Talán meglepő, de ahogy a kapitalizmus is csak pár évszázada van velünk, úgy a nemzet fogalma is. A nemzet egyik legismertebb tudományos definíciója szerint az nem más, mint „elképzelt közösség”. De mit jelent ez pontosan, és hogyan jött létre? Mi köze mindennek a könyvnyomtatáshoz, az államhoz?

Végső soron mit jelent magyarnak lenni? Ha egy percre elképzeljük, hogy ezt a kérdést nem egy nemzeti ünnepen sujtásos Bocskaiban szónokló hagyományőrző teszi fel, rájövünk, hogy a válasz egyáltalán nem triviális. Én és Fischer Iván egyaránt magyarok vagyunk, pedig egész máshogy éljük az életünket. Úgyszintén Liszt Ferenc, aki nem tudott magyarul és Árpád vezér, aki Elődöt és Ondot csak szövetséges törzsfőnökként ismerte, nem honfitársként. Mi ez a különös tulajdonság, a magyarság, ami valamilyen módon összekapcsolja ezeket az embereket és létrehozza azt, amit magyar nemzetnek nevezünk?

Az elmúlt néhány évtized egyik legnagyobb hatású könyve a nemzet és a nacionalizmus eredetéről Benedict Anderson Elképzelt közösségek: gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről című munkája (Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2006., fordította: Sonkoly Gábor). Bár sokak számára természetesnek tűnik a gondolat, hogy az emberi népesség nemzetekre oszlik, amelyek meghatározzák az országok, társadalmak és szolidaritási közösségek határait, Anderson érvelése szerint néhány száz évvel ezelőtt a nemzet ebben a formában ismeretlen volt. Az Elképzelt közösségek arra keresi a választ, hogyan történhetett, hogy míg a 18. század elején a nemzet fogalma nem is létezett, addig a 19. és 20. századra az emberek készek voltak ölni és meghalni a nemzetért.

Anderson híres-hírhedt meghatározása szerint a nemzet elképzelt közösség. Ez nem azt jelenti, hogy kiagyalt, hamis vagy nem létező – másról van szó. A mindennapokban a közösségek – például baráti társaságok, vagy családok – tagjai szoros kapcsolatban vannak egymással, nap mint nap találkoznak és közvetlen hatással vannak egymás életére.

Ezzel szemben egy nemzet olyan emberekből áll, akik talán soha nem találkoznak és esélyük sincs semmiféle tartalmas kapcsolatot kialakítani egymással. A nemzet tagjait nem a mindennapos interakció kapcsolja össze, formálja közösséggé, hanem az a tény, hogy a nemzeti közösség létét mind elfogadják, képzeletükben megalkotják.

Ebből a szempontból a nemzet nem különleges. „Valójában minden közösség, mely nagyobb, mint az eredeti, a személyes kapcsolatokon alapuló falu (de talán még ez is), elképzelt.” (21. old.) Ezeket az elképzelt közösségeket az elképzelés módja választja el egymástól. A nemzetet Anderson meghatározása szerint szuverén és lehatárolt közösségként képzelik el. Lehatárolt, mert egyetlen nemzet sem foglalja magában az egész emberiséget, és szuverén, mert képes és jogosult az önrendelkezésre. Végül hangsúlyozni kell, hogy a nemzet közösség: „függetlenül az épp fennálló, bármely nemzetben jelen lévő egyenlőtlenségektől és kizsákmányolástól, a nemzetet mindig mély, horizontális bajtársiasságként fogják fel.” (21. old.)

Bár a nemzet elképzelt közösség, az mégsem teljesen önkényes emberi agyszülemény. Meghatározott történeti feltételei vannak annak, hogy bizonyos közösségek elgondolhatóvá, elképzelhetővé váljanak. Egy középkori lovag vagy szerzetes sokkal inkább látta sorstársnak Európa többi lovagját és szerzetesét, semmint szülőföldje parasztjait és kereskedőit, hiába osztozott velük anyanyelvén és „kultúráján”. Ez a helyzet a 18. század végére megváltozik. Valaminek történnie kellett időközben, ami ezt lehetővé tette. De mégis mi volt az?

nacional

Anderson meglepő válasza: a könyvnyomtatás és a sajtó. A 17. századra a szekularizáció, a feudalizmus visszaszorulása, a tudományos és földrajzi felfedezések, a kapitalizmus megjelenése lassanként lebontották azokat az alapvető fogalmi kereteket, amelyeken belül az európai emberek értelmezték saját helyzetüket a világban és a társadalomban. Mindez egy tudati fordulatot tett szükségessé, rákényszerítette a koramodernitás embereit, hogy „alapvetően új módon kezdjenek el magukról gondolkodni, illetve másokhoz viszonyulni”.

