Miért van ilyen kevés magasan képzett roma? Ezt a kérdést, vagy ennek a különböző változatait szinte minden rendszerváltás utáni kormány és politikai párt feltette. A kormányok – nagy egyetértésben a kutatókkal és a civil szervezetekkel – rájöttek, hogy a „romák jövőjének záloga az oktatásban rejlik”.

Kóczé Angéla

Ha a szociálpolitika felől közelítjük meg ezt a problémát, akkor meg kell vizsgálni, hogy melyek azok a jóléti ellátórendszeren keresztül nyújtott ellátások, amelyek a hátrányos helyzetű, rasszizált romák hátrányait csökkentik. Általában három jóléti ellátórendszert különböztetünk meg: az állami (a központi és a helyi) jóléti rendszert, a vállalatok jóléti ellátásait, továbbá magán-, egyesületi és egyházi adományokat. Ugyanakkor kizárólag az állami jóléti elosztástól követelhető a strukturális egyenlőtlenségek csökkentése, amely univerzális ellátások helyett inkább társadalombiztosítási és szelektív ellátásokkal fedi le a hátrányos helyzetűek szükségleteinek töredékét. Az univerzális ellátások, mindenkinek alanyi jogon járó juttatások, ilyen például a családi pótlék és a gyermekgondozási segély, a gyes. Ezek az ellátások is csak akkor hatékonyak, ha elég támogatást nyújtanak, és az értéküket is megőrzik (ezért minden évben az árakhoz indexált összeget kell biztosítani). Magyarországon 2008 óta megszűnt a családi pótlék és minden más ellátás indexálása, ami a nyugdíjminimumhoz volt kötve. A társadalombiztosítási ellátások munkaviszonyhoz és az azzal járó járulékfizetéshez kapcsolódnak, a szelektív ellátásokat rászorultsági ellátásoknak is hívják.  Ezek mindig valamilyen feltételhez kötöttek.

A jóléti újraelosztás piaci hasznosításának történetében, az egyre szűkülő segélyezési rendszerről szóló vitákban három markáns megközelítést lehet különböztetni. Az első eleve tagadja segélyezés létjogosultságát, a második elfogadja a rászorultsági elv létjogosultságát, a harmadik álláspont képviselői pedig szegénységpolitika-ellenesek, amely sokszor összekapcsolódik a nyílt és rejtett romaellenességgel – annak ellenére, hogy  mára a szociális szakma képviselői közt konszenzus alakult ki abban, hogyszükség van egy jól működő szociálpolitikai rendszerre, amelynek alapja az emberi jogok és az emberi méltóság tisztelete, a mindenki számára elérhető szociális biztonság, az esélyegyenlőség, a legrosszabb helyzetűek befogadása, a generációkon átörökített hátrányok ördögi körének megszakítása és a hátrányos megkülönböztetés minden formájának tilalma”.

A romák hátrányos helyzete, esélyenlőtlensége szorosan összekapcsolódik a rendszerváltás után drasztikusan megnyirbált és átszabott szociálpolitikai és jóléti ellátórendszerrel, amely az elmúlt két és fél évtizedben egyre kisebb, szelektívebb és diszkriminatívabb lett.

E jóléti forrásokra inkább az jellemző, hogy alultervezettek, hiányoznak a közpolitikai prioritások, nem működnek megfelelően a minőségi szolgáltatást és a társadalmi mobilitást biztosító intézmények (oktatás, egészségügy, munkaerő-piaci ellátórendszer), noha a hozzáférés ezekhez jelentősen csökkentené a romák tartós kirekesztettségét. Amikor a romák generációkon keresztül átörökített, összetett strukturális egyenlőtlenségeit elemezzük, érdemes megnézni a szakirodalom azon részét, amelyik a csoportok közötti (rasszizált) viszonyok és a jóléti ellátások összefüggéseinek változatosságát vizsgálja. Nagyon érdekes ebből a szempontból Janky Béla kutatása, aki a kortárs észak-amerikai kultúraelméleteken keresztül elemzi és modellezi a tartós mélyszegénységben élő csoportok kultúrája és életlehetőségei közötti viszonyt. Janky amellett érvel, hogy Magyarországon a „közéleti vitákban és a tudományos diskurzusok egy részében a kulturális jelenségeket jellemzően túl szűken értelmezik, aminek súlyos társadalompolitikai következményei voltak, vannak és lehetnek”.

