Ha a klímaváltozás közvetlen okait keressük, akkor elsősorban a kapitalista gazdaság és természet viszonyát kell megvizsgálnunk. Ehhez nyújt nagyon fontos támpontokat a magyarul egyelőre kevéssé ismert Jason W. Moore munkássága, akinek legfontosabb gondolatait röviden összefoglaljuk ebben a cikkben.

Sidó Zoltán

Miért van klímaváltozás? A kérdés egyszerűnek tűnhet, a válasz mégsem teljesen magától értetődő. Hiába kapunk ugyanis rengeteg hírt és beszámolót az ökológiai válság hatásairól – erdőtüzekről, úszó szemétszigetekről, pusztuló fajokról –, ezek ritkán nyújtanak átfogó képet a jelenségről és annak pontos okairól. Ez pedig elsősorban azért probléma, mert ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen folyamatok hevítik a bolygót, akkor érdemi megoldásokkal sem tudunk előállni.

Ezért számít napjainkban megkerülhetetlennek Jason W. Moore életműve. Első könyve 2015-ben jelent meg Capitalism in the Web of Life címmel, azóta azonban Moore a kritikai ökológiai gondolkodás központi figurájává vált.

Vonzereje elsősorban abban rejlik, hogy munkáiban kreatívan használja a politikai gazdaságtan, a kritikai földrajz, a világrendszer-elmélet és az ökofeminizmus eszközeit és belátásait, ezek segítségével pedig izgalmas és újszerű válaszokat ad arra a kérdésre, hogy mi vezetett napjaink klímaválságához, és hogy mi várható ezután.

Moore életműve eddig elsősorban angolul volt hozzáférhető, a Fordulat folyóirat 25., klímaváltozásról szóló tematikus számában azonban megjelent egy tanulmánya magyarul, a lapszám egy másik cikkében pedig Szigeti Attila elemzi behatóan az életművet. Az alábbiakban mi is megpróbáljuk röviden áttekinteni Moore munkásságának legfontosabb megállapításait.

A Fordulat „Klímaváltozás és kapitalizmus” témájú 25. számának összefoglalója az Új Egyenlőségen itt olvasható. E lapszámról az Új Egyenlőségen ismertetőt és kritikát is közöltünk, ez ide kattintva olvasható el. A teljes Fordulat-lapszám is elérhető a folyóirat oldaláról, innen.

 

Az Olcsó Természet logikája

Ahogy az már első könyvének címéből kiderül („Kapitalizmus az élet hálójában”), Moore szerint a klímaváltozásról nem az emberiség tehet általában – az ökológiai válság ehelyett jól körülhatárolható társadalmi-gazdasági folyamatokra, konkrétan a kapitalizmus felhalmozási logikájára vezethető vissza. Természetesen belátja, hogy a kapitalizmust megelőző társadalmi és gazdasági rendszerek is hatással voltak környezetükre, sokszor kifejezetten mély sebeket ejtve azon.

Moore szerint azonban a kapitalizmus 15. századi kialakulásával minőségi váltás következett be emberiség és természet kölcsönhatásaiban. A kapitalista gazdaság egyrészt minden addiginál gyorsabban és nagyobb mértékben alakította át környezetét, másrészt pedig példátlan növekedésének köszönhetően a történelem során először vált a teljes bolygót uraló – és azt mára létében veszélyeztető – rendszerré. Éppen ezért Moore szerint napjaink földtörténeti korszakát pontosabb kapitalocénnek (azaz a kapitalizmus korának) hívni antropocén (azaz az emberiség kora) helyett.

