Mennyire általánosíthatók az amerikai tapasztalatok a posztkommunista országokra?1

Milyen mértékben nőttek meg az egyenlőtlenségek és a szegénység az elmúlt bő negyven évben az Egyesült Államokban, illetve mit tudunk a közép- és kelet-európai fejleményekről. Az (előadásként is elhangzott) írás első része elsősorban az amerikai tapasztalatokat elemzi arról, hogy a társadalom felső osztályai hogyan szakadnak el a többitől.

Szelényi Iván

Nem újság, hogy a 20. században az egyenlőtlenségek és szegénység alakulása egy U görbe szerint alakult: az évszázad kezdetén mind az egyenlőtlenségek, mind a szegénység igen magas szintű volt, a század során, különösen 1930 és 1970 között mindkettő számottevően csökkent, azóta visszatért a századelő szintjére (Claudia Goldin and Lawrence F. Katz. 2001; Douglas Massey, 2007; Thomas Piketty, 2014, Robert Mare 2016). Ez a trend a posztkommunista országokban, így Magyarországon is az 1980-as években kezdődött, majd 2000 után vált drámaivá, 2010 után tovább súlyosbodott (bár a mélyszegénység, mintha ha egyébként igencsak vitatható közmunka miatt valamelyest mérséklődött volna).

A cikk 2-ik része ide kattintva olvasható!

Ez a konferencia a szegénységről szól Magyarországon. Ehhez a témához a hallgatóság nagyobb része többet ért, mint én. Ezért én a konferencia témájától két vonatkozásban térek el: 1/ a szegénység alakulását a társadalmi egyenlőtlenségek alakulásával együtt tárgyalom, tehát előadásom legalább annyira szól egyenlőtlenségről, mint szegénységről; 2/ alig szólok valamit Magyarországról. Ezzel szemben az elmúlt század U görbéjének inkább az általam leginkább klasszikusnak vélt esetéről, az USA-ról számolok be, s azt mérlegelem, hogy az amerikai példa mennyiben releváns a posztkommunista országokban s így a Magyarországon zajló folyamatok megértéséhez.

Előadásom még egy másik vonatkozásban is különbözik az egyenlőtlenségről szóló diskurzustól. A médiában – a társadalomtudományi irodalom jó részében is – nagy vihart váltó kérdés a felső 1%, illetve 0,1 százalék és a társadalom egésze között megnyíló olló. „Mi vagyunk a 99 százalék”. Ebben van igazság, a hierarchia csúcsán a jövedelmek és vagyonok növekedése a leglátványosabb, de Mihályi Péterrel közös munkáinkban azzal érvelünk, hogy

az igazi társadalmi feszültségek, egyre inkább kasztrendszerű szétszakadás tekintetében a nagy „gap” nem az 1 és a 99 százalék, hanem a felső 10 vagy 20 százalék, illetve a társadalom egyéb rétegei, illetve osztályai között tátong.

Az egyenlőtlenségek mérésekor a jövedelmek – s a vagyonok – egyenlőtlen megosztását próbáljuk vizsgálni (Robert Putnam, 2016 és Richard Reeves, 2017 könyvei által inspiráltan), de nem Ginivel mérve azt, hanem decilisenkénti, vagy kvintilisenkénti adatokra támaszkodunk. A társadalom kettészakadása a felső két (felső középosztály) és alsó két kvintilis (szegények, bár ha „mélyszegénységről” beszélünk az talán a legalsó kvintilis) között van. A felső decilis, de még a felső kvintilis is egyre zártabb és privilegizáltabb, a legalsó kvintilis egyre szegényebb, az alulról számított harmadik-negyedik decilis jó esetben stagnál.

A felső decilis, de még a felső kvintilis is egyre zártabb és privilegizáltabb

A döntő kérdés a zártság. Fontos hipotézisünk, hogy a felső 1%-ba való bekerülés vagy onnan való kikerülés (relatív mobilitás) valószínűleg nem esélytelenebb, mint az alsó 50 százalékból a felső 10-20 százalékba való bejutás. Bill Gates vagy George Soros, bár mindketten felső középosztályi származásúak, szüleik valószínűleg a felső decilisbe tartoztak (nem beszélve az évi több tízmilliós, vagy akár százmilliós jövedelmeket elérő énekesekről, színészekről, futball sztárokról, akik akár az alsó 2-3 decilisből is indulhattak),[2] nem a top 1%-ból indultak. Különleges tehetség vagy szerencse eljuttathat bárkit a „csúcsra”, de a felső középosztályba való bekerülés nemcsak nehéz, de minden valószínűség szerint a feudális kort leszámítva a 21. században talán a legnehezebb a tőkés piacgazdaság kialakulása óta.

