Reális elképzelés-e a bérunió? Fennmaradhat-e Kelet-Európában az alacsony bérekre épülő modell? Mind a kettőre nemleges a válasz. Akkor viszont hogy lesz?

Pogátsa Zoltán

Az alacsony bérekre épülő gazdasági modell drámai problémát jelent, mert a magyar családok nem képesek megélni. Egyre dinamizálódik az elvándorlás, alacsony a vállalt gyerekszám. A hazai kkv szektor számára nincs elég kereslet helyben. Az alacsony bérek nem ösztönzik az innovációt, mert a technológiai beruházás helyett az élőmunka olcsóbb. Az államháztartás kiadásai pedig nem finanszírozhatók meg az ezen a bérszínvonalon jelentkező adóbevételekkel.

A kérdéssel kapcsolatban két domináns álláspont létezik a magyar közvitákban. A bérunió követelése, amely elsősorban az ennek élére álló Jobbik Magyarországért Mozgalom nevéhez kötődik, illetve liberális közgazdászok álláspontja, mely szerint a bérek a helyükön vannak, nincs lehetőség emelni. Jelen tanulmányban ezt a két szélsőséges álláspontot elemezzük, és mutatjuk ki mindkettő tarthatatlanságát.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség annak érdekében, hogy értékalapon közelítve képes legyen megrendeléseket megfogalmazni a következő kormányhoz, elkészítette a „Fehér könyv a dolgozókért, a jogainkért, a lehetőségeinkért” című anyagot. Ehhez több olyan szakértőt is felkértek, akik rendszeresen publikálnak az Új Egyenlőségben, vagy vendégei az általunk szervezett rendezvényeknek, stúdióbeszélgetéseknek. A bérekről és a termelékenységről szóló írás is ehhez készült.

Az azonos munkaért azonos bért elve első hallásra, elvi szinten méltányos, a gyakorlatban azonban komoly problémákat vet fel. A bérunió azonnal megvalósítása gazdasági összeomláshoz vezetne. A kelet-európai térségnek ugyanis az az egyik tőkevonzó előnye, hogy a nyugatihoz képest alacsonyabbak a bérei. A jelenlegi bérszínvonal tarthatatlanul alacsony, az azonnali nyugati bérek esetében azonban teljesen megszűnne a működőtőke érdekeltsége, hogy Kelet-Európában jelen legyen. Ezzel a beruházások meghatározó forrása esne ki, amelyet hazai megtakarításokból csak hosszú távon lehetne pótolni, és akkor is csak részlegesen. Teljesen multik nélkül ma már egyetlen gazdaság sem működik. A köztes időszakban az ország gazdasági és társadalmi összeomlást szenvedne el.

A bérunió megvalósítása technikailag is lehetetlen. Azon állások, amelyek első látásra azonosnak tűnnek, a valóságban eltérő értékláncokba, más input és output kapcsolatokba illeszkednek, más technológiát használnak, más nemzeti szintű szabályozás vonatkozik rájuk, stb. A gyakorlatban tehát csak hasonló munkahelyekről beszélhetünk, azonos munkahelyekről nem.

Az azonos munkáért azonos bért elve tehát elviekben méltányos, a gyakorlatban kivitelezhetetlen.

Ugyanúgy erősen problémás azonban az a vélekedés is, mely szerint a hazai bérek megfelelő színvonalon vannak. Ez az érvelés arra az egyébként alapvető és valós összefüggésre épít, hogy a bérek nem lehetnek magasabbak a termelékenységnél. Számos téves feltételezést használ azonban ez az érvrendszer. Ezek közül kiemelkedik, hogy azt feltételezi, hogy a magyar bérek közel vannak a felső termelékenységi korláthoz, azaz azok emelése a munkavállalók kiárazódásához vezetne. Ezen feltételezés nem bizonyított, csupán alátámasztatlan vélekedés.

A következőket ajánljuk megfontolásra. Az alacsony magyar bérek indoklásának legelterjedtebb formája, hogy annak oka az alacsony „magyar termelékenység”, azaz az egy átlagos munkaórában egy átlagos magyar munkás által előállított érték. Ez az érvelés azonban hamis.

