Az igazságosság értéke a baloldal egyik sarokköve. Arról azonban, hogy mit tartunk igazságosnak, és hogyan kerülhetnénk közelebb egy igazságos világhoz, eltérnek az álláspontok. Az ezekkel kapcsolatos viták a nők és férfiak egyenlőségéért folyó küzdelemben is megjelennek. Nancy Fraser amerikai filozófus szerint a „perspektivikus dualizmus” lehet a megoldás. Vajon mire gondol?

Kováts Eszter

Annak, hogy pontosan mely ügyekért küzdünk és hogyan, nagyon sok előfeltétele van. Ha erről nem gondolkodunk tudatosan, akkor nyelvezetünk és céljaink jó eséllyel tükrözik az aktuálisan uralkodó főáramú felfogást, akár akaratlanul is – állítja Nancy Fraser, amerikai filozófus. Az igazságosságért küzdő mozgalmaknál az elismerés kivívása vált a legfőbb céllá, számos írásában Fraser ennek következményeit és lehetséges alternatíváit elemzi. Az ő klasszikus és közelmúltbeli meglátásai itt Magyarországon is arra invitálnak, hogy

gondolkodjunk el azon, pontosan miért és hogyan küzdünk, amikor a nemek közötti igazságosságért küzdünk.

Nők és férfiak egyenlősége – kulturális és emberi jogi törekvés?

Az Európában tartott választások előtt rendre az alábbi ábrával találkozunk. Az elemzők e koordinátarendszerben igyekeznek a versengő pártok értékspektrumát elhelyezni. Kalkulátorok is találhatók az interneten, ahol válaszaink alapján megnézhetjük saját politikai attitűdünket e két tengely mentén. A vízszintes jobboldali-baloldali tengely a gazdasági kérdéseket, a kívánt állami szerepvállalás mértékével kapcsolatos álláspontokat írja le. A függőleges tengelyen pedig a kulturális kérdések találhatók konzervatív-liberális (tekintélyelvű-szabadságelvű) felosztásban. Ez alá az emberi jogokkal és a különböző kisebbségek jogaival kapcsolatos álláspontok tartoznak, azt is sugallva, mintha lenne egy, az elnyomástól a szabadságig ívelő spektrum, és a minél több felvilágosultság és nyitottság a minél több emberi jog elismerése felé vinne. Ez a koordinátarendszeres, kéttengelyes megközelítés a nemek egyenlősége kérdését is a függőleges tengelyen helyezi el, mint egy értékskálán: több vagy kevesebb elköteleződés az egyenlő jogok mellett, több vagy kevesebb elismerése annak, hogy nők és férfiak ugyanolyan értékűek.

Az alábbiakban Nancy Fraser néhány írásának segítségével röviden azt elemzem, hogy ez a megközelítés – ami nagyon elterjedt a mi régiónkban is – azzal, hogy leválasztja a gazdasági tengelyről a nemek egyenlőségének kérdéseit, hogyan járul hozzá ahhoz a félrevivő és hiszterizáló kultúrharcos retorikához, amely progresszívek kontra konzervatívok értékharcának állítja be ezeket az égetően fontos igazságossági kérdéseket.

Újraelosztás és elismerés

Az igazságosság e két kulcsfogalmának meghatározásával kezdem. Az újraelosztás fogalmát Fraser nem szakpolitikai értelemben érti (tehát hogy mondjuk egykulcsos vagy progresszív jövedelemadót részesítenénk-e előnyben), hanem ezzel fogalmazza meg azt a szocioökonómiai igazságtalanságot, amely a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében gyökerezik. Magyarra talán pontosabb elosztásnak fordítani. Az effajta elosztási igazságtalanságra példa a kizsákmányolás (a munka eredményének a mások hasznára történő hasznosulása), a gazdasági marginalizálás (rossz munkakörülmények, alulfizetett munkák, vagy épp kiszoríttatás a jövedelemtermelő tevékenységek szférájából) és a depriváció (a megfelelő, emberhez méltó élethez szükséges életszínvonal hiánya).

Az igazságtalanság másik felfogása, amit elismerési kérdéseknek nevez a vonatkozó irodalom, a kulturális vagy szimbolikus igazságtalanságra összpontosít. Ezek a társadalmi reprezentáció, az értelmezés és a kommunikáció általános mintáiban gyökereznek.

Fraser a nemek egyenlőségének kérdéseit olyanoknak tekinti, amelyek egyszerre elismerési és elosztási kérdések, vagyis az igazságtalanság okai egyidejűleg keresendők a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében és a kultúrában.

