A német Szociáldemokrata Párt (SPD) a II. világháború utáni legrosszabb eredményét érte el a 2017-es szövetségi választásokon. E cikkben áttekintjük a német szocdemek stratégiai dilemmáit, választási kudarcuk fő okait, a nagykoalíciós csapdahelyzetből fakadó problémákat és a kiútkeresés nehézségeit.

Győri Gábor

Németország legidősebb pártja, a Szociáldemokrata Párt (SPD) 2013-ban ünnepelte 150. születésnapját, és ez komoly kor. Egyúttal azonban az SPD 2017-es 20,5 százalékos választási eredménye súlyos válságtünet: nem pusztán a párt leggyengébb eredménye volt a II. világháború óta, hanem igen jelentősen, 15 százalékponttal maradt el a párt 1945 utáni átlageredményétől. Sőt demokratikus választáson 1890 óta csak egyszer szerepelt az SPD ennél (egy hajszálnyival) gyengébben (20,4 százalék). Mennyire tragikus a helyzet? A vezető német hetilap, a Spiegel online oldalán meg lehet nézni az egyéni mandátumokat nyerő jelöltek eredményét szavazati arány szerint rangsorolva: az első száz között 4 szociáldemokrata képviselő nevével találkozunk, 96 CDU/CSU politikus mellett.

Bizonyos tekintetben ez nehezen érthető. Ugyan igaz, hogy a (még) SPD-vezette gazdasági minisztérium pár napja kénytelen volt korrigálni a növekedési prognózisát, de a korrekció előjele szokatlan volt. 2017-ben nem 1,5 százalékkal fog nőni a német gazdaság, hanem 1,9 százalékkal. Lehet, hogy a közel 2 százalék sem tűnik soknak, de érdemes a számot kontextusában nézni: a makrószámokat tekintve Németország kisebbfajta gazdasági csodán megy keresztül, 2009 óta folyamatosan nő a gazdaság, a korábban kezelhetetlennek hitt munkanélküliség 2005 óta egyfolytában csökken, és már csak 6 százalékos (2005-ben még 11,9 százalék volt). Emellett a közhiedelem ellenére nem Kína az exportvilágbajnok az olcsó tömegtermékeivel, hanem a jóval drágábban gyártó Németország. Mindezek fényében nemcsak az SPD, hanem mindkét kormánypárt mélyrepülése meglepő, hiszen ketten együtt 15 százalékpontot vesztettek 2013 óta.

Martin Schulz kancellárjelöltsége ugyan egy újabb, az eddigi legsúlyosabb mélypontot okozta a párt történetében, a jelenség messze túlmutat a Brüsszelből hazatért SPD politikus egyéni kudarcán. A hosszú távú negatív trendben jelentős szerepük van olyan társadalmi átalakulásoknak, amelyek a klasszikus „tömegpárt” funkcióját és fenntarthatóságát önmagában is megkérdőjelezik, valamint olyan rövid távú problémáknak is, mint például az, hogy kisebbik kormánypártként nehéz éles profilt felmutatni. Különösen nehéz ez egy olyan koalíciós partner mellett, amely gátlástalanul orvvadászik a saját ideológiai terrénumunkban.

A német centrális erőtér

A társadalom megértéséhez hasznosabb a (jó) statisztika, mint az anekdota, de néha az utóbbi is tanulságos tud lenni. A Spiegelben a választás előtt két riportsorozat jelentett meg. Az egyikben fiatalokat kérdeztek arról, hogy kire fognak szavazni, a másodikban celebeket. Pártszimpátiától függetlenül a válaszadók jelentős része csodálatát fejezte ki Merkel iránt, és ez különösen feltűnő volt a baloldali szavazók körében. Wolf Biermann énekes, aki korábban azt írta, hogy a „szívem mindig is August Bebel és Ferdinand Lasalle [az SPD alapítói] örökösei mellett dobogott”, most „praktikus észszerűségből” Merkel mellett tette le voksát. Biermannon túl viszont a baloldalon sokan érzelmileg is azonosulni tudnak a kancellárral, ami ebben a körben eddig inkább szokatlan volt.

