Az állami újraelosztás nagysága önmagában nem magyarázza meg sem a gazdasági növekedés, sem a társadalmi igazságosság mértékét. Az újraelosztás „megfelelő” nagyságáról és szerkezetéről szóló vita alapvetően politikai természetű, mert az alternatív modelleket elsősorban nem gazdasági teljesítményük, hanem társadalmi hatásaik különböztetik meg egymástól. Hogyan értékelhető a „magyar modell” és hol változtathatnának rajta a szociáldemokraták?

Vastagh Zoltán

Hosszan lehetne sorolni azokat a nem anyagi természetű problémákat, amelyeket az anyagi egyenlőtlenségek és ezek újratermelődése okoz egy társadalomban. Az alábbiakban csak arra szorítkozom, hogy néhány olyan összefüggésre, illetve mechanizmusra hívjam fel a figyelmet, amelyekkel az állami újraelosztás aktívan hozzájárul(hat) az anyagi egyenlőtlenségek konzerválódásához, és amelyek egyben a gazdasági növekedés/felzárkózás szempontjából is érzékeny pontokat jelent(het)nek.

Bár a szociáldemokrata világképben a gazdasági növekedéssel és az anyagi jóléttel szemben inkább az igazságosság, a szociális biztonság, az emancipáció, és az anyagi egyenlőtlenségek kordában tartása élvez elsőbbséget, az alábbiakban mégis az előbbiek nézőpontjából kísérlek meg kifejteni egy állami újraelosztásra vonatkozó kritikát.

Nem a szegények a hibásak

Mindenekelőtt azzal a sokakban élő tévképzettel kell leszámolni, amely az újraelosztásban csak a szegények segélyezését látja és láttatja, s amely sokakban azzal párosul, hogy az újraelosztás „túlzott mértékét”, illetve az ezzel járó magas adókat a segélyek csökkentésével látja orvosolhatónak. Az állami kiadások döntő részét ugyanis sem Magyarországon, sem Európában, sem pedig a világ többi országában nem a szegények segélyezésére fordítják, de még a tágabb értelmezett „szociális kiadások” sem haladják meg szinte sehol az állami kiadások ötödét, a GDP arányos kiadások tizedét. Az azonban kétségtelen, hogy e tekintetben jelentős eltérések figyelhetők meg az egyes országok között. Általános tendenciaként megfogalmazható, hogy gazdaságilag fejlettebb országokban átlagosan magasabb, míg a fejletlenebb országokban alacsonyabb mind az újraelosztás, mind pedig a szociális feladatokra, ezen belül is a segélyezésre fordított GDP-arányos kiadás mértéke. (Arról is lehet vitát nyitni, hogy ez vajon ok vagy okozat-e. Erről itt, az Új Egyenlőségen is olvashatunk.)

Emellett azonban számszerű adatokkal az is alátámasztható, hogy mind a fejlett, mind a fejletlenebb országok csoportján belül jelentős eltérések vannak az állami újraelosztás belső szerkezetét tekintve, amelyek elsősorban nem a gazdasági fejlettség szintjével, hanem az adott társadalomban uralkodó politikai ideológiákkal, illetve az ezekhez illeszkedő intézményes mechanizmusokkal függnek össze.

E különbségeket Gøsta Esping-Andersen Nyugat-európai jóléti államokra vonatkozó elemzései alapján három típusba sorolhatjuk: megkülönböztethetünk (1) liberális, (2) a konzervatív vagy korporatista-etatista, illetve (3) szociáldemokrata vagy másként skandináv modellt. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az elsőt nagyon szerény színvonalú társadalombiztosítás és a rászorultság igazolásához között segélyezés, a másodikat ennél szélesebb körű és nagyobb volumenű jóléti rendszer, de egyúttal az egyenlőtlenségek fenntartásának igénye, a harmadikat pedig a mindenkire kiterjedő magas színvonalú univerzális jóléti ellátások és az egyenlőtlenségek mérséklésének igénye jellemzi.