A társadalmi nem (gender) a politikai gazdaság egyik meghatározó elve. A nők és férfiak közötti társadalmi viszonyok meghatározóak a fizetett termelő és a nem-fizetett újratermelő (házimunka, gondoskodás) közti megkülönböztetésben. Másrészt a jövedelmező munkákban is elkülönülnek a jobban fizetett (férfiak által dominált) szektorok az alulfizetettektől (a nők olyan, sokszor „természetesnek” tartott szerepeihez kapcsolódó munkákat végeznek, mint amilyen például a bölcsődei dolgozó, aki, halljuk néha, „egész nap csak játszik”). A politikai-gazdasági struktúra folyamatosan újratermeli ezt az egyenlőtlenséget.

A társadalmi nem azonban a kulturális-értékelésbeli megkülönböztetés fontos szempontja is. Ide azok a társadalmi gyakorlatok tartoznak, amelyek a férfiak felsőbb- és a nők alsóbbrendűségének gondolatában gyökereznek, és azt termelik újra. Ilyenek a szexuális zaklatás és erőszak, a női mivolthoz kötődő lekezelő bánásmód a mindennapi életben, a nők tárgyiasító ábrázolása a médiában, a nők kiszorítása a nyilvános szférából és döntéshozó testületekből, vagy a nőiesnek tartott tulajdonságok negatív értelmezése. Ezeket nem lehet pusztán a politikai-gazdasági rend termékeinek tekinteni és annak igazságosabbá tételével orvosolni.

Fraser megállapítja – igazából egész igazságosságra vonatkozó munkássága ebből indul ki −, hogy ezzel kapcsolatban a 20. század végére változás következett be: az elismerésért folytatott küzdelmek váltak a politikai konfliktus paradigmatikus formáivá. Ezt már 1995-ben is kritikusan szemlélte, és kereste, hogyan békíthetők össze a különböző – céljaikban néha egymásnak ellentmondó – küzdelmek.

Elismerés igen, identitáspolitika és pszichologizálás nem

Fraser elutasítja, hogy egyenlőségjelet tegyünk identitáspolitika és elismerési politika közé. Az aktuális angolszász, és Európába és Magyarországra is begyűrűző viták tükrében fontos ezt a különbségtételt megtenni (sőt prófétainak tűnnek Fraser 2000-es és 2003-as meglátásai). Négy fő okot említ. Egyrészt mert az identitáspolitika a csoportspecifikum megerősítésére korlátozza az elismerési kérdést, ezzel a szeparatizmust erősítve (tehát hogy például a meleg embereknek a fő ügye a meleg identitásuk elismertetésével kapcsolatos politika volna). Másrészt nehezen megragadhatóvá teszi azt, hogy emberek egyszerre több csoportnak tagjai, sőt, identitásuk sokkal komplexebb annál, mint ami ezekkel a csoportidentitásokkal leírható volna (vagyis rajtuk az se segít, ha ezeket összeadogatjuk, mondjuk fehér+nő+leszbikus). Harmadrészt zárójelbe teszi az el nem ismert csoportokkal (pl. nők, melegek, feketék) szembeni igazságtalanságok elosztási igazságtalanságokból fakadó okait. És végül, negyedszer: homogenizálja e csoportokat és elfedi az azokon belüli (hatalmi) küzdelmeket (fel lehet-e kelni mondjuk egy kisebbségi csoporton belül az ellen, ha ott a nőket alsóbbrendűnek tekintik, vagy pedig ez a csoportidentitást és csoportcélt ássa alá?).

Fraser elutasítja azt is, hogy az egyéni pszichéből vezessük le az elismerés igazolását. Ennek is számos gyakorlati tétje van. Az olyan, hasonló témákkal foglalkozó szerzők, mint Charles Taylor és Axel Honneth ugyanis úgy ragadják meg az elismerés kérdését, hogy az emberi integritás más emberek egyetértéséből és elismeréséből táplálkozik. Vagyis azért van szükség az elismerésre, hogy ne sérüljön az egyén énképe, teljes értékű, a társadalomnak a többiekkel egyenrangú tagjaként tekinthessen önmagára. Egy olyan társadalom például, amely alacsonyabb rendűként tekint a nőkre, sérült egyéneket fog eredményezni, és ez igazságtalan. Fraser ezzel szemben azt állítja, hogy nem helyes a pszichére koncentrálni. Egyrészt mert kitett egy empirikus cáfolatnak (ha valakinek az önképe nem sérül tőle, akkor a többiek is elérhetnék ezt külső asszisztálás nélkül). Másrészt mert ezzel bármilyen egyéni érzet igazságossági követelés alapja lehetne, például ha rasszisták azt állítják, hogy nekik az önértékelésüket sérti (és tényleg sértheti), ha a más bőrszínűek ugyanolyan jogokat kapnak. Harmadrészt eltéríti a fókuszt a társadalmi struktúrákról és intézményekről, amelyek az elismeréssel kapcsolatos igazságtalanságokat létrehozzák és fenntartják.