Ezzel párhuzamosan a könyvnyomtatás valódi iparrá nőtte ki magát, Európa-szerte százmilliós nagyságrendben gyártottak könyveket. Anderson ezt a jelenséget nevezi nyomtatáskapitalizmusnak. A befektetőként és értékesítőként gondolkodó nyomtatáskapitalisták gyorsan áttértek a kevesek által beszélt latin helyett a különféle európai köznyelveken történő könyvek kiadására. És minthogy a magyar nyelvű könyveket csak a magyarul beszélők tudják elolvasni, a köznyelvi nyomtatás olyan módon kapcsolta össze az egy nyelvet beszélő embereket, ahogy korábban soha semmi.

A nemzet azonban mégsem Európában, hanem az Újvilágban született meg a tizenhárom brit gyarmat és Spanyol Amerika függetlenségi háborúiban. Anderson szerint ezekben a küzdelmekben jött létre először a gyarmatok minden lakóját – rangtól és vagyontól függetlenül – összekötő „mély, horizontális bajtársiasság” eszméje, amely értelmezhetővé tette, hogy egy bostoni rakodómunkás miért egy virginiai tábornok New York-i tisztjének tartozik engedelmességgel és szolidaritással, nem pedig III. György királynak és katonáinak. A nyomtatásnak itt is kulcsszerepe volt, különösen a gyarmatokon gombaszám szaporodó napilapoknak, melyek összegezték és rangsorolták a gyarmati híreket, kialakítva az olvasók elképzelt közösségét, akiket az köt össze, hogy őket ezek a hírek érintik, ezáltal pedig sokkal inkább egymással, semmint az anyaországgal tartoznak össze. (50. old.)

kossuth
Kossuth Lajos toborzóbeszéde Cegléden 1848. szeptember 24-én. Franz Kollarž rajza

A független nemzetállam amerikai modelljét az 1789-es francia forradalom, majd a 19. század első felében Garibaldi, Kossuth Lajos és mások nemzeti mozgalmai veszik át és alakítják a saját képükre. A „nemzeti ébredés” időszaka Anderson szerint inkább a különféle nemzetek feltalálásának időszaka, melynek során a nyomtatáskapitalizmus által elgondolhatóvá vált nyelvi közösségeket a nemzet fogalma segítségével társadalmi, politikai jelentőséggel ruházzák fel.

A nemzet „horizontális bajtársiassága” lehetővé tette a magyarországi (gyakran nem magyar anyanyelvű) nemesség, a többnyelvű és kozmopolita polgárság és a vidéki parasztság közös fellépését a Habsburg uralommal szemben. Ez persze sajnos azt is jelentette, hogy a küzdelemben a magyarul nem beszélő (ám egyéb tekintetben nagyon is sorstársaknak tekinthető) horvát vagy román lakosság nem volt ilyen módon mozgósítható. Ennek kellemetlen következményeit ismerjük.

1850 után Európában konszolidálódik a helyzet, és a nemzet történetének új fejezete kezdődik: az úgynevezett hivatali nacionalizmusé. A nemzet gondolatát a függetlensége törekvő nemzetiségek helyett az európai dinasztikus birodalmak teszik magukévá. A mind népszerűbbé váló nacionalizmus új legitimációs alappal szolgál Európa uralkodói számára – immár a nemzetvezető modern szerepében tűnhetnek fel –, valamint megkönnyíti birodalmi törekvéseiket is.

Az 1897-es népszámlálás szerint az orosz cár uralma alatt mintegy 170 különféle nemzetiség élt, sok potenciálisan lázongó és szeparatista, mint az ukránok és lengyelek. Ezek erőszakos „oroszosítása” az oktatás és a bürokrácia egységesítése, valamint a nemzeti gondolat állami ideológiává való emelése révén kormányozhatóvá és – legalább elviekben – belső feszültségektől mentessé tette a birodalmat. Ez a tendencia éppúgy jellemezte a világméretű gyarmatbirodalmakat – Kelet-Ázsiában a bennszülött és kreol gyerekek angol és holland tankönyvekből tanultak –, mint Európa megmaradt dinasztikus hatalmait. Bár Anderson nem említi ezt a példát, a tizenkilencedik század második felében a nemzeti kisebbségek visszaszorítása érdekében folytatott erőszakos magyarosítás szintén ennek a hivatali nacionalizmusnak az eseteként értelmezhető.