Felvonulás a Roma Büszkeség Napján. Keresik a felfelé vezető utat
Fotó: Roma Pride

Ezek a dominánsan kulturalista megközelítések az újratermelődő szegénységet, Janky szerint, azzal magyarázzák, hogy a „hátrányos helyzetű kisebbség értékrendszere régre visszanyúló történeti okokból nem kompatibilis a modern piacgazdaságokban sikerre vezető viselkedésmintákkal, és/vagy a modern polgári társadalmak együttműködést szabályozó normáival”. Janky Béla kifejti, hogy ezek a kulturalista megközelítések egy etnikai csoporttal szemben „jellemzően a kapitalista munkaetika, valamint az önfegyelem és a tervezés képességének hiányát, az erőszakra és általában a bűnözésre való hajlandóságot, a formális tanulásra képtelenséget, továbbá a szülői felelőtlenséget és esetleg a megbízhatatlanságot szokták emlegetni”. E nagyon erős hit szemléltetésére Martin Glines Why Americans Hate Welfare: Race, Media, and the Politics of Anti-Poverty (1999) című könyvét használja fel. Ebben Glines megmutatja, hogy a faj nem biológiai, hanem politikai és társadalmi konstrukció, és hogy az ennek kapcsán megnyilvánuló rasszizálás, sztereotipizálás és hierarchizálás hogyan hatja át és torzítja az Egyesült Államok szegényekkel kapcsolatos politikáját a médiában, a közpolitikákban és az emberek hamis észlelésében.

Hasonló szűken értelmezett kulturalista szemlélet jelenik meg a romákkal kapcsolatban is – gyakran találkozni ezekkel a különböző médiumokban, sőt egyes elemeit a tudományos és politikai diskurzus is átveszi. Janky gondosan elemzi a kulturalista álláspontot hangoztatók társadalompolitikai következtetéseit, amelynek legfontosabb eleme a cigányok morális és kulturális értékrendjének elutasítása. Eszerint

„a generációkon átívelő átkot megtörő, a családból hozott hagyományokkal” leghatékonyabban egy paternalista értékrendszeren alapuló politika tud megküzdeni, ami a fiatalokat átneveli és „jó útra tereli”.

Sokszor lehet hallani azokat a kulturalista megközelítéseket, hogy „a romáknál nem érték a tudás, s ezért a gyerekeiket nem is támogatják, hogy iskolába járjanak és megfelelően teljesítsenek”. Ez a feltételezés nem veszi figyelembe sem azt a társadalmi közeget, amelyben a gyerekeknek teljesíteni kell, sem a roma családok szociális és gazdasági státuszát, ami meghatározza és alakítja a gyerek iskolai sikerességét, hanem kizárólag kulturalista érvekkel magyarázza a roma gyerekek sikertelenséget. Továbbá vannak olyan tanárok, szakemberek, akik éppen ezzel a feltételezéssel igazolják a saját be nem avatkozásaikat.

Ezeket a kulturalista megközelítéseket cáfolják a strukturalista magyarázatok, amelyek Janky Béla szerint azt hangsúlyozzák, hogy a gazdasággal összefüggő tevékenységek esetében a strukturális korlátok és lehetőségek egyformán befolyásolják a különböző etnikai és kulturális hátterű emberek viselkedését.

A viselkedési különbségek mögött eszerint a mindenki számára vágyott erőforrásokhoz való hozzáférés különbségei, valamint a döntési lehetőségek interetnikus eltérései húzódnak meg.