Az identitáspolitikai és a pszichológiai megalapozás helyett Fraser azt javasolja, hogy úgy gondolkodjunk erről a kérdésről, mint az alárendeltség intézményesített viszonyáról. Az igazságtalanság nem az egyének önértékelésének szintjén lényeges, hanem mert e kulturális értékek intézményes mintái emberek egész csoportjait elzárják azon lehetőségtől, hogy a társadalmi interakcióban teljes értékű partnerekként vegyenek részt.

Vagyis az elismerés hiánya nem tiszteletlen attitűdökben, hanem társadalmi intézményekben jelenik meg, ezért ezek szintjén kell a változást is keresni.

Ez a meglátás is nagyon aktuális, amikor az itthoni aktivista közegben is egyre divatosabb az a nézet, hogy kinek-kinek egy adott csoportban elfoglalt privilegizált pozíciója határozza meg egyedül, hogy mit gondol, és hogy megszólalhat-e egy adott ügyben: mintha az érintettség felülírna bármilyen más szempontot. Tehát hogy például férfi vagyok-e vagy nő, heteroszexuális vagy homoszexuális, roma vagy nem roma, abból lehetne a vélt álláspontomra következtetni. Sőt, ha a privilegizált pozíciót foglalom el ebben az Excel-táblázatban, akkor a megszólalásom eleve gyanakvással tekintendő. Ahogy ezt másutt kifejtettem: a privilégiumokkal mint rendszerszintű kérdésekkel kapcsolatos reflexió leegyszerűsödik arra, hogy ki-ki ellenőrizze, hány pontja van ebben az elnyomásversenyben. A felelősség egyénivé válik: te változtasd meg a viselkedésedet, mert ha még 30 vagy 3000 ember megváltoztatja, akkor attól fog megváltozni a világ! A figyelem így a struktúrák helyett az egyénekre fókuszál.

Se ökonomizmus, se kulturalizmus, se összeadogatás

Trump megválasztása után végeérhetetlenül születtek a baloldali felhívások: a baloldalnak végre vissza kell térnie az igazán fontos kérdésekhez, a gazdasági egyenlőtlenségek elleni küzdelemhez. Ez olykor kiegészült azzal is, hogy a baloldal ne foglalkozzon olyan marginális kulturális kérdésekkel, mint amilyen a feminizmus, a rasszizmus vagy melegek jogainak képviselete. Az ígéret szerint, ha a gazdasági egyenlőtlenségeket felszámoltuk, akkor minden más egyenlőtlenség is eltűnik. Ezt az attitűdöt Fraser ökonomizmusnak hívja és – helyesen – elhibázottnak tartja.

De elutasítja a másik végletet is, amelyet például évtizedes vitapartnere, a német Axel Honneth testesít meg számára: a kulturalizmust. Ez a megközelítés azt állítja, hogy a gazdasági egyenlőtlenségeket vagy meghaladtuk már, vagy ha mégsem, akkor azok valójában kulturális el-nem-ismerésekre vezethetők vissza. Fraser egész elméletének kiindulópontja a kulturális keretezés túlburjánzásának kritikája. Így amikor a feministák az ún. „testszégyenítés” (body shaming, testalkat miatti megszégyenítés) jelenségével foglalkoznak, vagy amikor politikusok a nők helyzetének javítására a szimbolikus térben tesznek javaslatokat (például hogy legyen végre nő a forinton; vagy tiltsuk be a szexista reklámokat), akkor vagy egy az egyben elhanyagolják az újraelosztás szféráját, vagy leválasztják róla az elismerési kérdéseket.

Nő és férfi: meg kell haladni a hamis szembeállításokat!

Fraser a harmadik megoldást is elutasítja: azt, hogy gazdasági és kulturális kérdésekkel is kellene foglalkozni. Ezt az összeadogatást szubsztanciális dualizmusnak nevezi, és azért tartja tévesnek, mert ez abból indul ki, hogy a két terület igazságtalanságai lényegüket tekintve elkülönülnek. Tehát ha a munkaerőpiac struktúrájára nézünk, akkor az elosztási kérdés volna, ha pedig − mondjuk – a nők tárgyiasító médiareprezentációjára, akkor elismerési problémával állnánk szemben.