A nacionalizmus „utolsó hulláma” (99. old.), az afrikai és ázsiai gyarmati nacionalizmus, melynek legfőbb képviselői éppen azok a gyarmatokon élő, kétnyelvű, az anyaország oktatásában részesült, annak nemzeti ideológiáját jól ismerő értelmiségiek és hivatalnokok, akiket az anyaországi nacionalizmus ideológiája „jó angolokká”, „hollandokká”, „franciákká” kellett volna, hogy neveljen. Ez a gyarmati nacionalizmus a tizenkilencedik század végén lép színre és magáévá teszi a korai nacionalizmus „eltökélt populizmusát” (99. old.) – a „horizontális bajtársiasság” eszméjét –, ám egyúttal átveszi a hivatali nacionalizmus azon programját is, hogy a nemzeti ideológiának az államapparátuson keresztül, a nemzet – olykor erőszakolt – egységesítésének révén szerezzen érvényt.

ghana
Ünneplő tömeg Ghána függetlenségének 50-ik évfodulóján, 2007-ben Fotó: Oluniyi Ajao, CC

Anderson könyvének 1983-as megjelenése nagy port kavart. A nemzet mint elképzelt közösség gondolata értelemszerűen zavarta a nemzet ősiségének híveit, akik szerint a modern nemzetek ősi és természetes módon elkülönülő embercsoportoknak felelnek meg. Ez az ősiség-gondolat azonban már a nyolcvanas években sem igen győzte meg a történészeket. Anderson a modernista nemzetelméletek viszonylag kései generációjához tartozik olyan szerzőkkel együtt, mint Ernest Gellner és Tom Nairn. A gondolatot, hogy a magyar nemzetet a 18. században találták fel, Ignotus Pál is a magáévá teszi 10 évvel Anderson előtt, aki idézi is őt. (70. old.)

Anderson tézise számára nem az ősiség gondolata jelent fontos kihívást. Sokkal nagyobb probléma, hogy elgondolása szerint a nemzet elsősorban egy tudati átalakulás eredménye, a képzeleten és saját reprezentációin keresztül létezik. Könyvek, újságok, térképek jelentik a nemzet „anyagát”. Sokak szerint Anderson elfeledkezik egyrészt a nemzet létrejöttének materiális és politikai feltételeiről – az állami határok megszilárdulásáról a vesztfáliai béke (1648) után, az állami központosítás tendenciáiról Európa-szerte – az olyan országos (nemzeti) intézmények létrehozásáról, mint a közoktatás –, az infrastruktúra, a közlekedés fejlődéséről, melyek megelőlegezték a modern nemzetek területi egységességét.

Másrészt, ahogy Anthony Smith – Anderson egyik fontos kritikusa – megjegyzi Nationalism and modernism c. könyvében (London: Routledge, 1998. 137. old.), a nemzet nem csupán elképzelt, de megélt és átérzett közösség is. Smith túlzott intellektualizmussal vádolja Andersont, aki meg tudja magyarázni, miért kezdtek el az emberek másként gondolkodni magukról a nemzet fogalmán keresztül, de azokat a mély közösségi, érzelmi kötődésekről nem ad számot, melyek a nemzeti gondolat elterjedéséhez elengedhetetlenek voltak. Hasonlóan hangzik az etnoszimbolizmus képviselőinek kritikája: bár Andersonnak igaza van abban, hogy a nemzet modern találmány, nem feledkezhetünk meg azokról a modernitás előtti kulturális, szociális, szolidaritási kapcsolatokról, amelyekre a nemzeti közösségek később ráépültek, és amelyek nem a nyomtatás megjelenésével vagy az újkor tudati fordulatával jöttek létre.

Anderson a maga részéről egyáltalán nem tagadja a nemzeti tudat mély érzelmi aspektusát – maga a horizontális bajtársiasság is egyfajta érzület –, amellett azonban kitart, hogy a nemzet őseredeti formájában nem archaikus kulturális vagy etnikai, hanem modern nyelvi közösség. Ez rendkívül fontos: míg egy etnikai közösségbe születni kell, egy nyelvet meg lehet tanulni. Anderson egyik legjelentősebb állítása, hogy a nemzet eredeti formájában egy befogadó és nyitott közösség.