Janky a strukturalista álláspontokat is bemutatva a következő feltevéseket emeli ki:

  • Az emberek értékeit a különböző strukturális feltételek és hatások határozzák meg.
  • A viselkedési minták a strukturális feltételek és lehetőségek alakítják. Tehát egy roma és egy nem-roma gyerek iskolai eredményességének eltérését a különböző erőforrásokhoz való hozzáférést határozza meg. A romák többségében inkább rosszabb anyagi helyzetű és sokkal kevesebb kulturális tőkével rendelkező családokból érkeznek, mint a többségében jól teljesítő nem roma középosztálybeli gyerek. Továbbá a roma gyerekek iskolai sikerességét az iskola elhelyezkedése és státusza is b nehezebb egy hátrányos helyzetű szegregált iskolából egyetemre bejutni, mint egy tagozatos, magasan képzett tanárokkal rendelkező központi helyen lévő iskolából.
  • Továbbá a „generációkon átívelő viselkedési” mintázatok amelyeket, a családon és kisebb közösségen belüli felhalmozott materiális és szimbolikus javak határoznak meg.

Janky Béla javaslata szerint a kultúrát sokkal szélesebben kell értelmezni a mélyszegénység újratermelődésének folyamatába, amit a strukturalista megközelítéseknek is figyelembe kell venni. Szerinte a „kulturális hatások elismerése […] nem jelenti sem a társadalmi folyamatok áldozatainak hibáztatását, sem a társadalompolitikai erőfeszítések lehetőségeivel szembeni szkepszist, továbbá nem következik belőle, hogy a kultúra szerepét elismerő társadalompolitikusnak a mélyszegénységben élők viselkedésének és gondolkodásának változását vagy változtatását kellene várnia/elvárnia”.

Janky gondolatmentét azzal egészíteném ki, hogy a „szélesen értelmezett kultúra” megértéséhez figyelembe kell venni a nyíltan és rejtetten előítéletes és elnyomó társadalmi közeget, amiben a romáknak teljesíteni kell vagy éppen ellenállást tanúsítani.

Mindez segítséget adhat ahhoz, hogy megértsük: az újraelosztással és a jóléti szolgáltatások drasztikus csökkentésével nemcsak a szisztematikus neoliberális államtalanítás befolyásolhat, hanem az ezzel, akár szorosan összekapcsolódó vélekedéseket és preferenciákat befolyásoló romákkal szembeni előítéletek. A rendszerváltás óta elmúlt több mint két és fél évtizedben az állam újraelosztó szerepe jelentősen csökkent, a romák társadalmi életesélyei romlottak, a romák és a nem romák közötti térbeli és társadalmi távolságok tovább nőttek. A romák jövedelmi szegénysége jóval nagyobb mértékben romlott, mint a nem roma lakosság jövedelmi szegénysége. A KSH adatai alapján 1992 és 2014 között a teljes népesség szegénységi aránya 12-ről 17 százalékra, a roma háztartások szegénységi rátája 53-ról 69 százalékra emelkedett. 2013-ban a cigány gyerekek (0-17 évesek) közel 70 százaléka élt jövedelmi szegénységben és súlyos anyagi nélkülözésben, a nem roma gyermekek körében 20, illetve 28 százalék ez az arány. Több elemző is úgy véli, hogy a romák leszakadásának és kirekesztettségének egyik legfontosabb oka a nagyon alacsony iskolai végzettség. A Népszámlálás 2011-es adatai alapján a 15 évesnél idősebb romák 58 százaléka legfeljebb általános iskolát végzett, további negyedük-ötödük (23% százalékuk) viszont nem fejezte be a 8 általánost, azaz a roma népesség négyötöde (79 százaléka) legfeljebb alapfokú végzettségű, 5 százalékának van érettségije, és csupán 1 százalékuknak van diplomája. A nők körében ennél még rosszabb a helyzet: 27 százalékuk nem fejezte be az általános iskolát, szemben a férfiak 19 százalékával, míg a legfeljebb 8 osztályt végzettek, illetve a szakmunkás végzettséggel rendelkezők körében 3, illetve 7 százalékponttal maradnak el a férfiaktól.