Az SPD több igazságosságot hirdetett. Nem nekik dolgozott az idő – Fotó: Olaf Kosinsky, Wikimedia Commons

A fiatal szavazók körében 2005-ben az SPD még több mint 10 százalékponttal vezetett a CDU/CSU előtt, és relatíve a női szavazók is jobban preferálták a szocdemeket. Mára a CDU/CSU ugyan jelentősen vesztett az összes korcsoportban, de az SPD-vel szemben épp a fiatalok körében feltűnően megőrizte a támogatottságát, sőt, a női szavazók is erősen a vezető kormánypártot preferálják (az ilyen irányú gender gap a CDU/CSU esetében újkeletű, 2002-ben még a férfiaknál volt felülreprezentálva), míg az SPD esetében eltűnt a korábbi előny a női választóknál.

Ennek magyarázata, hogy Angela Merkelnek és pártjának sikerült elfoglalnia az ideológiai centrumot a német politikában. Ezt egyfelől a gazdaság sikereinek köszönheti, másfelől pedig annak, hogy egyéb témákban, főleg a menekültpolitikában, de például a női kvóták tekintetében is balra tolta a – részben rúgkapálva ellenálló – pártját. Jó példa erre a melegházasság kérdése is, amit ugyan Merkel maga nem szavazott meg, de a frakciófegyelem feloldásával lehetővé tette, hogy a Bundestag többsége megszavazza – és egyébként a Merkelhez legközelebb álló politikusok közül sokan, például Peter Altmaier kancelláriaminiszter és Ursula von der Leyen honvédelmi miniszter, „igen”-nel szavaztak a kérdésben, amiből kiderült, hogy Merkel kikkel veszi körül magát.

Bár a gazdaságpolitikai területen Merkel politikája sok tekintetben az ortodox neoliberális konszenzust követi, a minden irányban nyitott, alapvetően jó kapcsolatokra törekvő Merkel nem mondott le a szakszervezetekről sem, és már évekkel ezelőtt úgy ítélte meg a Wirtschaftswoche című gazdasági hetilap, hogy Merkel „komoly erőfeszítést tesz a szakszervezetekért, annak érdekében, hogy az SPD-től témákat tudjon elvenni”. Ennek eredményeképp a szakszervezetek ernyőszervezetének, a Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB) elnöke, Reiner Hoffmann egy interjúban kiemelte, hogy „jó drótja van” Merkel kancellárhoz. Az elődje, a DGB-t 12 éven át vezető Michael Sommer is kifejezetten elismerően beszélt a kancellár politikájáról, jó munkakapcsolatot említve és külön kiemelve a válságkezelési politikát, hiszen Merkel kormánya akkor „pont az ellenkezőjét tette annak, amit ma Európának előír: Nem megszorítási politikát folytattak, hanem a beruházások és a szociális közös nevezők politikáját.” Ez megjelenik a szakszervezeti szavazók viselkedésében is: a női szakszervezeti tagok körében az SPD-vel holtversenyben a CDU a legnépszerűbb párt, ami komoly eredmény, figyelembe véve az SPD és a szakszervezek közötti ősi, szerves kapcsolatot.

Ez szintén a „centrális erőtér” egyik válfaja, azzal a lényeges különbséggel, hogy Merkel nem az egész közvélemény jobbra hangolásával foglalja le a centrumot, hanem magát pozícionálja oda. Ezt lehet taktikai kérdésként felfogni, hiszen szerepet játszik az SPD választási vesszőfutásában, de valószínűleg inkább arról van szó, hogy Merkel egyszerűen középen érzi jól magát, a természete, az ösztönei vitték oda őt. Ezzel egyúttal feladta a keresztény pártok klasszikus doktrínáját, miszerint nem nyílhat tér pártnak a CDU/CSU-tól jobba, és jelentős mértékben ez hajtotta fel a szélsőjobboldali AfD-t. A menekültkérdésen túlmenően, sőt azt megelőzően is sok értékkonzervatív CDU/CSU aktivista és szavazó a populista jobboldal felé fordult 2017-re.

