„Mindenkinek van egy álma” – kezdődött a Kádár-rendszer ikonikus dala Harangozó Teri előadásában. De mi ma a magyarok álma, miért nosztalgiáznak sokan a Kádár-rendszerről, és miért szavaznak utána mégis a jobboldalra? Ezekre a kérdésekre is kereste a választ a „Magyar álom” kutatás.

Boros Tamás

A „Mindenkinek van egy álma” táncdal néhány soros szövege, idealista egyszerűsége, a rajongás és a – szerelmi – csalódástól való félelem megfogalmazása mára sokak számára leginkább megmosolyogtató. Ahogy az egész rendszerváltás előtti időszakot is hajlamosak vagyunk a múlt tévedései közé sorolni: a kommunista rendszer próbálta – hitelekből, durva elnyomással és az igazság elrejtésével – fenntartani az „ideális” társadalmat, ahol nem kell csalódni.

Ahogy a dalban, úgy a Kádár-rendszerben is volt egy álom: a kiszámíthatóság, az egyenlőség és a biztonság álma, melyben persze a rendszerváltáskor a magyarok többsége csalódott, mivel hamis – és leginkább fenntarthatatlan – álomnak bizonyult.

A rendszerváltás után egy másik álom felé indult az ország, mely közelebb állt az amerikaihoz. Az Amerikai Egyesült Államok nemzeti ethosza szerint az USA-ban mindenkinek megvan a lehetősége, hogy származástól, társadalmi rétegtől, bőrszíntől, vallástól függetlenül megcsinálja a saját szerencséjét – felemelkedjen, sikeres legyen, és tisztes jövedelemhez vagy akár vagyonhoz jusson. Az amerikai álom koncepciója szerint egy ország intézményrendszere, a liberális demokrácia, a jog uralma és a szabadság biztosítja azt, hogy aki tehetséges, annak semmi ne álljon az útjába. Mindennek pedig a piac és a szabad verseny ad megfelelő keretet.

2006 és 2010 között azonban ebben az álomban is csalódtunk: a korszak utolsó éveiben, 2009–2010-ben már a magyarok több mint 90 százaléka szerint rossz irányba mentek az ország dolgai. A kádári álom és a rendszerváltás utáni amerikai/liberális álom magyarországi bukása után lett Orbán Viktor erős többséggel miniszterelnök, illiberális rendszerének pedig a mai napig több mint 2 millió támogatója van.

A német Friedrich-Ebert Alapítvány és a Policy Solutions elemző intézet napokban megjelent „Magyar álom” című kutatásából azonban kiderül, hogy értékek, problémák, világlátás szempontjából az elmúlt nyolc évben alapvetően nem tolódott jobbra a magyar társadalom, a magyarok legfontosabb álmai és vágyai baloldali álmok és vágyak.

Baloldali álmok egy jobboldali Magyarországon

A „Magyar álom” kutatás arra volt kíváncsi, hogy a honfitársaink szerint mire volna szükség ahhoz, hogy Magyarország 20 év múlva egy virágzó ország lehessen – azaz milyen tényezők megvalósulása esetén lenne Magyarország az álmok országa.

A válaszadók többsége szerint egyértelmű, hogy Magyarország felvirágzásához elsődlegesen arra van szükség, hogy jóval magasabb fizetések és nyugdíjak legyenek az országban.

A második legtöbben az egészségügyi rendszer javulásában látják a sikeres magyar jövőt, ezt az opciót minden harmadik ember választotta. Az ország jövőjével kapcsolatos harmadik álom is pénzügyi természetű: minden negyedik magyar említette azt, hogy Magyarországnak gazdaságilag erősödnie és modernebbé kell válnia. A baloldali alaptézis, a vagyoni különbségek leküzdése a magyarok egynegyedének fontos, elsősorban az ötven év felettiek között, valamint a legfeljebb 8 általánost végzetteknél a legnépszerűbb.

Magasabb bérek, jobb egészségügy, modernizáció és a vagyoni különbségek csökkentése. Egy szociális demokrácia alapprogramja lehetne mindaz, amit a magyarok többsége vár ettől az országtól, amit álmai országának alappilléreinek tart. Közel nyolcévnyi Fidesz-kormányzás után – és a Fidesz töretlen népszerűsége láttán – azt várhatnánk, hogy a jobboldali értékek uralják az országot – például tradicionalizmus, vallásosság, nacionalizmus –, vagy hogy hatottak az Európai Uniót kritizáló kormányzati kampányok. De ez mégsem így van. A jobboldal értéktárából, programjából még a születésszám növelése és a „migránsellenesség” a legnépszerűbb, de ezek is csupán a magyarok 13 százaléka szerint vannak benne az ország jövője szempontjából a három legfontosabb kérdésében.