És/vagy helyett összefüggések

E három helyett (vagy egyik, vagy másik, vagy a kettő összeadva) ő a perspektivikus dualizmust javasolja:

annak belátását, hogy az igazságossági kérdéseket összefüggéseikben kell vizsgálni, mert a látszólag pusztán gazdasági kérdéseknek is vannak kulturális vonatkozásai és fordítva.

Vegyünk egy példát! Van ugye az a jogos törekvés, hogy a férfiak vegyék ki jobban részüket az otthoni feladatokból, a házimunkából, a gondoskodásból. Hogy ez milyen nehézségekbe ütközik, jobban megérthetjük, ha túllátunk a kulturális kereten (azokon az attitűdökön, amelyek leértékelik ezeket a feladatokat): A nők jellemzően más, alulfizetettebb szektorokban dolgoznak, sőt gondoskodási feladataik miatt kevésbé jutnak feljebb a ranglétrán. Emiatt jellemző, hogy – ha heteroszexuális párkapcsolatban élnek – partnerük jó eséllyel többet keres náluk. Sőt a munkáltató a versenyképesség kívánalma miatt csak korlátot lát abban, hogy a férfiak is élhetnek a gyeddel, gyessel, ezért igyekszik ellene hatni. Ráadásul a „jó munkavállaló” ethosza az a megbízhatóan mindig rendelkezésre álló, gondoskodási feladatokkal nem bíró (nincs beteg gyerek, nincs idős szülő) emberé (akiről mások közben gondoskodnak). Mindennek fényében hiába ostorozzuk a férfiakat a több otthoni szerepvállalásra, a nőket pedig a magukat háttérbe szorító szocializációjuk tudatos felülírására. Ezen a szinten nem kezelhető a probléma, nem fogunk a nemek közti igazságossághoz közelebb kerülni. Együtt kell tehát látni, ahogyan az elosztási és az elismerési kérdések összekapcsolódnak, ezért nem lehet őket pusztán kulturális kérdésként láttatni, és a változást az egyének attitűdváltozásának szintjétől várni.

Fraser amellett érvel, hogy a kultúra és a gazdaság szférája e tekintetben nem választhatók el egymástól: a piac például támaszkodik azokra a kulturális mintákra, amelyek fenntartják bizonyos társadalmi csoportok (például a nők) alávetettségét.

A pornóipar okozta károkat vagy a puncs.hu piaci modelljét nem magyarázhatjuk meg pusztán a nők megvetésének kulturális mintázataival. A gazdasági trendek szerepe is nyilvánvaló, amelyben adottság az, hogy a felsőoktatásban való részvétel költségeiből az állam kivonul, és a lányoknak ezt az alternatívát kínálják egy az Egyesült Államokból importált modell keretében.

És fordítva. A nemek közti bérkülönbséget sem tudjuk felszámolni, amíg azok a kulturális minták nem változnak, amelyek a nőkhöz rendelt tevékenységeket (például a gondoskodást) értéktelenebbként tüntetik fel.

Az emberi jogi megközelítés – Nem kidobni, hanem a gazdasági kérdésekkel összefüggésben látni

A fentiekből belátható, hogy nem kecsegtet a jövőben sok sikerrel és tömegtámogatással, ha a nők helyzetét pusztán emberi jogi kérdésnek tekintjük. Természetesen nem azt állítom, hogy ki kellene dobni őket. Mellettük kiállni különösen fontos, amikor a kormányzat mozgósítási stratégiájának aktuális bűnbakjai az emberi jogi szervezetek (lásd a Soros-tervről szóló nemzeti konzultáció ötödik kérdését). De ez önmagában nem elegendő. Ahogy az sem, hogy „foglalkozzunk a szegény nők számára fontos ügyekkel is” (az összeadogatás szellemében).

Ahogyan ezt másutt már hosszabban kifejtettem: miközben a második világháború tapasztalatai szülték az emberi jogok koncepcióját, és a nők egyenlőségével kapcsolatos törekvések is ebbe illeszkedtek bele (számos tekintetben komoly előrelépést hozva, például a nők elleni erőszakkal kapcsolatban), látható, hogy ez a megközelítés korántsem felel mindenre, nem lehet kizárólagos megközelítés.