Két oldalról szorongatva

Az SPD-t Merkel politikája stratégiailag nehéz helyzetbe sodorta. Koalíciós társként aligha szólalhatott fel az ellen, hogy Merkel középre megy, a jobbról előzés pedig pláne nem merült fel. A menekültpolitikában rajzolódott ki leginkább ez a feszültség, mert sokáig nem volt más választása az SPD-nek, mint Merkel politikájának lelkes támogatása. Nem is olyan régen, a kilencvenes évek közepén, a jugoszláv háború idején teljesen más volt a Kohl-vezette CDU retorikája, és bár egy ideig megindult a szélsőjobb akkor, végül nem tudott áttörni. Ezzel szemben Merkel a kérdésben átvette a baloldal álláspontját, olyannyira, hogy a végén az SPD elnöke mégis úgy érezte, hogy kvázi jobbról ki kell jelölni egy határvonalat: szemben Merkellel, aki mindvégig következetesen elutasította a párton belüli követeléseket egy ún. „felső határ” kijelölésére (azaz a maximálisan befogadható menekültek számának meghatározására), 2016 őszén Sigmar Gabriel SPD elnök azt mondta, hogy „természetesen” van felső határ, méghozzá egy társadalom integrációs képessége.

Ugyan a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a két nagy párt között most nem volt jelentős szavazócsere, de a korábbi egyensúly(talanság) fennmaradása és a hatalmas különbség a CDU javára az SPD számára nem jelenthet hosszútávú perspektívát.

Ahhoz, hogy a szociáldemokraták ismét választást tudjanak nyerni, az CDU javára konszolidált, az utóbbi években stabilnak tűnő egyensúlyt fel kell borítani.

A másik oldalról a nyomás a Baloldal (Die Linke) felől érkezett az SPD-re. A Baloldal a szinte csak Kelet-Németországban erős kommunista utódpárt, a PDS és egy nyugat-német, szélsőbalos aktivistákból és csalódott SPD tagokból verbuválódott párt. Ők azóta szorongatják az SPD-t, mióta Schröder kancellársága alatt a balközép egy New Labour ihletésű munkaerő-piaci és gazdasági reformot vezetett be. Bár a mainstream közgazdász társadalom jelentős része (és egyébként Merkel szerint is) ez alapozta meg az elmúlt évtized gazdasági sikereit, a reformok jelentős szociális és – a szocdemeknek – politikai árral jártak.

A nagykoalíciós csapda

Ezek nehezítő körülmények voltak, de az SPD súlyosbította is saját helyzetét azzal, hogy gúzsba kötötte magát a Merkel vezetése alatt álló nagykoalícióban való részvétellel.

Egy nagykoalícióban egyszerre kellene a vezető ellenzéki és a konstruktív kormányerő szerepét betölteni, amelyek nyilván nem egyeztethetőek össze egymással. És mint szinte mindig, ezúttal is az ellenzéki szerep csorbult a leginkább. Azok a szavazók, akik változást akartak, aligha láthattak okot arra, hogy egy kormánypártra szavazzanak. Akik viszont a kormány teljesítményét elismerik, nagyobb valószínűséggel szavaznak arra a pártra, amelyik a kormányfőt adja.

A koalíciós kormányzás keretében ritka volt az SPD olyan típusú kritikája a CDU-val vagy Merkellel szemben, mint amilyen például Gabriel fent említett beszólása volt. Összességében az SPD egy fegyelmezett koalíciós partner volt, nem is csoda, hogy Merkel szívesen folytatta volna a közös kormányzást. Ezért cserébe az SPD kapott néhány engedményt a CDU/CSU-tól, kiemelten a minimálbér bevezetését, amelynek hiánya a leglátványosabb csorba volt a német szociális piacgazdaság renoméján. Ettől függetlenül a nagykoalíció gazdaságpolitikája hagyományos konzervatív-liberális karaktert öltött, és a pár balos engedmény e téren az SPD számára nem volt elegendő egy markáns szociáldemokrata profil megjelenítéséhez.

A jelenlegi helyzetben a választók az ellentmondást a vezető ellenzéki erő és a kormánypárti szerep között a maguk módján próbálták feloldani: ha az SPD már nem nagypárt, akkor ugye nincs ellentmondás. A 20 százalékot épphogy meghaladó országos eredményével, a keleti tartományokban negyedik helyével az SPD aligha tarthat igényt a néppárti státuszra. Egyelőre a vezető ellenzéki erő státuszát sikerült megőriznie, és nagyon helyesen megértette, hogy a nagykoalíció kapcsán elszenvedett második súlyos választói intés után végre fel kell vállalni a keményebb, határozottabb ellenzékiséget, mert csak onnan lehet visszaerősödni, ha ez egyáltalán lehetséges.

