Szeptemberi FES-Új Egyenlőség közbeszélgetésünk (szeptember 25., délelőtt 10 óra, Aranytíz) témája az lesz, hogy a dél-európai gazdaságok bedöntik-e Európát. Az következő rövid elemzés a legfontosabb tényeket vázolja fel, amelyek hatással lehetnek az események fejlődésére.

Pogátsa Zoltán

Törökország, Görögország és Olaszország gazdaságai mind a gyengeség jeleit mutatják, de más-más okokból. Törökországban hitelbuborék növekedik, Görögországban a fenntarthatatlan adósságpálya, míg Olaszországban a bankrendszer instabilitása okozza a legfőbb problémát. Lássuk a részleteket!

Törökország: Erdogan gazdasági csodája homokra épült

Az infláció 18%, a török líra január óta elvesztette értékének 76%-át a dollárral szemben. A valuta összeomlását már egy 24%-os kamatszinttel sem képes megállítani a török jegybank…

A válság oka az Erdogan-féle gazdasági csoda homok szilárdságú alapja: masszív hazai hitelkibocsájtás, melyet külföldi hitelekből finanszíroztak. A török vállalkozások 300 milliárd dollárnyi hitelt vettek fel, többségében akkor, amikor kevesebb mint 2 líra volt egy dollár. Közben a török líra árfolyama bezuhant. Most, hogy vissza kellene fizetni, már több mint 6 líra egy dollár. A legtöbb hitelt a török bankok a nemzetközi bankközi piacon vették fel. Van nemzetközi kapcsolódás is: a legnagyobb török bank, a Garanti tulajdonosa a spanyol BBVA.

Török buborék: A török bankrendszer eszközei (piros) és kintlévőségei (kék)

Törökországban nem szokatlan az ilyen típusú válság, időről időre a gazdaság nagy mértékű összeomlását élik meg. Utoljára 2001-ben volt ilyen, amikor az IMF-hez fordultak, aki a szokásos receptjét, a megszorításokat szabta feltétlenül. Erdogan ezt igyekezett elkerülni, először Allahban bízott (aki egy beszéde szerint „velük van”), illetve az oroszoktól, Irántól, a kínaiaktól és Katartól kért segítséget. Az utóbbiak már adtak is, hálából azért, mert török katonák védik az Öböl-menti miniállamot a szaúdi blokádtól. A kínaiak, akik számára Törökország kulcsfontosságú láncszem az „egy öv – egy út” geostratégiai projektjükben, inkább az olcsóvá váló török infrastruktúra megvásárlására pályáznak, ám még az így bejövő valuta sem lenne elég. Sőt, egyes becslések szerint a komplett isztambuli tőzsde értékesítése esetén sem lenne elég valutája az országnak, hogy visszafizesse a felvett hiteleket…

Később azonban Erdogan is beadta a derekát, és Új Gazdasági Terv néven megszorításokat és a nagyvállalatok konszolidációját (valójában állami mentését) hirdette meg. A jegybank pedig az egekbe (24%) emelte az irányadó kamatrátát, ám ezzel is csak rövid időszakra volt képes megállítani a líra esését, az nem sokára ismét gyengülni kezdett.

Mielőtt az államot kárhoztatók kórusa megint megjelenne, fontos leszögezni: a török válság ismét csak a magánszektor válsága: a külföldi hitelek 81%-át a magánszektor vette fel.

Az elmúlt évtizedek fő motorja az építőipar és az ingatlan szektor volt. (Az ország teljes FX adósságállománya nem magas, csupán a GDP 61%-a, azaz állam nem vette fel sok külföldi hitelt.)

