrata Párton belül, de egyes kérdésekben – mint például az egyenlőtlenségek csökkentése, az egészségügy és az esélyegyenlőség növelése kérdéskörében – az egész Egyesült Államokban is. Ennek tudható be, hogy például a minimálbér kapcsán már mindkét jelölt, Biden és Sanders is ugyanazt a szintet, azaz a 15 dolláros órabért szeretnék megvalósítani az egész USA-ban (amitől a helyi minimálbérek felfelé eltérhetnek).

Ettől függetlenül, összességében megállapítható, hogy Joe Bidennek a baloldalhoz történő közeledése ellenére még mindig igen markáns különbség rajzolódik ki a két jelölt között.

Bernie Sanders programja ugyan messze lenne a kapitalizmus felszámolásától, de egyértelműen erősebben kihatna mind az Egyesült Államok piacgazdaságának szociális vetületeire, mind pedig annak zöld dimenziójára. Egy Sanders elnökség határozottabban csökkentené az egyenlőtlenségeket és nagyobb előrelépést jelentene a klímaváltozás elleni harcban – már amennyiben Sanders végre tudná hajtani a programját, amit a megválasztása önmagában nem garantálna.

A megválaszthatóság bűvöletében

Hiába van egyértelmű ideológiai különbség a két jelölt között, a választás mégis jelentős mértékben nem ezek mentén dől el. Más országokhoz hasonlóan, a széleskörű pártbázis a programokat csak nagy vonalakban ismeri, sokan inkább a jelöltekről alkotott kép, azok imázsa alapján döntenek. Jobb esetben az imázs összhangban van a programmal és megbízhatóan jelzi elő a politikus várható hivatali tevékenységét.

Az imázs jelen esetben Biden esetében az, hogy a mai napig rendkívül népszerű ex-elnök Barack Obama alelnökeként szolgált, és Obama őt nyilvánvalóan szívből kedvelte és ennek sokszor nyilvánosan is hangot adott. Mindennek ellenére Obama azt nem mondta, hogy elnökjelöltként szeretné látni, vagy hogy támogatná Bident ebben az ambíciójában. Ugyan Obama személyes barátsága Bidenhez nem egy szokványos politikusi barátság volt, de ennek ellenére – illetve pont ezért – feltűnő, hogy eddig nem állt be Biden kampánya mögé. Sokan spekuláltak arról, hogy (talán pusztán kora miatt) nem őt tartja most a legjobb jelöltnek.

Biden a kampány folyamán minduntalan az Obama korszakhoz nyúl vissza, amivel azonban kiteszi magát a kritikának, hogy azok kudarcát, a jelenlegi bázis egy részének szempontjából a markánsabban baloldali gazdaságpolitika hiányát, a „business as usual” problémáját nem ismerte fel. Ezzel Biden eltávolodott a párthoz kapcsolódó értelmiségben egyre inkább erősödő felfogástól, miszerint nem elég Trump leváltására törekedni, hanem komolyabb baloldali fordulatra van szükség. Ezt Sanderstől függetlenül is sokan vallják a Demokrata Párt támogatói között, és nem utolsósorban a párthoz nem kötődő potenciális szavazók körében is.

Sanders ezzel szemben nem a klasszikus politikai élgarnitúrából szerzi a legitimációját, sőt, az attól való távolságtartás jellemzi őt (bár Obamára most Biden erejét látva ő is megpróbált ráakaszkodni egy elég kétes videóüzenettel). Sanders alapvetően a Demokrata Párt, az amerikai politika, valamint az amerikai gazdaság nagyszabású átalakítását szeretné, az eddigi vezető szereplők háttérbe szorítása mellett.

Éppúgy mint Biden és a demokrata szavazók elsöprő többsége, Sanders is veszélyesnek tartja Trumpot és annak politikáját. Ám a párt centristáival szemben súlyos hibának tartaná, ha annyi következne ebből, hogy Trump leváltásával visszaállna minden a régi kerékvágásba.

Biden felfogásával ellentétben Sanders vélekedése szerint Trump megválasztása nem egy puszta véletlen és aberráció, hanem a Biden-Obama-féle politika egyik elkerülhetetlen hozadéka, például azért, mert túl szélesre hagyta nyílni az ollót a gazdagok és a leszakadó rétegek között.