A kiútkeresés nehézségei

Az SPD legnagyobb politikai sikere az elmúlt évszázadban, hogy nagyrészt az általa javasolt politikának köszönhetően a munkásosztály gyermekei közül sokan eljuthattak a felsőoktatásba, és egyúttal a sikeres gazdaság- és szociálpolitikának köszönhetően a fizikai munkások is túlnyomórészt a középosztály részévé váltak. Egyébként valamit elmond a pártról és annak hagyományairól, hogy a vezetői körében bármelyik egyéb pártnál nagyobb arányban találkozunk valódi munkásosztályból, sőt kifejezetten szegény családi háttérből származó politikussal. Csak az elmúlt húsz év vezetőit nézve, Martin Schulz, Franz Müntefering és Kurt Beck pártelnökök mind munkásemberek voltak, ami manapság a politika legmagasabb szintjén Németországban (is) ritka. Gerhard Schröder, Sigmar Gabriel és Frank-Walter Steinmeier is első generációs értelmiségiek, és az előbbi kettő kifejezett szegénységben, egyedülálló anyák gyermekeiként nőtt fel (éppúgy mint a volt SPD-elnök Oskar Lafontaine, aki később a Baloldal társalapítója lett). A működő jóléti államnak köszönhetően ilyen életpályákkal nem csak a politikában lehet találkozni, de az is az ennek az eredménye, hogy a klasszikus értelemben vett munkásosztály részben felszívódott a polgári középosztályban, részben pedig a munkásosztályhoz való tartozás mellett is polgári tudatúvá vált. Egyfelől tehát csökkent a klasszikus SPD szavazók létszáma, míg a megmaradók körében is lazult a kötelék. A schröderi politika ezen vitathatatlanul rontott, anélkül, hogy képes lett volna megőrizni az SPD sikereit a szociáldemokraták iránti nem elkötelezett középosztályban.

Ez a fajta változás megjelenik az SPD és a szakszervezetek közötti kapcsolatban, amely ugyan ingadózó, de összességében jóval gyengébb, mint pár évtizede. A nagy törést a fent említett schröderi reformpolitika hozta. Előtte 16 évig ellenzékben voltak a szociáldemokraták, és az 1998-as választási győzelmüket követő első ciklusban alapvetően megmaradt a jó kapcsolat, Schröder centrista politikája ellenére. De a piros-zöld koalíció 2002-es újraválasztása után megkezdett munkaerő-piaci reform egy olyan 20 éves időszak végét jelentette, amikor az SPD-nek kvázi könnyű volt összhangban lenni a szakszervezetekkel, mert szövetségi szinten az idő nagyobb részében nem voltak kormányzati döntéshelyzetben, ami csökkentette a potenciális feszültségek forrását. Michael Sommer, a DGB korábbi elnöke szerint a schröderi reformok, azaz az „Agenda 2010 óta [az SPD-hez fűzött kapcsolatunkat] erősen befolyásolja, hogy egy szociáldemokrata szövetségi kormány tudatosan úgy döntött, hogy a szakszervezetek és a dolgozó emberek érdekeit semmibe veszi.

Az elhidegülés még Schröder visszavonulása után évekig kitartott, bár különösen a kampányidőszakokban az SPD látványosan próbálta felmelegíteni a korábbi „testvéri” kapcsolatot a dolgozói szervezetekkel.

2009-ben az egyik vezető német napilap, a Süddeutsche még arról értekezett, hogy az akkori közeledés ellenére a szakszervezetek már nem annyira az SPD mellett, mint inkább a jobbközép pártok ellen kampányolnak, és hogy a kapcsolat az SPD-vel inkább „tárgyszerű”, célvezérelt.