Nem segíti az ország megítélést a nepotizmus sem. Erdogan saját magát nevezte ki a nemzeti vagyonalap élére, a pénzügyminiszter nem más, mint saját veje…

Görögország: messze nincs még vége a válságnak

A nemzetközi sajtóban számos helyen megjelent, hogy Görögország „kilábalt a válságból”, „a megszorítások mégis működtek”. Nos, semmi ilyen nem történt. Egyszerű politikai PR-akcióról van szó:

  • A görög adósságállomány magasabb mint valaha. Görögország most még újabb hitelt vett fel, és 2019 elején is további adagot fog.
  • Az államadósság részleges elengedése annak ellenére nem része a mostani megálapodásnak, hogy az IMF hivatalos álláspontja szerint a görög adósságpálya enélkül fenntarthatatlan.
  • A munkanélküliség továbbra is az egekben, különösen az ifjúsági (lásd ábra).
  • A mostani megállapodásban is további kemény megszorítások vannak.
  • Az úgynevezett Trojka (IMF, Bizottság, EKB) kontrollja nem szűnik meg, továbbra is folyamatosan járnak Athénba és felügyelik a görög kormányzatot.
  • Végül a legfontosabb: Görögországnak a megállapodás szerint 2022-ig 3,5%-os éves államháztartási többletet kell produkálnia, 2060-ig (!!!) pedig 2,2%-os éves államháztartási többletet. Ebből kell visszafizetnie az államadósságát.

Reális ez? Pontosan tudható, hogy soha semelyik állam ilyen távon nem volt képes folyamatosan ilyen mértékű többlet előállítására.

Meg kell értsük: ha egy állam költségvetése többletet mutat, akkor azt a magángazdaságtól vonja el adók formájában! Ennyivel kevesebbet tudnak beruházni a magánszereplők évről évre, amitől kisebb lesz a növekedés…

Görögország tehát nem lábalt ki a válságból, a görög adósságpálya továbbra is fenntarthatatlan. Nincs másról szó, mint a választásokhoz közeledő Ciprasz-kormány és a Trojka politika PR-akciójáról.

Olaszország: Bedöntik-e az olasz bankok Európát?

Az eurózóna áldozatai közül a legnagyobb figyelem érthető okokból Görögországra irányult, illetve azt megelőzően Ciprusra. Másodsorban a szintén bajba jutott Írországra, Spanyolországra, Portugáliára, Szlovéniára, Észtországra, Litvániára, Lettországra és Finnországra koncentrált a nemzetközi sajtó. Az euró „károsultjainak” száma tehát meglehetősen nagy, gyakorlatilag a periféria többsége ide tartozik. Ha csupán egy-két országot érintett volna negatívan az euró, elmondható lenne, hogy az kizárólag az adott ország gazdaságpolitikai hibái miatt történt. Mivel azonban a monetáris övezet majd fele ide tartozott, ez arra utal, hogy az eurózónával is igen komoly szerkezeti problémák vannak.

Az utóbbi években azonban növekvő figyelem irányult Olaszországra. Ennek elsődleges oka, hogy nagymértékű instabilitást mutat az olasz bankrendszer. Jelentős pénzintézetek nem mentek át az európai stresszteszteken, a nem teljesítő hitelek aránya pedig igen magas (17 százalék, míg egy stabil bankrendszerben ez mindösszesen 1-3 százalék szokott lenni). Ráadásul az olasz kormánynak annak ellenére kellett részben kimentenie egy kisebb bankot, hogy az eurózóna szabályai újabban már explicite tiltják a tagállamoknak, hogy ilyet tegyenek (azaz tilos az úgynevezett bail out). Az újabb szabályok szerint a bankokat első körben maguknak a tulajdonosoknak kell kimenteniük, ha ez sem elégséges, akkor a betéteseknek (ez a bail in). A szabály gyakorlati érvényesítése azonban olyan mértékű befektető- és betétesmenekülést okozna a veszélyeztetett olasz (és egyéb) bankokból, hogy az állam ténylegesen mégis rákényszerült részt venni a Banco Paschi di Siena nevű közepes méretű bank megmentésében. Hogy ezt megtehesse, rendszerszintű kockázatra hivatkozott. Sokan attól tartanak, hogy ez precedenst teremt, és innentől fogva minden állam ugyanerre való hivatkozással fogja preferálni a bail outot a bail in helyett.