Kezdjük a jövedelmekkel, bár a privilégiumok és a nyomor újratermelésének döntő mechanizmusa inkább a vagyonbeli különbségek újratermelése.

Íme, a családi jövedelmek kvintilisenként (2013-as dollárban) az Egyesült Államokban: 1970 és 2013 között.

Forrás: statistica.com

Az egyenlőtlenségek növekedése még drámaibb, ha a nettó vagyoni elosztás változásait nézzük:

Forrás: Edward N. Wolff (2016): „Household Wealth Trends in the United States, 1962–2013”, Russel Sage Foundation Journal of Social Sciences, 2 (6): 21–43.

Már az amerikai jóléti állam „aranykorában” is rendkívül egyenlőtlen volt a vagyonok elosztása, de ez is lényegesen romlott 2013-ra. Sőt a 21. század második évtizedének közepén az alsó 40%-nak már semmi vagyona sem volt, miközben adóssága igencsak akadt.

Ezt jól illusztrálja a nettó vagyon dollárban kifejezett összege is:

Forrás: dqydj.com

Tehát az alsó 10%-ba tartozó családok átlagosan valamivel több, mint 2 ezer dollárral voltak eladósodva, míg a felső 10%-nak közel 1 millió dollár értékű átörökölhető vagyona volt. A különbség mintegy 1000-szeres!

Nem vitatnám, hogy a felső 1% különösen privilegizált, a vagyoni hierarchia felső 1%-ának a vagyona 2013-ban $7,869,549 volt.

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államokban (lásd McCall, 2013, de új adatok szerint Kínában is, lásd Martin Whyte, 2010) a jövedelmi egyenlőtlenségek kevésbé fontosak, mint az esélyek egyenlősége. McCall adatai szerint az USA-ban mindössze a válaszadók egyharmada tartotta szükségesnek a jövedelmi különbségek csökkentését, bár kétharmaduk nagy jelentőséget tulajdonított az egyenlő esélyek biztosításának (s ezt logikusan az átörökölhető vagyon – egyéb tényezők mellett) jobban befolyásolja, mint a jövedelem. Ezzel egybecsengenek Page és Jacobs (2009) adatai, akik szerint az amerikaiak 95%-a rendkívül fontosnak tartja az egyenlő esélyeket.

Tehát a fő probléma nem a meritokratikus elvek szerint kialakuló jövedelmi egyenlőtlenség, hanem a társadalom nyitottságának a sérülése. Éppen ezért hajlamosak vagyunk egyet érteni Reeves-szel és Putnam-mal:

a társadalom többségét a felső 1%, vagy 0,1% magas jövedelme (amiről részben azt feltételezik, hogy azt a kiváló zenészek, sportolók, leleményes üzletemberek és tudósok megérdemlik) és nagy vagyona kevésbé érdekli, mint a felső középosztálynak, a felső 10–20%-nak a fokozódó kaszt, illetve rendi jellegű elzárkózása a társadalom többi rétegeitől.

Grusky azt a feltevést is felveti, hogy a felső kvintilisben a relatíve mobilitás (fluiditás) 1970 után csökkent, míg az alsó kvintilisben akár változatlan is maradt (Grusky és szerzőtársai, 2016). A felső középosztály merevebb („stickier”), míg az alsó kvintilis valamivel kevésbé merev („sticky”). Hipotézisként felveti, hogy a felső középosztály újraterelése még nagyobb, mint a szegénység újratermelése, hiszen a szegénységbe többen „csúsznak le”, mint amennyin a felső kvintilisbe fel tudnak emelkedni. A társadalom osztálytagolódása (Weberrel szólva inkább azt mondhatnánk: rendi tagolódása)[3] növekvőben van.[4] Reeves kifejezetten az osztálytagolódás erősödéséről ír, sőt az a hipotézise, hogy míg a gender és etnikai különbségek valamelyest mérséklődtek, s mind a nők, mind az etnikai kisebbségek esetében a kategóriám belüli osztályegyenlőtlenségek növekedtek.[5]

A legfontosabb mechanizmusok, melyek a két felső kvintilis és alsó két kvintilis közötti olló megnyílására vezetnek:

(1) az ingatlan formájában akkumulálódó (vagy sorvadó) tőkék. (2) Az iskolai végzettség, s különösen a felső középosztály privilegizált helyzete az elit egyetemekre való bekerülésre. S végül, de nem utolsó sorban (3) a növekvő házassági homogenitás (assortative mating), vagyis az a tendencia, hogy a felső középosztály fokozódó mértékben saját osztályán belül házasodik, s kevés az esélye az alsó két kvintilisben lévőknek (különösen a férfiaknak), hogy „felfelé házasodjanak”.