A magyar történelem baloldali és jobboldali korszakai közül is elsöprő többsége van a baloldali (amúgy diktatórikus) rendszernek a jobboldali (amúgy autoriter) rendszerhez képest.

Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy a huszadik század melyik nagy korszakában volt mindent összevetve a legjobb a magyaroknak, a válaszadók elsősorban a Kádár-rendszert jelölik meg.

Tízből négy magyar (azaz 40 százalék) gondolja úgy, hogy 1989 előtt volt a legjobb a magyaroknak, szemben a Horthy-korszak 3 százalékos „támogatottságával”. Bár a Kádár-rendszer támogatottsága fordítottan arányos a végzettség fokozatával – míg a 8 általánossal rendelkezők között tízből hatan úgy vélték, hogy Kádár alatt volt a legjobb, addig a diplomásoknak már csak az egyharmada –, így is lényegében az összes jelentősebb társadalmi csoportban Kádár nemcsak Horthynál, hanem minden más vezetőnél is összehasonlíthatatlanul népszerűbb, beleértve bármelyik rendszerváltás utáni kormányt.

Élethelyzet ideológiák helyett

A baloldali értékek támogatottsága azonban inkább adódik a magyarok élethelyzetéből, életkörülményeiből, mint ideológiai megfontolásokból – mindez magyarázza azt is, hogy mitől népszerű egy jobboldali kormány a baloldaliak Magyarországában.

A lakosság meghatározó érzése ugyanis a folyamatos létbizonytalanság, a pénztelenség, a munkahely elvesztésétől való félelem és a társadalom legfelsőbb-leggazdagabb rétegeitől való egyre gyorsuló leszakadás megtapasztalása.

Amíg ma Magyarországon minden második ember nettó 124 000 forint alatt keres, és a minimálbér 85 000 forint, addig a vágyak (és az árak) teljesen más szegmensben mozognak. A „Magyar álom” kutatás szerint a magyarok háromnegyede nettó 200 000 forint felett képzeli álmai fizetését, ezen belül is egynegyedük 300 000 forint felett, további 12 százalékuk pedig 500 000 forint felett.

A válaszokból az is kiderült, hogy az összes korcsoportban a legnagyobb arányban a 200-300 ezer forint közötti opciót jelölték meg, egyedül a harminc év alattiak között láthatjuk azt, hogy a legnagyobb arányban 300 ezer és 500 ezer forint között szeretnének keresni havonta. A fiatal felnőttek egyébként kifejezetten nagyravágyók, a huszonéves és harmincas generáció tagjai között találunk kiemelkedően nagyobb arányban olyanokat, akik 500 000 forint felett szeretnének keresni. Ezek tükrében nem csoda, hogy minden ötödik fiatal külföldön képzeli folytatni életét. Ráadásul, amíg a legfeljebb 8 általánossal rendelkezők egynegyedének elég lenne mindössze havi nettó 100-200 ezer forint, addig tízből közel négy diplomás 300-500 ezer közötti összegből szeretne havonta élni.

Jól látszik tehát, hogy a magyar bérálmok meg sem közelítik a nyugati-európai átlagfizetést, de így is megközelíthetetlenül távol vannak a magyar realitástól. Amíg a materiális kérdések ennyire meghatározók, amíg a pénz és a kiszámítható munkahely hiánya, valamint az ebből adódó folyamatos létbizonytalanság ilyen mértékben befolyásolja a lakosság többségének mindennapjait, addig naivitás volna várni, hogy bármilyen posztmateriális értékre, „önmegvalósításra”, „vállalkozói és versenyszellemre”, „emberi jogokért való küzdelemre” vagy akár a „nemzet szolgálatára, az országért való tettekre” nyitott legyen – vagy legalább ideje legyen – a magyar társadalom többségének.

Nehéz helyzetbe hozhatná a jobboldalt és a liberálisokat egyaránt, ha a többség ideológiák alapján szavazna, de a választásokat eldöntő szavazói rétegek egy jelentős része – a fentiek miatt – az élethelyzetük múltbeli, jelenbeli és a jövőben várt alakulása alapján szavaz.