De pontosan hogyan ragadható meg kapitalizmus és természet viszonya? Moore alapállítása voltaképp nagyon egyszerű: a kapitalizmus lényege minden körülmények között az, hogy adott mennyiségű értékből még több értéket hozzon létre. Ezt pedig a rendszer úgy tudja elérni, ha egyrészt kizsákmányolja a munkaerőt, másrészt pedig olcsón elsajátítja a természeti erőforrásokat. Ezt az alábbiakban kifejtjük egy kicsit bővebben: tegyük fel, hogy valaki befektet 20 millió forintot egy vállalkozásba. Ez a vállalkozás profitot termel és így bizonyos idő múlva 20 helyett 25 millió forintot ér a befektetőnek. A politikai gazdaságtan hagyományos elméletei szerint ezt a többletet (az ötmillió forintot) a munkások termelik meg: a vállalkozás termékeit ugyanis ők állítják elő, a bevételeknek azonban csak egy részét kapják meg fizetésként – a pénz maradéka (amit nem fizetnek ki bérként és nem is fektetnek vissza a vállalkozásba) profitként a tulajdonoshoz kerül.

Moore szerint azonban ez önmagában még nem lenne elegendő a tőke jövedelmezőségéhez. Szerinte ugyanis ehhez a munka kizsákmányolása mellett arra is szükség van, hogy a rendszer hozzájusson az Olcsó Természethez, azaz a négy olcsó erőforráshoz: az energiához, a nyersanyagokhoz, az élelmiszerhez és a munkaerőhöz.

Ha ezeket az erőforrásokat a rendszer nem tudná olcsón elsajátítani, és a vállalatok csak viszonylag drágán jutnának például energiához vagy nyersanyagokhoz, vagy több bért kellene kifizetniük a munkásoknak a magasabb élelmiszerárak miatt, az jelentősen felnyomná a kiadásokat és egy ponton túl ellehetetlenítené a profitcsinálást – ami pedig bedöntené az egész rendszert.

A kapitalizmusnak tehát a fentiek miatt elemi érdeke, hogy olcsón zsigerelje ki a természetet. Ennek azonban van egy fontos előfeltétele: az Olcsó Természetet meg is kell teremteni. Moore szerint minden civilizáció csak a természettel kölcsönhatásban érthető meg: minden társadalomra hatással van a természet és fordítva – minden társadalom hatással van a természetre. Ennek ellenére az elmúlt néhány évszázadban mind a tudományos diskurzusban, mind a hétköznapi közbeszédben viszonylag világos határt vontunk Társadalom és Természet közé. Ez az elválasztás a modernitás eredménye: a modern tudomány volt az, amely a természetet a társadalomtól alapvetően különböző, külső, idegen és elvont szférává változtatta, amit meg lehet mérni, fel lehet térképezni – és végül le lehet igázni. Moore szerint tehát a modern tudomány a kapitalizmus fontos szövetségese, a természet külsődleges szféraként való felfogása pedig a tőkefelhalmozás egyik alapfeltétele.

Az Olcsó Természet újrateremtése

Ha csak ennyiből állna Moore munkássága, akkor nem lenne különösebben érdekes. Rosa Luxemburg már a huszadik század elején megállapította, hogy a kapitalizmusnak szüksége van egy külsődleges szférára, amit a rendszer gyarmatosíthat és elsajátíthat; az ökofeminista hagyomány szerzői pedig már az 1960-as és 1970-es években rámutattak arra, hogy a természet tudományos leírása az alávetés egyik eszköze. Moore azonban továbbmegy ennél és amellett érvel, hogy a kapitalizmus sikerének titka nem csupán abban rejlik, hogy egyfajta eredeti tőkefelhalmozás során elsajátítja a Föld nyersanyagait.

A titok az, hogy a rendszer a tudományos és technológiai innovációk, valamint a birodalmi terjeszkedés eszközeinek segítségével képes rendszeresen újrateremteni az Olcsó Természetet.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, előbb röviden vázolnunk kell a világrendszer-elemzés, illetve annak is egyik legjelentősebb képviselője, Giovanni Arrighi megállapításait a kapitalizmus történetéről. Eszerint a kapitalizmus főszabálya, miszerint adott értékből mindig több és több értéket kell teremteni és felhalmozni, mindig egy konkrét, országokból és birodalmakból álló (világ)rendszerben szerveződik meg. A kapitalista világrendszer ötszáz éves története azonban nem egy egységes, monolitikus egész: abban bő százévente ún. tőkefelhalmozási ciklusok váltották egymást.