Érdekessége azonban az akkori riportnak, hogy az elemzést illusztráló fényképen a mostani kancellárjelölt, Martin Schulz képviselte az SPD-t egy, a szakszervezetekkel tartott közös rendezvényen, annak ellenére, hogy ő akkor Németországban egy kevésbé ismert politikai figura volt. Schulz személyesen is hagyományosan erős kapcsolatot ápolt a szakszervezetekkel, és ennek köszönhetően Schulz 2017-es jelölésével újra javult a viszony az SPD és a szakszervezetek között. A szavazatok arányában azonban messze nem lehet SPD hegemóniáról beszélni a szakszervezeti tagok körében. Bár az SPD változatlanul a legerősebb párt ebben a szavazói szegmensben, a szociáldemokrata bázis eme kulcscsoportjában is 30 százalék alá esett ez eredménye, míg az AfD kapásból az országos átlag felett, 15- százalékon teljesített a szakszervezeti tagok körében. Sőt, a férfi szakszervezeti tagok közül majdnem minden ötödik a szélsőjobb formációra szavazatott.

Több mint egy évtized óta megy az ádáz vita az SPD-ben arról, hogy a pártnak egy markánsabb baloldali programmal kellene-e visszaszereznie a vezető kormánypárti pozíciót vagy Merkellel szembeszállva a politikai centrumért kellene megküzdenie. De a helyzet még ennél a kétdimenziós logikánál is bonyolultabb. Az SPD 2017-ben egyenlő mértékben vesztett szavazókat mind a négy kis párt irányába.

Ez az jelenti, hogy mind az elvesztett szavazók, mind a potenciálisan megnyerendők teljesen máshol helyezkednek el ideológiailag és vélhetően társadalmilag is.

Az SPD vesztett szavazókat a gazdaságilag liberális-konzervatív irány felé (FDP), a gazdaságilag balosabb (Linke), a társadalmilag liberálisabb (Zöldek) és a társadalmilag konzervatívabb irányba (AfD). A kicsik (de egyébként a másik nagy is) gyakorlatilag felnégyelik a szocdemeket.

Hogy lehet ezeket a nagyon különböző motivációjú választói csoportokat mind visszahozni? Azokat, akik a tartalom miatt távoztak, egyszerre lényegében sehogy. A leggyakrabban a munkásosztálynak az AfD felé távozó részéről esett szó. A volt baloldali törzsszavazók egy részének kacérkodása a szélsőjobbal más országban is megfigyelt jelenség, az USA-tól kezdve Nagy-Britanniában és Franciaországon keresztül egészen Magyarországig. Ezen választók részint a baloldali szolidaritást hiányolják a balközép programjából, amiben igazuk van. De ahogy az említett országok választásainak részletes elemzéseiből már sokszor kiderült, egyre inkább egy kulturális szakadék is van a balközép pártok és ezen választók között.

Ezen választók számára a szolidaritás felmondása a balközép által nem csak a gazdaság- és szociálpolitikában érhető tetten, hanem a közösség újraértelmezésében is, amelyben a munkásosztály már nem a kiemelt szereplő a szociáldemokrata programban, hanem osztoznia kell más, a társadalom peremén álló vagy hátrányos helyzetű csoportokkal, mint az etnikai és egyéb kisebbségek, a nők, a melegek stb. Ráadásul a munkásosztály egy része az előbb említett csoportokat inkább konkurenciaként, esetenként kifejezetten idegenként, semmint partnerként látja egy igazságosabb társadalom megteremtésében.

Általánosságban véve is a szociáldemokrácia kudarca, hogy nem tudta sikeresen meggyőzni a hagyományos munkásosztály egy részét arról, hogy az egyéb csoportok felkarolása a szolidaritás-alapú program szerves része.

Mi tagadás, ha ez párhuzamosan zajlik a klasszikus jóléti állam folyamatos leépítésével, akkor ez nehéz is lesz.