Mi köze az egyes iparágban, egyes gyárban jellemző bér/termelékenység aránynak a nemzeti szintű bér/termelékenység arányhoz? Semmi.

Miért rendelkeznek messze átlag feletti jövedelemmel az ezen véleményt megfogalmazó liberális közgazdászok, újságírók, vállalatvezetők? Valószínűleg a válaszuk az lenne, hogy azért, mert az ő hozzáadott értékük (termelékenységük) magasabb, ezért ők ezt a magasabb jövedelmet „megérdemlik”. Ez azonban felveti azt a kérdést, hogy akkor ezek szerint a nemzeti átlagtermelékenység csupán az alsóbb társadalmi rétegek béreit határozza meg, a felső középosztályét nem? Az utóbbi kategóriában a saját egyéni termelékenység az irányadó?

A valódi gazdaságban természetesen egy iparág, vállalat, gyáregység, egyén termelékenységét nem a nemzeti átlagtermelékenység határozza meg, hanem az adott cég saját termelékenysége. Ahogy azt Galgóczi Béla, a brüsszeli Európai Szakszervezeti Kutatóintézet kutatója kimutatta például,

a kelet-európai gazdaságokat meghatározó feldolgozóipar esetében keleten kifejezetten magasabb a valódi termelékenység, mint a német gazdaságban.

Száz euró bérköltségből a német munkás például 132 eurónyi értéket termel meg, a magyar munkás 212 eurónyit!

A termelékenységnél gyorsabb béremelkedéssel szemben az a liberális ellenvetés, hogy az kiárazza a hazai termelést a nemzetközi versenyben. Ez azonban értelemszerűen csupán az exporttevékenységet végző cégek esetében lehet igaz, hiszen a hazai piacra termelő cégek nem vesznek részt a nemzetközi versenyben.1

Igaz-e akkor, hogy csökkenő bér/termelékenység arány2 változás esetén a múltban Magyarország vagy a kelet-európai régió többet exportált, emelkedő bér/termelékenység esetében többet? Ha a mért termelékenység határozná meg a béreket, akkor ennek az összefüggésnek a valódi gazdaságban igaznak kellene bizonyulnia. Az adatok azonban mindezt nem igazolják vissza, ahogy azt Martin Myant brüsszeli közgazdász kimutatta. A nemzeti termelékenységet a bérekhez kötő elmélet tehát az empíria próbáját sem állja ki. Mi ennek az oka?

A helyzet az, hogy a termelékenység és a bér közötti összefüggés a sokat hangoztatotthoz képest fordított is lehet: az alacsonyabb bér alacsonyabb termelékenységet okoz.

Hogyan? Tételezzük fel, hogy egy német vállalat autóülést gyárt, és nyereséggel eladja. Ekkor ez a termelés a német GDP része. A termelést azonban egyszer csak az alacsonyabb bérköltség miatt áthelyezi mondjuk Magyarországra. Ekkor a termelés már a magyar GDP részét képezi. De mekkora a magyar leányvállalat termelékenysége? A statisztikai hivatal egyes cégek termelékenységét úgy számolja, hogy az össz eladási árból kivonja az össz alapanyag és részegység költségét. A kettő különbsége a hozzáadott érték. Ezt egy órára vetítve megkapjuk a cég termelékenységét. Mivel azonban a magyar cégnél alacsonyabbak a bérek, ezért az ülést a leányvállalat olcsóbban adhatja el Németországba, mintha eleve ott gyártaná. Azaz a cég hozzáadott értéke (ár mínusz anyagköltség) kisebb lesz, miközben ugyanazt az ülést gyártja, ugyanazzal a technológiával. Elvileg ugyanakkorának kellene lennie a termelékenységnek, a statisztikában azonban mégis alacsonyabb lesz. Papíron.

Ha viszont emelkednek a bérek, ugyanazon profit fenntartásához a cégnek emelnie kell az eladási árait is. A statisztikákban ilyenkor emelkedik a termelékenysége (minden mást változatlanul hagyva), hiszen az eladási ár és az összes anyagköltség különbsége nő! Azaz az emelkedő bér automatikusan emelkedő termelékenységhez vezet. Ahol tehát magasabb a bér – nyugaton – ott magasabb a termelékenység is. Ahol alacsonyabb a bér – keleten – ott alacsonyabb a termelékenység is… Ha nő a bér, nő a termelékenység…

Erre a látszólagos termelékenységre, statisztikai „műtárgyra” alapozva fogalmazódik meg aztán a liberális álláspont, mely szerint keleten alacsonyabb a termelékenység, alacsonyabb bér „jár” csak érte.