Minden felhalmozási ciklusnak volt egy központi, hegemón hatalma, amely a tőkefelhalmozás adott ciklusát megszervezte: a kapitalizmus hajnalán az észak-olasz városállamok (elsősorban Genova) töltötték be a hegemón szerepét, őket a következő ciklusban Hollandia és a Németalföld, az azt követőben a Brit Birodalom követte, míg végül az Egyesült Államok került hegemón pozícióba. Ezek a szereplők határozták meg az adott ciklus kizsákmányolási és elsajátítási formáit: előbbi alatt például újszerű termékeket és munkaszervezési módszereket kell érteni, utóbbi alatt pedig azt, hogy a termeléshez pontosan milyen nyersanyagokat és energiaforrásokat használtak és hogyan jutottak ezekhez hozzá.

E felhalmozási ciklusok azonban idővel mindig kimerültek, azaz egy idő után már nem voltak képesek biztosítani az egyre nagyobb tőkefelhalmozást: egyrészt azért, mert a fokozódó versenynek köszönhetően a korábban újdonságnak számító termékek és vállalatok veszítettek versenyképességükből, másrészt pedig azért, mert az adott hegemón hatalom nem volt már képes biztosítani az Olcsó Természet megfelelően alacsony árát. Egy-egy ilyen felhalmozási ciklus végén azonban mindig megjelent egy új hatalom, amelyik tudományos-technológiai innovációk és gyarmati terjeszkedés segítségével képes volt visszaállítani a rendszer jövedelmezőségét.

De mégis hogyan lehet az Olcsó Természetet újrateremteni? Ezt Moore történeti példákkal világítja meg: a Holland Köztársaság elsődleges energiaforrása a fa volt, ehhez pedig Norvégia és a Baltikum kiterjedt erdeiből szerzett olcsó faanyagot. Ez a felhalmozási ciklus az 1760-as évekre kimerült, amikor is a Brit Birodalom a technikai találékonyság és a földrajzi jószerencse kombinációjának köszönhetően az egyre drágább fáról áttért az egyre olcsóbb széntüzelésre. Egy idő után az olcsó energia ezen formája is kimerülni látszott, amikor az Egyesült Államok a szénnél is olcsóbb kőolajra alapozva vált a kapitalista világrendszer hegemón hatalmává.

De ugyanez a folyamat zajlott az Olcsó Élelmiszer újrateremtésével is: a 19. század közepének növekvő élelmiszerárait az észak-amerikai kontinenst meghódító tőkeintenzív családi farmok segítségével sikerült letörni; ez a hullám azonban csupán a második világháború végéig tartott ki, amikor is az ismét felfelé kúszó élelmiszerárakat az ún. zöld forradalom segítségével szorították le újból. (Ennek keretén belül műtrágyák, növényvédő szerek és nemesített vetőmagok segítségével radikálisan átalakították a periféria, például India mezőgazdaságát, ami minden korábbinál olcsóbb élelmiszert eredményezett.)

Egy utolsó példával szemléltetve ezt a logikát: ugyanez történt az olcsó munkaerő újrateremtésével az 1980-as években.

A második világháborút követő növekedés részben azért torpant meg, mert a folyamatos bérnövekedésnek és a komoly szakszervezeti aktivitásnak köszönhetően jelentősen megdrágult az európai és amerikai munkaerő ára. Ezért az 1980-as évektől kezdve az ipari termelést a centrumországok elkezdték kiszervezni Mexikóba, Kínába és Kelet-Európába, így teremtve újra az Olcsó Munkát.

A sort még hosszan lehetne folytatni. A lényeg az, hogy a tőkefelhalmozáshoz olcsó erőforrásokra van szükség, ezeket pedig a rendszer egészen mostanáig képes volt mindig újrateremteni. Moore szerint tehát a kérdés napjainkban elsősorban az, hogy képes lehet-e a rendszer ismét megújulni és tudományos-technológiai innovációk, valamint földrajzi terjeszkedés segítségével újrateremteni a négy olcsó erőforrást?