Mindazonáltal annak ellenére, hogy személy szerint is kívánatosabbnak tartanám, konkrétan Németországban a mai helyzetben egy baloldalibb program önmagában nem elegendő az SPD-nek a választási sikerhez. Ezt a választást az SPD ugyanis nem a baloldalon vesztette el, hanem elsősorban a társadalom közepén, amit javarészt átengedett Merkelnek. Ez annak ellenére igaz, hogy az elmúlt években a német gazdasági csoda velejárójaként nőtt az egyenlőtlenség és az atipikusan foglalkoztatottak, kiemelten az ún. „mini job” keretben dolgozók kiszolgáltatottsága. A Center for European Policy kutatása ekként foglalja össze a drasztikusan lecsökkent munkanélküliség árnyoldalát: „A ’reformok’ következtében létrejött Németországban egy korábban nem létező, a kelet-európai gazdaságokra emlékeztető, alacsony bérezésű szektor. 2014-re minden ötödik német 10 eurónál kevesebbet keresett óránként, és minden harmadik kevesebb mint 12 eurót. A keleti tartományokban az alacsony bérűek aránya egyenesen 40 százalék körül van. A szegénység által veszélyeztetettek aránya is meredeken emelkedett.” Mindazonáltal az SPD stratégiai helyzetét bonyolítja, hogy a társadalom túlnyomó többsége köszöni szépen, de jól van, legalábbis gazdasági értelemben. Kormányzati pozícióban az SPD nem is igazán volt abban a helyzetben, hogy meggyőzze őket arról: ilyen elosztási problémák mellett a stabil fejlődés nem igazságos.

Hogyan törhetnék át az üvegplafont? Egy baloldalibb program önmagában nem elég – Fotó: Wolfgang Pehlemann, Wikimedia Commons

Innen nagyjából két útvonal van az SPD számára. Az egyik, hogy átalakítja a társadalmi diskurzust, azaz sikeresen balra tolja a közvélemény centrumát, ahol ő maga várja az új baloldali szavazókat egy hiteles baloldali programmal. Egy ilyen programot megerősítheti a tartós konjunktúra lelassulása, már csak azért is, mert többen fognak azokra az állami szolgáltatásokra, adott esetben munkahelyet nyújtó közberuházásokra szorulni, amelyeket a német kormány most a szélsőséges takarékosság jegyében kispórol a büdzséből. Elvileg ez lenne az ideális útvonal egy SPD győzelemhez, és nem zárható ki, hogy meg fog történni, különösen most, hogy már nem köti a szocdemeket a koalíciófegyelem. Most már olyan témát vetnek fel, amit akarnak, és akkor, amikor az időzítés megfelelőnek tűnik.

Azt azonban reálisan fel kell mérni, hogy az SPD diskurzus-alakító képessége alacsony. Ezért a másik útvonal a sikeres választási szerepléshez a társadalmi közép visszahódítása. Vezető kormánypártként később az SPD-nek nagyobb befolyása lenne a társadalmi diskurzusra is, és tudna olyan politikát folytatni, amely a szolidaritás középpontba helyezésével a gyakorlatban is felvillantja az igazságosabb társadalom előnyeit. Addig viszont arról kell biztosítania a centrumban álló szavazókat, hogy az igazságosabb társadalom megteremtését célzó politika nem áll ellentétben az elmúlt évek gazdasági sikereivel, és nem fenyeget a 12 százalékos, 5 millió embert érinti tömeges munkanélküliség szellemével. Ez nem lesz egy könnyű feladat, különösen úgy, hogy a véleményformálók egy része pont ilyen veszélyekre fog fenyegetni egy balosabb SPD program esetén.

Annak kidolgozását, hogy ez részleteiben és konkrétan mit jelenthet, most egyfelől a gazdaságpolitikusokra, másfelől a kampánystratégákra hagynám, de egy potenciális vezérlő elvet megfogalmaznék: az SPD-nek nem kell a Baloldal által jelenleg uralt ideológiai területet lefednie. Ha akarja, azon szavazók támogatását be tudja csatornázni egy kormányzati többségbe.

A választási rendszer eltérése miatt Magyarországgal ellentétben Németországban nem kell feltétlenül a legerősebb párt pozíciójára törekedni, elég viszonylag erősnek lenni és megfelelő koalíciós partnereket találni.

Ehhez az SPD-nek a CDU/CSU szavazói kellenek, nem a Baloldal szavazói, és ennek megfelelően azok a témák, amelyek a CDU/CSU-hoz lazábban kötődő szavazókat mozgatják, különös tekintettel azokra a szavazókra, akiket korábban az SPD jobban szólított meg, azaz a nőket és a fiatalokat.