A bérek szempontjából még nagyobb problémát jelentenek a hazai kis és középvállalkozások. Ezek termelékenysége a hivatalos statisztikák szerint a nálunk megtelepült multicégek mindössze harmada, és az általuk fizetett bérek is jelentősen alacsonyabbak. Természetesen a nagyvállalatoknak mindig lesz bizonyos mértékű előnye nagy méretükből adódóan, de a különbségnek messze nem kell ekkorának lennie. Dániában például a hazai kis és közepes cégek termelékenysége megközelíti a multikét, majdnem egyenlő azzal.

A magyar kkv-k tehát a rendelkezésre álló adatok szerint igen rosszul muzsikálnak. Szerencsére ezzel az utóbbi időben egyre többen foglalkoznak, minek után két évtizeden át a multikra épülő gazdaságstratégia miatt elhanyagoltuk ezt a szektort. Mi okozza az ő alacsony termelékenységüket? És vajon valódi-e ez a hátrány? Tényleg sokkal bénábbak, lustábbak a magyar vállalkozók, mint máshol? Nem valószínű.

Így működnek a magyar kkv-k: elköltségelt profit, alacsony bérek

Az nyilvánvaló, hogy a magyar kkv szektort a vállalkozásoknak nyújtott magas reálkamatok évtizedeken át megfojtották. Még nem is olyan rég 7-17% között mozgott a vállalati nominális kamatszint, kockázattól függően. Ez még a relatíve magasabb magyar infláció mellett is azt jelentette, hogy a magyar kkv-knak banki számítások szerint körülbelül 7%-os reálkamat hátránya volt eurozónás versenytársaikhoz képest. Ilyen profitabilitása csak kevés gazdasági ágazatnak van, nem csoda, ha nem sok hazai kkv maradt életben addigra, míg a növekedési hitelprogram végre megoldotta az olcsó tőkéhez jutást.

A fennmaradó hazai kis és középcégek alacsony termelékenysége azonban valószínűleg részben ismét csak statisztikai illúzió.

Ismételjük meg: a hozzáadott értéket a statisztikai hivatal az árbevétel és a költségek különbözeteként számolja. Ez egy órára vetítve a termelékenység. A hazai kkv-k többsége azonban igyekszik adóalapját csökkenteni, megpróbál amit lehet „elköltségelni”, sőt, ismert módon a vállalkozók sokszor családjuk bevételeit is így veszik ki a vállalkozásból, nem pedig bérjövedelemként, vagy adózandó nyereségként. Így a hazai kkv szektor tényleges termelékenysége a rendelkezésre álló statisztikákból valójában nem derül ki. Érdemes összevetni ezt a helyzetet Ausztriával, ahol az adóhatóság pár év után az önmagukat veszteségesnek deklaráló cégeket automatikusan felszámolja. Egyszerűen nem tartja életszerűnek, hogy valaki hosszú időn keresztül működésben tartson olyan vállalkozásokat, melyek számára megélhetést jelentő jövedelmet nem termelnek. Ha hasonló megközelítést alkalmazna a magyar adóhatóság, illetve jelentősen szigorítaná a kkv-k költségelésének szabályait, a vállalkozók ilyetén rejtett családi jövedelem szerzését bér helyett, akkor a hazai kkv-k termelékenységi mutatója azonnali ugrást mutatna, kihúzva a talajt az alacsony béreket indokló termelékenységi érvelés alól.

A magyar kkv-k alacsony termelékenységében tehát nem lehetünk biztosak. Lindner Attila kutatási szerint a legutóbbi jelentős béremelést 2001-2002-ben ez a szektor simán lenyelte jelentős foglalkoztatási veszteség nélkül. Egy részük termelékenységébe bőven belefért a magasabb bér. Mások árakat emeltek, melyeket a fogyasztók képesek voltak megfizetni, hiszen az ő béreik is emelkedtek. Ne felejtsük el: a magasabb bérek a vállalkozások keresletét is emelik!