Az állami újraelosztás e modellekre jellemző sajátosságai adnak bizonyságot arra, hogy egyrészt nemcsak a gazdasági fejlettség határozza meg, hanem a politikai akarat is formálja az újraelosztást, másrészt pedig arra, hogy gazdasági teljesítmény (ha a GDP éves növekedésében mérjük) tekintetében nincs túlzottan nagy különbség közöttük.

Eme eltérő társadalomszervezési modellek különbözőségei elsősorban nem gazdasági teljesítményükben, hanem sokkal inkább a bennük kódolt értékekben, normákban, illetve ezzel összefüggésben az általuk nyújtott szociális biztonság és társadalmi integráció mértékében jelentkezik. Ezek az emberről, a közösségről és a társadalomról szóló értékek és érvényben lévő normák a történelmi tapasztalatoktól is befolyásolt világképek eltéréseiből fakadnak, és egyúttal tükröt tartanak a szabadság, a szolidaritás, az egyenlőtlenségek, illetve az egyenlőség eszméiről az adott társadalomban uralkodó felfogásról is.

A szerencsésebb történelmű Nyugat-európai országokban ezen elvek, értékek és normák intézményesüléséhez (társadalmi intézményekben, szervezetekben való kikristályosodásához) több nyugalmas „békeév” adatott, mint a Kelet-európai országokban, ahol még a 20. század utolsó évtizedének fordulójára is jutott egy rendszerváltás. Ennek ellenére, mint azt Dorothee Bohle és Greskovits Béla újabb kutatásai mutatják, ezen országok között is vannak lényeges különbségek, annak ellenére is, hogy szinte kivétel nélkül a liberális Nyugat-európai főtípushoz állnak legközelebb. (Erről szól az Új Egyenlőség egyik stúdióbeszélgetése is.)

Emellett – főként az utóbbi 8-10 év tapasztalatai alapján – meg kell jegyezni azt is, hogy a Kelet-európai poszt-szocialista országok közül több még forrásban van, és még nem kristályosodott ki egy olyan – legalább hallgatólagos – társadalmi konszenzuson alapuló működési mód, amely hosszú távon is tartósnak bizonyul majd.

A hiba a magyar modellben van

Másodszor ki kell jelenteni, hogy nagyon úgy tűnik, hogy gazdasági fejlettségtől függetlenül mindhárom modell működőképes lehet, és nem veti vissza a gazdasági teljesítményt, ha következetesen vezetik be őket. A brit és az ír neoliberális, az osztrák és a német konzervatív, illetve a finn és a svéd szociáldemokrata modell is képes magas és növekvő GDP-t produkálni, és tendenciájukat tekintve egyik sem tűnik sokkal hatékonyabbnak a másiknál.

Az európai szegény országok körében kevesebb lehetőség kínálkozik a modellek teljesítményének összevetésére, tekintve, hogy többé-kevésbé mind liberális. Közülük a baltiak, vagyis Észtország, Lettország és Litvánia azok, amelyek a legmesszebbmenőkig átvették a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által javasolt neoliberális modellt. Mellettük két délkelet-európai országban, Romániában ás Bulgáriában is kis újraelosztással működik az állam. Hozzájuk képest a Visegrádi négyek közé tartozó lengyeleknél, szlovákoknál és nálunk – három olyan ország esetében tehát, amely között viszonylag kicsi volt a gazdasági fejlettségbeli eltérés az 1990-es évek közepén –, az előbbiekhez képest nagyobb az újraelosztás mértéke. Noha ezek jobban hasonlítanak a Nyugat-európai konzervatív, korporatista-etatista modellhez, alapvetően mégis inkább liberálisak. A szociáldemokrata társadalomszervezési modellhez hasonlítható országra egyáltalán nincs példa Kelet-Európában. Ami azonban a volt államszocialista országok példáján is megmutatható, az az, hogy az alacsony újraelosztási arány önmagában nem garantál nagyobb gazdasági sikert. A rendszerváltáskor ugyanis mind a baltiak, mind a délkelet-európai országok szegényebbek voltak a Visegrádiaknál, azonban míg az előbbiek ma már előrébb tartanak, utóbbiak még mindig lemaradnak mögöttük.