A programok központi jelentősége mellett viszont kár lenne elvitatni, hogy a centrum meghódításának személyi feltételei is vannak. Más szóval nehéz olyan jelöltekkel választást nyerni, akik elsősorban a párton belüli helyezkedésben szakértők, jól menedzselnek szervezeteket és intézményeket, de nem találják meg a hangot a választókkal (és ettől még kormányzati szerepben lehetnek jó vezetők). A nyugodt, karizma-mentes vezetés luxusát a CDU a saját, még épphogy néppárti státuszával megengedheti magának, bár most nekik is sokba került. Az SPD a jelek szerint jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy egy, az Európai Parlament keretein belül kitűnően működő, de azon kívül inkább színtelenként megélt jelölttel taroljon.

Márpedig volt arra utaló jel, hogy a hosszú Merkel időszak után a szavazók egy része valami újra vágyik. Schulz elsöprő népszerűsége a jelöltsége bejelentése után nyilván nem szólhatott az SPD-politikus személyének, hiszen lényegében ismeretlen volt a német belpolitikában. A szavazók az újdonság reményét látták benne, egy fősodorbeli politikust, aki a kormányzati politika sikereinek megőrzése mellett felkavarhatja az állóvizet, új impulzust hozhat a német politikában. Amint kiderült, hogy Schulz ehhez a szerephez hirtelen nem tud felnőni, ki is faroltak mögüle.

Schulz nem bizonyult elég fajsúlyosnak – Fotó: Olaf Kosinsky, Wikimedia Commons

Az SPD egyik legnagyobb problémája, hogy kevés az ismert, dinamikus politikusa. Márpedig a rövidéletű Schulz-mánia megmutatta, hogy egy erős jelölt milyen nagy hatással lehet a párt sikerére, hiszen a közvélemény-kutatásokban az SPD nagyon sok év után egy pár hétig ledolgozta a hátrányát a CDU/CSU-val szemben. Az erős jelöltek hiányának is köszönhető, hogy az SPD a tartományi kormányzatokban is alig van jelen vezető szerepben, pedig a regionális sikerek kulcsfontosságúak a párt újraépítésében. Sikeres tartományi miniszterelnökök nélkül aligha képzelhető el a választási győzelem Németországban, márpedig e tekintetben az SPD egy-két kivétellel beszorult a városi tartományokba (Hamburg, Bréma, Berlin), míg a nagyobb tartományokban szinte sehol nem játszik vezető szerepet.

Baloldali koalíciós kormányzáshoz koalíciós kampánytervezés

Az SPD a történelmi néppárti státuszához képest vitathatatlanul válságban van. A baloldal helyzete mégis ennél összetettebb. Az elmúlt négy év jelentős részében a baloldal három pártja, az SPD, a Zöldek és a Baloldal együtt vezettek a közvélemény-kutatásokban. A háttérben meg is kezdődtek az egyeztetések a közös szövetségi kormányzás (tartományi szinten már kipróbálták az ún. piros-piros-zöld koalíciót) lehetőségeiről. A választásra a baloldali többség elsorvadt, jelentős mértékben az AfD felemelkedése miatt.

Hosszú távon csak koalíciós keretben képzelhető el valódi baloldali kormánypolitika.

Ebben szerepe lesz annak, hogy az SPD mekkora párt, de ennél lényegesebb, hogy meglegyen a többség a Bundestagban. Ha az SPD csak a baloldali vetély- és koalíciós társak terhére tud terjeszkedni, akkor nem erősíti a baloldali politikát, hanem végeredményben csorbítja annak többségi esélyeit. Sőt, ha esetleg sikerülne az egyiket kiejteni a parlamentből, akkor az rögtön visz többszázaléknyi törzsszavazót magával a parlamenten kívülre, ami nélkül a baloldali többség jelenleg akkor is nehezen képzelhető el, ha az SPD nagyon jelentősen, akár 10-15 százalékponttal megerősödne.

Az, hogy a német baloldal összetettebb, töredezettebb, önmagában nem probléma – így jobban tükrözi a német társadalom valós komplexitását. Problémává akkor válik, ha nincs vezető erő, vagy ha a baloldal pártjai egymást kannibalizálják. Ennek elkerülése az SPD esélye és felelőssége.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.