Független internetes médiumot indítani 2017 Magyarországán – bő egy évvel a Népszabadság meggyilkolása, és pár hónappal a vidéki sajtó fideszes bekebelezésének lezárulta után, a szélsőségesen egyoldalú reklámpiac körülményei között – nem tűnik életbiztosításnak. A Kettős Mérce csapatával mi mégis arra vállalkoztunk, hogy október 22-én útjára indítottuk a Mérce.hu-t, az ország első 100 százalékban közösségi finanszírozású, független, baloldali portálját.

Pap Szilárd István

Globális szempontból nézve a sajtó már hosszú évek óta komoly átalakulásokon megy át. Az internetes média megjelenésével a hagyományos sajtó fokozatosan veszítette el a kapuőr szerepét, tehát azt a funkcióját, hogy meghatározza, mi számít közlendő hírnek és mi számít legitim közlési keretnek. Az internetes újságok, blogok és közösségi média világában ez a fajta értelmezési monopólium fenntarthatatlanná vált, és részben ez magyarázza azt a morális pánikot is, amely az utóbbi időben az álhírek, a fake news jelensége kapcsán jelent meg. Talán semmi nem foglalja össze ezt a folyamatot jobban, mint az „alternatív tények” fogalma, amelyet Donald Trump amerikai elnök egyik közeli munkatársának, Kellyanne Conwaynek köszönhet a világ. Bár süt a nap, de mondhatjuk az is, hogy nem, és ez nem hazugság lesz, hanem „alternatív tény”.

Ezzel párhuzamosan a média egyre kiszolgáltatottabbá vált a reklámpiacnak, és ezen keresztül a tőke érdekeinek. Az internet világában a tartalom ingyenes, nem kell fizetni az újságért vagy a televízió-előfizetésért, de közben a tartalom előállításának továbbra is megvannak a költségei, az egyetlen bevételi forrást tehát a reklámok adják. Ideig-óráig ez működni is látszott, de a technológia átalakulásával megnőtt a szerepe azoknak a közösségi médiáknak, amelyek mintegy közvetítőként állnak a tartalom fogyasztói és termelői közé. Globálisan ma a Facebook és a Google a digitális hirdetési piac bevételeinek felét zsebeli be, részesedésük pedig a jövőben tovább fog nőni, hiszen a forgalomnövekedés egésze már ehhez a két vállalathoz vándorol.

Ezért történhet meg, hogy mára már a nagymúltú médiavállalatok is alternatív bevételi források után néznek. Egy részük megpróbálja újra fizetőssé tenni a tartalmakat – így tett például a New York Times 2011-ben –, mások pedig a közösségi finanszírozás valamilyen formájával kísérleteznek – a brit Guardian lépett például erre az útra.

Ez a rövid áttekintés két dologra hívja fel a figyelmünket.

Egyrészt jól látszik, hogy a sajtó nehézségei nem tekinthetők hungarikumnak, a magyar helyzet, a Fidesz által elkövetett masszív piactorzítás és független média agresszív betámadása csupán egy sajátos leképeződési formája ennek a globális folyamatnak.

Másrészt pedig azt is látnunk kell, hogy ezek a folyamatok jelentősen túlmutatnak a szűken csak a média megélhetését és milyenségét érintő kérdéseken, és komoly átalakulásokat hoznak a demokratikus nyilvánosság szerkezetében, végső soron pedig a politika természetében. Ezeknek az átalakulásoknak a megtárgyalása külön cikket igényelne, ehelyütt be kell érnünk a jelenleg tapasztalható helyzet konstatálásával. Ahogyan arra a Guardian egy nemrégiben megjelent esszéje is rámutat, a nyilvánosság megszűnt a politikai viták lefolytatásának a terepe lenni, ehelyett a különböző politikai gondolatok önmegerősítő apparátusává vált, amelyet a hétköznapi nyelvben – a jelenség politikai dimenzióit kilúgozva – a „gondolatok piacának” („marketplace of ideas”) szokás nevezni.