Az emberi jogi paradigma az egyéni jogokra fókuszál, a gazdaságot egy tőle elkülönült, független társadalmi alrendszernek tekinti, nők és férfiak egyenlőségét pedig a kulturális tengelyen helyezi el, leválasztva a politikai-gazdasági összefüggésekről.

Ráadásul egyre több dolog kerül be az emberi jogi ernyő alá – és amint ez megtörténik, onnantól az adott jelenség morálisan megkérdőjelezhetetlen lesz, különben jön a reductio ad hitlerum. Erre jó példa a „szexmunka”–„prostitúció” vita. A szexmunka-megközelítés szerint a prostitúció ugyanolyan bérmunka, mint minden más munka; ez a megközelítés a prostitúció jelenségét leválasztja arról a gazdasági kizsákmányolásról és a kényszerhelyzetek azon tömegéről, amelyekbe ágyazódik. E szerint az lenne a baj, hogy stigmatizálva van ez a tevékenység, és az igazságosságért folytatott harc célja e stigma felszámolása. Ezzel szemben az abolicionista megközelítés a női test gazdasági kizsákmányolásaként tekint a prostitúcióra, ezért a felszámolására törekszik. A szexmunka-álláspont egyre gyakrabban az emberi jogokra hivatkozva próbálja elhallgattatni (illegitim, kirekesztő pozíciónak beállítani) az abolicionista álláspontot.

Egy másik példa: ahogyan a technológia fejlődése összekapcsolódik a gazdasági erőforrásokkal rendelkezők érdekeivel, úgy lesz a legkiszolgáltatottabb nők teste a „gyerekhez való jogra” való hivatkozással béranyaság keretében kizsákmányolható jómódú hetero- vagy homoszexuális párok által. És aki ezt a jelenséget bírálja, az azt a vádat kapja, hogy nem ismeri el (mondjuk) a melegek emberi jogait, sőt a jobboldal szekerét tolja.

Konklúzió: Hamis szembeállítások meghaladása

Fraser egy tavaly év eleji cikkében, de egy közelmúltbeli interjúban is amellett áll ki, hogy meg kell haladni a hamis szembeállításokat. Ő ezt „reakciós populizmus” és „progresszív neoliberalizmus” hamis dilemmájának nevezi. A nőjogokkal kapcsolatban erről mi is többen írtunk, például itt és itt. A kapitalista világgazdaságba visszaintegrálódó kelet-közép-európai régió 90-es évekbeli politikai tagolódását Gagyi Ágnes „antidemokratikus populizmus” és „demokratikus antipopulizmus” hamis szembeállításaként fogalmazta meg. Csurka István híres dolgozatának néhány hónappal ezelőtti 25. évfordulója kapcsán hasonlóan írt Pap Szilárd István.

A listát hosszan lehetne folytatni, a lényeg: ez nem új gondolat, és nem arról szól, hogy aki ezt állítja, az felette állna az értékvitáknak. Arról van szó, hogy a kérdés kulturális értékvitára szűkítése elfedi azokat a tágabb gazdasági és politikai folyamatokat, amelyekbe ezek ágyazódnak. Nem két tábor van, nem progresszívak és konzervatívok, nyitott és zárt gondolkodásúak, szabadság- és autoritáspártiak, toleránsak és elnyomók, rasszisták és antirasszisták, populisták és demokraták – és még csak nem is egy spektrum.

Addig – és ez Fraser fő üzenete számomra –, amíg az elismerési kérdéseket nem látjuk a gazdasági igazságosság dimenziójával összefüggésben, mi is tevékenyen hozzájárulunk a kultúrharcos retorika táplálásához, és nem tudunk hatékony alternatívát kínálni a jobboldali hegemóniára.

Felhasznált irodalom
Fraser, Nancy (2008 [1995]): Az újraelosztástól az elismerésig? Az igazságosság dilemmái a poszt-szocializmus korában. In Kende Anna – Vajda Róza (szerk.): Rasszizmus a tudományban. Budapest: Napvilág, 2008. 337–387.
Fraser, Nancy (2000): Rethinking Recognition. New Left Review, No. 3.: 107–120. Fraser, Nancy – Honneth, Axel (2003): Redistribution or Recognition? A Political-Philosophical Exchange. London: Verso.
Fraser, Nancy (2017): The End of Progressive Neoliberalism. Dissent, 2017. január 2.
Fraser, Nancy – Llaguno, Tatiana (2017): A 99% feminizmusa – Interjú Nancy Fraserrel. 2017. október 22. Magyarra fordította Osváth Zoltán és Éber Márk Áron.

 

 

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.