Manapság pedig 80 ezer magas fizetésű munkahely áll nyitva azoknak, akik a béremel(ked)ések miatt mégis elveszítenék a munkahelyeiket. Miért kellene éhbérben tartani magyar munkavállalókat olyan cégeknél, melyek nem képesek kigazdálkodni a megélhetést jelentő jövedelmet?

További problémát jelent, hogy az alacsony bérek visszafogják a technikai innováció terjedését. Azaz a termelékenység és a bérek közötti viszony ismét csak fordított. A tapasztalatok szerint a magasabb termelékenységet biztosító innováció csak akkor tud elterjedni, ha van megfelelő kereslet a gazdaságban az új technológiákra. Egyszerűen méretgazdaságossági feltétele van annak, hogy megérje egy cégnek innoválni, és hogy ez az innováció el is terjedjen. Azaz a gazdasági növekedés és a termelékenység növekedése fordított viszonyban (is) áll egymással, mint ahogy azt a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan vallja. Nemcsak a termelékenység emelkedésének van pozitív hatása a gazdasági növekedésre, hanem fordítva, a gazdaság bővülése is húzza magával az innovációt. Könnyen lehet, hogy az elmúlt időszakban azért lassult le a termelékenység növekedése a fejlett világban, mert a jövedelmek igazságtalan elosztása és az állami megszorítások miatt nincs elég húzóerő.

Mindez nem annyira meglepő azok számára, akik a neoklasszikus iskolán túli közgazdaságtan elméleteit is ismerik. (A legtöbb közgazdász nem ilyen, a tágabb közvélemény pedig többségében szintén a főáramú neoklasszikus iskola közhelyeit, sokszor tévedéseit visszhangozza.) A keynesiánus iskola már korábban megfogalmazta pontosan ugyanezt a tézist. Petrus Johannes Verdoorn holland közgazdász már hetven évvel ezelőtt megírta, hogy a kereslet is befolyással van a termelékenységre, és Keynes tanítványai – többek között a magyar származású Káldor Miklós – Cambridge-ben tágabb elméletet is alkottak ebből. Azaz egyszer már ismertük ezt az összefüggést, csak elnyomtuk a tudást. Míg a neoklasszikusok szerint a termelékenység valamifajta kiismerhetetlen külső tényező, hatás, melynek következő hullámát nem lehet megjósolni sem, addig a keynesiánus gondolkodásban a termelékenység olyasvalami, amit a gazdaság növekedése, más szóval a több állás és a magasabb bérek húznak. Ezt a jelenséget sikerült kimutatni a nagy gazdasági világválság esetében is.

Sőt R. C. Allen gazdaságtörténész szerint a technológiai forradalom azért indult el pont Angliában, mert ott előtte magasra emelkedtek a bérek, volt fizetőképes kereslet, a polgárok meg tudták fizetni saját tanulásukat, és a magasabb termelékenységű gépesítés jobban megérte, mint az élőmunka.

Az amerikai Roosevelt Intézet egy másik összefüggést is kiemel: az alacsony bérek miatt a cégeknek megéri élőmunkát alkalmazni. A magasabb béreknél viszont rákényszerülnek arra, hogy technológiával váltsák ki. Azaz alacsonyabb bérek mellett lelassul, magasabb bérek mellett felgyorsul a termelékenység növekedése.

Miért érdekes mindez magyar szemszögből? Azért, mert ahogy már említettük, a hazai tulajdonú szektor termelékenysége harmada a hazánkban működő nemzetközi tőke termelékenységének. Az alacsony hazai béreket a liberális főáram alacsony termelékenységgel igazolja. Azon túl azonban, hogy valójában nem ismerjük a cégek igazi termelékenységét, az összefüggés fordítva is fennáll. Az alacsony bérek miatt hiányzik az a kereslet a magyar gazdaságban, ami a hazai szektort termelékenyebbé tudná tenni. Az alacsony bérek miatt nincs meg a kényszer, hogy az olcsó élőmunkát magasabb technológiával váltsák ki! Ez a magyar gazdaság drámája évtizedek óta.