Ez szükségszerűen hozza el az alternatív tények világát, hiszen ha a kereslet az egyetlen szempont, amely alapján ítélkezni tudunk, egy alapos és kemény munkával elkészített oknyomozás illetve egy chemtrailes összeesküvés-elmélet egyformán legitimmé válik. A digitális nyilvánosság valamelyik visszhangkamrájában ugyanis mindkettőre lesz kereslet.

Tehát ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni például az Átlátszó valamelyik feltáró cikke és mondjuk, a PestiSrácok hazugságokon alapuló lejáratócikke között, nem elegendő pusztán a kereslet-kínálat szempontjából nézni a dolgokat, hanem a piacon kívüli politikai szempontokat kell behozni.

A fake news és a valódi hír közötti differenciáláshoz már a klasszikus sajtó önlegitimációját ellátó objektivitás-narratíva sem elegendő. Világszerte és itthon is láthatjuk, ahogyan a fékevesztett politikai hatalom képes percek alatt megkérdőjelezni a legtisztességesebb médiák vagy újságírók integritását, „liberális véleménydiktatúraként” átkeretezni tisztességes médiamunkások hatalomellenőrző tevékenységét. A „gondolatok piacán”, ahol az erősebb kutya törvényei uralkodnak, az objektivitásból két szempillantás alatt lesz bolsevik trükk.

(Amellett sem szabad persze elmennünk, hogy a mainstream sajtó maga is elkövetett hibákat, amelyek végső soron védtelenné tették az ilyen típusú politikai támadásokkal szemben. A 2000-es években szinte alig lehetett olyan médiumot találni, amelyen nem virítottak ott a varázslatos devizahiteli lehetőségeket kínáló bankok reklámjai – majd mikor a gazdasági válság után kipukkadt ez a hitelezési buborék, ugyanazokon a hasábokon olvashattuk, milyen butuskák és pénzügyileg képzetlenek is az emberek, hogy belesétáltak a devizahitelezés csapdájába. És ez csak egy példa sok közül arra, hogyan is írták felül a sajtó tájékoztató, nevelő, közszolgálati funkcióit a különböző gazdasági és politikai divatok. Ez pedig kényelmesen megágyazott a rosszhiszemű politikai támadások és álhírgyárak elfogadhatóságának, hitelességének.)

Kényelmesen megágyaztak a rosszhiszemű politikai támadások és álhírgyárak elfogadhatóságának

A sajtó jövője számára tehát végső soron létfontosságú, hogy kilépjen a fent felsorolt logikákból, és újra beágyazza magát a társadalomba, és olyan fogódzkodókat találjon, amelyek révén a mostaninál sikeresebben legitimálni önmaga létezését és minőségét.

Egyértelmű, hogy ez nem fog egyik napról a másikra történni és sok kísérletezést, rengeteg munkát fog igényelni. De létezik már most is néhány ígéretes irány.

Finanszírozási kiutak

A közösségi finanszírozás az egyik olyan eszköz lehet, amely révén a lehetséges kitörni a reklámpiac, rajta keresztül pedig a tőke és a politikai oligarchia kötöttségeiből. A Kettős Mérce eddigi működését is száz százalékban az olvasói anyagi és szimbolikus támogatásából biztosította, a Mérce.hu pedig az első olyan hírportál lesz, amely munkáját kizárólag közösségi finanszírozásból fogja fenntartani.

Ez a módszer nem egyedülálló a magyar média világában, de a kizárólagos közösségi finanszírozást eddig még senki nem próbálta ki. Ez a modell több szempontból is kiutat jelenthet a sajtó számára. Egyrészt lehetővé teszi a tőke logikáján való felülemelkedést és az újságírói munka közszolgálati gyökereinek újratöltését. Minden médium célja, hogy minél több emberhez eljusson, minél több olvasót csábítson magához, ám a reklámpiaci kötöttségek miatt ennek a célja nem az, hogy minél több emberhez juttassa el saját gondolatait, hanem hogy minél több reklámbevételre tegyen szert.