A felső középosztály fokozódó mértékben saját osztályán belül házasodik

Ad (1) A felső középosztály ingatlanaiban számottevő értéknövekedés történt, míg az alsó kvintilisben az ingatlanok értéke vagy stagnál, vagy reálértékben akár csökkent is. A felső középosztály gyermekei („our kids” Putnam szavaival vélve) számottevő, gyakran sokmilliós örökséggel indulnak az életbe, míg az alsó kvintilisben semmivel, vagy szinte semmivel;

Ad (2) Reeves naiv, amikor azt hiszi, a piac a teljesítményt jutalmazza. Ezt talán el lehet mondani a „veleszületett készségekről”, de nem a „megszerzett készségekről”. A felső középosztály gyerekei nagyobb eséllyel jutnak az elit iskolákba és egyetemekre, főleg az Ivy League-be, s az ott szerzett posztgraduális fokozatokra sokkal nagyobb jövedelem jut. Nem azért, mert az ott végzettek produktivitása nagyobb, hanem azért, mert a munkaadók presztízst, „brand”-et vásárolnak, s a brand magasabb árának többnyire semmi köze nincs a brand minőségéhez (gondoljunk itt a ruhákra, az ékszerekre, vagy akármilyen fogyasztási termékre).

Ad (3) A felső középosztály gyerekei gyakran – s az utóbbi évtizedekben egyre inkább – ugyanabból az osztályból választanak házastársat. Vagyon vagyonnal házasodik, Ivy League diák Ivy League házastársat talál. Ez gyakran azt is jelenti, hogy nemcsak az örökölt vagyon duplázódik, de a magas jövedelmű férj/feleség magas jövedelmű férjet/feleséget talál. Hasonló mechanizmus működik az alsó kvintilisben is, ott a nyomor házasodik a nyomorral, a munkanélküli a munkanélkülivel vagy alacsony jövedelművel (bár Grusky szerint ez a tendencia erősebb a felső, mint az alsó kvintilisben).

A cikk 2-ik része ide kattintva olvasható!

[1] Előadásként elhangzott 2017. szeptember 28-án „A magyar szegénységről, egyenlőtlenségről, kirekesztésről és a javítás lehetőségéről” című konferencián. Ennek a tanulmánynak a megírásában sok segítséget kaptam Mihályi Pétertől, akivel a járadékelmélet különböző vonatkozásaival foglalkozó tanulmányokat irtunk s egy kis monográfián is együtt dolgozunk. De ebben a tanulmányban előadottakért én vagyok egyedül felelős.

[2] Rawls (1971) nyomán különbséget teszünk veleszületett és megszerzett képességek (innate és acquired talent) között. Hipotézisünk az, hogy a vele született képességek nagyobb mobilitási lehetőséget nyújtanak s nem kevesen így kerülnek a felső 1, vagy 0,1%-ba. Különösen spotban, vagy művészetben az „őstehetségek” mobilitása szinte korlátlan. Más kérdés, mennyiben vannak „őstehetségek”, vagy a veleszületett tehetségek is lehetnek genetikusan átörököltek, ennyiben a társadalmi reprodukció sajátos mechanizmusai. Erre utal nagyon vitatott könyvéven Charles Murray (2012), aki egy átöröklött intellektuális elit veszélyeire hívja fel a figyelmet. Empirikus kérdés, mennyiben véletlenszerű a tehetség eloszlása, vagy mennyiben átöröklött. Ha Murraynak igaza is lenne, akkor elvileg a „megszerzett képességek” az azonos szintű iskolai végzettség ezt ellensúlyozhatná, vagy kis is egyenlíthetné. De Bourdieu és Passeron (1977) munkássága éppen azt mutatta ki, hogy a megszerzett képességek sem véletlenszerűen oszlanak el. Az iskola előtti korai szocializáció (az akkor megszerzett „kulturális tőke”) társadalmi osztályként erősen befolyásolja, hogy kinek a gyerekei milyen osztályba kerülnek. Éppen ezért érdemes megfontolni Michael Young (1958) ironikus elemzését a „meritokráciáról”. Ha a meritokrácia azt jelenti, hogy a társadalomban elfoglalt helyet mindenkinek a képességei (különösen a megszerzett képességei) alapján elért teljesítmény határozza meg, akkor a meritokratikus társadalom az egyenlőtlenségek újratermelését – s főleg a felső középosztály privilégiumainak reprodukcióját – jelentheti. Young – Murray-val ellentétben – nem a genetikus hatásokra, hanem az iskola reprodukciós szerepére utal. Konrád Györggyel közös Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünk (1978) egy hasonló jellegű, „meritokratikus” osztály újratermelésről írtunk, inkább Young, mint Murray szellemében. Ma úgy látom, hogy Murray érvei szintén megfontolandók, s a kérdés empirikusan vizsgálandó.