A „magyar modell” bár sok tekintetben hasonlít a többi Visegrádi országéhoz, több lényeges szempontból eltér ezektől (is). Itthon az állami költségvetés a GDP 50%-át teszi ki, amit már-már a szociáldemokrata modellhez hasonlíthatnánk, ha nem kellene beleszámítanunk ebbe az államadósság törlesztésre fordított kiadásokat is. Az így megmaradó 46% feletti érték azonban még így is a legmagasabb a volt államszocialista országok között.

Ehhez képest viszont a tágan értelmezett szociális újraelosztásra fordított kiadások arányában (ide értve a segélyek mellett a nyugdíjakat is) sokkal inkább a neoliberális modell jellegzetességeit tükrözik vissza a hazai adatok.

Akár összességükben nézzük az adatokat (15%-kal nemcsak az EU-15 régi tagállamának átlagától maradunk el 5%-ponttal, de még a liberális Egyesült Királyság arányát sem érjük el), akár csak a szűken vett munkanélküli ellátásokat tekintjük, ahol csak a Bulgária, Románia és Szlovákia fordít arányaiban kevesebbet erre a célra. Még a neoliberális balti államok is többet fordítanak erre. Emellett a nyugdíjkiadások terén sem közelítjük meg a fejlett európai országokat, nem hogy a skandináv államokat. Ebben a tekintetben a baltiakénak felelnek meg a magyar arányok, és relatíve még Bulgária és Románia is többet költ nálunk.

Az eddig leírtak személtetésére álljon itt három grafikon, melyek az említett modelleket reprezentálandó, 6 régi piacgazdaság, illetve 8 volt államszocialista gazdaság két évtizedre visszatekintő idősorait mutatja az EUROSTAT adatai alapján. Ezek közül Írország és az Egyesült Királyság reprezentálja a liberális, Németország és Ausztria a konzervatív, Svédország és Finnország pedig a szociáldemokrata modellt. A poszt-államszocialista államok közül Magyarország, Lengyelország és Szlovákia a beágyazott neoliberális modellhez sorolható, míg Észtország, Lettország és Litvánia egyrészről, valamint Románia és Bulgária másrészről a neoliberális modell (némileg talán eltérő) változatát képviseli. (Csehország és Szlovénia azért nem került be az összehasonlításba, mert már az 1990-es évek legelején is jóval fejlettebbek voltak a többi Kelet-európai országnál.)

Nem több pénz kell, hanem igazságosabb és hatékonyabb újraelosztás

Harmadszor be kell látnunk, hogy a szociáldemokrata modell bevezetése elsősorban nem pénzkérdés, hiszen a magyar állam arányaiban most is majdnem annyit költ, mint a skandinávok. Miközben azonban a magyar államnak a skandináv modellre jellemző bevételei vannak, szociális kiadásai a neoliberális modellre jellemzőek. Márpedig amennyiben ez a helyzet, joggal tehetjük fel a kérdést: ha nem a szociális biztonság megteremtésére, akkor mire fordítja a magyar állam ezt a tömérdek pénzt? Azt még a baloldalinak kicsit sem mondható gazdasági lapok is sokszor felhánytorgatják, hogy a magyar állam európai összehasonlításban két dologra költ túl sokat; önmagára, vagyis az állami és önkormányzati bürokráciára, valamint gazdaságfejlesztésre. Ezt önmagában persze nem lehetne felróni, ha a gazdasági növekedés számai visszaigazolnák ezt a többletráfordítást. De mint az egy főre jutó GDP-ben mért „felzárkózást” szemléltető grafikonból is látható, ez sajnos egyáltalán nem mondható el.

Hogyan lehetséges az, hogy bár a neoliberális balti országok sem az egyikre, sem a másikra nem költenek ennyit, mégis gyorsabban növekednek, mint mi?

Ennek egyik legfőbb oka az lehet, hogy nem a tőkének nyújtanak támogatást és nem az állami vezető- és kiszolgáló rétegeknek, hanem a munkaerőnek és a munkaerő képzettségi szintjét a 21. századi globális gazdaságban is versenyképessé emelő közszolgáltatásoknak.