A piaci logikában a tartalom, a mondanivaló másodlagossá vált, a médiák pusztán közvetítővé váltak a hirdetők és a fogyasztók között, az elkészített tartalom megítélésének egyetlen kritériuma pedig az lett, hogy minél több kattintást és ezzel minél több reklámbevételt hozzon. A piaci logikában nem a tartalom a termék, hanem az olvasó, őket adja el a médium a hirdetőknek.

A közösségi finanszírozás épp ezt káros láncolatot bontja fel, hiszen az olvasók nem azért támogatnak, hogy jobbnál jobb reklámokat láthassanak a cikkeink mellett, hanem mert érdekesnek, hasznosnak, fontosnak tartják azt, amit és ahogyan írunk.

Másrészt, a közösségi finanszírozással helyreáll az olvasó és a médium közötti direkt kapcsolat, egy passzív fogyasztói viszony helyett egy aktív érzelmi és gondolati viszony, párbeszéd jön létre a termék előállítói és fogyasztói között.

Az újságírók és olvasók közösen teremtik meg azt az értéket, amit a tartalom hordoz, és közösen válnak érdekeltté ennek az értéknek a megvédésében.

Önmagunk revíziója

A Mérce önmeghatározásában a közösségi finanszírozás mellett egyenlő fajsúllyal rendelkezik az, hogy független és baloldali – ennek pedig szintén sokkal távolabbra mutató következményei vannak a sajtó jövőjére nézve, mint azt elsőre gondolnánk.

A függetlenséget nem különösebben kell magyarázni, hiszen ez bármilyen tisztességes médium esetében alapvetős és szükséges követelmény. A sajtó nem politikai propaganda és nem is egy reklámkatalógus, elsődleges célja nem az, hogy valamilyen konkrét piaci vagy politikai terméket eladjon, hanem hogy tájékoztasson és terepet biztosítson a politikai közösség tagjainak, hogy közös ügyeiket megvitassák, azok kapcsán konszenzusra jussanak.

De nem zavar be ebbe a világnézeti önbesorolás? Nem jelenti azt, hogy az objektivitás helyett valójában ideológiailag ferdített tartalmakat, kvázi fake newst gyárt? Ezek a kérdések persze jogosak, de a válasz mindkét esetben: nem.

Arról már feljebb is esett szó, hogy „az alternatív tények” támadásával szemben az objektivitásával takaródzó sajtó látványosan védtelennek bizonyult. Legyen szó Trump Amerikájáról, a Brexit-kampány Nagy-Britanniájáról, vagy épp Orbán Viktor Magyarországáról, gátlástalan politikai szereplők és álhírgyárosok szinte egyik percről a másikra képesek bizonyítani, hogy miért is „Sorosista” a 444, vagy miért is fake news a CNN.

Nem csak Trumpnak van helye az alternatív valóság bábjátékosai között Foto: Paul Sableman, CC

Ezek nyilván bárdolatlan hazugságok, de hogy mégis képesek ilyen széles körben gyökeret verni, annak épp az az oka, hogy a sajtómunkások hosszú évtizedek óta szemet hunytak a saját munkájukba kódolt világnézeti reflexek, beidegződések fölött. Könnyen átengedték magukat annak a tévképzetnek, hogy a mindenkori hegemón gondolatok és keretek jelentik az objektivitást, és elfeledkeztek ezen gondolatok társadalmi hatásainak megkérdőjelezéséről, az uralkodó korszellem közhelyeinek kritikus vizsgálatáról.

Így állhatott elő az a helyzet, amelyben a világ lakosságának egy jelentős része számára a hétköznapok megélt valósága és a média által leírt valóság között óriási szakadék jött létre, amelyet aztán hataloméhes politikai kalandorok és hazugságot áruló vállalkozók próbáltak meg kitölteni. Ők kezdték el keretezni azokat a hétköznapi megélt valóságokat, amelyekre a mainstream média és politika nem reflektált. Gyűlölettel, kirekesztéssel és hazugsággal keretezték ezeket a dolgokat, saját hatalmuk és meggazdagodásuk céljából, de legalább foglalkoztak ezekkel a problémákkal, és úgy látszik, az állampolgárok egy jelentős része a megélt tapasztalataihoz közelebbi hazugságot választja, az attól fényévekre lévő „igazsággal” szemben.