Így nem meglepő, hogy míg összességében a magyarok 21 százaléka gondolja a rendszerváltás utáni baloldali (-liberális) kormányokat a legjobbnak, addig 31 százaléka a jobboldali (-populista) kormányokat. Főleg, hogy a négy baloldali-liberális kormányból (Horn-kormány, Medgyessy-kormány, Gyurcsány-kormány, Bajnai-kormány) három is komoly megszorító intézkedéseket hozott, és egyedül a Horn-kormány megszorító intézkedéseit követte még a cikluson belül gazdasági fellendülés.

Beszédes adat azonban, hogy a legtöbben az összes rendszerváltás utáni kormánnyal elégedetlenek – ideológiától függetlenül.

A magyarok egyötöde szerint 1990 óta egyik kormány idején sem volt jó a magyaroknak, további 27 százalék nem is tudott vagy nem is akart válaszolni erre a kérdésre. Azok körében, akik választották valamelyik rendszerváltás utáni kormányt, a második és a harmadik Orbán-kormánynak a legjobb a megítélése, a válaszadók 16 százaléka gondolta úgy, hogy most, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a legjobb nekünk. A második legnépszerűbb kabinet az 1994-98 közötti szocialista-liberális kormány, a magyarok 11 százaléka gondolta úgy, hogy a szocialista Horn Gyula vezette a legjobban az országot, közvetlenül utána következik az első Orbán kormány, amit a megkérdezettek 9 százaléka ítélt a legjobbnak. A rendszerváltás utáni első, konzervatív Antall-Boross kormányt a válaszadók 6 százaléka választotta, a jóléti rendszerváltást ígérő szocialista-liberális Medgyessy-kormány 5 százalékot, az első és második blairista Gyurcsány-kormány 4 százalékot ért el, míg a válságkezelő szocialista-liberális Bajnai-kabinet mindössze a magyarok 1 százaléka szerint volt a legjobb magyar kormány 1990 óta.

Nem paternalisták, csalódottak vagyunk

A Kádár-rendszer iránti nosztalgiát, a társadalmi különbségek csökkentését, a magasabb fizetések és nyugdíjak iránti vágyat, valamint a verseny, a vállalkozó szellem, a piaci intézmények és a rendszerváltás utáni „haladó szemléletű” kormányok elutasítását sokan hajlamosak valamilyen magyar „népbetegségként” vagy Kádár János „átkaként” kezelni. Holott nem erről van szó. A kutatások alapján látszik, hogy az Európai Unió egyik legalacsonyabb bérszínvonalával és egy főre eső vagyonával rendelkező országban, ahol a rendszerváltáshoz és a piacgazdaság bevezetéséhez a többség számára brutális életszínvonal-esés kapcsolódott, és ahol az állami intézmények generációról-generációra szisztematikusan tönkreteszik a társadalom éppen ellenségként kezelt rétegeit, ott nyilvánvaló módon a kiszámíthatóság, a pénz, a nyugalom és a tervezhetőség nagyobb érték, mint a kockázatvállalás és a hosszú távra tervezés.

Az államban, a piacban és általában az intézményekben való folyamatos csalódás ahhoz vezetett, hogy a magyarok többsége egyedül a szűk családi környezetében bízik, ebbe körbe vonul vissza „menedékért” vagy segítségért.

Ennek megfelelően magyarok több mint kétharmada szerint álmaink elérését elsősorban a családunk és a barátaink segítik. A család – nem a konzervatív értelemben vett hagyományos családmodell, hanem a társ, szülők, gyerekek – amúgy is a legfontosabb érték a jólét elérésének vágyán túl. A boldog párkapcsolat és családi élet iránti álmot a válaszadók 42 százaléka említette mint a legfontosabb személyes vágyat, és minél fiatalabb valaki, annál inkább álmodozik a boldog magánéletről.

Az intézmények közül még az Európai Uniót tekintik leginkább „segítőkésznek”, ráadásul a magyarok közül többen vélik úgy, hogy az Európai Unió inkább segíti őket álmaik megvalósulásában (21%), mint akik szerint a kormány segíti őket vágyaik elérésében (17%).