Kétségtelen, hogy nemzetközi viszonylatban a magyar is tőkehiányos gazdaság, ami visszahat a hazai tőkés vállalkozók, illetve a kis- és középvállalkozások (KKV-k) versenyképességére. Ugyanakkor a termékgyártás a 21. században már nem kizárólagos, sőt, nem is elsődleges szektora a gazdaságnak, hiszen mint az köztudott, a globális GDP-ben a szolgáltatások összértéke már a 20. század második felének elején is meghaladta az ipar arányát, és azóta is folyamatosan emelkedik.

A világbank hosszú idősorai alapján a világ GDP-jének ma már két harmadát a szolgáltatói szektor adja, miközben az ipar már csak alig 30 százalékát, a mezőgazdaság pedig csak alig huszadát teszi ki. És bár természetesen a szolgáltatások között is szép számmal akadnak olyanok, amelyek viszonylag alacsony szintű tudást igényelnek, egyre több a magasan képzett munkaerőt igénylő, magas hozzáadott értéket termelő szolgáltatás, aminek következtében a tudás a mai globális gazdasági rendszerben már valóban önálló termelési tényezőnek tekinthető. A mai modern gazdaságban tehát a pénztőke felhalmozásának egyenrangú alternatívájává vált a munkaerő képzése, vagyis az emberi tőkébe való beruházás.

Erről az alapról igencsak racionálisnak tűnik hát, hogy a balti államok – amelyekben, hasonlóan a többi poszt-államszocialista gazdasághoz, szintén hiány van pénztőkében – az elmúlt két évtizedben az olcsóbb, de hatékonyabb és az állampolgáraik szempontjából is hasznosabb utat választották; vagyis alacsony újraelosztási arányaik ellenére is többet fektettek az oktatásba, mint mi. E stratégia sikerességét pedig vissza is igazolja az egy főre jutó GDP-t ábrázoló grafikon, hiszen a szintén alacsony újraelosztási arányokkal működő román és bolgár állammal összevetve a balti országoknak magasabb a gazdaság növekedési üteme.

A magyar állam viszont nemcsak a skandináv, hanem a gazdaságilag nem is olyan régen még hozzánk képest is elmaradottabb neoliberális balti államoknál is (jóval) kevesebbet költ az emberi tőkébe való beruházásra, vagyis az oktatásra. Ezt látva nem is nagyon lepődhetünk meg a visszafogott gazdasági teljesítményen.

Ha Magyarországon tehát túlköltekezésről beszélhetünk, akkor azt sokkal inkább relatív és nem abszolút értelemben tehetjük; túl sokat költünk a tőke támogatására és a bürokráciára, és túl keveset a (jövőbeli) munkaerőre és a szegényekre.

Ha csak ezeket, vagyis az EU gazdaságilag fejlett államaihoz viszonyítva is valóban aránytalanul magas kiadásokat vesszük alapul, akkor is nagyjából az éves GDP 6,5%-át (mintegy 2300 milliárd forintot) lehetne megtakarítani csak a kiadási oldalon, úgy, hogy a bevételi oldal érintetlenül maradna. Ha ehhez hozzátennénk a versenyszféra átlagkereseténél is magasabb összegű nyugdíjakat és a jómódúaknak járó adókedvezményeket, akkor még többet. Hogy ezzel az összeggel mit lehetne kezdeni, arról világnézeti, politikai ideológiai oldaltól függően eltérően gondolkodhatunk. Liberális, neoliberális beállítottságúak nyilván adócsökkentésre, a szociáldemokrata beállítottságúak pedig a szociális biztonság megteremtésére, illetve oktatásra is fordíthatnák ezt az összeget. Nagy kérdés, hogy vajon a konzervatív politikai beállítottságú állampolgárok gyönyörködnek-e a jelenlegi rendszerben. Bizonyára azonban közöttük is vannak olyanok, akiknek lennének jobb ötleteik, hogy mire lehetne fordítani ezt az összeget.

Mindenesetre a gazdasági teljesítmény felőli értékelésen felülemelkedve azt hangsúlyozhatjuk, hogy még ha a szociáldemokrata megoldás a többi modellhez képest nem is gyorsítaná fel nagyságrendekkel gazdasági növekedésünk ütemét, az általános műveltség emelkedése, a szociális biztonság megteremtése és a nyomor megszüntetése már önmagában is kellemesebbé tenné ezt az utat.