A mindenkori kormányzatok és mindenkori hatalmak ellenőrzésében jobban teljesített a független sajtó, de az uralkodó politikai, gazdasági és társadalmi paradigmák megkérdőjelezésében annál kevésbé.

A sajtónak tehát el kell kezdenie tudatosabban reflektálni önmaga politikai és társadalmi szerepére, tudatosabbnak lennie abba, hogy igenis rendelkezik világnézeti reflexekkel és beidegződésekkel, ezek pedig kihatással vannak arra, ahogyan kiválogatják a közlésre érdemes híreket, vagy éppen ahogyan elemzi a kiválasztott tények kontextusát, összefüggéseit. Nem szégyen az, ha egy sajtóorgánum jobboldali, liberális vagy épp baloldali világlátással rendelkezik, nem jelenti azt, hogy ettől valaki automatikusan hazugságokat, ferdítéseket közöl.

Lehetünk egyszerre hűségesek az igazsághoz, a tényekhez, és közben világnézeti meggyőződéseink mentén vitatkozhatunk azok jelentéséről és jelentőségéről, sőt a kettő egymástól elválasztva el sem képzelhető.

A társadalom, a politika és a gazdaság ugyanis nem euklidészi geometria és nem is newtoni fizika, amelyben csak egy helyes megfejtés van minden kérdésre.

Amit nem érdemes csinálni az az, hogy saját, sokszor nem is tudatosított beidegződéseinket hazudjuk objektívnak, mert akkor csak utat nyitunk a fake news iparnak és a politikai propagandistáknak, hogy lejárassanak bennünket.

Milyen lehet a baloldali újságírás?

A baloldaliságnak ebből a szempontból különleges felelőssége van. A történelem során a baloldal volt az, amely mindig is megpróbált kritikusan viszonyulni nemcsak a megszemélyesíthető hatalomhoz, hanem a hatalmat fenntartó személytelen folyamatokhoz is. Ez a kritikai attitűd, és a társadalom jólétéért folytatott szakadatlan harc pedig most is jó szolgálatot tud tenni.

Sokan sokszor elmondták már, hogy az Orbán-rendszer létrejöttéhez és meggyökerezéséhez kellettek az elmúlt évtizedek politikai és szakmai hibái is. Meggyőződésem, hogy ennek tanulságait nemcsak a politikusoknak, hanem a média szereplőinek is le kell vonniuk. A Mércében mi úgy gondoljuk, a magyar társadalom többségét érintő problémákat tematizálnunk kell, segítenünk kell megérteni és javaslatokat kell rá találnunk. Az állampolgárok által megélt problémák pedig ma első sorban olyanok, amelyeket baloldali szempontból lehet keretbe foglalni, és reflektálni rájuk. Éppen ezért elsődlegesen arra vállalkozunk, hogy öt fő területet kérdéseit igyekezzünk erősebben behozni a közbeszédbe: az oktatás, az egészségügy, a munka és munkások ügyei, a szegénység és a nők problémái azok, amelyekre kiemelt figyelmet fogunk szentelni. A tények talaján állva fogunk hangot adni a magyar társadalomban tapasztalható égbekiáltó igazságtalanságoknak, és az értelmes vitát fogjuk ösztönözni ezeknek az igazságtalanságoknak a feloldása érdekében.

Tesszük mindezt, mert állampolgárként egy igazságosabb és egyenlőbb országban szeretnénk élni, médiamunkásokként pedig egy olyan sajtót szeretnénk, amely élő kapcsolatot ápol az olvasóival, a politikai közösség javát szolgálja, és amely ennek köszönhetően számíthat a közösségre, amikor függetlenségét vagy létezését fenyegeti bárminemű hatalom.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.