[3] Én inkább a „rend” kifejezést használom a társadalom olyan rétegeire, amiben kiemelkedően magas a társadalmi pozíciók átöröklése, a társadalmi pozíciót inkább a születés, és nem a piaci teljesítmény határozza meg. E megkülönböztetés persze viszonylagos, hiszen utaltunk már rá, hogy a piaci „teljesítmény” sem feltétlenül nagyobb produktivitást jelez, az is társadalomilag meghatározott, s van benne átöröklődési tendencia.

[4] Megint Weberrel szólva 1970 óta a felső középosztály rendi jellege van növekvőben, a társadalomnak ez a rétege egyrészt osztály, másrészt rendi jellegű, de erősödik a rendisége.

[5] Ez konzisztens Julius Wilson sokat vitatott „declining significance of race” hipotézisével. Az világos, hogy az etnikai kisebbségek hátrányosabb helyzetben vannak, mint a fehérek (kivéve leginkább az ázsiaiakat). A nők helyzete is hátrányosabb a férfiakhoz képest, de a férfi–nő egyenlőtlenség, illetve a kisebbség–többség különbsége kicsit mérséklődött, miközben a kategóriákon belül az osztálykülönbség nőttek.

Irodalom

Bourdieu, Pierre and Jean-Claude Passeron. 1977. Reproduction in Education, Society and Culture. London: Sage.
Goldin, Claudia and Lawrence F. Katz, 2001. “Decreasing (and then Increasing) Inequality in America. The Tale of Two Half Centuries” In Finis Welch (eds.): The Causes and Consequences in Increasing Income Inequality. Chicago: Chicago University Press, pp. 37-82.
Greenwood, Jeremy, Nazih Guner, Gerogi Kocharkov – Cazar Santos. 2014. Marry your like: Assortative Mating and Income Inequality. Cambridge, MA: NBER Working Papers Series, #19829.
Grusky, David, Pable Mitnik and Eric Cumberworth. 2016. „Social Inequality in a High-Inequality Regime.” The Annals of the America Academy of Political and Social Sciences, January: 140-84.
Konrád György – Szelényi Iván, 1989 Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Budapest: Gondolat Könyvkiadó.
Mare, Robert D. 2016. „Educational homogeny in Two Gilded Ages” The Annals of The American Academy of Political and Social Sciences January: 117-139
Massey, Douglas 2007 Categorically Unequal: The American Stratification System. New York: Russel Sage Foundation.
McCall, Leslie. 2013. The Undeserving Poor. Cambridge, MA: Cambridge University Press.
Murray, Charles. 2012. Coming Apart: the State of White America 1960- New York: Random House.
Nolan, Brian –Wiement Salverda – Daniele Cacchi – Ive Marx – Abigail McKnight – István György Tóth – Herriman van de Wersfhorts (eds).. 2016. Changing Inequalities and Social Impacts in Rich Countries. Oxford: Oxford University Press.
Page, Benjamin and Lawrence Jacobs 2009. Class War? Chicago: University of Chicago Press.
Piketty, Thomas. 2014. Capital in the 21st Century. Cambridge: Harvard University Press.
Putnam, Robert D. 2016. Our Kids: The American Dream in Crisis. New York: Simon and Schuster.
Rawls, John. 1971. A Theory of Justice. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Reeves, Richard V. 2017 Dream Hoarders: How the American Upper Middle Class is Leaving Everyone Else in the Dust. Washington D.C.: Brookings Institution.
Szelényi, Iván 2013. Poverty and Social Structure in Transitional Societies. The First Decade of Post-communism. Plovdiv, Bulgaria: Publishing College of Economics and Administration.
Whyte, Martin. 2010. Myth of Social Volcano. Stanford, CA: Stanford University Press.
Wilson, Julius William. 1978. Declining Significance of Race. Chicago: University of Chicago Press.
Young, Michael Dunlop. 1958. The Rise of Meritocracy. London: Thames and Hudson.

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.