Osztályszövetség és politikai program

Súlyos tévedés, illetve csúsztatás tehát, hogy a Magyarországon az állami újraelosztás a szegényeket támogatná, és ez túl nagy terhet róna a közép- és felső osztályokra. A „magyar modell” az elosztás fő arányaiban sokkal inkább a tőkét és a viszonylagos jómódban élő bürokráciát támogatja a munkaerővel és a relatíve (de sok esetben abszolút értelemben véve is) szegénységben élőkkel szemben. Emellett, mint az máshonnan is tudható, az állami újraelosztás minden alrendszerének jelenlegi működési módja a közép- és felső osztályoknak kedvez; legyen szó akár infrastruktúráról, lakáshitel-támogatásokról, iskolákról és egyetemekről, akár az egészségügyi ellátórendszerről, a nyugdíjrendszerről vagy az adókedvezményekről.

Így a jelenlegi állami újraelosztás is hozzájárul ahhoz, hogy aki gyerekként szegény és képzetlen családba született, az felnőttként is szegény és képzetlen maradjon, majd idő előtt szegényen és képzetlenül haljon meg. Ez egy olyan tény, ami morális szempontból is nehezen védhető, de hatékonysági szempontból, a társadalom életminősége és a magyar gazdaság globális versenyképessége szempontjából bizonyosan káros.

Magyarországon a rendszerváltozást követő negyedszázad alatt létrehoztuk Európa talán legkevésbé hatékony és egyik legigazságtalanabb társadalmi-gazdasági újratermelési modelljét, amellyel kapcsolatban joggal tehetjük fel a kérdést: mi szükség van rá egyáltalán, ha nem hatékonyabb, mint a tőkés piaci elosztás, de nem is egyenlőbb, nem is szolidárisabb és nem is igazságosabb annál? Egy ilyen állam fenntartásához csak egy szűk gazdasági- és politikai elitnek, a legfelső osztályoknak fűződhet valódi érdeke. Ebből azonban nem következik, hogy az állam létjogosultságát vonnánk kétségbe. Ehelyett juthatunk arra a következtetésre is, hogy az állam feletti ellenőrzési hatalomért kell (újra) megküzdenie a dolgozó tömegeknek.

Ennek azonban az a feltétele, hogy a különböző középosztályoknak fel kell ismerniük, hogy a szegények és a munkanélküliek nekik nem ellenségeik és nem szabad hinniük azoknak a szólamoknak, amelyek mindig a szegényeket és a rájuk költött pénzeket teszik felelőssé az ország gyenge gazdasági helyzetéért. A középosztályoknak tudatosítaniuk kell magukban, hogy ők nem a munkanélküli szegényekkel szemben vesztesei az újraelosztásnak, hanem a „felső tízezerrel” szemben. Ameddig hisznek azoknak a politikai ideológiáknak, amelyek a gazdasági növekedés nevében (amelyből ők is alig részesednek) a nagytőke (legyen az nemzetközi vagy hazai) támogatását szorgalmazzák ahelyett, hogy az emberi tőkébe való befektetésért és a szociális biztonság megteremtéséért szállnának síkra, addig a középosztályok életminősége sem fog érdemben javulni és a társadalmi problémák is mindig újra fognak termelődni.

Egy szociáldemokrata politikai erőnek olyan programot kell letennie az asztalra, amely nem a dolgozó középosztályok ellenében (amikbe beleérthetjük a magánszektorban alkalmazottként dolgozó fizikai és szellemi alkalmazottak mellett a közszférában dolgozó tanárokat, orvosokat, ápolókat, és a mikro-, kis- és középvállalkozókat is), az ő véráldozatuk árán támogatja a szegényeket, de nem is elkülönített alrendszereket működtet számukra, hanem olyanokat, amelyek képesek tágra nyitni a középosztályokba vezető utakat, de egyúttal lehetővé teszik az oda tartozók számára is a gyarapodást és megakadályozzák az onnan való kiesést. Csak egy ilyen program alapozhatja meg az alsó- és középosztályok szövetségét, ami nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy végre a magyar államot is a „köz” szolgálatára kényszeríthessük.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.