Az egyre súlyosbodó klímakatasztrófa árnyékában ez első hallásra persze képtelenségnek tűnhet, ám a rendszer valamilyen torz formában való megújulása nincs teljesen kizárva. Ha körülnézünk a világpolitikában, akkor feltűnhetnek erre vonatkozó erőfeszítések: Mike Pompeo, az Egyesült Államok külügyminisztere néhány hónapja azt nyilatkozta, hogy az Északi-sark jégtakarójának elolvadása remek üzleti lehetőségeket rejt magában, hiszen ezáltal rengeteg nyersanyag válik könnyen hozzáférhetővé. De ebbe a mintába illeszkedik az óceánfenéken található nyersanyagok kitermeléséért folytatott aranyláz-szerű hajsza, Afrika összeszerelő üzemmé alakítása, vagy akár az űrutazás iránti vágy újbóli fellángolása (gondoljunk csak Elon Musk és Jeff Bezos űrgyarmatosító projektjeire, vagy Kína holdraszállással kapcsolatos terveire).

Az élet újratermelése a tőke újratermelése helyett

Jason Moore egyelőre viszonylag rövid, ám rendkívül tartalmas életműve elsősorban azért nagyon tanulságos, mert képes világos és átfogó módon magyarázni napjaink gazdasági és ökológiai válságát.

E keretben az ipari termelés áttelepítésáből fakadó társadalmi feszültségek, a klímaváltozás és az elsősorban a nőkre nehezedő gondoskodási válság nem különálló problémák, hanem egyazon rendszerválság különféle megnyilvánulásai: elvégre Moore szerint mindegyik a tőkefelhalmozást az Olcsó Természet egyre kevésbé sikeres elsajátításán keresztül megvalósító rendszer válságtünetei.

Ebből fakadóan az is világossá válik, hogy az ellenállás és az alternatívaépítés mely fajtái haszontalanok valójában. Felesleges például abban bízni, hogy majd valamilyen technológiai megoldás hozza el a megváltást, például hogy a benzines autókat elektromos autókra cseréljük, vagy hogy a kőolaj helyett napelemekre állunk állt. A rendszer ilyen „áthuzalozása” ugyanis megint csak nem kezd semmit azzal az alapvető ténnyel, amit Moore ír le, hogy a gazdaság jövedelmezőségének az előfeltétele a természet és az emberiség jelentős részének olcsó elsajátítása, ezt pedig nem oldják meg olyan tüneti kezelések, mint a műanyag zacskók betiltása, vagy az elektromos autók elterjedése.

Az elektromos autókat ugyanis ugyanúgy környezetszennyező gyárakban gyártják le, az akkumulátoraikhoz rengeteg nemesfémet kell kibányászni környezetterhelő módon, arról nem is beszélve, hogy a villanymotorok feltöltéséhez is rengeteg energiát kell előállítani. Más szóval, ha az összes benzines autót elektromosra cserélnénk holnap, az nem oldaná meg a problémát. Ezek a technológiai intézkedések legfeljebb csak időben vagy térben kicsit eltolják a problémát, de valójában nem oldják meg azt.

Érdemi válaszokhoz a gazdaság, a társadalom és a mindennapi élet alapvető újragondolására és újraszervezésére van szükség. Hogy ezt pontosan hogy is kell megcsinálni, arra Jason W. Moore írásaiban nem tér ki.

Ezt magunknak kell kitalálnunk és kikísérleteznünk, többek közt az általa tett megállapításokból tanulva.

De hogy ennél egy kicsit több konkrétumról is szó essen a megoldásokkal kapcsolatban: a Jason Moore egyik tanulmányát is magyarra fordító Fordulat folyóirat 2020 áprilisában megjelenő tematikus száma egy sor olyan politikai és mozgalmi kezdeményezést mutat majd be, melyek a tőke újratermelése helyett az élet újratermelését tűzték ki célul. Azt reméljük, hogy ezek a fent kifejtett elméleti keretet gyakorlatba átültető példák sokakat inspirálnak majd a cselekvésre.

Címfotó: edgeeffects.net, CC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.