Az olasz bankrendszerben az említett kisebb banknál jóval jelentősebb, egészen komoly rendszerszintű bankok mutatnak veszélyes jeleket.

Mi okozta az olasz bankrendszer problémáit? Túl egyszerű lenne a szokásos választ adni. Szemben például az amerikai, a magyar vagy a balti bankrendszerekkel, az olasz esetben nem az érintett bankok, bankárok felelőtlen hitelnyújtási gyakorlata az eredeti ok. Az igazi problémát az okozza, hogy a válság kitörése óta nincs növekedés az olasz gazdaságban. Növekedés, kereslet hiányában pedig a hitelt felvevő olasz cégek, illetve alkalmazottaik képtelenek a visszafizetésre. A helyzet annyira rossz, hogy Olaszország egy főre jutó GDP-je alacsonyabb, mint az eurócsatlakozás előtt volt. Az ipari kapacitás húsz százalékkal zsugorodott, a cégek 30%-a csődöt jelentett. Nem meglepő, hogy az euró támogatottsága uniós mérések szerint Olaszországban a legalacsonyabbak között van.

Miért nincs növekedés az olasz gazdaságban? Elsősorban az eurózóna külső megszorítási kényszere miatt.

Az állami kiadások visszafogása, a bérek és fizetések befagyasztása mind-mind oda vezettek, hogy hiányzik a kereslet az olasz vállalatok vevői körében, akik aztán ezért vagy tönkremennek, vagy nem képesek kitermelni a bankoktól felvett hitelek törlesztő részleteit. Maga a költségvetés tervezete ismeri el: a 2012-15-ös megszorítások majd 5%-al csökkentették az olasz GDP- t, 4%-al a fogyasztást, 10%-al a beruházásokat. Ráadásul a megszorítások az ezt követő években is folytatódtak. Olaszország, szemben a válságok idején racionális logikával végig pozitív költségvetési egyenleget tartott fenn, azaz az állam nem ellensúlyozta a recessziót, hanem még pénzt is szipkázott ki a magángazdaságból.

Pedig lehetett volna éppenséggel növelni is ezeket ezen időszak alatt. A keynesiánus gazdaságpolitika válság esetén azt javasolja, hogy a magángazdaság kieső keresletét az állam pótolja. Így vészelte át sikeresen a 2008 utáni krízist a kínai gazdaság, illetve az eurózónán kívüli Lengyelország. Olaszország számára azonban nem állt nyitva ez a lehetőség az eurózóna szabályai miatt. Az olasz állam megszorításokra alapozva nagyon hosszú idő óta folyamatosan elsődleges költségvetési többletet produkál. Hiányzik tehát az állami kereslet, ami ismét csak olasz állami beszállítókat lehetetlenített el. De azt is látni kell, hogy az állam a költségvetési többlet előállításához definíciószerűen a magángazdaságból szipkázza el a forrásokat, azaz onnan is jelentős források hiányoznak. Akik azt hiszik, hogy az állam úgy működik, mint egy háztartás, azaz egyensúlyban van a költségvetése, azok ezt az összefüggést sajnos nem látják.

Történelmi rekordszinten alacsony az állam forráshoz jutásának kamatszintje, ennek ellenére az Eurogroup nem engedi a tagországoknak értelmes beruházásokra – például a leromlott infrastruktúra javítására – költendő új adósság felvételét, ezen keresztül pedig a keynesiánus állami keresletélénkítést.

Az olasz kibocsátás zuhanását és ezen keresztül a bankrendszer problémáit tehát elsősorban maga az eurózóna, annak megszorításokra épülő külső feltételrendszere okozta.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.