Szembetűnő különbség viszont, hogy amíg csak a magyarok 18 százaléka gondolja úgy, hogy az EU inkább gátolja őket vágyai elérésben, addig tízből négy megkérdezett szerint a magyar kormány keresztbe tesz a magyarok álmai megvalósulásának. A kormány szerepéről elsősorban a negyvenes korosztály van pozitív véleménnyel, míg leginkább a falusi lakosság gondolja úgy, hogy a kormány csak hátráltatja őket céljaik elérésében. Szó sincs tehát paternalizmusról, az állam mindenhatóságába vetett hitről.

A piacgazdaság szereplőinek még ennél is rosszabb a megítélése a tekintetben, hogy segítik vagy gátolják-e az álmok megvalósulását. A magyar tulajdonú vállalatoknak egy kicsit jobb a megítélése a válaszadók között, mint a multinacionális cégeknek: de így is csak a válaszadók 14 százaléka gondolja azt, hogy a magyar cégek segítik elérni álmaikat. A nemzetközi cégekről pedig csak a 8 százalékuknak van e tekintetben pozitív véleménye. A lakhely tekintetében azt az összefüggést vehetjük észre, hogy a magyar cégekről negatívan gondolkodók egyre nagyobb arányban vannak az egyre kisebb lélekszámú településeken.

Magyar álmok – Forrás: Policy Solutions, Friedrich Ebert Stiftung

Hasonlóan a magyar vállalatokhoz, a nemzetközi cégekről is kiugróan jó véleménnyel vannak az átlaghoz képest a negyvenes korosztály tagjai. Földrajzilag leginkább a leghátrányosabb helyzetű Észak-Magyarországon látják úgy a magyarok, hogy hátráltatják őket a multik, míg a fejlett Közép-Magyarországon a legkevésbé. A kormány civilellenes retorikája ellenére a civil szervezetek munkáját inkább pozitívan értékelik a magyarok, a megkérdezettek 17 százaléka szerint inkább segítik, 14 százaléka szerint inkább gátolják őket a nem kormányzati szervek álmaik elérésében, a válaszadók 57 százaléka szerint pedig nincsenek semmilyen hatással az NGO-k vágyaik beteljesülésére.

Várakozás a baloldalra

A magyarok tehát nem szeretnének sem korlátlan szabadpiacot, sem multikulturális társadalmat, de a tradicionális értékek, a nacionalizmus vagy az I. világháború előtti Nagy-Magyarország korabeli határok visszaállítása is teljesen hidegen hagyja a társadalom többségét. Az amerikai típusú önmegvalósítás éppúgy távol áll a többség álmától, mint az orosz típusú erős, rendteremtő állam.

Összességében a magyar álom legjobban úgy írható le, hogy anyagi jólétre és egészségre vágyunk, melyet a saját értékeink és a nyugatos értékek kombinációjával kívánunk elérni.

A gazdasági fejlődés, a gazdagság, a jövedelmi különbségek csökkenése, a kisebb korrupció, azaz a materiális kérdések megelőznek minden más álmot. A saját személyes jóléte, biztonsága érdekli a magyarok elsöprő többségét, nem pedig az ország egészének a sorsa. A magyarok szeretnének 800 kilométerrel nyugatabbra – valahol az osztrák-svájci határon – élni: a Kádár-rendszer kiszámíthatóságában, biztonságában, társadalmi egyenlőségében, de Nyugat-Európa életszínvonalán.

Ez az álom azonban nem csak diktatúrákban valósítható meg. Észak-Európában, sőt a vasfüggönyön túli Közép-Európában a legtöbb ország ezeket az értékeket követte az elmúlt évtizedek jelentős részében. Számos történelmi, gazdasági oka van, hogy Magyarországon nem ezeket a modelleket próbálták bevezetni, hanem hol egy angolszász világhoz közelebb álló liberális modellt, hol az illiberális demokrácia és a neoliberális gazdaságpolitika valamilyen egyedi kombinációját. Mindkét modell láthatóan távol esik azonban a társadalmi elvárásoktól, ráadásul gazdasági-társadalmi eredményei sem meggyőzőek. Mindez azt mutatja, hogy továbbra is „piaci rés” mutatkozik olyan politikusok iránt, akik felmutatnak egy béremelésen, társadalmi egyenlőségen, társadalmi bizonytalanságok csökkentésén, a dolgozók megvédésén alapuló baloldali alternatívát.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.