Sanders azoknak a leszakadó rétegeknek is alternatívát kínálna, akik korábban Trumptól várták – hiába – az igazságtalannak vélt dinamikák elleni határozott fellépést. Egy emblematikus példája a Sanders féle mozgalom vonzerőjének egy, a New York Times által részletes portréban bemutatott fiatal, Brian Michelz. Michelz családja többgenerációs adósságcsapdában találta magát és a fiatalember Sanders megjelenésééig egyáltalán nem foglalkozott a politikával – míg az anyagilag rászoruló családja részben a gazdagok adóját kiemelten csökkentő Trumpot támogatta. Michelzhez hasonlóan azok a szavazók, akik számára a társadalmi egyenlőtlenségek a legfontosabb probléma, Sanders felé hajlanak (az USA legnagyobb tagállamában, Kaliforniában például 47-13 arányban Bidennel szemben). Sőt, jó néhány Sanders szavazó esetében a Sanders iránti preferencia ennél még fontosabb is, hiszen Michelz el is mondta a New York Timesnak, hogy amennyiben nem Sanders lesz a jelölt, akkor nem fog szavazni.  

A megválaszthatóság tekintetében még mindig nehéz lenne eldönteni, hogy kinek lenne jobb esélye Trumppal szemben, különösen figyelembe véve, hogy az országos közvélemény-kutatások rendre azt jelzik, hogy mindkét jelölt nagyjából hasonló arányban vezet a hivatalban lévő elnök előtt.

Erősen valószínűsíthető, hogy a választási földrajz egyszerűen máshogy nézne ki: Biden nagyobb eséllyel nyerne olyan billegő államokban, ahol a demokraták bázisának nagyobb részét teszik ki a jómódú felső-középosztályhoz elővárosi szavazók, akiknek egy része Sanders programja miatt (ha ellenérzéssel is, de) Trump felé fordulhatna, főleg a nagyobb adóteher elkerülése végett. Biden jelöltsége így jó eséllyel megkönnyítené a demokraták helyzetét például Floridában, New Hampshire-ben vagy Észak-Karolinában.

A fő Biden-kockázat (az alelnök szellemi állapotára vonatkozó, egyre gyakrabban hangoztatott aggályok mellett) ezzel szemben az, hogy a status quo-t elutasító szavazók, mint amilyen a fent említett Brian Michelz, nem lesznek elég lelkesek a „csak így tovább” jelszótól és otthon maradnak. Ez különösen olyan helyeken lehet veszélyes, mint Michelz állama, Wisconsin, és az ipari „rozsdaövezet” egyéb fontos billegő államai (Michigan, Pennsylvania és Ohio), ahol négy éve Hillary Clinton is egy Bidenéhez hasonlító programmal bukta el a választást. Itt fontos kiemelni: egy kiélezett verseny esetén a lelkesedéshiánynak nem kell sok választót befolyásolnia ahhoz, hogy eldönthesse a választást. Bár közel 130 millió szavazatot adtak le a 2016-os választáson (és Hillary Clinton majdnem 3 millióval többet kapott), végeredményben Trump győzelme három olyan államon múlt (Wisconsin, Michigan és Pennsylvania), ahol a republikánus jelölt összesen mindössze 80 ezer szavazattal nyert – ezt sokak szerint inkább a potenciális demokrata szavazók távolmaradásával érte el, mint a saját híveinek mozgósításával.

Végül a leglényegesebb kérdés, hogy ha történetesen Biden nyerné a jelöltséget – aminek egyre nagyobb a valószínűsége – és aztán az elnökséget is, akkor ő, illetve a csapata levonnák-e azokat a következtetéseket a Trump-féle intermezzóból, amit Sanders már levont: hogy valóban hathatósan fel kell lépni a gazdasági struktúra által termelt igazságtalanságokkal, növekvő egyenlőtlenségekkel, valamint a társadalom széles rétegeit érintő kilátástalansággal szemben.

Trump ugyan sok tekintetben valóban egy „üzemi baleset” eredménye, azaz nem a Republikánus Pért szerves hagyományaira épülően, hanem a republikánus elittel szemben lett elnök, de pont a fent említett társadalmi problémáktól kiemelkedően szenvedő rétegek sikeres megszólításával nyert. Amennyiben egy potenciális Biden elnökség alatt a demokraták elmulasztják ezen rétegek valós problémáinak kezelését, úgy jó esélye van annak, hogy a Trump által felszabadított társadalmi indulatok újra és újra toxikus populista vezetők felemelkedéséhez vezetnek.

Ha a Demokrata Párt ezzel szemben képes lesz egy progresszív gazdasági program végrehajtására, úgy az – a mostani választási sikerétől függetlenül – nem kis mértékben a Sanders által 2016-ban elindított és azóta folyamatosan épített kampány sikere is lesz.

A Sanders-féle program bizonyos elemei már egyre inkább beépülnek a demokrata alapprogramba, nem utolsósorban Bidenébe is, aki jelenleg jelentősen balra áll attól, amit akár pár éve képviselt. Így a Sanders-kampánynak nagy valószínűséggel a saját jelöltségén túl is lesz további élete az amerikai politikában.

Címfotó: Gage Skidmore, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.