E strukturális hátrányból keveseknek adatik meg, hogy részt vegyenek a pályázati rendszerben működő programokban, amelyeket az Európai Unió strukturális és kohéziós alapjaiból, illetve más magán-, egyesületi és egyházi jólléti ellátásokból/adományokból finanszírozott oktatási programokban.  Az olyan programokban, mint amilyenek például az ösztöndíj- és tanodaprogramok vagy az Európai Uniós forrásokból támogatott roma szakkollégiumi rendszer, ahol a felsőoktatásban tanuló roma fiatalok szakmai támogatása mellett „segítik a cigány kultúra elmélyítését és keresztény erkölcsi” értékek elsajátítását.

Ezek nagyon fontos kezdeményezések, ugyanakkor az államot felmentik a minőségi és mindenki számára hozzáférhető jóléti szolgáltatás rendszerszintű kiterjesztése alól.

Szinte minden oktatáskutató és oktatási szakember egyetért abban, hogy a hátrányos helyzetű roma származású gyerekek esélyegyenlőségének, iskolai sikerességének megteremtéséhez a lehető legjobb minőségű oktatás, a modern technológiáknak megfelelő készségek legmagasabb szintű elsajátítása szükséges. Kutatások azt igazolják, hogy az általános iskolát végzett magyar diákok eredményeit leginkább családjuk szociális és gazdasági helyzete, illetve az határozza meg, hogy az ország, illetve az adott település mely részén jártak iskolába. A Janky Béla által vázolt megközelítés alapján a mélyszegénység generációs újratermelődésénél figyelembe kell venni az interetnikus rasszizált viszonyokat is, ahol a romák előrejutását nemcsak a szociális és a gazdasági helyzet határozza meg, hanem az ezekkel összekapcsolódó romák és nem romák között kialakult rasszizált viszonyrendszer is.

Az oktatási rendszer – amely arra lenne hivatott, hogy lehetőséget teremtsen a felemelkedésre azoknak, akiknek ez az egyedüli kitörési esélyük a generációk óta öröklődő mélyszegénység miatti kirekesztettségből – az esélyteremtés helyett ma inkább a hátrányok és a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődését végzi.

Miért van ilyen kevés magasan képzett roma? A válasz nem annyira triviális, mint ahogy gondolnánk. A jóléti elosztások és szolgáltatások hiánya tovább rontja azoknak a gyerekeknek az iskolai esélyeit és társadalmi mobilizációját, akik jövedelmi szegénységben és anyagi nélkülözésben élő családokban élnek. A közös jóléti intézmények és szolgáltatások hiánya tovább mélyíti a romák és nem romák egymás iránt táplált félelemeit, és olyan viselkedési mintákat és attitűdöket alakít ki, amely aláássa az együttműködést és szolidaritást. Mindemellett a kirekesztődést és leszakadást tovább erősítik a romákkal szembeni előítéletek. Ezek nem csupán attitűdök, hanem a társadalomban nyíltan és rejtetten jelenlévő kirekesztő mechanizmusok és struktúrák, amelyek gátolják a romák iskolai előmenetelét.  Amíg ezek a társadalmi és gazdasági meghatározottságok nem változnak, addig nagy valószínűséggel a romák kis töredékének lesz csak egyetemi végzettsége. Természetesen vannak kivételek, váratlan karrierutak. Magasan képzett „sikeres” romának lenni ma Magyarországon ugyanakkor nemcsak büszkeség, hanem sokkal inkább fájdalmas kötéltánc a szakadék felett.

Címkép forrása: Roma Pride – Roma Büszkeség Napja, via Népszava

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.