A magasabb bérek és az ezek miatt elterjedő fejlettebb technológiák nem vezetnének automatikusan alacsonyabb foglalkoztatáshoz, hiszen a magasabb bérek keresletet teremtenének több termék és szolgáltatás iránt, ahogy azt Keynes leírta. A nyugati világban pont a jóléti korszakban volt a legmagasabb a foglalkoztatás, amikor a termelékenység és a bérek is a leggyorsabban növekedtek.

A fentieket mind végiggondolva az „alacsony termelékenység” nagyon kétséges érvnek bizonyul a magyar bérek alacsonyan tartására. Gondoljunk bele: az elmúlt években átlag 3-4 százalékos éves reálbér emelkedés mellett is nőtt a foglalkoztatás Magyarországon, és a 2017-2018-as még magasabb (minimál)béremelés mellett is dinamikusan bővül a gazdaság! Ugyanez a helyzet a teljes kelet-európai térségben. Persze ez is csak arra elég, hogy a korábbi évek lemaradásait a magyar gazdaság valamennyire pótolja, a fenntartható bérszínvonaltól a magyar még mindig messze van.

Ráadásul az alacsonyabb megtermelt hozzáadott értékből (GDP-ből) a keleti, így a magyar munkavállalók még kisebb részt is visznek haza! Észak-, Nyugat- és Dél-Európa munkapiacain szinte mindenhol az óriási tagsággal rendelkező szakszervezetek és a cégek béralkuiban határozódik meg a bér. Sehol nem olyan nyers piaci módon, mint a kelet-európai vadkapitalizmus országaiban. Ahogy azt Bo Strath finn akadémikus, az északi modell munkaügyi kapcsolatainak vezető szakértője leírja: az északi országokban hagyományosan nemcsak szektorális szinten kötöttek a felek szolidarisztikus bérmegállapodásokat, de teljes összgazdasági szinten is! A német kollektív megállapodások szektorális szinten zajlanak.

Ahogy Wolfgang Streeck, a német munkaügyi kapcsolatok legismertebb elemzője, a Max Planck Intézet emeritus igazgatója kiemeli: a kollektív megállapodásokra alapuló bérmegállapodás előnye, hogy

„…a bérek magasabbak lesznek, a bérek közötti különbségek pedig kisebbek, mint a szabad munkapiacon.”

A rendszerváltás utáni kelet-európai kapitalizmusokból azonban látványosan hiányzott egy olyan elem, amely Észak- és Nyugat-Európában az ottani társadalmi berendezkedés központi eleme: az érdemi szakszervezetek. A már idézett Streeck bemutatja, hogy míg 2003-ban a nyugati német tartományok munkavállalóinak 80%-a volt kollektív megállapodásokkal lefedett, addig az új, keleti tartományokban mindösszesen 21%. Nem meglepő módon a kelet-német bérek alacsonyabbak is maradtak, és brutális elvándorlás ment végbe a nyugati tartományok felé.

Hasonló a helyzet a többi volt államszocialista országban is. Piero Sraffa cambridge-i olasz közgazdász bebizonyította, hogy a hozzáadott érték elosztását profitra és bérekre nem valamifajta meritokratikus (érdemelvű), piaci folyamat határozza meg, hanem a munkaadók és a munkavállalók közötti nyers erőviszonyok. Nem meglepő, hogy a keleti országok bérei jóval alacsonyabbak annak ellenére, hogy az OECD PIACC felmérése szerint a keleti és nyugati munkavállalók piaci képességei között nincs érdemi minőségbeli különbség. Ez cáfolja azt a sokat hangoztatott vulgáris érvet, hogy „előbb tanuljatok meg úgy dolgozni, mint a németek, mielőtt magasabb béreket követeltek!”

A magyar munkavállalóknak csupán 8-9%-a tagja szakszervezeteknek, és az általuk elért kollektív megállapodások is csupán az összes munkavállaló harmadára kerül kiterjesztésre. Nyugat-Európában a munkavállalók sokkal nagyobb arányban vállnak szakszervezeti tagokká (Skandináviában még mindig kétharmados ez az arány), és a kollektív megállapodásokat is kiterjesztik a munkavállalók többségére. Az erőteljesebb szakszervezeti képviseletnek köszönhetően a nyugati OECD országokban a munkavállalók a GDP-nek majd 10 százalékponttal nagyobb részét viszik haza, mint a keleti OECD országokban!