Azok a problematikus jelenségek, melyeket gyakran a nacionalizmushoz társítunk – mint a rasszizmus és az idegengyűlölet –, valójában az imperializmus termékei, és csak a hivatali nacionalizmus korszakában kapcsolódnak össze a nacionalizmussal, eltorzítva annak eredeti jellegzetességeit.

Ez a megkülönböztetés azonban az eredeti – befogadó és nyitott –, valamint az eltorzult – kirekesztő és elnyomó – nacionalizmus között sokak szerint nem tartható, írja Umut Özkirimli Theories of Nationalism c. könyvében (London: Palgrave Macmillan, 2. kiadás. 2010. 132–133. old.). A kirekesztő és befogadó elemek már a kezdetek óta összefonódtak a nacionalizmusban. A „mi, a Nép” („we, the People”) amerikai eszmeisége hosszú ideig nem foglalta magában a fekete rabszolgákat, a nőket, a földbirtokkal nem rendelkezőket. Ahogy Rogers Brubaker „In the Name of the Nation: Reflections on Nationalism and Patriotism” című tanulmányában írja (Citizenship Studies c. folyóirat 8. évfolyam 2. szám. 2004. 122. old.): bár a nemzetek elképzelt közösségek, azokat mindig „különféle módon képzelik el […] nemcsak különböző nemzeteket képzelnek el különféle módokon, de egyazon nemzetet is máshogy képzelnek el különböző korokban – sőt különböző emberek egyazon korban is.” A nemzetet olykor kizáró, olykor befogadó közösségként fogják fel, olykor e kettő sajátos keverékei nyilvánulnak meg, melyek között nem azonosíthatunk egy valódi, tulajdonképpeni nemzetfogalmat.

Bírálóira válaszolva a Grounds of Comparison: Around the Work of Benedict Anderson c. kötetben (London: Routledge. 2003. 231. old.) Anderson maga is elismeri, hogy bizonyos fokig célja a nemzet rehabilitációja. Annak a felmutatása, hogy születésekor a nemzet egy felszabadító gondolat volt, amely lehetővé tette a vagyonos nemességnek és polgárságnak, hogy érdekeit a szegényekkel és kiszolgáltatottakkal azonosként ismerje fel. Ám még ha ez bizonyos fokig igaz is volt a késő 18. és korai 19. században, akkor is számításba kell vennünk két további problémát.

Egyrészről nem tagadhatjuk, hogy a nemzet 20. századi története ezt az örökséget jócskán átformálta. Anderson elméletének legnagyobb hiányossága alighanem az, hogy nem mutatja meg, mi marad számunkra a nemzet eszméjének egységesítő és felszabadító erejéből a huszadik századi nacionalizmus rémtettei után. Másrészről gondolhatjuk, hogy még ha a nemzet egységesítő gondolatának van is egyfajta emancipációs hozadéka, az végső soron mégis egy hamis képet közvetít a társadalomról. A „mély, horizontális bajtársiasság” jellemezte nemzeti közösségben ugyanis nincs helye a társadalmat feszítő érdekellentéteknek, ellentmondásoknak – a kizsákmányolás és elnyomás különféle formáinak. A nemzet a társadalomban összetartó közösséget lát csupán, így csak korlátozottan képes a társadalmat feszítő ellentéteket azonosítani és feloldani.

Ma, mikor a nemzeti politika ismét a történelem rivaldafényébe lép, mikor a nacionalizmus ismét világformáló erővé látszik válni, minden eddiginél fontosabb, hogy megismerjük e gondolat eredetét és természetét. Anderson és a hozzá hasonló kutatók munkáinak legfontosabb tanulsága, hogy a nacionalizmust és testvér-ideológiáit mindig meghatározott történeti helyzetek szülik: válaszokként jönnek létre a társadalmainkat érő megannyi konkrét kihívásra. Ha megértjük ezeket a kihívásokat és azt, hogy a nemzet fogalma miként képes rájuk választ adni, már megtettük az első lépést afelé, hogy magunk is új, és alkalmasint jobb válaszokkal álljunk elő.

Címfotó: Katalán tüntetés a függetélenségért, wikiC

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.