A kollektív béralkuk hatását a bérkülönbségekre a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet is igyekezett hangsúlyozni. Kimutatták, hogy minél magasabb egy országban a kollektív szerződéses lefedettség, annál kisebb az első és a kilencedik jövedelmi tized közötti különbség. (Azért nem a legfelsőbb jövedelmi tizeddel történik az összehasonlítás, mert ez már a menedzseri fizetések különalkuinak világa.) Magyarország a kelet-európai és az angolszász országokhoz hasonlóan rendkívül alacsony kollektív megállapodási rátával a rendkívül magas bérkülönbségeket felmutató országok közé tartozik!

A fentiekben tehát bemutattuk, hogy mind az azonnali bérunió, mind pedig a jelenlegi alacsony bérszínvonal fenntartása katasztrofális hatással van a magyar gazdaságra. Logikusan adódik a kérdés: mi akkor a teendő?

Nos, a jelenleginél sokkal magasabb, a nyugatinál azonban alacsonyabb bérszínvonal lenne előnyös Magyarország számára. Hogyan lehet megállapítani, hogy mégis hol helyezkedik el az optimális bér ezen két végpont közötti egyenesen?

Először is fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy közgazdászok vagy politikusok képesek megállapítani, hogy a teljes magyar gazdaság számára hol lenne az ideális bérszínvonal.

Ahogy bemutattuk, a nemzetgazdasági átlagtermelékenység nem határozza meg az egyes iparágak, cégek, üzemegységek, egyének termelékenységét és béreit. Ezért az előbbiből az utóbbit levezetni nem lehet.

A gazdaság egyes részeinek termelékenységét, így elérhető béreit leginkább maguk az érintettek ismerik legjobban. Nem véletlen, hogy Észak- és Nyugat-Európában ezt a kérdést az egyes iparágakban tevékenykedő erős munkaadói és munkavállalói szervezetek rendezi. Számos nyugati országban nincs is szükség központi minimálbérre, mert helyette a munkapiaci partnerek iparági bérpadlókban állapodnak meg, melyek lehetőséget teremtenek a differenciálásra. Ez lenne Magyarországon is az ideális és követendő példa, melyhez azonban a törvényhozásnak jelentősen erősítenie kellene a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek jogosítványait és finanszírozását.

Az észak- és nyugat-európai kollektív megállapodások közgazdasági értelemben az úgynevezett Rehn-Meidner modell talapzatán állnak. Ezen modell három alapvető megfontolást tartalmaz:

  • A termelékenységet meghaladó bérek rövid távon veszteséges termeléshez, középtávon az álláshelyek elvesztéséhez vezetnek.
  • A termelékenységtől elmaradó bérek viszont csökkentik a keresletet a hazai gazdaságban, amely rövid távon álláshelyek elvesztéséhez vezet.
  • Az ágazati bérpadlóknak (rosszabb esetben központi minimálbérnek), mindig el kell érnie legalább a mindenkori létminimumot, ezzel akadályozva meg, hogy a cégek a technológiai-termelékenységi beruházások helyett az olcsó munkaerő kizsákmányolására bazírozva tartsák fenn jövedelmezőségüket. A technológiai fejlesztések okozta állásvesztéseket bőven ellensúlyozza a magasabb bér okozta kereslet, illetve az ennek nyomán létrejövő új álláshelyek. Bizonyíték erre az igen magas termelékenységi és bérszínvonalú skandináv országok kiemelkedően magas foglalkoztatási szintje. Ellenpélda az alacsony bérezésű kelet-európai országok kiemelkedően alacsony termelékenységi és foglalkoztatási színvonala.
1 Valamilyen mértékben az exportszektor bérei természetesen hatással vannak a hazai piacra termelő szektor béreire is, hiszen mégis csak egy gazdaságról beszélünk. Ez az úgynevezett Balassa-Samuelson hatás. Ez azonban rendkívül bonyolult és vitatott mechanizmusokon keresztül hat. Mindenesetre Magyarország esetében az exportszektor a béreket felfelé húzza, hiszen ott magasabbak a bérek!
2 A közgazdasági elnevezése ennek a mutatónak az egységnyi munkaerő költség (UCL – unit labour cost).

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.